“I close my eyes so I can see, I tie my arms to be free“
Nem is olyan régen azzal zártam egy bejegyzést, hogy a futás többé egész biztosan nem lesz már olyan számomra, mint azelőtt volt. Nos, közben az ismert körülmények miatt a héten már naponta több olyan cikket, kommentárt, miegyebet lehet olvasni, amelyek szerint a világ sem lesz már olyan többé, mint eddig volt. Ebben én némileg kételkedem. Abban legalábbis egész biztosan, hogy most aztán minden a sarkaiból fog kifordulni, és amit eddig az emberiség rosszul csinált, az minden a helyére pattan és úgy is marad. Nem kívánok végtelen eszmefuttatásokba bonyolódni a járvány és az abból következő események és teendők kapcsán (ahogy az egyik kedvenc tech-bloggerem írta, nem idézgetek olyan Medium-posztokat, amelyeknek a szerzői egy hónappal ezelőtt még le se tudták volna helyesen írni azt a szót, hogy epidemiológia). Az emberek emberek maradnak, ez most látszik igazán. Mindig mondtam, egy emberről sokat elárul az, ahogyan focizik (de írhatnék itt akár hangszeres játékot, vagy bármi mást, amiben egyrészt el lehet veszni, másrészt ami az idő legalább egy részében elvonja az ember figyelmét a homlokzatáról, vagyis a valódi énjével összhangban cselekszik). Sajnos valahol ilyen a vészhelyzet is, meg persze hozhatnánk az örök közhelyet az emberek igazi jelleméről és a hatalomról. Ami eddig számomra a legnagyobb tanulsága a krízisnek az az, ahogyan kiélesednek a kontúrok, mikro- és makroszinten egyaránt. Kik azok a magas szintű vezetők, akiknek a szájából elhangzik az, hogy ők semmiért sem felelősek. Kik azok, akik nem mondják, hogy felelősek bármiért, mégis időben és jól döntenek. Kik azok, akik “csak” működtetnek dolgokat. Kik azok, akiknek a bevezetett távmunka eszköz a mikromenedzsment őrületig fokozásának, vagy éppen teljesen értelmetlenül nem engedélyeznek távmunkát. Kik azok a megmondóemberek, akik most is mindent tudnak. A jövőről is. Leginkább azt, ami teljesen nyilvánvaló. Vagy két véglet forgatókönyvet, ami között bármi lehet. Kik azok, akik tömegesen elmennek futni elmaradt versenyek helyszínére, vagy hetven felett az egyébként bevásárlóképes, tinédzser unokájukkal együtt mennek a boltba. És kik azok, akik otthon maradnak. Netalán segítenek, akárhogy, bárhogy. Remélhetőleg ők mind itt lesznek a most-még-nem-túl-tisztán-látható jövőben, és bizony együtt kell élnünk a továbbiakban is, némi (?) tanulság levonása után. Addig pedig jó lenne, ha a király nem lenne meztelen. Jelenleg az túl sokba kerülhet.
Ez mégiscsak egy futósblog, még ha a térdem miatt az utóbbi hónapokban leginkább katasztrófamámorban fürdött, szóval lássuk inkább azt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Értve ezalatt leginkább a “futás” újrakezdését. Mivel az összes hely, ahol állományban vagyok, hamar belátta a helyzet komolyságát, hétfőn voltam most egy jó darabig a fővárosban utoljára. Vagyok annyira szerencsés, hogy az elmúlt bő tizenöt évben többet dolgoztam távmunkában, mint nem, ez egyúttal azt is jelenti, olyan sokat nem kell a megszokott rutinjaimon változtatnom. Egyelőre az unalom sem ért utol, még mindig olyan munkákat csinálok, amik pirossal jelöltek, vagy piros közeliek a to do listámban… De szentül hiszem, eljönnek azok a napok, amikor sokszor félretett tanulmányokat fogok folytatni, meg mélyíteni ismereteim az adatbázisokról, meg a LoRa technológiáról (…). És sokkal több könyvet fogok olvasni. Családápolás szintjén sem sokkal bonyolultabb a helyzet, mivel anyám az elmúlt fél évben egyébként sem nagyon tudott sajnos menni sehová, így nem nehéz rávenni, ezt most még egy darabig továbbra se erőltesse.
Mivel leginkább csak a boltba megyek, oda is lehetőleg akkorra időzítve, amikor jó eséllyel nem nagyon van ott más, meglehetősen örültem az országos tisztifőorvos azon bejelentésének, mely szerint a mozgás a szabadban (leginkább ugye egyedül) kifejezetten javallott. Kicsiny falum egyébként sem az a felkapott turisztikai desztináció (és járvány idején is inkább a Balatonra, meg hegyekbe mennek azok, akik nem pont jól csinálják ezt a social distancing dolgot), így nem kell attól tartanom, megfertőződhetek, vagy megfertőzök valakit, ha elmegyek egy jót futni. Az apró bökkenő ugye ott van, hogy egy jót én még nem tudok futni, csak egy jó szánalmasat. Kedd este öt és fél hónap után kimerészkedtem, és térdet megvető bátorsággal – kocogtam. 500 métereket egyszerre, közte 500 méteres sétákkal. Majdnem olyan volt, mint amikor 2000 táján legelőször kezdtem el önszántamból futni… Mostanában Straván, meg Instán az edzővel rendelkező futók nagy része rébuszokban kódokban beszél, lehet nekem is ki kellene találni ilyen rövidítéseket. Az eheti etapjaimat például leírhatnám így:
6×500 lh közte 6×500 cs (E00!)+ 200 tfny
Hatszor ötszáz lajhár, a szünetekben csigalassúságú vánszorgás (reggeli nyugalmi pulzuson!), a végén telefonnyomogatás. Ennél óvatosabb nem tudok lenni, a futós részek tempója 6-6:30 közötti, totálisan olyan vagyok, mint egy óvodába beszoktatós gyerek, csak most magamat szoktatom a futóiskolába (néha szívesen bőgnék egyet, hol az örömtől, hol meg pont nem attól). Ezt a szekvenciát aztán megismételtem csütörtökön meg ma, szombat reggel. A térdeim a harmadik után mintha kicsit morcosan néztek volna össze, mondván “Mi a faszt csinál már megint ez a hülye?” Azaz egy kicsit kevésbé komfortos a dolog sorozatterheléssé alakulva, de fájdalmat egyelőre szerencsére nem érzek, így legalább egy hétig még maradnak ezek a furcsa kirándulások, aztán majd ha továbbra sincs őrült (inkább semmilyen) fájdalom, akkor majd száz, kétszáz méterenként emeljük az adagot. Igazából nem rohanok sehová, a futótechnika-tanfolyam, meg a sportorvos szintén csúszik most egy-két hónapot. Marad a további súlynormalizálás, de már egyszerűen muszáj valami olyat mozognom, ami legalább nyomokban hasonlít a futásra.
Az elrontott séta azért is felértékelődik, mert természetesen múlt csütörtökön voltam legutóbb úszni, és az ismert okokból egy jó darabig nem fogok menni. Tegnap kitaláltam még egy keresztedzést, ami talán segít és kifejezetten hasznos. Nagyapámnak van egy kisebb gyümölcsöse, ami már évek óta vadul elfelé, mert ő már nem bírja, apám meg nem akarja gondozni. Tavaly el akartam kezdeni rendberakni, de a házfelújítás, meg egy újabb munka megakadályozott benne. Na, majd most. Szerencsére maga az objektum egy gyakorlatilag szinte megközelíthetetlen helyen van a falu határában, tökéletes hely az elvonulásra és a testgyakorlásra. Van olyan fa, aminek a metszésével még szörnyen el sem vagyok késve, bár előbb a rengeteg sarjhajtást meg gazt kell kipurgálnom. Egyébként rejtély, mi járhatott az Öreg fejében (akit a dinnyeszezon kivételével nem nagyon lehet gyümölcs közelében látni) a telepítésnél, elvégre egy cseresznye, két meggy, három alma, egy eper, két dió és egy kiszáradt barackfa mellett mintegy tucatnyi szilvafát rejt a földdarab… (lekvár, hogyne)
Az élet és a futás nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. A fontos most (is) azt hiszem az, hogy odafigyeljünk magunkra és a másikra, illetve megőrizzük a józan eszünket és a nyugalmunkat.
21097 