öreg, kezdő futó nyöszörgései (comandante fatiguevara)

Az izmok megsüketülnek. Málló inak, agg csont.
Vehemens könyörgés vagy félszeg dörgedelmek
alig mozdítják a testet. Csak értem haragszom.
Mint megkopott szőnyeg, mit végleg föltekertek.

A rendhagyó recenzió, a koronavírus és a kéretlen futóórateszt késleltették ugyan az eljövetelét annak, ami most következik, de ettől még a szikár tény szikár tény marad: amennyiben folytatom a tartalomgyártást (és miért ne folytatnám, a rögeszméktől viszonylag körülményes megszabadulni), akkor bizony egy kezdő futó mindennapjait vagyok kénytelen dokumentálni és többé-kevésbé szellemes bejegyzésekké formálni a következő hónapokban. Miután sikeresen kihúztam a nagy futótársasjátékban (Kocog és kidob kocog) azt a kártyát, amin a következő szerepel: „Dagadt vagy, ezért szétcseszted az ízületeidet! 147 körből kimaradsz és lépj vissza a starthelyre!”, az adekvát válasz nyilvánvalóan a játéktábla sértődött falhoz vágása, és bizonyos értelemben ezen túl is estünk. Mivel azonban túlságosan megszerettem ezt a játékot, a következő lépés a tábla, a bábuk, valamint a kártyalapok némi bűntudattal terhelt újraállítása kellett legyen, aminek keretében tüzetesen tanulmányoztam a mellékelt, játékszabályokat tartalmazó, egyébként figyelemre méltó módon terebélyes füzetet. Ebben néhány olyan fejezetre bukkantam, aminek tartalmáról korábban jó esetben is csak hallomásból és szőrmentén értesültem. Például tartalmazott olyan tippeket, amelyek szerint bizonyos stratégiákhoz nem árt kisebb bábut választani. Jobb későn, mint soha, már amennyiben a későn az nem túl későn…

Áldott körforgás, mi újra hadra fogott.
Ismételt múlt, kisfilmszerű, palackozott
demizson déjà vu.
Robogó lelkem (inged vas, nadrágod klott)
pár vásott-szép pillanatra átváltozott
Epigon Dezsővé.

Szóval itt állok ismét a startvonalnál. Na, jó, nem pont a startvonalnál, egy hármast már dobtam, és nekiindultam az új partinak. Ha most a twitchen közvetíteném virtuális futómagam, kommentátorként azért annyira nem lenne egyszerű dolgom. A futóblogoknak nagy átlagban van egy megszokottnak mondható, természetes életciklusuk, ami a kezdeti lelkesedéstől és a minden futólépés aprólékos dokumentálásán át vezet a hulló falevélként a főbb versenyekről ritkán szállingózó beszámolókig, vagy a fél évet átívelő szummázó tudósításokig. Természetesen van, aki ezt a műfajt hosszú-hosszú évekig üzemszerűen képes űzni, de ez azok körében, akik nem kívánnak eladni futással kapcsolatos szaktudást/terméket másoknak, igencsak ritka – bár nem párját ritkító. Ezt az arcátlan általánosítást csak azért merem megengedni magamnak, mert megjártam már mindkét tábort (a harmadikat pedig nem szeretném, bármilyen jól is mutatna egy futópalást- és szuperhősalsógatya-webshop), voltam már az évek folyamán többször újrakezdő, adott pillanatban éppen termékenynek nevezhető, illetve megkukult futóblogger is, bár ezt nehezen lehet függetleníteni az egóm méretétől és a hullámokban rám törő grafomániától sem. Most a változatosság kedvéért nem a rendszeres posztírást kezdem újra, hanem a futást. Mindkettőnek pontosan ugyanannyi értelme van, remélem, valahogy csak-csak megbirkózom az újabb típusú kreatív kihívással.

Téridővel bíbelődő, vég nélküli ingajáték,
Minden napra rávetülő, incselkedő cifra árnyék;
mosolyog, csak mosolyog.
Mint aki hatost dobott.

Volt időm hozzászokni az elmúlt év folyamán a futómennyiségek mértékegységében történt drasztikus hangsúlyeltolódáshoz a korábban olyannyira egyértelműnek tűnő kilométerről a jóval lecsupaszítottabb és szegényesebbnek érződő percre. Az új év annyiból hozott felüdülést ebben a nem túl szívderítő módszertani paradigmaváltásban, hogy a percek kezdtek ismét kilikké összeállni, a heti 150 minutum körüli mennyiség három futásra elosztva már ezer méterekben kifejezve is szabad szemmel látható tevékenységobjektumokat eredményezett (összesen pedig mintegy 22-24 egységet). Amíg be nem ütött a Covid-krach, épp elkezdtem kísérletezgetni privát futólaboratóriumom egyetlen rendelkezésre álló patkányán, vajon mit szól az alaposan leharcolt jószág a minden másnapi, azaz a kétheti ritmusban hét (7!) eseményes megerőltetéshez. Ezt az egész biztatóan alakuló tesztet vágta átmenetileg rövidre és tette egyelőre konklúzióhiányossá a vírus. Nem mondom egyébként, hogy a térdeim az újévi elhatározásom hatására a jótékony amnézia minden fájdalmat elfedő dunyhájába burkolódzva figyelik csupán a történéseket, de jelenleg egyáltalán nem vészes a helyzet, szinten tartásról, sőt, néha akár teljesen tünetmentes szakaszokról számolhatok be, amit az „óvatos bizakodásra okot adó” jelzős szerkezettel írhatnék le a legplasztikusabban. Ha sikerül ezt az állapotot konzerválva még két fokot feljebb szerencsétlenkednem magam a terhelés égig érő létráján, akkor olyan magasságokig kapaszkodnék, ahonnan értelmes félmaratoni berepüléseket lehetne kezdeményezni. A legelső diagnózis alapján ugye elviekben ilyesmikről nem is álmodhatnék.

Telt-tettrekész, tudatlan futólegény
napjaim immár végleg leperegtek.
A múlt édes-savanyú túrós lepény,

most éhes átkot szórok fellegeknek.
Futólét s nem lét peremén billegek,
de hitem szilaj, többé nem remeg meg.

Halljátok még hangom, Futóistenek?

A heti három (négy) futásom igyekszem multifunkciós tevékenységként felfogni. A legfontosabb cél természetesen a futás mint pompás dolog rendszeres gyakorlása, végre fél óránál hosszabb, egybefüggő periódusokban. Szokás mondani, a jót könnyű megszokni, nos, elszokni tőle valószínűleg nehezebb, de nem lehetetlen: néha kifejezetten zavarban vagyok, hogy akkor most tényleg, megint futok, szinte úgy, mint régen és ahogy egyébként sok-sok millió sporttárs épp abban a pillanatban a földgolyó különböző szegletében? Aztán mikor felzavarok egy-egy fácánt, vagy a dűlőn a kelő nappal szemközt haladva átszökell előttem egy csoport őz, akkor megnyugszom – igen, ez még mindig igencsak kedvemre való és csak jobban bele fogok merülni az idő múlásával újra. Az év első fele ugyanakkor az átgondoltabb rutinok kialakítására dedikált időszak, aminek jegyében az intenzitást nem eltúlozva, ám a monotóniát megtörve próbálom sokszínűbbé tenni azokat, amiket továbbra sem szívesen hívnék edzéseknek. Üres óráimban olvasgatok néha (szak)irodalmat, mostanában például ilyesmik akadtak a kezembe, de előkerestem a klasszikus, Fábián-Sajgó-féle A biokémia alapjait is, amiből azt szeretném felfrissíteni, hogyan kerül a laktát az asztalra (ráadásul a mai napig lenyűgöznek a citromsavciklus enzimjeinek elnevezései). Mindezeknek, valamint a Garmin Connecten keresztül próbálgatható, a legutóbbi posztban említett, beépített edzésterv hatására valami elfuserált 80/20-as struktúrát próbálok összerendezgetni magamnak. Az órarend mostani manifesztációja szerint a kétheti hetesből két alkalom a „bevezetés a tempófutásba” címet viseli, kettő pedig a klasszikus hétvégi “hosszú”, kínosan ügyelve a fájdalmasan lassú kivitelezésre (kivezetés a tempófutásból). A maradék három általában rövidebb (30-40 perc) könnyű, de ezeket néha a Jeff Galloway-es edzésterv alapján meg szoktam fűszerezni vagy egy kis hillworkkel (ennek komolyságához csak annyit teszek hozzá, igen, még mindig az Alföld közepén élek) vagy pedig a Magic Mile című gyönyörrel. Ez utóbbinál nem annyira a teszt eredményéből kalkulálható számok érdekelnek, hanem az, hogy kvázi legálisan szaladhatok néha legalább egy-egy majdnem padlógázos mérföldet. A történeti hűség kedvéért, a Covid előtt 6:47-et mértem (utána pedig hét perc fölött, lásd még következő bekezdés…), gimnáziumi sportágválasztón erre már majdnem azt mondanák, hogy érdemes lenne kezdenem valamit ezzel a futás dologgal. Ezt tulajdonképpen én is ugyanígy gondolom, kár, hogy pár évtizedet késtem vele.  Mint ahogy a lelkiismeretes, rendszeres nyújtással, valamint a megfelelő erősítéssel szintúgy, most azonban ezek sem hanyagolódnak el. Megtanultam az immár lezárult csoportos terápián egy nagy rakás funkcionális erősítő gyakorlatot, ezekhez innen-onnan folyamatosan csipegetek még hatásosnak tűnő figurákat, hogy aztán az egészet egyetlen kaotikus ritmikus sportgimnasztika-előadássá gyúrjam össze, amiben egyszerre kap főszerepet a négy szer, a labda, a (gumi)szalag, a szivacs meg a jumper…

Mert bírni kell, s a hibátlan,
züllött kakofóniában
meghallani Buddha szavát:
“Türelem, a kurva anyád!”

Óriási szerencse, hogy türelemből fölös készletet halmoztam fel az elmúlt időszak során (vajon ennek is felszökik az ára az infláció hatására?), mert nem én lennék, ha valami exkrementum nem keveredne valamilyen úton-módon az eddig leírtak alapján immár csudafinom, liszt, tej, tojás és olaj segítségével sütött futódesszertbe. Nevén nevezve a szart a palacsintában gyermeket: koronavírus utáni (indokolt vagy indokolatlan) levertség. Bő két hete számítok hivatalosan gyógyultnak, de talán-talán a mai 11k-val keveredek vissza végre a „rendes” kerékvágásba. Valószínűleg túl korán kezdtem el újra mozgolódni, aminek hatására mosott gólyafosként kóvályogtam cseberből-vederbe, és ez nem igazán töltött el földöntúli boldogsággal. Amennyire tőlem telik, óvatosra vettem tehát a dolgokat, elvégre kinek hiányzik az, hogy végül a földön hemperegve agonizáljak valami kósza szívizomgyulladás folyományaként? Más választásom persze nem is igazán volt, az energiaszintem szinte egyfolytában a legmélyebb tárnák alját kaparászta. Lassan mindenesetre ideje kilábalni, mert rohamosan (…) közeledik a futóemlékezet óta első terepversenyem, a Sasfészek Roham. A fáradtság-parancsnokként működő vírus által az ablakon kihajított energiakötegek és három hét okán egyetlen reális célom kivételesen a jóleső célbaérkezés lehet, noha ebben az állapotban sokkal könnyebb lenne jó szokásomhoz híven totálisan leamortizálni magam. A szintkülönbség egyáltalán nem tűnik leküzdhetetlennek (481 méter, szűk 15 kilin), viszont ennyit egyben legutóbb valamikor a szép- és egyben csúnyaemlékű 2019-es év októberében futottam… Jelen állás szerint Törzsolvasónk Karesszel megyünk, elvégre lassan három éve, hogy legutóbb együtt Waldorf&Statlerkedtünk a Kutyakaparó Futófesztiválon. Az utolsó szervezői közlés alapján szellősen leszünk, szóval jöjjön el Ön is, aztán iszunk egy csésze valamit.

the clickbait campaign: Garmin Forerunner 245 “teszt” (Tihamér, nem?)

Több futóblogger kollégánál olvastam már olyan megjegyzéseket, hogy egy futászati segédeszközről (táska, óra, elektromos ösztöke, satöbbi) szóló posztjuk nagyságrendekkel a leglátogatottabb valaha publikált tartalmukká avanzsált. Annak ellenére, hogy én ezekbe a blogokba jellemzően azért botlottam bele, mert a házigazdák dicséretes részletességgel vallottak bizonyos ruhadarabjaik és kütyüik mellett a térdproblémáikról is, a népszerűség, a státusz és a kattintások utáni örökös hajsza jegyében következzék most a 21097 történetének egyetlen termékbemutatóba ágyazott futóóratesztje. A némileg szokatlan tartalom apropóját egy jeles esemény adja: egy hónapja csatoltam fel a keresztségben Tihamér nevet kapó jós(z)ágot a bal csuklómra, és azóta nagyjából folyamatosan ott csimpaszkodik kitartóan, szinte csak tölteni vettem le. Amit ennyi idő alatt nem próbáltam ki, vagy nem tapasztaltam meg vele kapcsolatban, az számomra nem létezik, és jó eséllyel nem fog létezni a jövőben sem.

A kattintásvadászat potenciális hatékonyságát ugyanakkor némileg rontja a tény, miszerint a konstrukció közel hároméves, azaz 2019 áprilisában jelent meg, vagyis aki rajtam kívül ilyet akart venni (én meg igazából sosem akartam pont ilyet venni, csak egy beugró szintű mai, modernnek hívott futóórát), már valószínűleg rég megvette, mindennek tetejébe jó eséllyel hamarosan megjelenik az utód, ahogy tesztünk alanya követte négy évvel a hasonló kategóriás Garmin-modellt, a 235-öt annak idején.  Annyit azért elöljáróban szögezzünk le: ez az úgynevezett teszt nem törekszik arra, hogy az óra teljes funkcionalitását végigelemezgesse, különösen nem összehasonlítgatva az adott szegmens többi versenyzőjével – ez utóbbit különösen azért nem, mert totálisan fogalmam sincs arról, mik egyáltalán a szóba jöhető vetélytársak, beleértve azok bármilyen technikai jellemzőjét és sajátosságát. Sokkal inkább rácsodálkozom arra, hova fejlődtek ezek a kütyük az alatt a 6-8 év alatt, amíg nem vettem tudomást a létezésükről. Szóval futóóra teszt, Koffein Kapitány módra. A mindenféle receptoldalakon is akadnak remek marhapörkölt receptek, ilyesmi címmel: Csikós Tokány Különcke Konyhájából. Önök is tesznek fokhagymát a meggylevesbe, nem?

Been there, done that (Sie ist ein Model und sie sieht gut aus)

Egyszer ebben az életben már írhattam volna hasonló bejegyzést, 2011-ben ugyanis, miután az első három lelkes év után először döccent meg kicsit a futóteljesítményem, részben szintén a technológiában láttam az esélyt a fejlett diagnosztikára és a dolgok újra megfelelő mederbe terelésére (pedig csak tudomásul kellett volna venni, hogy ha “észrevétlenül” hízik valaki bő tíz kilót, akkor bizony “körülményesebbé” válik). Bizonyos értelemben a dolog működött, az első, sikeres Balatonkerülésemkor is ott volt a kezemen a mostani óramű dédapja, egy bájosan ormótlan, hatalmas szürke-kék kocka. A 205-ös még “csak” egy klasszikus futóóra volt, ami gyakorlatilag már akkor tudott mindent, amit GPS igénybevételével futás közben én hasznosnak tudok képzelni (személyre szabható adatmezők, körök, útvonalak, saját edzés intervallumokkal/virtuális ellenféllel stb. stb.), és ennek akár 10 százalékát ki is használtam anno. Egész addig tartott a technoparti, amíg a garijának a letelte után bő fél évvel rá nem jött a random kikapcsolódhatnék – ezt nem sikerült egyszerű/hagyományos eszközökkel orvosolni, így a kezdeti lelkesedés elkopása okán is az első, kövér fecske nyugdíjba vonult egy fiók mélyére. A régi emlékek után most azzal kellett szembesülnöm, hogy dédapjával ellentétben, ami a bekapcsolás után rögvest műholdak után kezdett kutakodni, Tihamér egy futóóra (multisport…) mellett egy Gestapo anyától és NSA apától származó pegazus, ami igény szerint a nap minden másodpercében monitorozza a gazdit, a nyert adatokat pedig nem rest mindenféle algoritmusok útján életvezetési tanácsokká konvertálni. Ízlés kérdése, melyik eszköz a szebb, de a látszat nem csal, az újabb a könnyebb. Sokkal.     

Dédi és Tihi

Running clock

A futófunkciókra sok szót nem tudok vesztegetni, a GPS-szenzor gyors és amennyire az eddig rögzített futások rekordja alapján elmondható, pontos és igazi kozmopolita, többféle műholdat be tud cserkészni, a javára tudja fordítani az amerikai, az európia és az orosz rendszert is. A 205-ös hosszadalmas keresgélésén már egyértelműen túllépett a technológia. A számlapon az adatmezők átrendezhetők, futás közben jól láthatóak és könnyen lehet léptetni köztük, amire elsősorban azért lehet szükség, mert a kijelző átmérője alig három centi, ezért ebben az összehasonlításban eggyel elmarad az egyszerre mutatott adatféleségekben (4 mező vs. 3 mező) a megtermettebb őshöz képest. Több helyen olvastam, az érintőkijelző ma már alapfelszereltség ezeknél az óráknál. Ha belegondolok, amint a tömpe, húsos ujjaimmal bármit próbálnék egy ekkora, körömnyi felületen összenavigálni, jómagam is élesen érzem ezt a fájó hiányt… Bár tulajdonképpen egy egész képernyős hüvelykujjleolvasó kezelhető lenne ekkorában, kár, hogy az azonosítás nem kifejezetten életbevágó funkció.

Hoztam létre és ütemeztem be “edzést” a natív Garmin Connect alkalmazás segítségével, teljesen könnyen ment, mint ahogy egy ismerős hazai kör rögzítése, vagy egy adott .gpx feltöltése (a Sasfészek Roham pályájával teszteltem) szintúgy. A Connect elég jól használható a rögzített tevékenységek elemezgetésére, de gyakorlatilag bármivel összekapcsolható az óra, én a móka kedvéért reggeltem pár napra egy TrainigPeaks profilt, nagyjából 25 másodperc volt a kettőt szinkronizálni. Ami tehát a sportaktivitás/tevékenység nyomon követését jelenti, nincs nagyon új a nap alatt, leginkább azért, mert ami elképzelhető GPS-alapon, azt már 15 éve is tudták ezek az eszközök. Az idő múlását címszavakban összefoglalva: kisebb, könnyebb, jóval könnyebb kezelni és akármivel összekötni.

Az okosság földjén

A hagyományos futókonfiguráción túl az igazán szembeötlő újdonságok számomra azok a funkciók, amelyek azt az élményt nyújtják, mintha magamra rögzítenék egy hamarosan divatba jövő (…), intelligens WC-ülőkét. Vagyis a monitorozott élettani és egyéb értékből készített további mutatók alapján Tihamér igyekszik közölni valamit arról, mennyire menedzselem jól a fizikumom. A teljesség igénye nélkül: lépésszám, pulzus, stressz-szint, alvásmonitorozás, légzésszám, intenzív percek, VO2max (minden futó kedvence), napi energiaszint (ezt Body Batterynek hívja, a szívritmus változékonyságából, a stressz-szintből és a különböző, rögzített tevékenységekből becsüli). Ez a hosszú lista főleg annak fényében különösen impresszív, ha végignézünk a beépített szenzorok listáján, a már említett GPS-en kívül: Garmin Elevate™ pulzusmérő, iránytű, gyorsulásmérő, Pulzoximéter.

Az iránytű ugye kevéssé játszik, a véroxigénszint figyelője pedig leginkább mozdulatlanságra kárhoztatva és alvás közben működik, vagyis a végtelen sok állapotot gyakorlatilag két szenzor, de főleg a pulzusmérő adatai alapján köpi ki a rendszer, ami nekem egy kissé azért nyugtalanító, főleg annak a fényében, hogy többször le van írva Garminéknál, ha rendes szívritmusadatokat akarunk, akkor vegyünk mellkaspántot (ha meg érdemi mozgáselemzést, akkor egy erre való másik bigyót). Szóval a kapott értékek és javaslatok mögött általában egy olyan becslés áll, ami egy erős közepes szenzor mérésein nyugszik (“…calculated from estimated…”), amivel nem azt akarom mondani, hogy mindez egy tál szamócát ér, hanem leginkább azt, érdemes a tendenciákat figyelni, mintsem az abszolút értékeket és a nagy kinyilatkoztatásokat.

Mert egyébként több teszt szerint és szerintem is pontos és jó a pulzusmérő szenzor, viszont a mögötte lévő algoritmusok leginkább a teljesen átlagos, hétköznapi dolgokat tudják kezelni, mintsem az enyéni specialitásokat. Amikor például volt két erősebb napom, kevés alvással, már második nap kora délutánra lement a Body Batterym ötre, ami alá nem is süllyedhet az érték a rendszer szabályai szerint, szóval valószínűleg el kellett volna aludnom azonnal, mihelyst kijöttem az államvizsgáról, ahol biodíszletként/kültagként tevékenykedtem a bizottságban, és amit a stresszalgoritmus szerintem eléggé túlértékelt, elvégre nem én vizsgáztam, az viszont igaz, végig figyelnem kellett. (Viszont ha jól érzékelem, tanulékony az algoritmus, mert azóta mintha nem fogyna abban az ütemben, kivéve Covidkor, de erről később). Azt nem tudom, az alváselemző mennyire táplál be ebbe az energia-mutatóba, de ennek a becslései általában ordítóan pontatlanok. Azt ugyan nem tudom megítélni, mikor milyen alvási fázisban vagyok (mély, éber, REM), de amikor másfél órát a szokásos péntek esti, a lezárások idejéből megmaradt, feszültséglevezető CS:GO partiból édesded szunyókálásként azonosított, azt gondoltam, erre még ráfér majd a finomhangolás. Nem vagyok egy erős játékos, de ez azért túlzás. Azt viszont remekül kiszúrja, amikor kimegyek vizelni az éjjel közepén. Van még egy beépített Move IQ nevű opció, ami felismer különböző tevékenységeket (pl. gyaloglás, bringázás), és hozzácsapja az ember naptárához/grafikonjaihoz, könnyebben lehessen megítélni az aznapi eseményeket. Ez többé-kevésbé jól azonosított be hosszabb gyaloglásokat, a kedvencem viszont az a 15 perc söprögetés, amit a Move IQ szerint elliptikus tréneren végeztem.

Félreértés ne essék, az extrém példákat vettem ki, és leginkább azért, hogy bebizonyítsam, érdemes egy beugró szintű kütyü által kalkulált értékeket nem azonnal készpénznek venni – ezek becslések, az idő nagy részében ráadásul meglepően jó becslések, de korántsem tévedhetetlenek.

A nagy Covid-teszt

Hogy az előző bekezdésekben elmondottakat pozitív példával támasszam alá, mutatok pár görbét a közelmúltból. Múlt héten sikerült a fél országhoz hasonlatosan bekapnom az omikront, ami 2-3 napig valódi, közepesen erős tünetekkel járt. Utólag visszanéztem a rögzített értékeket, és a pulzuson, meg a légzésen már egy nappal a tünetek megjelenése előtt észrevehető a rossz felé induló tendencia. Íme például a nyugalmi pulzusom alakulása, amiből prímán nyomon követhető az a három-négy nap, amíg valóban beteg voltam, és ami szintén érdekes, körülbelül mikor jöhettem rendbe.

A Pulzoximéter egyébként kifejezetten jó szolgálatot tett nyugtatóként, túl sok helyen láttam leírva, hogy a Covid akkor kezd valóban durva lenni, ha már a véroxigénszinten át jelez. A következő képen az látszódik első rangúan a korábban enyhén kárhoztatott stressz-görbén, amikor roppant furcsa módon szombat hajnal négykor ütött be végül teljes erőből a fertőzés. Este már éreztem, valami nem stimmel, de nem volt lázam, reggel viszont 38-ra ébredtem… (A Body Batteryt ez szintén padlóra küldte, nem minden ok nélkül.)

Amire ki szeretnék lyukadni ezzel az egésszel: ha valakinek az a célja, hogy napi 24 órában monitorozza magát egy ilyesmi berendezéssel, akkor a saját tapasztalataim alapján ez kiválóan működik, csak ne másokhoz, vagy egy adatbázis szerinti értékhez hasonlítgasson elsősorban az ember, hanem a saját, az adott kütyüvel mért értékeihez, referenciáihoz. Az abszolút számok lehetnek pontatlanok, vagy a megoldókulcs rosszul fordíthat valamit, de saját magunkra vonatkoztatva, leginkább a trendekre figyelve nagyon sok dolog kiolvasható az adatokból.

Túl az okosságon

A rögzített sporttevékenységek sem maradnak ki az utólagos elemezgetésből és értékelésből, kapunk visszacsatolást az edzésfolyamat aktuális státusza, vagy az adott edzés hatékonysága (anaerob és aerob zónákban) tekintetében, de számolódik ajánlott regenerációs időszak, és vannak becsült versenyeredmények is. Ezekre megítélésem szerint szintén igaz, hogy kevésbé az a fontos, az ezerpontos terhelés-skálán most épp hány pontunk van, vagy az ötös skálán tizedre mennyi lehetett az aktuális futás beépülési együtthatója, hanem a tendenciák. Feltételezem, minél több adattal hizlaljuk a rendszert, ezek annál személyre szabottabbak, sőt, két hetet hordani kellett az órát, mire egyáltalán kikalkulált néhány induló értéket. Ezek mindenképpen hasznosak, de szentírásnak egyiket sem venném.

Még egy funkciót említenék meg, ezek a beépített edzéstervek, párhozhoz még ismertebb edzők is adták az arcukat. Kiválasztottam egy Jeff Galloway neve fémjelezte félmaraton edzéstervet, beállítottam célversenynek a Muzsla Trail időpontját és egy 1:45:00-ás célidőt. Leginkább az vezérelt, hogy ez a verzió ígért heti három futást, amit összeegyeztethetőnek tartottam a nagyon óvatosan növekvő futóperceimmel, és kisebb csalásokkal (picit hosszabb “bemelegítés”, vagy “levezetés”, és hasonló apró trükkök) sikerült követni a betegségig. Az ennyi idő alatt nem derülhet ki, mennyire hatékony, viszont ha szükségből átrendezem a napokat (három edzést tervez be általában előre pontos teendőkkel, plusz még kettőnek a napját jelzi), elég könnyű totálisan összezavarni, de fogalmazhatnék úgy, akadnak az adaptivitásnak korlátai, pedig nem törekedtem a szándékos megbolondítására.

Amit mindenképpen megjegyeznék zárásként ezekről az értékelő, edző funkciókról, az az, hogy mivel szívverésből, zónákból, futott időtartamokból, becsült regenerációból és hasonlókból építkezik mindegyik, szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni az eszköz a térdemmel, vagyis azzal, hogy az élettani mutatóimhoz mérten igen visszafogottan mozgolódom. Vagyis nagyon nehezen tudom a most engedélyezett futómennyiséggel beleteleportálni magam a “fejlődés” zónába a “regeneráció” és “szinten tartás” helyett, ami persze kevéssé az eszköz és az algoritmusok hibája. Csak szarul esik néha.

---

Mit is lehetne összegzésként írni azon kívül, hogy türelem, a kurva anyád? A Forerunner 245 egy kicsi, könnyű, egyszerűen kezelhető, remek futóóra és fitneszkarkötő egyben, ami hobbisportoló számára tökéletes elegendő lehet, egészen addig, amíg nem hiszünk el neki minden becsült mutatót elsőre, vagy legalábbis tisztában vagyunk a korlátaival ezen a téren. Pár hónap múlva majd még talán visszatérek az edzésállapot és edzéshatékonyság kérdésére. A technológia dübörgő elefántléptei tehát megállíthatatlanul törnek előre, ugyanakkor a big data személyre szabása és az adattudomány kiteljesedése – a piac alsó szegmensében legalábbis – nem megy minden döccenő nélkül. Az pedig gyakorlatilag megválaszolhatatlan filozófiai kérdés, hogy jót teszünk-e magunkkal akkor, ha automatizáljuk/kiszervezzük a futással kapcsolatos gondolkodást, illetve hol az egyensúly a kiszervezés és a saját befektetés között, különösen egy ilyen, meglehetősen személyes sportot illetően. Az enyém mindenesetre a vásárlás ellenére jelenleg inkább egy kritikai pozíció, ám korántsem biztos, hogy ez a hosszú távon nyerő hozzáállás…

the balancing act: low hanging carrots (and sticks)

“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”

Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.

Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben.  Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…

“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”

Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).

Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.

“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozással jobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”

Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.

A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.

“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”

Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).

Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:

Ceterum censeo: türelem, a kurva anyád!

The half-hearted rehab chronicles: old dog learning (old tricks)

“I’ve got the spirit, lose the feeling”

“When did punk rock running become so safe???”

Közeleg ismét az év vége, ilyenkor némileg értelmetlen, de kellően megcsontosodott szokásként boldog-boldogtalan visszatekint, emlékezik és éves toplistákat állít össze. Általában jómagam sem vagyok ettől mentes, tartozzam éppen az adott időpillanatban a vigyorgós, vagy a mosolytalan csoportba, bár azért inkább az utóbbiba csúszok bele többször. Idén azonban nem a fülig érő száj megformálása okozza a legnagyobb kihívást, hanem a retrospekció földöntúli nehézsége abban az esetben, ha egyszerűen nincs mire visszatekinteni. Deklaráltan futósblogként (ami persze csak átlátszó ürügy arra, hogy magam lehessek blogposztjaim (szuper)hőse) nehéz bármi hangzatos összefoglalót írni egy olyan évről, amikor gyakorlatilag nem futottam. Zsinórban másodjára. Volt viszont mozgásszervi restauráció orrvérzésig, ennek a részleteit azonban igen mélyreható alapossággal taglaltam az elmúlt bő négy hónap során, ám mivel ez a folyamat lassan a végére ér, az ünnepi alkalomra következzék most a tessék-lássék rehabilitációs históriák záró és egyben tökéletesen hétköznapi fejezete, a rehab-puzzle utolsó két darabjának helyre illesztéséről. Az összképet még az sem fogja tudni elrontani, hogy ezt a két darabkát nem lehet kutyafuttában (…) a megfelelő pozícióba pattintani, sőt, valójában két végtelen, néhol egymásba gabalyodó történetszál kezdődik a mellékszereplésükkel.

Már csak négy alkalom van vissza a csoportos terápiából (kicsit úgy hangzik ez, mintha valami AA-gyűlésre járnék, és tulajdonképpen ez csak enyhén légből kapott párhuzam, hiszen valóban hasonló problémáink vannak a sorstársakkal, akiknek leginkább a keresztnevét tudom, vagy azt sem), és nem szeretnék az öreg bútordarabok közé tartozni a helyen. A mendemonda szerint vannak ott egész évet, vagy akár többet lehúzó kuncsaftok is, de szent meggyőződésem, hogy ők elsősorban a társaság meg az önkényeztetés miatt járnak már inkább vissza. Esetleg tényleg annyira lassú, mégis konstans a javulási folyamat, ami ezt indokolja, de azért ez a kevésbé valószínű. Mondjuk nekem sem január közepére fog kialakulni a határtalan dinamikus stabilitás, az izmokat szintén lehet még hova nevelgetni, viszont erre önállóan is képesnek kell lennem előbb-utóbb. DAVID-gépeim, már csak az árcédulájukból kifolyólag is, nyilvánvalóan nem lesznek sosem itthon a pincében, de öt hónap szenzoros muszklikeltetés után megítélésem szerint bátran el lehet tolni a hangsúlyt teljesen a funkcionális gyakorlatok felé. Ennek szellemében nem csak figyelek és néha utólag akár jegyzetelek is, mikor milyen mutatványokat kell elővezetni a manézsban, hanem az utóbbi hetekben összeállítottam itthonra egy kisebb vándorcirkuszt azokból a gyógyászati segédeszközökből, amelyek felhasználásával a gyakorlatok kellően nagy százalékát reprodukálni tudom. A kilencvenes évek prehisztorikus rétegeiből fellelt egy pár kézi súlyzó alkotta kezdetleges arzenál így hirtelen igencsak megszaporodott, feltűnt a színen egy csomag gumiszalag, egy gymball, egy egyensúly-szivacs és az új fitnesz-kincseskamra koronagyémántjaként (majd beteszem a fa alá…) egy jumper. Ez utóbbi már talán enyhe túlzás, de tényleg valahonnan a mínusz végtelenből kell visszahoznom ezt a stabilitás-dolgot, ehhez pedig szükséges néha ágyúval lőni. A nagyobb befektetést igénylő szerek közül azért is erre esett a választásom, mert ez a felfújt gumibigyó kellően sokoldalú gonoszsággal felvértezett szülemény, gyakorlatilag minden testtáj abuzálható általa: feldobható vele a már a könyökön kijövő oldalplank éppúgy, ahogy egy kitörés vagy fekvőtámasz, a dead bug pedig sosem volt még olyan halálian jó móka, mint ennek a tetején trónolva (már ha épp sikerül ott maradni). Én speciel mostanában leginkább fél lábbal ugrándozok rá és próbálom utána megtartani magam szálfaegyenesen… Azt nem tudom, hogy leszek-e még valaha hosszútávfutó, de ha egy hosszútávfutót arról is meg lehet ismerni, hogy funkcionális erősítéseket végez, nos, akkor legalább néha össze lehet a jövőben téveszteni engem egy hosszútávfutóval. Ez “sajnos” egy hosszú távú projekt, folyamatos szinten tartással. (Csak azért írom le ennyiszer a hosszútávfutó szót, hogy önbeteljesítő jóslatként érvényt szerezzek az orvosi szakvéleménynek.)

Gondolom, sokak oldalát fúrja most már a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az az utolsó kirakós-darabka, ami még hiányzik a teljes értékű rehabilitálódáshoz és eddig egy szót sem ejtettem róla. Bár Önök igazán hozzáértő Olvasóközönség, így valószínűleg az erről szóló találós kérdésre kórusban vágnák rá az általam helyesnek gondolt választ: FUTÓÓÓÓTECHNIKAAAAAAAAAAAA! És hát bingo. Ha lenne Koffein Kapitány merchandise, most a fél raktárkészletet kioszthatnám a helyes megfejtők között, de nincs. Volt viszont egy olyan ígéretem magam felé, amely szerint ha heti nagyjából háromszor fél óra futás már több-kevesebb probléma nélkül képes rendszeresen lezajlani, akkor ebbe az irányba is teszünk lépéseket. Vélhetően nem lesz teljesen kidobott erőfeszítés a jövő szempontjából annyi év után megtanulni, vagy elkezdeni megtanulni rendesen futni – hobbi/amatőr futó szinten legalábbis. Elvégre ez az egyetlen dolog maradt még jelenlegi ismereteim szerint, ami fejleszthető a teljes értékű visszatérés reményében, mint a testet, és ezáltal az ízületeket érő terhelésre futkorászáskor komoly hatással bíró összetevő. Az elhatározás nagyságát és komolyságát mutatja a részemről, hogy csekély 13 év után eljutottam erre a pontra, míg a basszusgitározással kapcsolatban mindez húsz év után sem következett be (az pedig hatalmas szerencse, hogy nem mosógépeket szerelek ennyi ideje). Ez utóbbiba mondjuk még nem sérültem bele, noha akad ennek az ellenkezőjét sugalló képi bizonyíték a gyönyörűen összevérezett Squieremről, ami szintén magas szintű technikai képzettségről árulkodik.

Befizettem tehát magam a decemberi Chi Running tanfolyamra, mint időközben kiderült, szinte több futós ismerősöm ment már el erre korábban, mint ahány nem, van, aki meg is örökítette benyomásait. Nem tisztem megítélni a metódus hatékonyságát, de a módszertan számomra meggyőző, leginkább azért, mert akármerre kutakodtam a témában, a főbb dolgokat tekintve mindenhol ugyanaz köszönt vissza (törzs megfelelő pozíciója, kellő lépésszám, ha lehet nem túl nagy lépésekkel és nem odabaszva a sarkadat, és ha az eddigiek nagyjából mennek, akkor a kezeddel inkább segítsd a folyamatot, ne gátold). Az ördög persze a részletekben lakozik ismét csak, és azt az 5-7 dolgot, amire figyelni érdemes és nem árt betartani, egyszerre tűrhetően csinálni nem pár perc megtanulni/összehangolni. Nekem biztosan, mert szignifikáns kocafutóként van bőven rossz beidegződésem, és az szintén fixa ideám, hogy egy teljesen más alakúvá transzformált test sem kifejezett segítség mindennek a tetejébe. Néha, amikor elszomorodom a dinamikus stabilitásom katasztrofális fejlettségén, akkor is ezzel nyugtatom magam. Egy torzújszülöttnek minden propriocepció új.

Maga a tanfolyam hamar elröppent, alapvetően élveztem, noha legtöbbször, amikor valami újat tanulok, az első pár rávezető gyakorlatnál totálisan elveszett vagyok, de rendszerint jön egy pont, amikor ez, ha nem is teljesen, de átbillen. Most is valami hasonló történt, a nap folyamán, ahogy végigmentünk a technika különböző darabkáin (pozíció, dőlés, csípő-lambada, lábak/sarok, kezek és így tovább, ha van tovább, talán már csak a lépésszám maradt ki), az éppen elfogadható és a siralmas között ingáztam (lefordítva jobbára szimplán szar volt a végrehajtás), aztán mikor egyben próbálgattuk az egészet, hirtelen legalább valamennyire összeállt a mozgás. A nap végén, a közös videózáskor/értékeléskor/elemzéskor az oktató, Szofi nekem adományozta a legtöbbet fejlődő nebuló titulusát – ezt ha jobban belegondolunk, kétféleképpen lehet a legkönnyebben kiérdemelni. Az első, ha már egy nap után káprázatos módon sikerül reprodukálni a kívánt mesterfogásokat, a másik pedig, ha valaki annyira mélyről indul, amihez képest egy gyenge átlagos állapot is hipertérugrásnak tűnik. Az Olvasóra bízom annak kitalálását, nálam melyik verzió lépett életbe, annyit segítek, nem az első. Ahogy az az aktuális futóportfóliómat tartalmazó promóvideóból kivágott lenti képen megfigyelhető, szinte minden a helyén van, ugyanakkor semmi sincs tényleg a helyén, a legproblémásabb rész az 5,5 kg-os fejem, ami jól láthatóan kilóg abból az egyenesből, ahol lennie kellene, kis barátaival (váll, csípő, ilyesmi) együtt. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ez szintén egy viszonylag hosszú távú projekt.

Ezzel körülbelül a végére értünk annak, amit elmondhatok arról, milyen meggyötört, de nem teljesen reménytelen térdízületekkel visszatérni a futáshoz. Dióhéjban: irgalmatlanul körülményes, és szép lassan kiöl legalább két dolgot a futásból, amit talán a legjobban szerettem benne. Nevezetesen azt, hogy nem muszáj jól csinálni, illetve részben ehhez kapcsolódva a spontaneitást. (A “ki tudja, hol lesz a plafon?”-verkli kurbliját most kivételesen nem veszem elő.) Rosszul csinálod? Szétcseszed a térded. Hülyeséget/meggondolatlanságot/bohóságot csinálsz? Szétcseszed a térded. És ez nem annyira jó, mert számomra a futás nagyon ritkán szólt arról, hogy mindent halálos pontossággal optimalizálva, a testem templomként építgetve, körzővel megrajzolt íveken teljesítek aprólékosan kidolgozott programokat. Persze, mondhatjuk erre, meg is érdemeltem a sérülést, olcsó flow-nak híg a leve, de ettől még nekem ha valami, akkor ez a jelenlegi pilinckázás a kilépés a komfortzónából, nem például heti 90-100k futás, amit utólag (talán már akkor is) leginkább gátlástalan dagonyázásnak neveznék a komfortzóna mértani közepében. De biztosan az élet akar most nekem tanítani valami fontosat. Kitartóan próbálok nem odafigyelni rá. És tulajdonképpen a spontaneitás nem tűnt el teljesen: egy hétnél távolabb nem érdemes az aktivitást tervezni, elvégre ki tudja, mit ad ki éppen a félkarú térdrabló. 4-5 hónapra előre is csak azért, hogy valami minimális orientáció legyen. Nekem most a Muzsla Trail ez a ködkürt, ha nem dől össze minden menet közben, négy hónap múlva realitás lehet egy ilyen táv. Összességében most már “csak” azt kell kideríteni, hogyan lesz valami ugyanolyan, mint amilyen már nem lehet. A 2022-es csapdája.

The half-hearted rehab chronicles: minden a kibaszott erő…

…vagy talán mégsem. Lassan tíz éve már annak, hogy viszonylagos rendszerességgel snookereztem. A címben szereplő megállapítás akkortájt szikárodott egyfajta szállóigévé maroknyi dákóbűvölő közösségünkben, utalva arra az alapvető természettudományi törvényszerűségre, mely szerint kezdő/hobbista játékosok esetében adott lökésre vonatkoztatva a precizitás és az erő hányadosa leginkább állandó. Mielőtt túl mélyre húzódnának a ráncok a Nyájas Olvasó homlokán, elkezdünk máris a futás (legalábbis annak biomechanikája) felé gravitálni, és rávilágítani a párhuzam relevanciájára (vagy éppen mondvacsinált voltára), magyarán mi a francért jutott a rehab mostani stációjáról épp ez az eszembe?

Az ősszel, szervezett keretek között végzett rehabilitációs tevékenységemről eddig jobbára két érdemleges dolgot jegyeztem fel a sok sallang mellett: kifejezetten dagályosan értekeztem arról, észrevehetően és mérhetően fejlesztette azokat az izmaimat, amelyeknek szokás a térdízülethez jelentősebb szintű kapcsolódást tulajdonítani. Ehhez képest jóval szerényebb terjedelemben, de említettem, hogy az általam csak manézsnak csúfolt teremben bemutatott funkcionális terápiás cirkuszi mutatványok közül legszánalmasabban az instabil berendezéseken bemutatandó figurák gyakorlatilag száz százalékában teljesítettem. Ez pedig baj. Hogy miért, azzal kapcsolatban egy szót mondok: heavy metal dinamikus stabilitás.

Ahogyan a különböző testépítő vetélkedők zsűrijét egyáltalán nem érdekli, vajon a színpadon pózoló impozáns szervezetek tulajdonosai a jóval kevésbé barnítókrémes, vízhajtós és fürdőnadrágos hétköznapokban vajon fel tudják-e emelni a zongorát, amíg a nagymamájuk kisöprögeti alóla a port, vagy megtartják-e a defektet kapott versenyautót a rally gyorsaságiján, amíg az emelőt a szervízparkban feledő pilóta és navigátora kicseréli a gumit, netalán tudnak-e tíznél többet fordulni két vödör vízzel a kék kút és az alvégi, közművekkel szegényen ellátott utca között, ha éppen arra van szükség, úgy a meniszkusz sem mutat különösebb érdeklődést az iránt, egy gépen milyen értékeket vesz fel a környező izmok erőkifejtésének mértéke. Ha ezek a csodálatosan kidolgozott kötegek nem segítenek stabilan tartani a térdet, akkor ugyanis szart sem ér az egész (lásd még “5 forint az ütés a kalapáccsal, 95 forint az, hogy tudom, hova kell ütni”).

Elkezdhetnék itt vagdalkozni olyan kifejezésekkel mint propriocepció, neuromuszkuláris, vagy perszeveratív, de ezeket nem csak a Word magyar nyelvű helyesírás-ellenőrzője nem ismeri, hanem igazából én is csak nagy vonalakban – amikor legutóbb behatóbban foglalkoztam ilyesmivel, annak apropóját valószínűleg egy állatélettan beszámoló adta vagy húsz évvel ezelőtt, egy mű-lócsontváz meghitt társaságában. Aztán inkább elmentem mű-bölcsésznek. Szóval nem kezdek itt hosszas fejtegetésekbe olyasmiről, amiről bár mostanában sokat olvastam, még így sincs sokkal többem a halvány fingnál. Így csak néhány sarokpontra szorítkozom, ami szubjektív szűrőmön eddig fennakadt lecsupaszított lényegként: a térdsérülésnél, porcproblémáknál javasolt izomerősítés ortopéd szakvizsga nélkül is beláthatóan elsősorban nem annak szól, hogy utána elégedetten nézegesse a páciens a saját lábait a tükörben, hanem hogy megtartsa az ízületet olyan pozícióban, ami a statikus stabilitást adó berendezéseket támogatja.

A csavar ott kerül a történetbe, hogy ez a támogatás nem varázsütésre jelenik meg: a szervezetnek a saját jól felfogott érdekében vannak a mozgáskoordinációval (illetve sok más esetben szintén, az “újabb” agykutatási eredmények nagyon érdekesek az érzékelésről, illetve ahogy az agy optimalizálja a működését) kapcsolatos automatizmusai, ami az esetek 99,9 százalékában kifejezetten hasznos, mert rutinszerű paneleket biztosít általunk nem annak érzékelt, de valójában bonyolult szituációk megoldásra (vagyis például terepfutáskor nem kell minden egyes lépésnél újra és újra próba-szerencse alapon kitalálni vagy kiszámolni (…), hogyan maradunk egyensúlyban a változatosan egyenetlen felületeken, ami azért elég sokat elvenne az élményből). Rehabilitáció esetén viszont (vagyis amikor már megjött a gebasz, és vagy eleve a rossz beidegződések is közrejátszottak a sérülésben, vagy a sérült részeknek az új helyzetben (ez természetesen lehet például akár a szalagokkal kapcsolatos probléma) már igencsak elkél a plusztámogatás) újra kell huzalozni valamelyest a rendszert. Szemléltetésképpen esetemben például rá kell ébreszteni, hogy a dagadt puhány, akinek eddig esélye sem volt izomból stabilan tartani a rettenetes súlyát, ezért mindenre az volt a megoldás, ha bedől a térd és a porc majd megoldja, nos, az most egyrészt könnyebb és erősebb valamivel, másrészt a porc nagyjából eddig jött, most már azt szeretné, ha más dolgozna és oldaná meg helyette. Csak ez a ráébresztés egy relatíve hosszú és meglehetősen macerás folyamat, ami a jó ízlésnél jóval több instabil felületet tartalmaz. Mondtam már, hogy türelem, a kurva anyád? Ó, igen, bár sajnos nem az automatikus korrekciós mechanizmusokról szóló bejegyzésben… Mellesleg egy elég komoly üzletág foglalkozik az ilyen típusú rehabilitációt támogató kínzóeszközök gyártásával, hátborzongatóan ötletes eszközök vannak, olyan vadhajtásokkal mint az egyensúlydeszka tetejére ráépített jumper. (Erről az a régi Orson csík jut eszembe, amiben az állatok nézegetnek egy mezőgazdasági prospektust: „Nahát, miket ki nem találnak, elektromos ösztöke!” „Tényleg, miket ki nem találnak…”)

Természetesen nem magamtól lettem hirtelen ilyen megvilágosult. Miután legutóbb kihüppögtem magam, elkezdtem a már említett csoportos terápiát (ez heti egy, a már itt korábban leírthoz hasonló foglalkozást takar, 2-4 hasonló térddel cipőben járó kollégával együtt). Az első alkalomkor a levezető sráccal átbeszéltük a vagyok ki, akarok mit kérdéskörét, majd a már ismerős gépi program lepörgetése után gyanúm szerint amolyan szintfelmérő „áldozata” lettem. Ha eddig cirkusz volt, akkor megérkezett a nagycirkusz, de most nem artista vagy zsonglőr voltam, hanem a bohóc, 35 percig dőltem-borultam. Nagyokat nevettünk. Vagyis nem, de az kiderült, finoman szólva is van kiaknázatlan potenciál még ebben a stabilizálás dologban. (És annyira nem meglepő, ha még tiltakozik a meggyötört meniszkusz a bal térdemben.) Ezt csak kétszer aláhúzta az egy héttel későbbi alkalom, amikor már jobbára megcsinálható, szinte csak és kizárólag egyensúlyozós feladataim voltak. Ezeknek ráadásul egyik velejárója, hogy nem árt közben nézni a tükröt, mert szépen és könyörtelenül mutatja a hibát (vagyis amikor éppen nem esek le rögtön valahonnan, máris láthatom, egy gőzölgő tál fos, amit csinálok). A két alkalom alatt többet bámultam magam tükörben mint az előző tíz évben összesen. Ha ez enyhe túlzás is, az mindenképpen igaz, hogy eddig sosem tűnt fel a befelé rogyadozó térdem, most meg tucatszám studiálhatom meniszkuszaim merénylőit. Dolgozom az ügyön.

Egyébként köszönöm, fizikailag jól vagyok, most épp javul a bal térd, lassan ismét esedékes lesz a fél óra egyben, pompás lenne ezúttal eltekinteni a következményektől. Továbbra is hektikus és hosszú visszatérési folyamat prognosztizálható, amiben már-már túl sok a változó: elképzelhető, legutóbb sem a futás tette be a kaput, hanem épp 1-2 olyan inaktívabb nap, amikor többet ültem a szokásosnál, behajlított térddel, mert hamargyorsan meg kellett csinálni egy munkát. Vagy éppen ellenkezőleg, a futással együtt már túl sok volt a virágok lehordása a pincébe télire. Ki tudja. De ez ilyen, a térdelhasználás komplex szórakozás. Talán túl sokat foglalkozom ezzel az egésszel és a rehabilitációval itt, főleg ahhoz képest, amennyire deklaráltan sosem szándékoztam bárkinek bármiféle iránymutatást adni a futással kapcsolatban ezen a blogon (bár vélhetően egész vaskos és igen szemléletes kötetet lehetne összeállítani az eddigi posztokból, mit hogyan nem szabad vagy érdemes csinálni…). Ez a hozzáállásom lényegében nem változott, de ugye más témám nem nagyon lehet jelen pillanatban, ha írhatnékom támad (annyira meg még nem javult az állapotom, hogy ilyenkor beüljek egy sarokba megvárni, míg elmúlik), ráadásul sokszor szembesültem azzal, mennyi minden és annak az ellenkezője olvasható/nézhető a térd-témában mindenfelé, ezért nem tűnik mindenképpen haszontalannak a saját tapasztalataimról írni. A térd egy szuper képződmény, van pár dolog, amit nem lehet vele kapcsolatban elégszer hangsúlyozni. Nem kell már olyan sokat kibírni ebből…

Ui.: Ugye, milyen fasza szó az, hogy perszeveratív, még ha semmi köze nincs is a térdhez?

The half-hearted rehab chronicles: severe setback sunday (the terror of moving)

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy rehab sok egyéb más mellett leginkább mégiscsak a hullámvasútra hasonlít. Nem is nagyon hasonlíthat másra, elvégre az egész központi eleme egy olyan, sok esetben meglehetősen keskeny sáv megtalálása, ami már nem túl kevés és még nem túl sok. Ebből következően lesznek és kellenek bele olyan mozzanatok, amikor picit túllövünk a célon, csak hogy kiderüljön, hol tartunk valójában. Ez tulajdonképpen rendben lenne, számítottam rá, nem lehet minden héten olyan diadalmenetről számot adni mint legutóbb. Amire nem számítottam, az az, hogy egy nagyon óvatosan felépített, kilenc hét rákészüléssel, közepesen tempósan megfutott 5k után napokig csillagokat fogok látni, és nem az izomláz, hanem a sokszor problémamentesnek gondolt bal térdem miatt. A rehab-hullámvasutam pályáján rögtön az első nagyobb hupli lejtőjére elfelejtettek síneket építeni, és a tető után nyílegyenesen zuhant a földre az egész eddig nagy dérrel-dúrral zakatoló szerelvény. Körülményesen másztam ki a héten a roncsok közül, majd elkezdtem kotorászni a zsebemben, lapulnak-e még ott további zsetonok néhány újabb körre. Annak ellenére, hogy pár kopott érmét még találtam, egyáltalán nem érzem a határtalan késztetést a felhasználásukra. Lehet, valami másik játékot kellene kipróbálni a játszótéren. Például az alacsony lovat.

Az első komolyabb fekvőrendőr felbukkanása a visszatérés egyébként is kacskaringós útján elég kétségbeejtő. Nem azért, mert jött ilyen, hanem azért, mert úgy jött, mint az első két gól a szovjetek ellen Irapuatóban. Túl hamar. Nyilvánvalóan lehet azt mondani, túl korán markoltam túl sokat, de gyakorlatilag több hete nem futottam többet, csak a szünetekből csipegettem. Meg hát az 5:23-as tempó sem az, amibe bele kellene rokkanni. Nem esett jól ezzel szembesülni, főleg miután több szakértő véleménye, illetve mérések és leletek alapján ennél többnek kellene még lennie az üvegtérdekben. (Kicsavart logikával azt is írhatnám, ízületi sajátosságaim miatt a futóteljesítmény üvegplafonját nem tudom átütni… jó, jó, tudom). Mindenesetre, ha ez a koromnak megfelelő terhelés, akkor ideje lesz végrendelkeznem, mert észre sem vettem, de nagyon elrepült az idő. Nem nagyon van mit szépíteni rajta, szignifikáns mértékben kiborultam a dolgok ilyetén alakulásán. A türelmem ugyan legendás (…), de mégsem végtelen (mondhatni, az szintén legendás, amikor váratlanul elfogy), bár megkockáztatom, senkinek nincs annyi türelme, hogy két lépés előre, kettő hátra ritmusban kivárja, amíg eljut a sehova.

Természetesen a tehetetlenség egyelőre vitt tovább, hiszen mivé lenne a világ, ha az ember az univerzum mindössze negyvenhetedik igen egyértelmű jelzésére máris elgondolkozna azon, nem biztos, hogy valamit feltétlenül szükséges egy ponton túl erőltetni. Úgy gondoltam, a teljes leállás nem lenne célravezető, ezért lelkesen (…) elkezdtem kísérletezgetni, hogyan reagál a sajgó forgórész a különböző, rafináltnál rafináltabbnak ugyan bajosan nevezhető, mégis valamennyire könnyített és legfőképp az eddig megszokotthoz képest változatosabb terhelésre. A mesterterv hátterében az a felismerés állt, miszerint a heti 80-90 perc futás már többször lezajlott mostanában különösebb probléma nélkül, vagyis egyelőre az intenzitás lehet a “rejtély” kulcsa. Nos, az újabb hullámvasút kör előtt ezzel a metódussal beültem dodzsemezni egy kicsit, volt itt minden tehát, mint a búcsúban. Összességében sokkal okosabb nem lettem, de legalább jól szórakoztam az ütközések közben. Nem igazán tudok egyelőre felfedezni bármiféle összefüggést a térdfájdalom és az aktivitás között, de sebaj. Például ma reggelre mintegy varázsütésre épp nem éreztem semmi gondot – így a temető-turnék elindulása előtt, a téli időszámítás beköszöntének nyereségóráját hasznosítandó visszatettem a lécet a 30 egyben futópercre. Lassú 30 percre. Rettentő kíváncsian várom, hétfőn-kedden milyen visszacsatolás érkezik minderre. Egyelőre máshogy fáj, ez is fejlemény.

Zsonglőrködöm tehát tovább, egyelőre két labdával nem megy rosszul, három láncfűrésszel viszont jól sem. Olyan ez az egész, mint egy hidegháború (ha leszámoljuk a bemelegítéseket), amiben egyoldalú fegyverkezési versenyt folytatok az atombombával (fájdalom) felszerelkezett térdízületeimmel szemben. Néhány igen nagy kaliberű jószágot már bevetettem, de nem sikerült térdre kényszeríteni (…) az ellenfelet. Van még egy s más a tarsolyomban, de egyre kevesebb az olyan, amit egy díszszemlén a kiemelt helyen lehetne mutogatni. A végső összecsapás pedig egyre közeledik… Na, jó, ez már tényleg hülyeség, hiszen a térdeim is én vagyok, nem harcolni kellene ellenük, hanem minimum kollagénben-hialuronsavban füröszteni őket. Hm, mire fel a feltételes mód?

The half-hearted rehab chronicles: from rigor mortis to 5k

Rehabilitációs programunk elérte első mérföldkövét. Furcsa úgy tesztet futni, hogy az egyetlen dolog, amit előre megszabtam, az a maximális tempó volt, öt perces kilik alatt sötétvörös a zóna egyelőre. De kell ilyen is. Fasza volt (26:58 lett a vége), nem fájt semmi. Reméljük, két nap múlva sem fog (Update: hát, másnapra azért némileg sajog a bal…). Felkészül: 10k. (?)

• 

• 

• 

• 

The half-hearted rehab chronicles: carefully inspected

A változatosság kedvéért (…) következzék most egy meglehetősen földhözragadt bejegyzés, ha már ennek a hétnek az eleje a különböző mérőszámok, értékelések, szenzorok, grafikonok és képalkotó eljárások bűvöletében telt.

Hétfő délután egészen pontosan két év és három nap elmúltával töltöttem ki ismét a lapot az alapadataimmal és a nyilatkozattal, mely szerint nem vagyok sem agy- és szívműtött, sem terminátor (azaz nincs a testemben fém és/vagy pacemaker), hogy újra belemászhassak ugyanabba az átvilágító gépbe. A különbség mindössze annyi volt, hogy ezúttal a berendezés érdeklődésének középpontjában a húsz perces háton heverészésem közben a másik (vagyis a kevésbé lestrapáltnak, jobbiknak gondolt bal) lábam térdízülete nyugodott. Az elsőre elég pokróc asszisztens hölgy akkor engedett fel, amikor (talán egy Korongvilág regényhős jellemzése után szabadon, de ebben már nem vagyok annyira biztos) a mi is történt a lábammal kérdésre a “leginkább én történtem” választ adtam. Hozzátettem még ébredező jóindulatát fokozandó, hogy voltam már náluk a másik térdemmel, aztán megegyeztünk abban, hogy ha maximum némi üvegporckopást, meg egy megnyomorgatott, de használható mediális meniszkuszt találnak odabenn, akkor mindannyian elégedettek lehetünk a számla kiegyenlítése után. Ezután nagyjából végigunatkoztam az immár “szokásos” koreográfiát, a gépből jövő, 40 évvel ezelőtt egész biztosan futurisztikusnak hívott hangokkal, a 14 perc környékén bejövő orvossal és az elő-diagnózis párbeszéddel, amibe néha beleszólt a gép (“degeneratio …<prtyu-prtyu-prtyu-vhrrrrr>” “Valami ilyesmire számítottunk”).

Pár perc várakozás után aztán bebocsátást nyertem a dokihoz, aki legnagyobb szerencsémre nem nagyon tudott mit mondani, az “elvárt” károsodásból az üvegporc kopása nem is volt olyan mértékű, ami említésre méltó, egyedül a meniszkusz megnyomorgatására talált számottevő bizonyítékot. Próbáltam elkapni a “medialis meniscusban” azt a “horizontalis jelintenzív sávot” (…), ami a kor és felelőtlen fiatalságom jele. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült, de ha igen, a helyzet azért valóban nem tűnik tragikusnak (kivéve ha valaha kifejlesztik a térdalapú biometrikus azonosítást, és Önök a lenti kép alapján ellophatják a bármimet):

A felvételek alapján a szakvélemény az, hogy sérülés, ami akadályozná a sportot nincs, a porcgyűrűben vannak ugyan huplik, de “ezzel nem tud mit csinálni.” Ennek szellemében fizettem és távoztam. Bárcsak minden ilyen flottul menne…

Kedden folytatódott tovább az Átvilágítós Napok rendezvénysorozata, a térdterápia végeztével a felmérőhöz hasonló visszamérés lett esedékes, hogy kiderüljön, mennyire volt hatékony az elmúlt hat hét. Maga a visszamérés pontosan ugyanolyan, mint az első felmérő, a hat gépen adott szögben próbáltam újfent a meglévőnél is több izomerőt elszuszakolni a szenzorig, a lábaim esetében azokkal együtt és külön-külön is. A végén volt még egy súlymérés (fölszedtem bő fél kiló izmot augusztus eleje óta, ehe-ehe), és máris kirajzolódtak az eredményeim.

Mielőtt az alábbi ábrára részletesen rátérnék (amelyből ismét gondosan eltávolítottam minden figyelemelterelő és egyben potenciálisan jogvédett elemet), érdemes egy pár szó erejéig kitérni arra, hogy a referencia-érték, mint olyan (azaz a középső, elvártnak, vagy már éppen egészségesnek gondolt sáv) egészen pontosan mit takarhat, erre többen rákérdeztek azok közül, akikkel volt szerencsém módszertani eszmefuttatások keretein belül megosztani tapasztalataimat az elmúlt hetekben. Annyit biztosan tudni, hogy ezt tudományos igénnyel kalkulálják (és jó eséllyel a folyamatosan gyűlő kuncsaft-adatbázis alapján csiszolgathatják is) a felmérő kérdőív/adatfelvétel alapján, és a nem, a kor, a testsúly, valamint talán az aktivitási szint bír rá a legnagyobb befolyással. Ezek a referencia-értékek a BMI-hez hasonlóan valamennyire mindig tájékoztató jellegűek (mert hála az égnek nem vagyunk egyformák), de épp az előbbiek miatt ezek annál biztos pontosabbak és jobban tükrözik az egyéni jellemzőket. Próbáltam volna futólag (…) utánanézni, mégis hogy vagyunk ezekkel a mutatókkal akadémiailag, és a hipotézisem többé-kevésbé megerősítést nyert, azaz nincs (és a dolog jellegéből fakadóan nem is igazán lehet) egyetemes megfejtés, vagy irányszám, amely nagy tömegekre alkalmazható lenne. Ezt engedi sejtetni (már amennyire sejtetés valamit tényként közölni egy szakcikk absztraktjának első mondatában) legalábbis egy épp a múlt héten megjelent, manapság olyannyira divatos metaelemzés (vagyis amikor mások tanulmányait összegezve meta-okosságot közölnek a szerzők, hála az immár gyakorlatilag végtelen és végtelenül szüretelhető, összekapcsolt tudományos adatbázisoknak), ami éppen azt a célt tűzte ki, hogy megvizsgálják, mik lehetnek ezek az értékek a combhajlító és -feszítő izomerő esetében. Végül a nagy adatösszesítések eredményeként meglehetősen tág intervallumokban adtak meg számokat a szorgos aprómunkát elvégző tanulmányok szerzőinek vállára állva, amik arra voltak jók, hogy a DAVID-éknál nekem megállapított referenciával valamennyire össze tudtam ezeket vetni és elégedetten nyugtáztam, hogy nagyságrendileg megegyeznek. (Mivel itt a mérés meghatározott szögben történik, a tanulmányban ennek leginkább megfeleltethető “mid-range” értékeket néztem, de persze, még így is biztos sántít az összehasonlítás, éljen a tudomány.) Tovább feleslegesnek éreztem kutakodni, és az igazán fontos mégiscsak az, a két mérés között mi történt a pácienssel, a legesmostmégfontosabb pedig végül, hogy fáj-e még, vagy sem. Ugyanakkor bagatellizálni sem akarom ezeket az értékeket, fontos világítótornyok a terápiás terhelést adagolandó és összességében is, hiszen ha valaki +30-40%-okat gurít a referenciához képest, és mégis fáj kegyetlenül a térde, akkor jó eséllyel nem a további izomerősítés fogja megszabadítani a szenvedéstől… Mindezek tetejében kár lenne tagadni, kifejezett elégedettséggel tudja eltölteni az embert, ha a kék görbe (azaz a visszamérés eredményeinek) döntő többsége hat hét gimnasztika után vastagon az átlag fölöttibe csúszik a korábbi (fekete) eredmények mutatta igencsak lehangoló tükör után. Mert hogy esetemben ez történt (eggen, most jön az önhozsanna, vagyis az indokoltnál jóval hosszabb elemezgetem, milyen gecierős lettem, félpályáról fölérúgnám a medicint). Figyeljenekoda:

Az ábra első harmadánál (Mobility) nyugodtan oszolhatunk, elvégre nincs ott semmi látnivaló, minden mozgástartományom megközelítőleg ugyanolyan mint két hónappal ezelőtt volt, azaz az elfogadható/normál sávban, egy-két dolog picit még azon túl. Továbbra is minden tekeredik, csavarodik és hajlik tehát annyira, amennyire az elvárható.

Az igazán tanulságos dolgok a fizikai erőnél (Strength) kezdődnek. Az első hat érték a törzsizmokra vonatkozik, kezdve a gerincfeszítővel (hívjuk egyszerűen hátnak, valószínűleg ennek gyengesége miatt szoktam olyan görnyedten állni mint egy ősember, de immár ez is átment pozitívba (+4%)), a többi pedig törzshajlító izom, az első az egyenes, a maradék pedig leginkább a ferde működését mutatja, azaz a jobbra-balra hajlítást és fordulást. Egyben nézve ebből a blokkból annyi derül ki, hogy a kezdésként gyakorlatilag egyetlen erősségemnek mért hasközép (18% majd 14%) mellé szépen felzárkóztak a korábban meglehetősen vagy nem annyira, de azért észrevehetően negatívba hajló többiek, sőt, a már említett hátat leszámítva (részben az oly sokat emlegetett, itt-ott feljavított oldalplankek hatására) túl is nőttek rajta. Ráadásul a ferde hasizmok gyakorlatilag teljes szimmetriában vannak, ami a két oldalt illeti. Ha most gyorsan lepillantunk a kiegyensúlyozottságról szóló harmadik szekció (Strength balance) vonatkozó részére (ami kb. ennek a hat értéknek valamiféle páronkénti arányát rejti), akkor nem meglepő módon a korábban széttartónak mért has-hát illetve jobb-bal dimenziók összesimulásával a féloldalasságom szintén jelentősen mérséklődött, a két durván kilógó érték becsúszott a jónak tekintett sávba (a harmadiknál picit megfordult a balansz a nagy kiegyenlítősdiben, a bal oldal túlkompenzálhatott kicsit). Azt beszélik, nincs ultrázás erős törzs nélkül. Kár, hogy nem csak az kell hozzá, hanem más is. Vegyük rögtön például a lábakat.

A láb/csípő izmainak erősségéről szóló szekcióban (Hip and knee) az első három a combfeszítő, a második három pedig a combhajlító teljesítménye (két láb, jobb, bal sorrendben), az utolsó a csípőtávolító, ez utóbbit nem tárgyalnám részletesen, az éppen elfogadhatóból szépen felkúszott a referenciához képest közel harminc százalékkal többre. Nem kell figyelmes szemlélőnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa, a combfeszítővel elért eredményeim az első felmérőn csak kicsivel múlták alul a katasztrofális szintet. Ha mégis figyelmesebben megnézzük az ábrát, kiderül, az még kedvesen el is rejti a valós különbségeket, ugyanis az arányos intervallum mindkét irányba 40 százalékig terjed, az ennél rosszabb értékek nem lógnak le jobban. Úgymond szerencsémre, mert a feszítőknél -49% is előfordult. Ráadásul a hajlítók elfogadhatóak lettek már akkor is, aminek tetejébe a móka kedvéért az egyik lábamon a hajlító, a másikon a feszítő volt az erősebb. Mindezek eredőjeként ismét lepillantva a balansznál látható, az ábra által szintén jótékonyan elhomályosított 56 és 95 százalékos eltérés már a 1900×1200-as felbontásról is lelógna… Azt hiszem, az egész folyamat legnagyobb mentéseként a feszítők megerősítését jelölhetjük meg. A két lábbal együtt és a ballal gyakorlatilag megdupláztam a maximális erőkifejtés mértékét, és az egyensúly is javult. Ez utóbbi nem mondható el a hajlítókról, ám ezek szintén elég nagyot ugrottak előre. Viki, a terapeuta, aki a méréseket végezte, és aki három kollégája mellett a legtöbb foglalkozásomat levezényelte, a fent leírtakat úgy foglalta össze, ezek elég impresszív eredmények, és a futáshoz ennyi izomerő már meg kell adja a szükséges alapot, beleértve az esélyt az ízületeknek (a felmérésnél anno annyi hangzott el, nem árt +10-ig felmenni a futkározáshoz, ami szinte mindenhol sikerült, sőt). Csak legyen annyi eszem, hogy fokozatosan emelem a terhelést… Egy szó mint száz, nekem alapvetően bejött ez a terápiás dolog, a görbe szerint a szervezetemnek szintúgy, valószínűleg folytatni fogom heti egyszer, a szinten tartó/finomhangoló csoportos foglalkozásaik keretében, ami fajlagosan már drágának sem igazán mondható.

Hogy mindez mit is jelent valójában, azon kívül, hogy újabb alátámasztása annak, célzott energiabefektetéssel, szakember felügyelete alatt, korszerű módszertant követve nem túl hosszú idő alatt is értelmezhető eredmények érhetők el? A rapid fejlődésben valószínűleg az komoly szerepet játszott, hogy érdemi fájdalmaim nem voltak már a program elkezdésekor sem, viszont az a zavaró diszkomfort a bal térdemben, amit az MRI alapján egyébként nem sok túl minden indokol, az a negyedik hétre elmúlt teljesen. Más kérdés, hogy az érzés egy időre visszatért és csak most van újra tűnőben, de ezt annak a hétvégének a számlájára írom, aminek szinte felét a fürdőszoba padlóján töltöttem mindenféle kifacsart pózokban, amíg kifaragtam a betonból az új zuhanytálca szifonjának meg a szennyvízcsőnek a helyét… És mindeközben csigalassúsággal ugyan, de emelgettem a futóperceket, vagy ha éppen nem is emeltem, akkor a közöttük lévő sétapercekből csipegettem le. (Olyannyira, hogy a héten bő két év után esedékes az első 5k egyben. Hosszúfutás…) A kellemetlen érzés mégsem nem erősödött, inkább csökkent. Az orvosi vélemények és a felvételek alapján a térdeim jelenleg nem sokkal rosszabbak, mint egy átlagos korombeli térdei, vagyis két éve a túlterhelés legalább akkor hatással lehetett a lerobbanásra, mint a “természetes” degeneráció. Azt pedig a következő hónapokban, illetve remélhetőleg években kiderítjük, a koromnak megfelelő terhelés, amit még a lábaimból ki lehet sajtolni, az 10k rekortánon (“félmaratonokról ne álmodjon”) vagy 100k terepen (“tervezhet bármit”), mert azért ez továbbra sem tökéletesen egyértelmű. De van esély. Egy-a-millióhoz.

Per pillanat nem nehéz úgy tennem (sőt, úgy kell tennem), mintha egy középkorú, tökéletesen kezdő futó lennék (tulajdonképpen az vagyok), hiszen amikor elvileg némileg rutinosabb futó voltam, akkor elég sok mindent elkövettem, hogy ne legyek még rutinosabb futó. Most a térdeimen túl nem indulok rossz helyzetből, csak a startvonalig ne tartott volna két évig elsorjázni. Mindenesetre a súlyom életemben először nagyjából normális, a DAVID-élmény hatására pedig kezdtem (sport)emberformát ölteni. Fura módon azt is írhatnám, életem formájában vagyok, ha nem hangzana ez éktelenül ostobán valakitől, aki jelenleg heti 15k-t fut, nagyjából 3/10 darabban… Mindezek tetejében vannak új szokásaim. Bemelegítek rendesen. Elsajátítottam új nyújtó gyakorlatokat, és nem vagyok rest csinálni őket. Chondroprotectív szerekkel élek. És egyelőre nem az idő száz százalékában van hányingerem saját magamtól, amiért a felsoroltakat én csinálom, nem pedig kizárólag mással történik meg.

Végezetül következzék egy adalék ahhoz, a sors mekkora egy szarházi, akarom mondani az élet mekkora rendező. Ha a mostani, az óvatosnál is óvatosabb ütemű beszoktatásom addig nem fut zátonyra a térdnyilallások homokpadjain, akkor valamikor december elején lehet esedékes az első egyben lefutott 10k. A múlt héten fedeztem fel, abban a hónapban ötödikére van egy élő nevezésem egy 10k-s versenyre. Nem, nem most neveztem, hanem még nagyjából a pandémia előtt (ki tudja, milyen megfontolásból), aztán vagy átkértem magam későbbre (tavaly nyáron, nem csoda, hogy teljesen elfelejtettem), vagy az éppen aktuális vírushullám miatt maradt el az adott évszakra tervezett futam. Véletlen lenne? Aligha…

The half-hearted rehab chronicles: autocorrect

“Ne engedje, hogy a szerszámok gyakori használata során szerzett tapasztalatai túlzott biztonságérzetet keltsenek Önben, és amiatt elhanyagolja a biztonsági alapelveket.”

Ahogy az az egyetemes irodalomtörténet egyik legmarkánsabb regényindító mondatának (amiben Galamb falnak repülése mellett egy pofon a kiosztás, fél font bagó pedig a lenyelés sorsára jut) főbb mozzanatait követően kibomló eseménysor kapcsán újfent leszögezésre kerül, minden kezdet nehéz. Ráadásul a dolgok egyáltalán nem statikus természetűek. Mint ahogy Rongy, a megveretésbe más választása nem lévén rapid módon beletanuló kormányos és Paul, a vitorlamester nem tudhatta, hogy távollétükben egy és más megváltozott Marseille-ben, nekem is csak sejtéseim lehetnek arról, hogy a futás lesz-e még valaha olyan mint korábban volt. Egészen pontosan fogalmazva pontosan ugyanolyan biztosan nem lesz, és a kimenet milyenségéről egyelőre csak óvatos becsléseink lehetnek. Ebből a szempontból egy kocsmai verekedés jóval szerencsésebb és egyenesebb artefaktum a hónapokig tartó rehabilitációnál, elvégre Rongy Elek másodpercek alatt egyértelműen szembesülhetett a mindennapok folyásának eltérő mederbe terelődésével, illetve az eltérések karakterisztikájával. K2 és a futás jövőbeli kapcsolata mindezekhez képest olyan, mint belenézni egy távcsőbe, ami leesett egy teherautó platójáról, aztán a következő két évet az út melletti csatorna hínáros iszapjában töltötte. Ha ez a békalencse-kaleidoszkóp a képzavar kedvéért hangokat ad, akkor a kellemes és kellemetlen mellékzöngék együttese olyan ricsajjá áll össze, amely kakofónia egyelőre elbizonytalanít azzal kapcsolatban, van-e egyáltalán kedvem akár a legjobb rehabilitációs forgatókönyv esetén visszatérni oda, ahol félbe(?)hagytam ezt az egész futkározósdit. A spektrum onnantól kezdve, hogy a futás – már amennyire ezt néhány perces kocogásokból levonható – már most egy teljesen másik sportnak tűnik a korábbihoz képest, egészen sok más tényezőig terjed, amelyeket talán közösen tágabb kontextusnak hívhatnék (ebbe beleértem a saját élethelyzetem a mentális állapotommal együtt, de nem elhanyagolható például a futóverseny mint olyan átértékelődése), ami a két évvel ezelőtti körülményeket csak nyomokban szimulálja. Ezekről viszont bővebben majd akkor tervezek írni, ha 1. leülepedtek 2. valóban képes vagyok egy lendületes és mindenekelőtt fájdalommentes 10k-t futni. Addig is, amíg remélhetőleg(?) elkészül(?) a(z ex-) runner without a cause harmadik része, fókuszáljunk inkább a rehabra, ami mégiscsak kézzelfoghatóbb, mint az egzisztencialista prüntyögés, a hagymázas fantazmagóriák, vagy a légből kapott rémálmok.

Mesélik, a kemény munka megbaszódik kifizetődik, ami bizonyára igaz, ugyanakkor a kemény munkával hatékonyságban felveszik a versenyt az automatizmusok, ha a megtérülést érvényes hatásindikátorként fogadjuk el, és hát miért is ne fogadnánk el. Sokan sokszor leírták, a rutinná tett, már-már unalomig, sőt, azon túl ismételt tennivalók kellően hosszú távon (ha nem halunk meg előtte) mindenképpen eredményre vezetnek. És automatikusan cselekedni kellemesebb, mint keményen dolgozni. Persze, ilyen automatizmus sokféle lehet, nem árt, ha ezeknek van valamiféle kapcsolata olyan dolgokkal, amit szeretünk, vagy szeretnénk csinálni, netalán céllal, amit el akarunk érni. A futással és a rehabbal kapcsolatban legújabb törekvésem ilyen automatizmusok kialakítása. Amellett, hogy napi szinten igyekszem egyáltalán nem foglalkozni ebben az évben többet a futás előbb említett tágabb kontextusával, igyekszem néhány hasznosnak tűnő robotcselekvést meghatározni, vagy azzá változtatni szükséges feladatokat. Mik ezek? Minden nap nyújtok 10 percet. Végigcsinálom a terápiás cuccot, utána pedig rendszeresen szinten tartok/erősítek. Minden másnap „futok”, már amennyire a kocogás/gyaloglás váltakozásából álló bipoláris futózavart annak lehet nevezni. A rövid futószakaszok tempóját beállítom “rutinos” 6 perces kilikre (aztán előbb-utóbb csak  lesz ezekből valóban hat perc…). Mindezek az automatizmusok addig abszolút működnek, amíg nem kezd el sajogni valamelyik térdem (bár az első kettő érvényben tud maradni ebben az esetben is). Egyelőre nem állok rosszul, ami érthető, hiszen szinte mindig állok, futni viszont cefetül futok, viszont az utóbbi egy-két hétben legalább már érzésből megy az 5:50-6:10 közötti tempó. Nyújtok rendületlenül (bár néha remegek közben), „futok” kétnaponta, hetente apró emelésekkel. Ezek a dolgok mind-mind vértforralóan izgalmasak. Hogy Önök is érezhessék a fülben lüktető adrenalin bársonyos dobszólóját, készítettem egy kis kezdetleges dashboard-szerűséget a widgetek közé (mivel az oldalsávba tettem, mobil eszközökön valószínűleg sosem kerül senkinél még csak felvillanásra sem), amit elneveztem Rehab-O-Meternek. Jár hozzá egy grátisz táblázat, ami szinte valós időben és historikusan mutatja, mit csinálok éppen rehabilitáció címén. Ez alapvetően nekem segít tervezgetni meg ellenőrizni a történéseket, de a transzparencia jegyében közkincsé teszem. A még nagyobb átláthatóság és a figyelmes szemlélők kedvéért jelzem, hogy a vasárnaponta jelenleg tapasztalható mintaidegen mennyiségek valósak, mivel azokat az év eleje óta (egész pontosan azóta, amikor azt írtam, egyetlen perc futást engedélyeztem magamnak) építgetem. El lehet képzelni, ha most a letargia sötét angyala takar be szárnyaival (…), amikor pár perc futás jut egyhuzamban mindössze, mennyire volt határtalan élvezet hetente 1-2 percet emelni. Mivel nyár végére fájdalommentesen ment több részletben majdnem fél óra (szigorúan heti egy alkalommal), ezt a napot, a hosszúfutás (…) tradicionális ünnepét meghagytam, illetve némileg átalakítva megtartom most, amíg kis szerencsével a heti többi etap fel nem zárkózik. És hogy hogyan halad valójában a „felépülésem”? Csendesen kanyarog, talán előre. Mondhatnám azt, hogy a mostani futások olyanok, mint Zuzuval társalogni, de ez csak az enyhén szórakoztatóig igaz, mert leginkább nem fájdalmas, hanem idegesítő. Persze, a fájdalom teljes hiánya valahol az egész dolog célja lenne, bár egyelőre a teljes hiányról sem számolhatok be, hiszen nyugtalanít a bal, eredetileg kevéssé tünetes végtag enyhe, de időről-időre visszatérő minimális sajgása. A bal ráadásul minden szempontból a gyengébb oldalam, de egyelőre nem aggódom túl a mikrojeleket, viszont tervezem egy ideje arról a térdről is egy MRI-felvétel készíttetését (ez mindezidáig ugye elmaradt), erre lehet, még idén sort kerítek, sicher ist sicher. Egyébként néhány négy perces szakasz akár a rendes futás (legyen ez akármilyen, de tényleg más sportnak érződik néha) illúzióját is képes kelteni, egészen addig a pillanatig, amíg a légzésből észre nem veszem a harmadik perc táján, hogy kiestem az automatizmusból, gyorsulok, és ezt azonnal fejezzem be, nem ennek van most ideje.

Aminek viszont még mindig itt van az ideje, az a Terápia. Tíz foglalkozáson vagyok immár túl, és továbbra sem tudok rossz szót szólni a dologra. Hatékonynak érzem, és gyakorlatilag napról-napra fejlődöm (a tartásomon, vagyis annak változásán érzem, ami elég vad), magamtól teljesen esélytelen lenne ennyire célzottan haladni, vagy eltalálnom, miből és mennyi a kívánatos terhelés. Azt mondjuk még nem tudtam megfejteni, mennyi a pontos arány a terapeuta-gép/adatbázis együttműködésben, de nagyon úgy tűnik, messze vagyunk még attól, hogy a masinák átvegyék a kizárólagos hatalmat. Amiről már részben írtam, az első hat alkalom, vagyis a félút amolyan szintre hozó része a programnak (inkább alap állóképesség, ami úgymond „illik”), utána pedig elvileg nehezítés következik, gyorsabb, rövidebb szériák, nagyobb súllyal. Meg egyre bámulatosabb cirkuszi mutatványok az óra végén. Néha azon gondolkozom, nem lehet durvább egy gyógytornász céges csapatépítésnél, amikor hajnalban a buli lecsengetéseként a kitartóbbak még elkezdenek azon töprengeni, milyen ingatag berendezésen hogyan kitekerve kelljen mennyire továbbcsavart figurát megcsináltatni az áldozatokkal. Szerintem ha még pár hónapig folytatnánk, eljutnánk addig, hogy a nagylábujjammal egy tál gyümölcskocsonyán egyensúlyozva, guggolva forgolódom jobbra-balra egy hatalmas medicinlabdával a kezemben. Nyilván túlzok és karikírozok, de néha már tényleg azt érzem, a manézsban vagyok, főleg mikor oldalplankben lóbálom a felső lábam fel-le, rézsút kinyújtott kézzel, teljesen úgy kinézve, mint egy 90 fokkal elforgatott légtornász az attrakció végét jelezve. Igazából persze csodálom a kreatív gyakorlatok szinte kiapadhatatlan tárházát – kivéve azokat, amikben (megítélésem szerint) túl nagy szerep jut az erő mellett az egyensúlynak, mert ezeknél elég hamar kártyavárként tudok összeomlani (különösen tehetségesnek tűntem elsőre például a Jumper nevű alkalmatosságon fél lábon ácsorgásban). De a visszacsatolás szerint nagyon szépen haladok előre, lassan a kezdősúlyok duplájával ügyeskedem egyik-másik gépen, és a talajgyakorlatokban szintén tapasztalható előrelépés. El is szaladt velem a ló egy kicsit (mentségemre részben azért, mert a héten (máig…) tényleg nem volt semmilyen térdtünetem, emberemlékezet óta először), azt hittem, enyém a világ, mindent flottul (túl)teljesítek elsőre. Aztán most csütörtökön szépen helyre tettek, kaptam egy-két gyakorlatot, meg súlyt, ami ragyogóan rámutatott, az a szép nagy mellény rajtam leginkább ólomból volt… Még két alkalom van hátra, aztán egy visszamérés, valószínűleg legközelebb már összefoglaló élményeimmel és egy újabb grafikonnal jelentkezem majd a témával kapcsolatban.

Erre mennek tehát a dolgok mostanában, lépdelek tovább a hídon előre, aztán majd kiderül, hová vezet.

The half-hearted rehab chronicles: strength and weaknesses

Az Önök helyében (és most a “rendszeres” olvasókra nézek elsősorban a le nem takart webkamerán keresztül) azért egy nagyon picit felültetve érezném magam. Mégis, milyen dolog már az, hogy közel másfél évig siránkozik valaki arról, mennyire nyomorult az élete, mert (javarészt önhibájából) a futás már sohasem lesz olyan számára, mint azelőtt, ha egyáltalán, aztán egy rövid posztban idedobja, tulajdonképpen talán mégis. Természetesen engem ismerve ez egyáltalán nem meglepő, hiszen hajlamos vagyok a világvége-hangulatra, vagy ahogy az öregek mondták felénk, ha a hülyeségtől sopánkodástól nőni lehetne, akkor hamar a hónom alatt dörögne az ég (ami egyébként nem lenne kellemetlen, elvégre jó eséllyel hétmérföldes futócsizmát eredményezne). És amellett, hogy javarészt az armageddon eljöttét teljes meggyőződésből írtam oly sokszor oly plasztikusan körül, koránt sincs egyelőre semmiféle garancia arra, az első lendületesebb 5 vagy 10k nem fog újra fájdalmat okozni, véget vetne a roppant ambiciózus visszatérésemnek. Szóval igen, vélhetőleg bérelt helyem lenne a hazudós, vagy legalábbis szavahihetetlen futóbloggerek panteonjában, ám várjuk ki a végét (annak idején a hazudós zenekarok versenye sem volt egy egyértelműen rossz dolog, sőt). Azért is, mert a rehab egyáltalán nem tűnik szórakoztatónak, főleg két év nem futás után. Nyugodjanak le, meg fogok én még bűnhődni minden egyes túldramatizált jelzős szerkezetért. A kezdőmennyiségek minden rehabilitációs erőfeszítés tekintetében szánalmasan minimálisnak tűnnek, és a haladási ütemet a biztonságos tartományban tartva hamarabb fogok megőrülni, mint ismét félmaratont futni. Türelem, a kurva anyád. De szokásomhoz híven menjünk sorjában.

A héten kétféle, a majdani futást elősegítő tevékenységet kezdtem meg, az állapotfelmérést végző intézmény által csak “A terápiának” nevezett, 12 alkalmas edzésprogramot, illetve a rendszeres sétáim dúsítását, fájdalmasan rövid, futásra csak nyomokban emlékeztető szakaszokkal.

A DAVID-módszer áhítattal emlegetett gravitációs középpontja a terápia, amire tehát végül rávettem magam, a remélt pozitív hatás mellett részben a módszertani kíváncsiság okán. Az adattudomány működés közben mindig érdekes, a kísérleti patkány perspektívájából is. Egy terápiás szeánsz 60 perce kötött formátumot követ, markánsan három részből áll: bemelegítés-kütyüzés-további gimnasztika. Az első 15 perc a tekerésé egy hétköznapi edzőalkalmatosságon, amivel megfelelő állapotba hergelem magam a folytatáshoz. Mondjuk a hergelés legjobb esetben a térdemre igaz, el nem tudom képzelni, ki az aki, önszántából negyed óránál többet tölt el az ilyen, nem feltétlenül adrenalinbarát eszközökön. Talán nem véletlen, hogy a beépített, négytenyérnyi irányítópult közel harmadát gyárilag az iPod/TV vezérlő gombok foglalják el… Az edzés közepe a már korábban említett, precíziós berendezéseken történik, esetemben összesen hat darabon. Kigyűjtöttem azokat a modernkori vasszüzeket (itt böngészhető a teljes arzenál), amit jelent pillanatban van szerencsém koptatni, lelkiismeretesen és valósághűen lefordítva a neveiket:

G110 Lumbar Thoraic Extension Device (Áhitatot Igénylő Gerinckörnyéki Izommobilizátor)
G120 Lumbar Thoraic Rotation Device (Altesti Szélkakas Aktivátor)
G150 Lumbar Thoraic Lateral Flexion Device (Bajor Sörfesztivál Imitátor)
G200 Knee Extension Device (Combhajlító Agitátor)
G300 Knee Flexion Device (Térdmángorló)
G310 Hip Abduction Device (Rongyláb Kiteljesedési Indukciós Tárogató)

A héten az első két alkalommal a fél tucat alkalmatosság mindegyikén két szériát kellett teljesítenem. A terhelést, az eszközök súlyozását elvileg a felméréshez igazították, és ahol nem ugyanolyan beállításokkal kellett két kört csinálnom, érzésem szerint a két különböző oldal eltérő súlyt kapott (ezek leginkább a törzset érintő dolgok, a lábak most még együtt dolgoztak, elvileg később külön-külön igénybevétel is lesz), vagyis a személyre szabás több lehet mint marketing… A szériák végén (a legtöbb fitneszapphoz hasonlóan) egy ötös skálán jelölni kell, mennyire volt megerőltető a gyakorlat, visszaigazolva és/vagy esetleg korrigálva a nehézségi szintet. Érdekes volt, néhány gépen teljesen ideálisnak éreztem a nehézséget, vagyis az adatbázis és az esetleges utólagos terapeuta-adjusztálás után optimum-közeli állapot alakult ki. Néhol viszont nagyon könnyen mentek a körök, azaz vagy teljesen atipikus vagyok az adatbázis átlagához képest, vagy totálisan vakon voltam a felmérésnél, és abba az irányba erőltettem a keretet, ahol nem is volt szenzor… De vélhetően lesz ez még nehezebb (a dolgok rendje és a “könnyű” visszajelzéseim miatt).

A bringatekerésnél mintegy negyvenhét nagyságrenddel szórakoztatóbb ezeknek a gépeknek a működtetése, ahol nem nagyon lehet elmélázni, mert folyamatosan figyelni kell a kijelzőt, ráadásul két külön dolgot. Az egyik grafikon (ami leginkább egy ablaktörlőhöz hasonlít, a két végén vékony zöld sávval) azt a mozgástartományt mutatja, amiben az eszközt el kell húzni/tolni/csavarni (vagyis nem koppanástól koppanásig erőlködik az ember, hanem fékezni/navigálni szükséges). A műszer méri a precizitást, díjazza, ha a zöld sávok külső végéhez közelebb megy az ember, és piros villanással jelzi rosszallását, ha túlszaladunk az elvárt szögek megszabta területen. Van még egy összetevője a sikeres és még inkább hasznos testgyakorlásnak, ez pedig a tempó. A kijelző másik oldalán ugyanis egy zöld bitkolbász halad előre az ideális sebességgel, amihez képest egy vonal mutatja a saját ritmust, amit érdemes képességeinkhez mérten összehangolni. Ezen az ábrán látható még a hátralévő ismétlésszám jó esetben folyamatosan csökkenő értéke. Így néz ki az egérmozi működés közben (a saját Facebookjukról származó képen, még mielőtt):

A széria befejezésekor a kihívás mértékének már említett kiválasztása mellett egy viszonylag részletes vizuális értékelés jelenik meg a kijelzőn (lásd alant, szintén a DHS Facebookról származó fotón bal oldalt, a két zöld sáv jól kivehető), illetve pár szám, a gyakorlat ideje, elégetett energia, ismétlések száma (a tíz szintén jól végigkövethető az ábrán), illetve egy megfelelőségi százalék. Ez utóbbi (mint megtudtam) az adott sorozatot értékeli, mennyire érte el a célját, a zöld sávok (illetve azok leginkább kívánatos túlsó szélének) megtalálásából és a tempó tartásából kalkulálódik. A képen látható hölgy ügyes volt, 90 százalék fölött már nem vész kárba az erőfeszítés (duzzogva talán még a 85 fér bele), 95 fölötti pedig kifejezetten jó érték. Nekem sikerült 87-99-ig elég sokfélét kipörgetni, általában 93-96-ot sikerült. Két dolog tudta ezt leginkább károsan befolyásolni, ha túlságosan belefeledkeztem a pofázásba (azt hiszem, a módszer része néha egy-két téma feldobása a terapeuta részéről), vagy ha féloldalasság vagy bármi más miatt kifejezetten nehezebben megy a mozgás, jobban erőlködve már nem annyira egyszerű pontosnak lenni, vagy legalábbis beleng a pirosba a mutató párszor, mire bekalibrálja az ember saját magát. Rákérdeztem, lehet százat csinálni, de kell hozzá a rutin, meg a figyelem az első tizedmásodperctől. Van pár páciens, aki sportot csinál belőle, én azt hiszem nem fogok, leginkább mert remélhetőleg nem kell több terápiára visszatérni. Addig jó lesz nekem a hatásosnak értékelt zöld tartomány…

Az utolsó negyed óra a “hagyományosabb” gyakorlatoké és a nyújtásé, amik nagyjából ugyanazokat az izmokat veszik célba mint a gépek. Az ilyenkor alkalmazott figurák általában valami olyasmi eszközzel vannak megspékelve, ami vagy ritkábban (mint például egy ingatag félgömb, amire téve a lábat határozottan izgalmasabb a side plank, vagy a gigant fitneszlabda, aminek dőlva hatékonyabb a wall sit), vagy egyáltalán nem találhatók meg egy átlagos háztartásban (ez utóbbi alatt elsősorban azt a kerekek helyett amorf gumilábakon álló gördeszkaféleséget értem, amin fél lábon kellett egyensúlyozni, és amibe nehezítésképpen a terapeuta lány néha kedvesen belerúgott). És van egy-két extrémebb trükk, amikor a “felteszed a lábaid a labdára, megemeled a medencéd, jó, most a jobb lábad felhúzod, remek, csak ne dőlj el, jó és akkor még nyújtsd felfelé ki a bal kezded” elhangzott, még vártam, hogy megpörgetünk egy labdát, amit az orromon kell egyensúlyozni.

Két alkalom után annyit tudok elmondani, mind a kétszer nagyon kellemesen fáradtam el és feldobódtam, egyébről egyelőre nem tudok beszámolni. A lelkes leírás ellenére reklámarc sem szeretnék lenni, de szerintem nagyon érdekes ez a megközelítés, ami azért érdekel ennyire, mert az elmúlt két évben nagyon sok cikket és néhány könyvet olvastam arról, mennyire fontos a kopásos (térd)fájdalom kiküszöbölésében az éppen megfelelő terheléssel végzett erősítés. Nem is vagyok tökéletes alany, elvégre fájdalmat most nem igazán tudok produkálni, nekem most ez leginkább a prevencióról és az újrakezdés lehetőségéről szól (különben sem annyira egyszerű szétszálazni, mi a hatásos, a terápia, a fogyás, a hialuronsavas kapszulák, a hónapok óta beszedett több doboz kollagén vagy a vakszerencse, netalán mindezek együtt, vagy valami más). Az első élmények mindenesetre teljesen pozitívak.

Sokkal kevesebb vidám dogot tudok elmondani a futás (nevezzük így) újrakezdéséről. Gyakorlatilag az összes, hosszabb kihagyás utáni reaktiválást támogató cikk, edzésterv, jótanács, bármi úgy kezdődik, hogy az első 4-5 hétben 1-3 perc futás váltakozik hasonló mennyiségű sétával (az arány igen lassan tolódik az előbbi irányába), 8-10 ismétlésben, kétnaponta. Többször említettem, jobb híján hajnali sétákkal tartottam részben formában és mentálisan minimálisan fitten magam, a visszatérés jegyében ezeket kezdtem a fent leírtakkal párhuzamban szisztematikusan átalakítani, “futás” belefűzésével. Nem élvezem, kicsit sem. Egy perc futás nem futás. Tízszer sem. Másodsorban ezt lassan kell most csinálni. Ennyi kihagyás után az utolsó dolog, ami kedvemre való, az az, hogy folyamatosan a lassúnál is lassabbra tekerjem magam (néha bűnöztem az utóbbi hónapokban és futottam párszor ötszáz métereket, amikből annyi derült ki, a kényelmesen kocogós futótempóm lement 5:30-5:40 körülre, ehhez képest nem nagyon lenne jó most hat perces kilik alá menni, már amennyiben ez értelmezhető egyáltalán egy-két perces etapoknál). Természetesen ezt így kell, ha a hosszú távot veszi figyelembe az ember, de rettenetesen nehéz/demoralizáló lesz ez még addig, amíg legalább heti 3x5k nem jön össze egyben. Ráadásul egyfolytában szükséges figyelni, nem-e kezd el sajogni az ízület, mert ha igen, akkor még gyerekadagból is visszább kell venni.

Itt tartunk most, ha minden jól alakul (…), az év végén akár egy 10k-s versenyre is elmerészkedhetek… Nem érzem azt, hogy a következő 8-10 hét a kedvemre való lesz, főleg mert egyébként sem örülhetek sok mindennek. A sors fura fintora, ha mindennek a tetejébe a futás beáll a demotiváló tényezők sorába. Szokták mondani, azon a hídon akkor megyünk át, ha odaértünk. Na, én ideértem, tetszik, nem tetszik, most már át kell menni, aztán a túloldalon majd lehet boldogan szökellni a zöldebb fűben. Ha az van a túloldalon. Addig is örülhetünk például annak, hogy végre visszasorolhatok a teljesen átlagos futóblogok tengerébe. Ez sem kevés.