Márciusi flikflak

“Getting high in the morning
Buying things off the internet”

A március rémisztően ismerős módon már megintcsak arról szólt, hogy a hidegvéremet és a józan eszemet legalább látszólag megőrizve visszataláljak valami olyan futóállapothoz, amit akár normálisnak is nevezhetnénk. Ezt a törekvésemet csak enyhén akadályozza a tény, miszerint nincs olyan, hogy normális. Ezen a télen végleg lemondtam arról, valaha még ebben az életben végigfutok egyetlen szezont, urambocsá’ egy egész esztendőt úgy, hogy az életem általában nem megy a futás rovására, és ezzel párhuzamosan a korához képest első orvosi ránézésre jó állapotban lévő férfi a háttérben már hanyatlásnak indult szervezete sem nyújtja be éppen a számlát valamilyen korábbi, jobbára felelőtlen impulzusvásárlás nem várt (…) fejleményeként. Ezekkel a premisszákkal felvértezve már nyugodtan próbálkozhatok tovább mindenféle tornász-előképzettség hiányában a helyből hátraszaltókkal, nem fog meglepetésként érni, ha az orcámon landolok.

Az úgynevezett normalitáshoz történő visszatalálás jegyében márciusban újra heti ötször futottam, és noha messze nem mondható el, hogy a téli problémák után a szervezetem (beleértve az emésztőrendszeremet is) a lehetőségekhez mérten tökéletesen működne, különböző hiánytünetek jelenleg nem akadályozzák a testmozgáshoz történő adaptációt, azaz egyelőre nem estem vissza. Sőt, egyes mutatók szerint már majdnem tartok ott, mint tavaly májusban, vagy a lejtmenet első szakaszában, október végén. Ezeket a mutatókat persze nem én számolom, csak rájuk csodálkozom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Egyelőre azért még a beszakadás látványosabb, mint a kapaszkodás…

Néhány kalkulált mutató az elmúlt egy évből, én leginkább a fekete pöttyöket szoktam csodálni (Forrás/kalkuláció: runalyze.com)

A történéseken, illetve a katasztrófa átmeneti elmaradásán felbátorodva az elmúlt pár hétben a megkésett alapozás könnyű futásait és az azokat “színesítő”, heti egyszeri felüljáróra futkorászást (a tavaly megismert és megszeretett HRAE, avagy Hill Repeats Alföld Edition) gyötrelmesen lassan újra kiegészítik más jellegű “feladatok”. A szegény/alföldi ember hill repeatjeit egyébként idén máshol csináltam, felfedeztem ugyanis egy erre tökéletesen alkalmas felüljárót az “új” autópálya környékén, amit elsősorban leginkább traktoroknak építettek, így zavartalanul lehet fel-le élvezkedni rajta. 40-50 kilis körzetben úgyse nagyon találnék más opciót arra, hogy egy teljes percig (!!!) szinte teljes gázzal futhassak emelkedőn…

Szóval feladatok, amik roppant hálás dolgok, ám mivel minimum őszig minden ködös, mégis kompetitív tervem a kukában landolt a téli agonizálás miatt, nehéz úgy feladatokat kitalálni, ha nem igazán készül az ember semmire (a legrosszabbon kívül persze), vagy mindenre is készül. Végül két dolog segített ki ebből a dilemmából. Az egyik, hogy a Szada Terepfutás hosszú távján szeretnék egy meghatározott mennyiségű percet lefaragni a tavalyi időmből, ami nem tűnik teljesen délibábkergetésnek (ez nehéz is lenne a Gödöllői-dombság lankáin), ha a tendenciák fennmaradnak (persze, persze). A másik, hogy ha már van egy ilyen hosszabb holtidőszak, akkor próbáljak valamin javítani, ami a gyengeségeim közé tartozik. Szerencsére bő a választék ezen a téren, választásom mégis a gyorsításra, illetve az anaerob jellegű munkára esett. Ennek oka, hogy tavaly látványosan képtelen volt K2 edző ebben az összefüggésben értelmes eredményeket elérni, egyáltalán jó, kellően személyre szabott feladatokat kifundálni. Mindeközben bő negyven éve kondicionálom magam a sebesség ellenében a folyamatos, lassú előrehaladásra, iszonyatos egyensúlytalanságok lehetnek odabenn akár az izmaim, akár a különböző energiarendszereim szintjén, amit legalább mérsékelni nem ártana.

Tavaly tavasszal próbálgattam már egy Garmin Connectbe épített edzéstervet, és a kialakított sátáni tervem alapján szintén egy ilyet próbálok most szelíden megerőszakolni. A Greg McMillan arcával eladott félmaratoni struktúra kezdeti paramétereinek megadásakor szépen beállítottam először a tervezett Krakkó Maratont, majd miután kiderült, hogy ezt most idén mégis kihagyjuk, a szadai versenyt végcélként, a heti öt futást és egy arcátlan hazugságnak tekinthető, az akkori állapotomtól legalább 15 percre lévő 1:36-os célidőt (mögöttes logika: Szada 22,6k hosszú, szűk 700 szinttel, ha a tavalyi egyéni csúcsom közelébe kerülnék FM-en, akkor lenne esélyem jót versenyezni magammal). Ez a hajmeresztő szám nézetem szerint kellően ambiciózus feladatokat kell eredményezzen. Nos, a heti öt alkalmon kívül kevés dolgot tartok be, legfőképp majdnem mindig többet teljesítek, hiszen nem félmaratonokat szeretnék alapvetően futni. Néha tényleg sajnálom a beépített algoritmust, de amióta megjelentek a repülők, meg a gyors intervallumok, azóta gépi szemmel fegyelmezettebb lettem. És a kihívás tényleg stimmel. Nem nagyon kellett csalódnom, minél közelebb megyünk az RPE-skála kevésbé komfortos végéhez, annál szarabb vagyok, illetve annál kisebb az esélye annak, hogy meg tudom csinálni a gépi ukázt. De valahol ez lenne a lényege az egésznek, magamtól ekkora faszerdőt nem tudnék saját célra rajzolni. A nem egészen hibátlanra megfutott sprinteket aztán nyilván durván kompenzálom, például mikor 90 perc könnyű helyett négy és fél óra sikeredik. Egyetlen mentségem, hogy csak az Aranyszarvas 50 túra vehetett rá ilyesmire, és félúton megálltam stoppolt órával ebédelni, meg meginni egy sört, hiszen a frissítés létfontosságú. Az időm mondjuk a dorbézolással együtt jobb lett, mint a gyalázatos Edinburgh Marathonom :).

Így telnek futónapjaim, nehéz dolog ez a normalitás-akármi. Olyannyira, hogy a megszokott hajnali futásidőpontjaim egyelőre inkább reggeliek, nem sikerült még visszaszokni a kellően korai indulásra, és amikor már-már sikerrel kecsegtetett egy felkelési sorozat, a vicc kedvéért toltunk egyet előre az órán… De előbb-utóbb helyre kell rázódjak. A bizonytalanság és a félkudarcélmények sorának élét (meg annak, hogy a jelenlegi két aszfaltos cipőm összesen majdnem 2000k-t tud felmutatni) többek között cipővásárlással próbáltam elvenni. Teljesen tudománytalanul, kvázi találomra, jelentős leárazással, az internetről vett cipőim sora tovább bővült a Reggae Boyzzal:

Reggae Boyz (Adidas PureBoost 21)

Említésre méltó még A nyári futás hangja újabb számának elkészülte. Illetve Krakkó kapcsán utaltam a versenynaptáram formálódására, a kiesett maraton helyére pilisi terepverseny került, azt viszont egyelőre magamnak sem tudom megmagyarázni, miért neveztem be pluszban a Sárga70-re. Nem is próbálom ezt most megfejteni, inkább elindulok futni, az Auriga második fordulójára…

use it and lose it

“Rome wasn’t burnt in a day“

Január 1. Új év, újmódi.

Kedves naplóm! 2023 első napja a megszokott módon, Monspart Sarolta (sajnos most már) Memorial jegyében telt. Ahogy azt jól tudod, a futó ugyebár az újévet futással kezdi, délután, vagy akár ebéd helyett… Nekimentem hát a megszokott Kövér Nyúl (aka Pikachu)-körömnek, és egész pontosan olyan szarul ment, mint előzetesen gondoltam. A pozitív hatása ugyanakkor mégis jelentős volt, hiszen nem kalibráltam előzetes korlátot, így bátran hívhatjuk szabadonfutásnak… Karácsony táján kezdtem újra mozogni, és mivel bő két hónap alatt egy poshadt vizű, félig kiszáradt kút aljára zuhantak vissza a teljesítménymutatóim, kezdésnek 30-45 perces etapokat irányoztam elő. Ez önmagában még nem garancia arra, hogy nem nyomom a fejem a kút alján pangó víz szintje alá, ezért megkockáztatva saját végtagjaim lerágását, pulzusküszöböt is állítottam be. Teóriám szerint a 140-es bpm nem terheli túl a rendszert, bármi is történik odabenn, akármilyen vendégek vagy éppen hiánytünetek rombolnak éppen. Néhány (heti egy-két) ilyen ünnepi próbálkozásom egyértelműen siralmasra sikeredett. Utólag lenyűgöz, hogy Dorsetben majd 35 kiliig elmentem nemhogy eszméletvesztés nélkül, de egész vállalható/szerethető fürgeséggel. Délután mindenesetre motivációként kiakasztottam a falra az idei naptáramat:

Dumb és Dumber 2023

Bármennyire is lelkesítő lenne az a bármi, amit Nelson Mandela mondana, kedves naplóm, remélem, érzed az egzisztenciális fenyegetettséget. A legfrissebb médiatrendek alapján már nem is annyira a képek és a videók, hanem kifejezetten a rövid videók tekinthetők a tartalomipar húzóágazatának. A szöveg ma már prehisztorikusnak számít. Persze, ha valaha is az aktuális divatok vezérelték volna a kontenthez kapcsolódó munkásságom, akkor már legalább négy éve menne a K2 podcast… Mindkettőnk szerencsétlenségére inkább írni szeretek, leginkább ugye a saját futásaimról, vagy annak hiányáról. Viszont ez utóbbi téma már nem lerágott, hanem gyakorlatilag elrágott csont, így körvonalazódik bennem az elhatározás, ha február végééig nem sikerül visszakeveredni az értelmes futás ösvényeire, akkor berekesztem a próbálkozást. Úgy tűnik, megöregedtem annyira, hogy mindig van valami bajom, ha pár hetet, vagy hónapot rendesen “edzek”, vagyis úgy futok, ahogy szeretnék. Ezen a hullámvasúton köröztem már eleget, nincs kedvem és türelmem már újabb és újabb fordulókhoz, ezzel párhuzamosan pedig szögre akasztom a klaviatúrát. Vagy mégsem. Reméljük a legjobbakat.

Január 2. Féregnyilván

Kedves naplóm! Ma elkezdtem a hatnapos mebendazol-kúra második három napját, amitől legalábbis részben a szervezetem állapotának jelentős javulását remélem… Egyébként teljesen úgy hangzik, mintha szovjet utódállamokból származó súlyemelőkkel buliztam volna szilveszterkor, akik reggel még elláttak a tuti hatóanyaggal. Ami persze nem igaz. Szerintem románok lehettek.

Január 3. Pulzuskontroller

Kedves naplóm! Szerintem csak a gyógyszer mellékhatása, de november eleje óta először mintha megtörni látszana szívkalimpálás emelkedő tendenciája. Ideje lenne. Mindenesetre a mostani, percekre tapasztalható normálisabb értékek még mindig csak a november végi, december eleji számokra kezdtek el nyomokban hasonlítani.

Január 4. Nagyítóval

Kedves naplóm! Képzeld, kellő kreativitással és képzelőerővel a mai, 47 perces futás a tesztútvonalon kilométerenként négy (!!!4!!! négy!) másodperccel gyorsabb volt, mint egy héttel ezelőtt. Még az is lehet, hogy máma már nem hasad tovább. A mérleg pozitív serpenyőjébe végre került tehát egy tollpihe, bár a másik serpenyőjében továbbra is egy kifejlett elefánt ücsörög, az én kis belgyógyász-porcelánfutóboltomban.

Január 6. …vagy amit kapartok

Kedves naplóm! A heti második 47 perces futás a két nappal ezelőtti tökéletes másolatára sikeredett, bár eltérő útvonalon. A helyzet nem romlása felbátorított. (Illusztrációképpen annyit hadd tegyek hozzá, ez az “örvendetes” helyzet majdnem másfél perccel lassabb ezreket jelent az október közepén tapasztaltaknál.) Újabb elméletem szerint ahhoz, hogy megállapíthassam, valódi-e a trendforduló, egy óvatos, de határozott terhelés szükséges, ami után a regeneráció menete oknyomozó riporterként tudósít majd a dolgok aktuális állapotáról.

Január 7. Téli Körös helyett tavaszi Börzsöny Kapuja

Kedves naplóm! Kitaláltad, a legjobb módszer a tegnap említett tesztre egy teljesítménytúra. Nomen est omen. Józan és részeg számítások szerint is március vége előtt nem tudok majd érdemi hosszút futni, viszont a mostani állapotomban a TT tökéletes pótlék, ráadásul ha rendesen szedem a lábam, a pulzusom szinte a megfelelő zónába kerül. Más kérdés, hogy ebben az állapotban bármiféle adaptáció mostanság történik-e. Vagy legalább nem rombolom tovább a berendezéseket. Valamilyen rejtélyes okból az utóbbi évek beindításaként funkcionáló mezőberényi túrát idén nem a hónap első hétvégéjére szervezték, így valami szin(t)es alternatíva után kellett néznem. Határozottan jól döntöttem. Ha az ember csak a Börzsöny környékére megy, akkor szinte az egész túra alatt fixírozhatja magát a hegységet.

Január 09. Hardcore

Kedves naplóm! Nem lehetett tovább tologatni az erősítések újrakezdését sem, bármennyire lélekromboló ez most a jelen helyzetben. Elsőként a kétféle gimnasztika-variánsom közül a törzserősítő verzió nyerte meg magának ma az induló idősávot. Madárkutya. Döglött bogár. Meg az egész állatkert, mindenféle plank(ton)ostól.

Január 10. Baby steps

Kedves naplóm! Nem estem vissza! Úgy tűnik, 3-4 hét elég ahhoz, hogy a lórúgásnyi adagokban mért D-vitamin legalább elkezdje a normál szint felé terelni a terelni valót. Két nap láblógatás elég volt az élettani mutatóknak a normalizálódásra, ezért a napot futással kezdtem. Pedig nincs is újév. Egy árnyalatnyival megint jobban ment, de még mindig fájdalmasan kiábrándító vánszorgás zajlik. A sors sokadik aljas trükkjeként tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint amit egyébként is terveztem januárra: lassú, 140-es pulzus alatti futások, végtelen mennyiségben. A bökkenő csak annyi, hogy a végtelen mennyiséget némileg máshogy képzeltem el. Nem mintha lenne értelme a 2-3x végtelennek.

Január 13. Black Friday

Kedves naplóm! Te tudod a legjobban, mennyire adok a látszatra, ezért talán nem meglepő módon a meglehetősen szűkre szabott lehetőségekhez mérten próbáltam némileg idejekorán egy, a “normálishoz” kísértetiesen hasonlító ritmust kialakítani. (Most ezalatt négy, egyelőre kiábrándító futást és két erősítést értek.) A heti harmadik bő 45 perc már nem volt annyira biztató, de sebaj. A vicc kedvéért pontban félúton engedélyeztem magamnak egyetlen hill “repeatet” (értelemszerűen az alföldi kiadásból, majd pár hét múlva jön a második ismétlés…), vagyis egyetlen percig tempósan szaladtam felfelé egy felüljáró tetejére. Túléltem, agyvérzés nélkül. Timing Tihamér és a Garmin algoritmusok zenekara ma döbbent rá, hogy valami nem stimmel: az edzés állapotát jelző mutatóból most először sikerült egy év alatt kicsiholni a piros jelzést (“Terhelés”). Ez azt jelenti, hogy emelkedő mozgásmennyiség ellenére a teljesítmény csökken… (Szerinte még mindig 50 fölött van a VO2maxom, a képlet szerint behatárolt idő alatt nem lehet ennyit romlani. Fogd meg a söröm.) Nocsak-nocsak. Ennek örömére az estéből bő 20 perc a dinamikus stabilitás fejlesztésével telt, leporoltam a Jumpert…

Január 15. 10k maraton

Kedves naplóm! Az év első hosszúfutása! Vagy valami olyasmi. 10,3k, a normalitásimitáló-hét befejezéseként. A forgolódó szél és a néhol sárban tocsogás miatt nehéz a sokadik rehab szempontjából értékelni a mai etapot, a legnagyobb eredmény, hogy egy viszonylag aktív hét után nem fordult katasztrófába semmi. Még. Mentálisan nagyon kellett már az, hogy legalább a holdról úgy nézzen ki, mintha rendesen futnék, de még így is rettenetesen keserves lesz ebben az ütemben megint visszacsimpaszkodni… És semmi garancia nincs arra, hogy ez a szinte észrevehetetlen ütem fennmarad. Egyelőre azért lehet annak örülni, hogy futottam (…) heti négyet, 35k értékben. Bőven ki fog tavaszodni, mire ez érdemben változni fog, ha egyáltalán. Türelem, a kurva anyád!

ausgespielt

“a voluntary attempt to overcome unnecessary obstacles”

Nem könnyű évösszegzőt, urambocsá’ évértékelőt írni a 2022-es futóesztendőről, különösen annak tudatában, hogy megint kinéz számomra egy hosszabb, egyelőre megjósolhatatlan időtartamú és indokoltságú kihagyás. Mindezek mellett az elmúlt 12 (vagyis abból inkább az első 10) hónap nem kizárt, hogy a legfantasztikusabb időszaka volt a szaladgálással töltött másfél évtizedemnek, így nem mehetek el szavak nélkül a történtek mellett. Őrült nagy a kísértés a mindenféle számokra alapozott teljesítmény-mélyelemzés mocsarába süllyedésre, de ehelyett azokra az élményekre és jelenségekre közelítenék rá röviden, amik tanúhegyként meredeznek ki az elmúlt futóév tájképéből.

Mielőtt belekezdenék, idedobálok azért számokat, illetve egy csodálatos igényességgel készült ábrát szintén. Idén e sorok írásáig 2318 kilométert futottam, összesen 194 darabban, ez a Garmin Connect alapján 11,36 kilis átlag futásonként. Összesen 225 órát, vagyis szűk másfél hetet fecséreltem el futkorászásra, a január-februári 100k-s hónapokról “apránként” felugrottam a szeptember-októberi havi 300k-ra. Így utólag dicséretes fokozatosságnak tűnik. Szinte. Majdnem. Összesen 11 versenyen indultam el (az előző évhez képest 1000% növekedés!!!), amiket hosszú mérlegelés és méricskélés után egyenletesen elosztottam (nem), a Sasfészek Roham és a CTS Dorset kivételével jóformán csak a hosszú májusban és a hosszú szeptemberben kompetitívkodtam.

Igazán impozáns infografika

A futás mellett a szófosásról sem árt megemlékezni: ezzel együtt összesen harminc poszt készült 2022-ben erre a blogra, szinte kéthetente jelent meg némi összefüggéstelen tartalom, és ebből csak 3-4 volt nyúlfaroknyi eseménybeharangozó. Egy kisebb kötetet/füzetecskét megint kiadhatnék (34 ezer szó…), bár ez az egész nagyjából annyira értelmetlen mint a futás önmagában. Ebben az évben javarészt élveztem is az írást, de szemmel láthatóan elfogyott a kreatív lendület az év második felére, jót fog tenni egy rövidebb-hosszabb kihagyás. Előbb azonban lássuk az idei legkedvesebb futással kapcsolatos történéseket, jelenségeket és momentumokat.

Ízelt lábak

Az év explicit és kiemelten elsődleges célja az értelmes futómennyiségek visszaszerzése volt, mindez az ízületeim, különösképpen a térdeim visszataszítása nélkül a sötét, futás nélküli középkorba. Noha nem ment minden teljesen döccenőmentesen, de határozottan kijelenthető, a lábaim immár kibírnak terepmaratonokat probléma nélkül. Voltak az év közben olyan napok, amikor nem tűnt minden ennyire egyértelműnek, ám ezek a rosszabb napok mindig értelmet nyertek valamilyen ok-okozat összefüggésben, jelenjen meg a kontextus akár hétköznapi szükségszerűségek (pl. létrán egyensúlyozás órákig, házcsinosítás okán, pincébe/padlásra lehordott/felhordott súlyos holmik), vagy a tőlem megszokott pillanatnyi agyahagyottság (az éjszakai túrán a tervezett bő húsz helyett bő negyven km lekocogása) képében. Mondhatni, oltári mázlim van, a jelek szerint nem tettem tönkre örökre és visszafordíthatatlanul a forgórészeket, és ez részben igaz is. Ugyanakkor egész évben tartottam a súlyom, napi szinten nyújtottam, illetve célzottan erősítettem hetente 2-3 alkalommal, és ugye a 194 futás az 194 darab 10-15 perces bemelegítést jelent, amit szintén nem hanyagol(hat)tam el. Dolgozgattam ezért az észbontó szerencséért csöppet.

A játék az nem játék

Az év első posztjában arról értekeztem, hogy a rásérülés elkerülése mellett a legfontosabb aktuális teendő valamiféle öröm és szabadság visszacsempészése lenne a szaladgálásba, két év elég szigorú terápia és gúzsba kötöttség után. Ez inkább sikerült, mint nem. Az év első fele még elég óvatosan telt, de a júliusban elkezdett második ciklus már tényleg maga volt a merő élvezet. Amellett, hogy akadtak az “edzéstervemnek” kőbe vésett alapvetései (öt nap futás egy héten, két feladatos futással, egy hosszúval, illetve a táv/futással töltött idő nagyságrendje), az ördögi részleteket általában in situ alakítgattam ki, néhol akár röptében improvizálva, és egy-két látványos melléfogás mellett szerintem sosem esett még ennyire jól 8-10 hét futás. Gyakorlatilag minden egyes percet imádtam, még azokat is, amikor elmértem picit a Yasso tempóját, vagy kevesebb/több lett egy valahányszor 200/400/800/1600. A futóóra beüzemelése sem járt szerencsére túlreagálási reakciókkal, vagy hatott a saját korlátok közé hajtogatott szabadság ellenében, viszont sokkal könnyebb volt a mindenféle idióta flikflakot kivitelezni, amiket kiírtam magamnak. Volt olyan feladatos edzés, amit vagy negyedórán keresztül pötyögtem befelé előző este… (Még nem jöttem rá, hogyan lehetne a lépcsőket egyszerűen/ismétlésekkel rögzíteni.) Egyébként nagyjából beigazolódott az, amit az óra „tesztposztban” írtam. Az algoritmusai néha tökéletesen, de végtelenül meggyőzően ostobák (lásd még a manapság divatos ChatGPT által generált szövegeket), viszont ha nem az általános érvényű megmondásaira figyelünk, hanem a saját rögzített értékeinkben beálló változásokat igyekszünk detektálni, akkor akár a fizikai tüneteknél jóval hamarabb felfigyelhetünk potenciális problémákra. Utólag például a body battery értékeimben már október elején megfigyelhetők voltak azok az apró regenerációs nehézségek, amiket futóteljesítményben és a pulzusértékekben csak a hónap közepén-végén vettem észre.

Lokál&DIY

Idén közhelyszámba ment az, hogy jelentősen megcsappant a futóversenyeken elindulók száma, és ez érthető módon kihatással volt a szervezők aktivitására, lelkesedésére és lelkiállapotára. Jómagam is neveztem olyan futamra, ami aztán érdeklődés hiányában elmaradt, épp ezért örülök nagyon annak, hogy a 11 versenyem zöme olyan helyi, vagy egyéni kezdeményezés volt, ami inkább a csináld magad jegyében zajlott, vagy erősen épített a helyi erőkre, illetve azok összefogására, és inkább közösségi élményben mérte a sikert, mint az anyagi megtérülés szemszögéből. Az évnyitó Sasfészek Roham beillett egy fasza közösségi futásnak, emlékezetes marad a Fuss Szada táncos bemelegítése és lángosa, valamint nagyon megszerettem az Auriga tavaszi versenysorozatát, szinte “itthon”. A DINPI25 valamint a Túzok Trail helyi futók+Nemzeti Park kooperációi szerintem szintén hosszabb távon életképesek és – ami legalább ilyen fontos – szerethetőek lehetnek minden érintettnek. Engem mindenesetre megvettek. Jövőre valószínűleg még ennyire sem lesz kedvező a klíma a versenyszervezéshez, remélem, ez nem szegi kedvét azoknak a Szent Őrülteknek, akik ilyesmivel foglalkoznak. A magam részéről igyekszem majd támogatni a lehető legtöbb ilyen kezdeményezést (mint ahogy rendületlenül járok alföldi TT-kre, részben hasonló megfontolásból), főleg ha futásképes állapotba sikerül hozni magam valamikor.

A verseny az verseny

Nem meglepő módon sosem vettem túl komolyan a futóversenyek verseny jellegét, ami 20-30 kiló felesleggel valahol nem is túlságosan érthetetlen. Persze, az ember motivációs céllal mormol magának olyasmiket adott esetben, hogy „akkor a piros dzsekis embert még az egyenes végéig utolérem!”, netalán „jó, ennél a gruppettónál gyorsabban fogok felérni ezen a mászáson!”, ám ennek vajmi kevés köze van a valódi versenyszellemhez. Valamit mindenesetre már az év elején megsejtettem, nem véletlenül írtam a már említett, évindító posztban ilyesmit: “Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.” (A sors újabb fintoraként később a DINPI25-ön éppen 17. lettem.) Természetesen nem annyira a helyezés, hanem egyáltalán a kompetitív szellem adott esetben túlságosan előtérbe nyomakodása az érdekes, amitől sok év ellenkező irányú szocializáció után ugyan nem nagyon tartottam, de ahogy mondják, lakva ismeri meg az ember a másikat. Még az egyik Aurigán dokumentált kis párbajt is inkább mókának éreztem, ám amikor a Túzok Trailen egy óra után csak egy embert láttam magam előtt, aki ráadásul nem igazán távolodott, akkor kicsit elgondolkoztam. Lehet van olyan szituáció, amikor nem biztos, hogy mindentől függetlenül az előzetes, közepesen konzervatív versenytervhez kell tartani magam. Ha úgy hozzák a körülmények, bele kell menni egy kis pofonzuhatagba. Azt persze fel kell tudni mérni, mikor hozzák úgy a körülmények. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ezeket a kisebb csörtéket, vagy nem faszogányos dolog megnyerni egy futóversenyt (még akkor is, ha mindössze tucatnyian állnak rajthoz a távodon), és ez az év ebből a szempontból is nagyon hasznos tanulópénz volt. Szinte teljesen tét nélkül és/vagy véletlenül keveredtem ilyen helyzetekbe, és most már azt hiszem, tudom helyén kezelni ezeket, mikor mibe érdemes beleállni, illetve mi az a határ, amin túl már a móka kárára menne az egész. Némileg persze árnyalja a képet, hogy móka (minősített esetben verseny”stratégia”) alatt még mindig elég sokszor azt értem, hogy az ájulás határáig kihajtom magam…

Futás

Ez most enyhén együgyűen hangozhat amolyan csúcspontként, de az utolsó említésre méltó 2022-es élmény számomra maga a Futás, teljes valójában. A legegyszerűbb magyarázat erre nyilvánvalóan a bő két év kihagyás, ami után 10 hónap gyakorlatilag zavartalan, háborítatlan és (szinte) büntetlen rohangászás irgalmatlanul hiányzott már nekem. Ezen felül azonban, mint arra az év során néhányszor már utaltam, az egész futás dolog néha egy teljesen új sportnak tűnik, vagy inkább gazdagabbnak, mint mikor valami alapvetően nagyon jó dolgot még leöntünk sziruppal, aztán a biztonság kedvéért beszórjuk valami édes törmelékkel. A mozgás másnak érződik, és év közben is sokat alakult: a bemelegítési rutinom része lett valamennyi futóiskolázás, és a tavaly decemberi chi running gyorstalpaló bizonyos részeit folyamatosan igyekszem fejleszteni-beépíteni. Ennek csalhatatlan jele, hogy az év második felében néha már akadt olyan regeneráló kocogásom, amikor odafigyelés nélkül 170 fölé került a lépésszámom. Továbbra sem futok szépen, és kimondottan nem vagyok egy légies jelenség, de összeszedettebbnek tűnik az egész mozgássor, és ez belülről is érződik. A járulékos, relatív gyorsulás gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, és ennek kapcsán valamennyire megértettem a Ronnie O’Sullivan-i futás és kocogás közötti éles distinkciót. Annak idején rémségesen megsértődtem, amikor olvastam, The Rocket szerint a valódi futás az valahol a 6:30-as mérföldeknél kezdődik. Mivel akkoriban ilyen tempóban akár több másodpercet is képes voltam futni, igen arrogáns megnyilvánulásnak éreztem ezt. Még most is elitistának gondolom, viszont azt kell mondjam, tényleg van egy igen speciális érzete annak, amikor az ember fél órát, vagy akár többet tud hasítani 4 és 4:30 perc közötti kilikkel. Futni rohadt jó, gyorsan futni meg gecijó tud lenni néha – máskor meg nem esik annyira jól, és a lassabb az igazi élmény. Csak futás legyen.

Ez volt 2022, hogy jövőre mi lesz, arról fogalmam sincs.

megzavart nyugalom

“Tudom, hogy a férgek megesznek”

A napi intenzív percek száma kettőre ugrott. Ezt a Garmin Connect mutatóhömpölyéből az egyik kevésbé frekventált mérőszám által detektált, valóban lenyűgöző teljesítményt azzal értem el múlt kedd reggel, hogy megfőztem a kávémat. Mivel az év első 8-9 hónapjában néha negyed óra iparkodósabb gyaloglás el tudott hussanni Timing Tihamér és a mögötte szorgoskodó algoritmusok intenzitást vizslató radarja alatt, egyre erősödött bennem a gyanú, a túledzettség-teória óriási vakvágánynak bizonyulhat. Ennyi erővel arra is foghatnám a futásteljesítményem és az általános erőnlétem visszaesését, hogy a Föld lapos. Persze, jól tudjuk, a Föld szerencsére hegyes, nekem pedig ha közel három hét szinte ágynyugalom után (értsd: nulla méter futás) nemhogy lefelé, de még mindig felfelé mászik az éjjeli átlag, meg a nyugalmi pulzusom, akkor felmerül a téves öndiagnózis valószínűsége. Ami egyrészt valahol felszabadító érzés (tehát máshogy voltam ostoba, mint elsőre képzeltem), másrészt viszont osztódással szaporítja a kérdőjeleket. Ha nem túlerőltetés, akkor mi a fene?

Különösebben nem éreztem betegnek, vagy betegebbnek (…) magam, mint általában. A szokásosnál némileg fáradékonyabb voltam ugyan az utóbbi időben, de ez még passzolt is a “leamortizáltam a szervezetem”-elmélethez. Ez utóbbival párhuzamosan többet ettem a szokásosnál mostanában, bár az övem alapján (regeneráció alatt mérlegre állni tilos!) ez nem járt jelentős súlygyarapodással. Tanácstalanságom leplezendő, és mivel a dokim úgyis a laborba küldene legelőször, hirtelen felindulásból bejelentkeztem másnapra egy post-covid tesztekkel bővített vérvizsgálatra. Ez nem volt igazán olcsó, de mivel nyár végén egy TB által fedezett nagylaborra nagyjából három hetet kellett várnom, úgy döntöttem, inkább nem halasztom ezt 2023-ra… Szerdán a vámpír néni levette a vért a konténerben, csütörtökön reggel megjött a lelet. A kapitalizmus napos oldala. Khm. Az a luxusállapot állt fenn tehát hirtelen, hogy lett két vérképem négy hónap eltéréssel, akár elmozdulásokat is lehetett vizslatni. Ahogy edző, úgy egészségügyi szakember sem vagyok, de természetesen a dokilátogatás előtt elemeztem a számsorokat. Az első, amire rájöttem, hogy az eltérő laborok eltérő referencia/normálértékekkel dolgozhatnak adott esetben, tehát ugyanaz a mért érték lehet az egyik leleten megcsillagozva pirossal anomáliaként, míg a másikon nem. Szerencsés esetben megbízható weboldalak harmadik tartományt adnak meg.

Elkezdtem bogarászni az intervallumokat, de elsőre semmi rémisztően meghökkentő nem akadt a számokban, volt, ami még javult is az elmúlt hónapokban, illetve amik évtizedek óta általában az alsó határ környékén vannak a véremben, azok most sem ütötték ki a plafont. Az esetleges csendes covid hipotézis sem tűnt járhatónak, a gyulladást indikáló mutatók szerint nincs semmi különösebb látnivaló odabenn ebből a szempontból, bár a fehérvérsejtjeim arányai eltolódtak egy csöppet, noha azok sem vészesen. Az abszolút számok bőven határértéken belül voltak, de a fehérvérsejtek közül a limfociták és a monociták mellett kevésbé reflektorfényben lévő eozinofil granulocitáim aránya elég magas lett. Ezek “elsősorban a paraziták (főleg féregparaziták) elleni védekezésért felelnek”, mint az közismert (…), de jó szolgálatot tesznek a vírusfertőzések, az allergia és az asztma semlegesítése során. Hát, ezzel egyelőre nem lettem sokkal okosabb.

Menjünk tovább, ha van hova tovább. Ááá, mértek D-vitamin szintet is, azt szeptemberben nem nézték, ráadásul pirossal van. 11. Mennyinek kellene ennek lenni? Harmincnak. Nagazmeg. Húsz alatt hiány, tíz alatt súlyos hiány. Pazar. Szerencsére csak a csontok, az izmok, az idegrendszer és az immunrendszer fenntartásához és megfelelő működéséhez alapvető. Biztos semmi köze nincs az elgyengülésemhez, de mi a csuda okozhatja? Napfényhiány kilőve, egész évben napon futottam. Nem szedek semmi gyógyszert, ami rásegítene. Ép vese- és májműködés. Szerintem megvan. A bélműködés olyan zavarai, amik a tápanyagok, vitaminok felszívódását akadályozzák…

Columbo doktor valószínűleg ennyiből már sarokba szorította volna a tettest, de nekem ennél egyértelműbb makrojelekre volt szükségem a diagnózis kialakításához. Az univerzum a jelet a hétvégén küldte, amikor a porcelántrónból Nematóda Némó kis farkincájával pajkosan kiintegetett, mielőtt rögtönzött tengeralattjáróján újabb kalandokra indult volna az emésztőrendszerem hátsó traktusai után immár Szajol csatornáiban. Még úgy is megrázó élmény gazdatestté válni, ha tulajdonképpen lassan 15 éve tekintek magamra Koffein Kapitány gazdatesteként. További parazitákra viszont nem teljesen voltam felkészülve. Hétfőn a háziorvosom a leleteim, a tüneteim és az észlelésem alapján végül helybenhagyta a diagnózist, így most mebendazol hatóanyag segítségével épp halálra éheztetem a kis geciket, illetve elkezdtem a D-vitamin visszapótlását, napi 4000E ágyúzásával. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen könnyen megúszom, és csak ennyi a gond, de még ez is elképzelhető. A kutyákok mindenesetre szintén kaptak féreghajtót karira, látok rá némi esélyt, hogy valamelyik blökinktől jött a vendég.

Igazából rettenetesen elegem lett abból, hogy mindig jön valami gebasz (a mostanit mondjuk nehéz sérülésnek nevezni), így jövőre egyelőre egyáltalán semmit nem tervezek futófronton. Persze, ha a D-vitamin szintem helyreáll, az idegrendszerem szebb és perspektivikusabb világot fog látni, ráadásul belső napsugárként a D-vitamin szintézist fokozandó, valószínűleg készül még egy, az idei évet értékelő blogposzt ide. Addig is:

Nagyon Kellemes, Bélférgektől Mentes, Áldott Karácsonyt, és Futóélményekben Gazdag Új Évet Önöknek!

bolond szél

Több iskola létezik arra, hogyan készüljünk fel egy embert próbáló megmérettetésre futóként. Ezek egyike sem bátorítja túlságosan azt a gyakorlatot, mely szerint a verseny előtti napon keljünk kora hajnalban és utazzunk lehetőleg 12 óránál többet. Hajlamos vagyok ugyan időről-időre kétséges kimenetelű innovatív megoldások kipróbálásra, de azt kivételesen még én sem gondoltam, ez a bolygó hollandi jótékony hatással lesz a teljesítményemre. Tiszta szerencse, hogy minden hétfőn hármat köpök kelet felé egy barna kavicsra, illetve a jelenlegi, túledzett-kipukkadt év végi “formámból” kifolyólag egyébként sem lehettek bármiféle elvárásaim egy maratoni távú terepversennyel kapcsolatban, így a rápihenés egyébként sem növelte volna érdemben az esélyeimet. A cél tehát ezek után nem lehetett más, mint épségben megérkezés a futam színhelyére, közepesen jól tápláltan és kellőképpen hidratáltan. Ez sikerült, kisebb bizonytalankodás után megtaláltam Paul házát is, aki egy népszerű internetes platform hathatós közreműködésével bérbe adta nekem a kisebbik földszinti szobáját két éjszakára, a térség turistaparadicsom jellegéhez mérten emberbarát összegért. (Végül nem készült videó, kárpótlásként szinte válogatás nélkül feltöltök egy csomó képet, csakis az Önök kedvéért.)

Banjo Pier

Welcome to Swanage, England

Kipakoltam, felbontottam a söröm, meg előkészítgettem ímmel-ámmal a cuccokat másnapra, közte a kötelezőket, de nem nagyon vitt a lélek a pontos lajstromozásra, fáradtan nem szeretem ezt csinálni. Nem azért zötykölődtem ennyit (részben kényszerből, részben költséghatékonysági megfontolásokból), hogy kizárjanak valaminek a hiánya miatt (bár másnap nem találkoztam razziával a verseny közben), vagy kifelejtsek valami nekem fontosat, így a futózsák véglegezését reggelre hagytam. A szervező Endurance Life messziről egy közepesen kisipari vállalkozásnak tűnt, akik jó érzékkel igyekeznek kihasználni azt, hogy egy szigetországnak definíció szerint is viszonylag sok partvidéke kell legyen, ahol lehet (Angliában, meg Walesben ráadásul egész sok helyen kifejezetten érdemes is) terepfutóversenyt rendezni. Versenystratégiát teljesen feleslegesnek tűnt összeállítani, nagyjából az volt a kérdés, hogy 25 és 35 kili között hol fog kiborulni a bili, és utána mennyire lesz lelkivilágom senyvedni. Az elején bármennyire akartam volna, nem nagyon lehetett spórolni sem, a szint és a hullámvasutazás döntő többsége oda lett belegyömöszölve, legalábbis ekkor még ezt gondoltam a szinttérkép alapján. A rajt a semmi közepén volt (ahová szerencsére elvitték busszal a versenyzőt, ha kérte, nyilván kértem, négy fontot a hülyének is), ahonnan el kellett futni délre a vízig, majd nyugatra indulva csináltunk egy nagyjából tíz mérföldes, béna fektetett nyolcas alakú hurkot, hogy aztán a rajthelynél újra felbukkanva a második kezdés után a tengerhez eljutva immár keletre fordulva meg se álljunk a célig, Swanage Beach csodás fövenyéig (az ultratávosok szerencsések voltak, ők az első hurkot, ami a legpazarabb része volt a pályának, kétszer csinálták, persze a járulékos szinttel együtt). Így festett mindez térképen, az ábra alsó része egyáltalán nem metrikus mértékegységekkel operál:

Egy hónapon belül másodjára álltam át a téli időszámításra, így reggel az előző napi megpróbáltatások ellenére viszonylag korán felébredtem, összerendeztem a cuccot, bekevertem az izót, megettem a muffint, belegyömöszöltem mindent a zsákba, majd beöltöztem. Elsőre a rövid-hosszú-rövid, réteges felsőruházat mellett döntöttem, esőt három különböző előrejelzés is leghamarabb délután egy-két órára ígért, ami a fél kilences rajtot szem előtt tartva minimálisan kecsegtetett azzal, hogy megúszom az égi áldást. Ugyanezen előrejelzéseknél egy pillanatra megakadt a szemem a környező napoknál jóval erősebb szélen, de úgy voltam vele, az a 60-70 km/h biztos csak a legerősebb széllökés hipotetikus értéke a legkitettebb szirt tetején.

Reggel hét előtt léptem ki az ajtón és kezdtem közelíteni a parkoló felé, ahonnan a buszok indultak és a rajtszámomat vehettem fel (helyieknek kipostázták a verseny előtt, az overseas runnernek nem járt ez a kiváltság/kockázat). Az utcán kihalt félhomály fogadott, csend csak azért nem, mert a helyi sirályok önkéntes dalárdája már lelkesen megkezdte aznap reggeli előadását. A main beach car parkba érve még épp láttam a fél órával korábban rajtoló ultrások buszait elindulni, hogy aztán gyorsan megtaláljam azt a kis asztalkát egy sövény mellett, ahol a magamfajta renitenseknek kiosztották a participant numbert. Nem volt túl barátságos idő, ezért viszonylag hamar elhelyezkedtem a buszon, és bambán néztem kifelé az ablakon.

A jövés-menésről átterelődtek a gondolataim arra, hogy mi a csudát is keresek én itt egyáltalán. Minimálisan sem keveredtem versenyhangulatba, ugyanakkor ez valahol egyáltalán nem volt baj, mivel az év végi kipukkanásnak hála hiba lett volna bármiféle kompetitív gondolatcsírát társítani a napi teendőhöz. Nem az volt a kérdés, lesz-e vidám taposás a szopórolleren, hanem az, mennyi. Szerencsére ezen a tájon még a félholtan támolygás is nagy élmény. Ünnepi hangulatban sem voltam, ez már némileg jobban aggasztott, elvégre, ha már a szó legszorosabb értelmében versenynek értelmetlen lett volna felfognom a rendezvényt, ajándéknak viszont nagyon is. Három éve az sem volt biztos, hogy futhatok általam értelmesnek tartott távokat valaha, most pedig két kihagyott és egy végigszaladgált év után újra terepmaraton (kellő nagyvonalúsággal tulajdonképpen ultra) rajtja felé tartottam, a világ egyik legszebb és legkülönlegesebb partvidékén. Sok mindent lehetne most írni, és lehetett volna akkor gondolni még, ám ennek a kirándulásnak valahol épp az lett a lényege, hogy mellőzzük a túlgondolást, arra ott van az év további 362 napja.

Mire tele lett a jármű és elindultunk, egyenesbe állítottam magam, nem volt azért nehéz a nagybetűs M.Ó.K.A.-faktorra rávezetnem a pillanatokra eltévelyedett gazdatestet. A busz egyre keskenyebb utakon tekergett a tipikus angol tájban (közben megcsodáltam a Corfe Castle-t, némi büszkeséggel, elvégre 14 évvel ezelőtt adományoztam pár fontot az állagmegóvásra, ami szemmel láthatóan magas minőségben lezajlott), majd elhaladtunk néhány hatalmas vörös lobogó mellett. Ezeket elég egyértelmű vészjelzésként helyezték el. Amikor az előbb azt írtam, a rajt a semmi közepén volt, akkor a semmi az az ország egyik legnagyobb, harci járműveknek fenntartott katonai lőterét jelentette. A track első fele lényegében végig ezen a gyakorlótéren kanyargott, ami csak bizonyos időközönként átjárható a civilek számára. Ez különösebben nem zavarta a benn sok helyen békésen legelésző birkákat és teheneket, de gyanítom, van valamilyen koordinációs mechanizmus arra, hogy lehetőleg ne keveredjenek a tűzvonalba. (Ettől még lelki szemeim előtt többször megjelent a nap folyamán a tehén, akit tüzérségi támadás és aknatelitalálat ért, de ez csak engem minősít.)

A Whiteways Viewpoint nevű hely parkolójánál szálltunk le a buszról, ahol két lépés után azt éreztem, rögtön átváltozom papírsárkánnyá és belerepülök a vakvilágba. Nem a szél ért váratlanul, hanem az az irgalmatlan erő és ellentmondást-nem-tűrés, amivel szinte megállás nélkül tombolt. Mire észbe kaptam, egy tockossal már le is ütötte a sapkát a fejemről, amit csak kisebb kerülőúttal tudtam visszaszerezni egy kerítés túloldaláról. A rajthelyig tartó rövid séta alatt radikálisan átértékeltem a napi divatot, és az indulásig hátralévő bő tíz perc nagy részét a hosszú réteg széldzsekire cserélésével töltöttem. Közben gondosan rá kellett állnom mindenre, amit a földre tettem, nehogy vándorútra induljon.

Nem volt túlcicomázva a rajt, egy teherautó volt csak ott a leadott cuccoknak. Némileg találomra odaálltunk a földútra, és egy pár mondatos eligazítás után neki is iramodtunk, mind a 141-en. Mire széthúzódott a mezőny, és felvettük a ritmust, beértünk Tynehambe, ami élő példa arra, nem csak víztározók kialakításakor ürítenek ki örökre falvakat parancsszóra, ez szintén megesik katonai gyakorlóterek és civilizált monarchiák esetében. A második világháború alatt “kérték” meg a lakosságot a távozásra, aztán a háború után kisajátították a területet és úgy maradt, jobbára romként, a mai napig látogatható mementó gyanánt. Ahogy Paul mondta, „nekik is kell valahol gyakorolni.” Mint házigazdámtól később megtudtam, nagyobb dzsemborik esetén rendesen libegnek náluk az ablakok, de néha előfordul, hogy nincs tévé, vagy telefon sem. A bemelegítő mászás a falu után még elég barátságos volt, és noha vártam, hogy kibukkanjunk a partnál, nem erőltettem túlságosan. Közben kisütött a nap, és ahogy a fény lassan végigvonult a sziklákon, úgy terült el a vigyor az én fejemen, hogy aztán ott is maradjon mintegy három órán keresztül. Megérkeztünk. Isten hozott a Jurassic Coaston!

Hetes számú vágóhíd

Pondfield Cove és Worbarrow beach

A part Mupe Bay-ig

Fényképezgetünk, fényképezgetünk?

Nem könnyű szavakat találni arra a látványra, ami itt várja a futót, ráadásul a technikázás (pompás, gazdagon sziklás ösvények) és a mászás kedvelői sem távoznak innen üres kézzel/nem gyötört lábbal. Azt gondolná az ember, ahol 0 és 200 méter között váltakozik a tengerszint feletti magasság (a track egyszer -9 métert említett, picit aggódtam, nehogy valami mélységi barlang-búvárkalandba fulladjon a futás), ott orbitális alpinista-kihívásokra azért nem kell számítani. Nos, a lehetetlentől szintén távol áll ezeket teljesen hanyagolni, sőt, végül a hivatalos .gpx-től eltérően 1000 méter szint helyett 1500 métert számolgatott össze a Garminom a célig. A szél természetesen tovább tombolt, az összébb húzott sapkát megint levitte a fejemről (ha nem akad fenn egy kerítésen, sosem kapom el többé, így inkább elcsomagoltam ezek után), néhol tempósabb haladás közben akár egy métert is arrébb sodort oldalra, egyszer pedig egy nagyobb lökés gyakorlatilag megállított lefelé száguldás közben, a nap folyamán ekkor kerültem legközelebb egy méretes boruláshoz. Arra azonban tényleg nincsenek szavak, amilyen látnivalók gyors egymásutánban következnek ezen a partszakaszon (vagyis szavak vannak, jelzőből lehet hamar kifogyni): Cow Corner, Arish Mell, Mupe Bay, Fossil Forest, Lulworth Cove, pedig ezekből egy-egy önmagában is pazar lenne. Szombat délelőtt lévén a futókon kívül turista kollégák szintén tömött sorokban vonultak ki, ennek köszönhetően egy helyi legendát, a Fridzsideres Embert ismerhettem meg.

Flower’s Barrow

@man_vs_fridge

Lulworth Cove

A lőtér vége, avagy Lulworth Ranges West End

West Lulworth

Memorial

Arish Mell

Tehenek és tankok

Irgalmatlanul élveztem az egyébként elég kemény liftezést, magamhoz képest jól haladtam, bár lefelé sem lehetett ész nélkül csapatni túl sok helyen – volt, ahol semennyire, csak gólyalábazni a hegy oldalába vájt lépcsőkön. Ha bármiféle kritikával szeretnék élni az útvonal felé, az az lehet, hogy az ikonikus Durdle Doorig nem mentünk el, pedig már csak egy bő mérföldre lett volna az első ellenőrzőponttól (egyben fordítótól) West Lulworth-ben. Terepfutó beszámolók elmaradhatatlan része a frissítés, a terülj-terülj asztalkám kínálatának taglalása. Esetünkben volt minden, ami szokott lenni, annak ellenére, hogy a versenykiírás kitért arra, abrakot vigyen mindenki magának, a CP-ken elérhető asztal kiegészítésként szolgál mindössze. Akadt ott mandarin, banán (ebből egy csücsköt elmajszoltam), csoki, valami furcsa energiakocka (ezt nem mertem később sem megkóstolni), pár gél, illetve a későbbiekben valami puszedli-féle, meg chips is. Számomra kuriózum a víz ad libitum adagolhatósága volt, a kitett kannákból egy pedál nyomogatásával lehetett kiszivattyúzni a szükséges mennyiséget.  Nem időztem sokat, haladtam tovább, visszafelé jobbára a fektetett nyolcas belső, szárazföldhöz közelebbi oldalán haladtunk, ami nem volt csúnyább, csak néhol csendesebb. A nyolcas hasánál, a közös szakaszon, ahol mindkét irányba elhaladtunk, jött szembe néhány ultrás, akik már a második körüket erőltették, szórakoztató volt az egyik huplin ahogy a szélben ők lefelé próbáltak vitorlázni, mi meg meglovagolni próbáltuk ugyanezeket az áramlatokat (még az ujjam is a kamera elé fújta a rohadék dokumentálás közben):

A rajthely felé közeledve a feltűnésmentes belső oldalt kihasználtam egy rövid pit-stopra a susnyásban (elfelejtettem, hogy az egyetlen szervezett, hivatalos WC Tynehamben hamarosan ismét útba esik, amúgy a pálya nagy részén egy óvatlan villantást tiszta időben még Bretagne-ban is látnak…), és megkönnyebbülve ereszkedtem le a szellemfaluba, a nap folyamán másodjára. Időközben megérkezett néhány turista, az egyik család diszkréten mutogatott a lábam felé, miközben sugdolództak, így miközben elvettem egy sütit, és megtöltöttem a kulacsom, rájöhettem, az a 30 méter szúrós bozót egy órával azelőtt véresre vakarta a bal sípcsontomat… 20 kilihez közeledve értem fel ismét a parthoz, ahol immár balra irányított a crew, hozzátéve, innentől már végig hátszél lesz (persze, persze). Jött két óvatos ezres, illetve meglepően hamar a harmadik CP, amin egy újabb puszedli felkapásával rohantam keresztül, de a pont után még megettem egy szeletet a saját készletből is. Jöhetett a kapaszkodás pálya elvileg legmagasabb pontjához (megközelítőleg 25k-nál), ami után én azt gondoltam, már csak örömfutás fog következni. Mondanom sem kell, ez a szakasz sem volt csúnya, még ha kevesebb is a „nevezetes” szikla.

Van feljebb

Kukucs

Miután sokadjára kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé. Lassan három és fél órája rajtoltam el, kezdett csikorogni a gépezet, ami azért nem csoda, közelítettem az idei maximumokhoz, mind szintet, mind távot tekintve. Nem téptem magam, ebben egyebek mellett segített az a rengeteg kapu, amin ezen a részen át kellett magunkat hámozni. Mondjuk ez tulajdonképpen az egész pályára igaz, a kerítés és az azon lévő kapu tipikus angol tájtartozékok, ha 87 darabot nem nyitottam ki és csuktam be magam után, akkor egyet sem, plusz még vagy tucatnyin át kellett mászni. Meglassultam csöppet, így utolért Neil, aki látva a lelkesedésem megcsappanását elkezdett traktálni a nála lévő élénkítővel. Nagyon jól tudjuk, hogy főszabály szerint ilyen esetekben hogyan kell eljárni, de Koffein Kapitányként erre az egyre nem mondhattam nemet:

Cserébe megmérgeztem látványosan görcsölő futótársamat néhány sótablettával. A következő szakasz java részét diskurálással töltöttük, kiderült többek között, hogy a srác az előző hétvégét Pesten töltötte ivócimboráival, a negyvenedik születésnapját megünnepelendő… Valamennyire összekaptam magam, egész peckesen érkeztem be az utolsó előtti CP-hez, feltöltöttem a vízkészletet, ettem egy kis csokit, haladtam tovább. Felfelé. Na, remek, arról volt szó, hogy harminc után nem nagyon mozgunk ebbe az irányba. Azzal nyugtattam magam, ez csak a szükséges rossz a part újabb megközelítéséhez a kicsit laposabb és tengerszegény etap után. Valóban így lett, és odafenn a sziklaperemen (ahol tényleg karnyújtásnyira került ismét a víz, csak 50-60 méterrel a perem alatt) ha már nem is vigyorba hajló ábrázattal, de átváltottam kocogásba. Mintegy öt-hét perc múlva aztán vascső került a küllők közé.

Ki tette ide…

…ezt a lépcsőházat?

A fenti két fotón látható, szintben annyira nem is vészes, V-alakú lépcsőház a szelet ugyan nem fogta ki a vitorlámból (…), ellenben teljesen leamortizált – a nem kifogott szél széttépte a vásznat. A fellépdelés után még átváltottam kocogásra, de pár száz méter után úgy döntöttem, akkor egyelőre a sietésről ennyit. 33k-ig tartott tehát a lendület, ami végül is nagyságrendileg az előzetes várakozásoknak felelt meg, bár jobb lett volna nem megtapasztalni a tank (…) kiürülését. Már csak azért sem, mert az ég megsejtett valamit, kisvártatva elkezdett csapkodni az eső, és a csepergés a célig már csak erősödött. Emlékeztetni kellett magam arra, hogy miért is vagyok itt, így legalább a pergő perceken egyáltalán nem húztam magam, meg úgy általában elmaradt a dráma, abból a minimál-készletből kellett főzni, ami lábnál volt. Mindenesetre a következő 70-80 perc alatt megtett bő 8 kili kevés olyan élményt hozott, amit automatikusan a plusz jel alá huzigálnék be egy nagyobb szortírozáskor, miközben az ilyen időszakok jellemformáló ereje kétség kívül számottevő. Egyre jobban esett az eső, a szél továbbra sem lankadt, a pálya nem volt ugyan szintes, de az apró fűrészfogaknak köszönhetően szinte nem akadt egyenes része (pár lépcsőzés jutott még, hála Istennek), vagy 25-en előztek meg ezalatt az idő alatt („on your right!”), ráadásul a gyomrom is vacakolt, a puszedli, a koffein-lövedék, a helyi víz, vagy bármi más nem tetszett neki. Egyébként boldog voltam. Néha, jobbára lefelé belefutottam, ami édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartson, ezért fél óra után megálltam visszaaggatni magamra a hosszú ujjú pulóvert. Ezen a részen a dokumentálás is lemaradt, elég fatalista hangulatban bandukoltam, felváltva kémlelve a tengert és a sziklákat a lábam előtt. Az utolsó CP-hez, az Anvil Point világítótoronyhoz közeledve lettem képes ismét valami futásszerűségre váltani. A ponton már nem vettem el semmit, feltett célom volt a vésztartalék gumicukrom felbontása a gyomorhelyzet kedvezőbbre fordulása miatt, de annyira elgémberedtek addigra a kezeim, hogy ez a művelet vagy két percig tartott, miközben a fényképezéssel kísérletezésről is lemondtam átmenetileg motorikus nehézségeim miatt. Viszont az utolsó bő két mérföldön haladtam megint, önfeledten gumicukrot majszolva, immár leginkább aszfalton, keresztül a városon. A Beach-en aztán még kivágtam valami hajráfélét, félhomályban, esőben, néhol bokáig homokban bukdácsolva…

Célkapu a távolban, a Banjo Pier mellett

Old Harry Rocks, szégyenlősen

A célban még Télapót is haluztam

Rum és elfelejtettemmi cheesecake

A vége majdnem 44k, bő 1500 szint és 6:29:23 lett, amit nem fogok kitenni az ablakba, bár a középmezőny végére még nagyjából odafértem (102/141). Persze legkevésbé az idő és a helyezés volt most a fontos. A túlcicomázott évzáró méltóképpen betetőzte a visszatérő évet, megmutatta, térdfájás nélkül képes lehetek terepmaratonokra, elvégre napokkal a célba érés után is tünetmentes maradtam. A verseny maga nem csak a táj miatt marad emlékezetes, mindent számba véve enyhén szimbolikusan összekeveredett benne a futással eltöltött elmúlt 15 évemből rengeteg minden. A kezdetek a dupla Tauntonnal, a sérülés előtti általános agyatlanságom, a rutinból túlvállalt távok, kalkulált zombimóddal, a minimalistára hangolt egyhétvégés futókirándulások, de talán már egy másfél szinttel bölcsebb, újabb kori hozzáállás és versenymenedzselés szintén. Nem utolsó sorban három napig többé-kevésbé nyugtom volt a világtól, ami idén eddig ritkán adatott meg. A regenerációmat valószínűleg hetekre visszavetette ez a három nap, de akkor sem történik tragédia, ha idén már nem futok egy métert sem. Azért remélem, az ünnepek táján már fogok. És az sem kizárt, hogy jövőre is…

participant number 500

Nem tudom, mit utálok jobban, a színpadiasságot, vagy azt, ha kimaradok belőle. Ez utóbbi természetesen nem fenyeget az évadzáró versenyemmel kapcsolatban, aminél gyomorforgatóbban teátrálisat nehezen tudnék jelen pillanatban elképzelni. Kezdjük mindjárt a helyszínnel, a dél-angliai Dorsettel. Túl sokszor írtam már le itt, de attól még igaz: legújabb kori futókarrierem (…) kezdetét részben ennek a térségnek köszönhetem. Mindössze 14 évvel ezelőtt konferencia-turistáskodtam arrafelé (fémvázas aljáról öltönyt elővarázsolni (majd fel is venni!) igazán eredeti bűvészmutatvány), és a hazafelé induláskor a buszból látott Taunton Marathon billentett át bennem végleg valamit. Másodsorban a majd 30 hónap kihagyás után végigfutott idei év, azaz a sokáig csak délibábként üldözött, sikeres újrakezdés valamilyen méltó befejezésért kiáltott. Mondhatni, ha már ezen sorok írásakor van Hálaadás napja, én így adok hálát az idei futótermésért. Harmadrészt, amikor megláttam ezt a terepversenyt, rögtön azt gondoltam, ó, igen, tenger, szint, sziklák (eső, hideg, orkánszerű szél…), Anglia világörökség részét képező kulisszái között, a Jurisich Parton. Mindezek tetejébe végül megkaptam az 500-as rajtszámot.

Eddig a pozitívumok. Ahogy az lenni szokott, a futam dátumának közeledtével elkezdtek gyülekezni a fellegek, ledőlt a díszlet egyik oldala, majd egy beintést követően elhúzta a csíkot a súgó is. Kezdődött azzal, hogy miután már nyáron mindent elintéztem és lefoglaltam, kitört a morális gigászok (magyar kormány vs Ryanair) nagyjából döntetlennel végződő purparléja, amiből végül én kerültem ki vesztesen. A Ryanair megszüntette a Budapest-Bournemouth járatát, ez az eredeti, gyakorlatilag nevetséges útiköltséget máris láthatóvá maszkírozta, és ami legalább ugyanilyen fájdalmas, 8-10 óra zötykölődéssel megrövidítette az egyébként is szűkös hasznos időt. (Furán hangzik, de nagyságrendileg annyi lett volna az eredeti utazás, mint amennyit egy Mecsek Trailért kell az Alföld közepéről bumlizni tömegközlekedéssel.) Nem ezért, de úgy döntöttem, többé nem fogok repülni futóverseny kedvéért. Meghátrálni most viszont nem akartam, túl erős volt a kísértés. Meg hát idén körülbelül ez a három nap a hagyományos értelemben vett összes nyaralásom. Óóóó, (angol) Riviéra! November végén!

Az utóbbi hetek fényében mégis a meghátrálás lett volna a jó megfejtés, elvégre nem számoltam azzal, hogy túledzem magam. Hazudhatnám azt, hogy biztos csendes Covid és az utóhatásai, de ez nem lenne igaz, és a helyzeten sem változtatna. Per pillanat elég távol vagyok attól, hogy üzembiztosan, tempósan és vidáman abszolváljak egy maraton hosszúságú terepversenyt (1000 méter szint nem olyan sok, de észre lehet venni, na). Hiába lassítottam le az utóbbi hetekben, piros betűs ünnepnap, amikor rövid időre a regeneráció hamar tovatűnő mikrojeleit veszem észre magamon. A “túl jól” sikerült visszatérő év átka. A hagyományos versenyzési stílusomat (aka “durr bele”) szem előtt tartva ez az állapot egyenes út valami szemrevaló katasztrófába, így egyelőre különböző önátverő show-szinopszisokkal trenírozom magam. Az egyik elképzelés szerint például először és utoljára videós beszámolót (is) fogok készíteni, hiszen ha végig filmezek, akkor hogyan is erőltethetném túl… (…). Majd kiderül. Addig is stay tuned, és olvasgassanak pompás ismertetőt a környékről:

Geológiai hullámvasút Dél-Angliában: Bournemouth és a Jurassic Coast

crash and burn – the unlikely event of loss of momentum

“Mint egy döglött légy a húslevesben

alsógatyában a körmenetben

patkánytetem a szilvalekvárban

nem kerestem, mégis megtaláltam…”

Tényleg nem kellett volna válogatás nélkül minden, akár kétes értékű (…) könyvet elolvasni általános iskolás koromban. Annak idején rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a családi gyűjteményből találomra (néha tényleg szinte csak a borító színe miatt) kiemelt köteteket olvasgattam, utólag visszatekintve fájdalmasan keveset törődve azzal, hogy van-e egyáltalán értelme elveszni az ominózus borítót követő lapok között. Tanítónő anya és kamionsofőr apa gyermekeként (távolról még akár a gátőr nagyapát is idekeverhetem) egy igen széles palettáról mazsolázgattam össze olvasmányélményeimet, amibe a vászonkötésű „A világirodalom remekei” obskúrusabb darabjai éppúgy beletartoztak mint a másod- és harmadvonalú krimik. Ezek közé keveredtek a Verne Gyulák, vagy egy-két Delfin könyv, a hagyományosnak tekinthető ifjúsági irodalom reprezentánsaiként, nem is beszélve a szatyorszámban mérhető képregényről.

Nyilván tölthettem volna hasznosabban, vagy legalábbis jóval célirányosabban az olvasásban gazdag időszakot, bár vélhetően(?) legalább a többé-kevésbé szabatos fogalmazás képességével megajándékozott ez az eklektikus gyakorlat. Különösen zavarba ejtő néhány olyan kötet ebből a történelem előtti korból, aminek az összes jó tulajdonsága abban domborodott ki, hogy novellákból, vagy legalábbis rövid szakaszokból álltak, így hónapokat zötykölődtek az aktuális autónkban, hátizsákomban, vagy bárhol, és ezeket bújtam ott, ahol nem volt sok idő vagy lehetőség jobban elmélyedni, sokszor bizonyos részeket négyszer-ötször is elolvasva. Ilyen volt például egy horgászat tematikájú novellapályázat jobb írásait összegyűjtő kötet, a már-már Biblia-számba menő F-1 Autómodell História, A magyar futball anekdotakincse (ez végül nagyjából öt darabban végezte, a lapozgatásnak köszönhetően), a 111 mini-krimi (komolyan), illetve ami miatt ezt az egész hosszadalmas eszmefuttatást Önöknek végig kellett olvasniuk, Fekete Kálmán bizonyos körökben egész biztosan legendás interjú-füzére, A száguldás mámora (természetesen az 1987-es, első kiadásról beszélünk).

A folytonos ide-oda olvasgatásnak köszönhetően ezekből a könyvekből még ma is (legalábbis arányaiban többször, mint másból) be-bevillan pár bekezdés, mondat, vagy gondolat, legyen az egy elszakadó damilnak köszönhetően a fenekezőólommal a csónakban hátba dobott horgásztárs, vagy éppen olyan megkérdőjelezhetetlen életmegfejtés, mely szerint, ha a magasabbik tolvaj áll a jóval alacsonyabb nyakába, akkor az előbbi hosszabb keze miatt összességében magasabbra jutnak. A száguldás mámorában van egy interjú egy navigátorral, amiben zömmel a balesetükről (elég csúnyán felcsavarták a Ladájukat egy fára), illetve annak következményeiről (többek között kis híján amputálni kellett az egyik lábát) beszélgetnek. Egyebek mellett szóba kerül az is, mire gondolt közvetlenül a becsapódás előtt, ez pedig nem volt más, mint a Zabriskie Point című film zárójelenete:

Annak idején egy közel húsz éves, közepesen művészfilmet nem volt annyira egyszerű “on demand” megnézni (ritkán terjedtek agyonmásolt VHS-en), így sokáig fogalmam sem volt arról, hogyan nézhet ki ez a házmegsemmisülés. Talán egyszer adta a királyi tévé a kilencvenes évek elején, és feltett szándékom volt virrasztani emiatt a jelenetsor miatt, ami 11-12 évesen a film ismeretében talán nem annyira meglepő módon nem sikerült. Ezt a mulasztást a napokban pótoltam, amikor a saját aktuális futóteljesítményemről eszembe jutott ez az interjú, illetve ennek a csattanás előtti, asszociatív része. Azt kell mondjam, a párhuzam mindkét esetben egy kicsit erőltetett, de nem teljesen légből kapott. (A film maga egyébként valamiért azt a diszkomfortot idézte fel bennem, amit a Három óriásplakát Ebbing határában megtekintésekor éreztem, vagyis hogy a rendező egy kicsit mindenkit meg akart szívatni).

A lényegre térve, tíz hónap szinte példaértékű és tankönyvbe illő edzésmunka (…), rehabilitáció, keresztedzés-erősítés, valamint túlkoncentrált versenyzés után az elmúlt hetekben totálisan széthullt a futókám. Úgy is fogalmazhatnék, igencsak zaklatott kényszerleszállást hajtottam végre egy krumpliföldön azzal a duplafedeles mezőgazdasági repülőgéppel, ami idén mindezidáig modellezőgépeket megszégyenítő módon szelte az eget, korábban sosem látott orsókat, hurkokat és Immelmann-csavarokat bemutatva. Nagyjából mostanra elült a zaj és a porfelhő, és egyelőre fogalmam sincs, egész pontosan mennyire sérült meg a repülő, képes lesz-e hamar újra felszállni, netalán a szivárgó maradék üzemanyag éppen most készül lángra lobbantani az egész kócerájt.

Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt, „mindössze” túledzettem magam, aminek hatására látványosan visszaesett a feladatos edzéseim hatékonysága (vagyis megugrott ezek energiaigénye és önszopatás-együtthatója), miközben a nyugalmi pulzusom, meg az éjszakai átlagpulzusom értékei a Gulyakör óta szép lassan felkúsztak 10-15 százalékkal (Timing Tihamér és a Garmin Connect alapján 45-47-ről 51-54 körülre, illetve 50 körülről 55 fölé), és ezzel párhuzamosan úgy általában egyre nehezebben mentek a dolgok. Jártam már itt, csináltam már ezt, de régen nem foglalkoztam vele, elvégre akkoriban úgy gondoltam, a túledzettség csak másvalakivel történhet meg (plusz a pulzust akkoriban nem igazán figyeltem). Most ellenben már azt is tudom, hogy a szakértők még eltérő neveket is aggatnak a fentebb leírt jelenségre, szabad fordításban hívhatjuk például mi-a-mennykőtől-mozgok-úgy-mint-egy-lajhárnak (Unexplained Underperformance Syndrome, UPS) vagy gondatlan-takarón-túl-nyújtózkodásnak (nonfunctional overreaching), az igazán ínyencek pedig különböző fokozatait szintén elkülönítik.

Önök teljes joggal vonhatják fel a szemöldöküket, no, de kapitány, oh, kapitányom, egész évben azzal döngetted koffeinmintával ékesített melled, hogy milyen tervszerűen és óvatosan emeled az edzésmennyiséget, és aztán ez a végeredmény? Készségesen elismerem, hogy bőven akad jogalap az ilyen és hasonló kérdések torkomnak szegezésére, és igazából minden csak magyarázkodásnak hangzik ezzel kapcsolatban. Magyarázkodom hát egy kicsit. Nem mellékesen azért, hátha legközelebb nem feltétlenül szaladok bele ebbe a zsákutcába ekkora lendülettel.

Gyors önvizsgálatom eredményeképpen alapvetően két, egymással laza kapcsolatban lévő hibát követhettem el az elmúlt bő egy hónap lefolyása alatt. Kezdem azzal, amit hajlamos a hobbifutó könnyebben figyelmen kívül hagyni, ez pedig a futáson kívüli Minden Más regenerációgátló hatása. Noha általában sem élek túl egyszerű és lassított felvételként előre hömpölygő életet, októberben a munka és az ezzel járó stressz egy szinttel magasabb volt a megszokottnál. Nem kell különösebb képzelőerő annak belátásához, hogy ha az ember közepes idegbajban kisebb szünetekkel a gép előtt görnyed reggel öttől este kilenc-tízig olykor napokig, annak lehetnek alkalmasint a fizikai teljesítményt befolyásoló hatásai. Ráadásul mivel általában hiszek a fizikai munka léleknemesítő mellékhatásában, ezért a kenyérkereső tevékenységen túl nagy nehezen a semmiből előugró üres (…) óráimat sokszor kisebb-nagyobb felújítási munkákkal, festéssel-gletteléssel-csiszolással és hasonlókkal töltöttem, ha már ilyen enyhe az ősz. Még az is lehet, hogy ilyen szintű hiperaktivitást futás szempontjából át lehet vészelni büntetlenül, csak nem egy edzési ciklus gyakorlatilag csúcsán. Az első baki tehát az volt, hogy nem tekertem lentebb az edzés lángját, amikor arra az Élet futószalagon szállította a jobbnál jobb indokokat.

Az előzőekkel összefüggésben, ám a latban talán annál még többet nyomó gebasz az volt, hogy egy eleve enyhén elmért és túl hosszúra megkomponált edzésciklust nem módosítottam a versenynaptáram kényszerű átalakulásának függvényében. Ugyan rettenetesen elnyúlóra terveztem az őszt (vagy korán kezdtem, a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy), nagyon sokáig abban a mederben folytak a dolgok, amelyikben az előzetes ideák szerint folyniuk kellett, a “főversenynek” tervezett, október 22-ei terepmaratonig épp elég lett volna a becélzott 17 hét. Ebben az esetben gyaníthatóan a novemberre tervezett két “ajándékversenyt” (amiből az egyik szintén elmarad) valóban fel tudtam volna fogni ajándéknak. Viszont az eredeti “célverseny” elmaradásával annak eredeti időpontját megelőző két hétben egyáltalán nem vettem vissza (eredetileg sem fantáziáltam ezekre a hetekre gigantikus rápihenést sajnos, de valamennyit igen, és talán annyi pont elég lett volna…), a tévképzetem szerint 2-3 plusz hétnek maximum terhelésen nem kellett volna megkottyannia. Vagyis az évzáró angol funrunra hirtelen mégiscsak végcélként tekintettem valamennyire, és nekiálltam “óvatosan” kitolni a felkészülési időszakot. Mindezek tetejében azonban az elmaradó verseny tudatában elkezdtem figurázni, ha már kimarad a főfutam, legyenek kihívások, ahol fitogtathatom a (csúcs)formám. Ebbe az időszakba belecsúszott egy 10k teszt (44:48), egy meglehetősen optimista Yasso (szinte 3:20-ra, 8x), meg két 30 fölötti hosszú (ebből a rövidebbnél 26 és 30k között beletettem egy 23:30-as ötöst). Magától értetődő módon ezeket a számokat most semmi értelme megosztani, de büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha abszolút értékben még mindig elég megmosolyogtatóak, miközben még az egy évvel ezelőtti állapotomhoz képest is egy mámoros fantáziavilág. A testem végül (mint már annyiszor) megelégelte a kizsigereltetését, és úgy döntött, ezúttal a megszokottnál némileg finomabban, de jelzi ellenvetéseit és általános rosszallását. A történtek ismeretében nehéz lenne vitatkozni az igazával, de “Hindsight is 20/20, my friend”. Az edzőm meg egy dilettáns pöcs.

Ez tehát az aktuális helyzet, természetesen a felmerülő kérdés ilyenkor az, hogy mit is lehet tenni a kilábalás érdekében. Szerencsére a válasz erre a problémára nem annyira komplex, mintha meg kellene egyszerre fejtenem 111 minikrimit. Pihenni kell, ennyi az egész. Amit persze könnyebb leírni mint megvalósítani, de elkezdtem a folyamatot. Jobb lenne teljesen leállni, de nem engedtem el a visszatérő év végi ajándékomat (csak sulykolásképpen: CTS Dorset), ami egész biztosan nem esne jól négy hét teljes kihagyás után. Ezért a fokozatosság mellett döntöttem, harmadával-negyedével csökkentem hétről hétre az adagot, és ha már így alakult, próbálom kihasználni az alkalmat a kísérletezésre, mire hogyan reagál a szervezet ilyenkor, mondjuk ha sikerül két napot viszonylagos nyugiban tölteni, mi változik, hogyan alakul egy könnyű futás ezek után, vagy ha beteszek egy kis óvatos erőlködést, ilyesmik. Az eddigi mikrojelek alapján pár hét pihenés elég lehet majd a regenerációra. December első két hetét már valamikor júniusban kijelöltem futásmentes övezetnek, erre a szünetre az akkor gondoltnál valószínűleg jóval nagyobb szükségem lesz, sőt, lehet meg fogom toldani a vakációt, ez majd még alakul.

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Már megint nem sikerült egy teljes évet lehozni mindössze apróbb ostobaságokkal, csak majdnem. Túl sokszor kerül elő ez a majdnem. Ha elvonatkoztatok a (remélhetőleg) pár hét kellemetlenségtől, akkor viszont szinte csak a pozitívumok sorakoznak (vegyük fel egy pillanatra a rózsaszín szemüveget, annyi minden miatt lehet mostanában bosszankodni, ne szaporítsuk a sort öncélúan). Megtanultam például, hogy az edzőm segghülye, ha improvizálnia kell olyankor, amikor hirtelen sok lesz a bizonytalansági tényező, és különösen a magas terheléses időszakokban nem feltétlenül képes még jó döntéseket hozni ilyenkor. Az azonban mindenképpen jó jel, hogy ha nincs ekkora kalamajka, akkor elég üzembiztos a működés. Szintén örömteli, hogy a kifáradás nem jár, vagy járt ízületi bántalmakkal, azaz az idei fő cél nem került veszélybe, és egyelőre úgy tűnik, nem lesz szükség több hónapos pihengetésre a téli alapozgatás megkezdése előtt. Mindezeknek köszönhetően legalább az évzáró versenyen sem fog még véletlenül sem megfordulni a fejemben, hogy a mókázás helyett meg kellene nyomni. Általánosságban pedig csak a végtelen sokszor elismételt közhelyet visszhangozhatom: Ön ne legyen olyan hülye, mint én és az edzőm, nem érdemes még a jó dolgokat sem túlzásba vinni.

(heart)breaking news

A szeretetem olyan, mint a puffin lekvár. Csak míg az utóbbitól a dögvész a cápák, esetemben a futóversenyek között pusztít. A DINPI25 után gyors egymásutánban két versenyt is törölnöm kellett az őszi eseménynaptáramból (Tokod a bűbáj völgye és Mátra Trail), mert a szervezők szintén így tettek a rendezvényeikkel. A saját szerepem nem túlmisztifikálva (a szeretetem tényleg öl, butít és nyomorba dönt), ezek a tendenciák 2022 főbb jellegzetességeit is jól példázzák, vagyis a csökkenő létszámot a futóversenyeken, meg a gazdasági nehézségeket (ez utóbbi persze csak tipp a Mátra Trail versenyközpont nélkül maradására). Mindkettő igazi slágertéma, van egy-két öltetem néhány hipotézis tesztelésére az elsővel kapcsolatban, bár erre leghamarabb a téli szünetben lesz valószínűleg elegendő szabadidőm. Mindennek a tetejében magamtól, különösebb külső segítség nélkül is kihagytam egy futást (és ezzel valószínűleg Koffein Kapitány idei utolsó manifesztációját), mert nem voltam képes összeszedni magam logisztikai nehézségek és a harmadnap okán. Szóval események nélkül maradtam, a futósblogok és a futásukat rendszeresen kirakatba tevők viszont általában csak akkor igazán aktívak, ha van valami jelentőségteljes történés. Kénytelen-kelletlen kerestem hát valami közölnivalót, hogy nyúlfaroknyi helyzetjelentést posztolhassak.

Captain Caffeine, ahogy DALL-E látja (játszadozzanak Önök is mélytanuló algoritmusokkal)

Hosszas tipródás után rábukkantam két (részben közelgő) jubileumra. Ha kedden nem gázol el futás közben egy tartálykocsi, nem mondja fel addig a szolgálatot valamilyen, legalább közepesen létfontosságú szervem, vagy nem unom meg a futást hónapokra rajtaütésszerűen, akkor elérem a 2000 futott kilométert idén. A jeles számlálóforduló alkalmából párás szemmel gondolhatunk arra a két évre, amíg azon küszködtem, futhassak még egyáltalán értelmes távokat. Egyre inkább úgy tűnik, ez többé-kevésbé sikerült, amiben az a legjobb, hogy egy ilyen nyögvenyelős év, mint az idei, megszámlálhatatlan hibátlan futóélményt hozott. Ebben biztos benne van a hosszú koplalás ezen élmények nélkül, de akkor is. Gecijó. A nagy számok nem járnak egyedül, ezen a héten elértem az őszi szezon terhelésének a tervezett tetejét. 2019 óta nem volt 80k-s hetem, nos, most ismét van. Nem nagyon kapaszkodok már feljebb, még egy-két hétig próbálom tartani a nagyságrendet, aztán taper, és ha valamilyen megmagyarázhatatlan okból minden jól megy az élet minden területén (haha) a következő hat hétben, akkor jöhet a visszatérő év jutalomjátéka, Dorsetben. Kezdek azért fáradni, néha érdekes fiziológiai értékeket tudok produkálni Timing Tihamér rögzített adatai alapján – furcsa módon kezd most éppen a térdem kikerülni a limitáló tényezők sorából. Ennek jó eséllyel azért nem csak a futóterhelés az oka, hanem a manapság nyugodt élet, a tökéletesen stresszmentes munkáim, illetve az a kisebb felújítás, ami miatt az estéim és a hétvégéim egy része gletteléssel, meg festéssel telik, néha némi rekreációs kályhabontással megfűszerezve. Ráadásul a versenynaptár átrendeződése előtt sem volt túl nagy rendszer a futóőszben, így meg végképp nincs. Egész biztosan létezik az a nagy könyv, amiben meg van írva, hogy 6-7 hét alapozás és találomra végzett célirányos edzés (…) után ideális végigversenyezni egy hónapot tiszta erőből, majd mintha mi sem történt volna, folytatni egy maratoni felkészülést. Kár, hogy ez a nagy könyv a futó Darwin-díjasok kényelmetlenül népes csapatának kaszkadőrmutatványait gyűjti össze és dokumentálja…

flexing the muscles (of a skeleton)

“Well, one of these days I’m gonna stop being an asshole
and I’m gonna run, coach and write just like bart yasso
but it ain’t nobody’s business but my own”

A sors nagyságrendekkel jobb színész a kilencvenes évek levitézlett harcművész-akciósztárjainál. Ezt abból gondolom, hogy sokkal több fintora van annál, mint amit Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme valaha el tudott egyáltalán képzelni egy átmulatott éjszaka utáni, hallucinogénekkel megtámogatott hajnalon. E számtalan fintor egyike, hogy egész pontosan három éve tréfálkoztam azzal először, én vagyok az edzőm. Egy ideig aztán érthető okokból (ha nincs futás, nincs edző) ez a téma lekerült napirendről, hogy aztán teljes életnagyságban uralja az idei évet, mint valami rettenetesen fárasztó running joke (…). Ezzel a tematikával idővel mindössze két apróbb probléma akadt: 1. lassan én magam is ráuntam, 2. már az elején sem volt vicces. Igazából az előző posztban le kellett volna zárnom ezt a témát, de akkor úgy elragadott a metamegmondás hevülete, hogy mégsem sikerült. Ez voltaképpen tökéletesen passzolt a teljes C3-Coach Captain Caffeine sztorihoz, elvégre ez az egész edzősdi mindig leginkább rébuszokban beszélést jelentett itt a blogon. Zárásként, amolyan csattanó( maszlag)ként viszont szeretnék amennyire lehet, konkrétumokat írni, leginkább azt, mik a kedvenc feladataim, amiket ki szoktam írni magamnak, és miért épp azok, miért épp úgy.

Szerencsére jól is időzítettem, mivel legendás terepfutó épp a napokban tette közzé az idei edzéseit elemző bejegyzését, aminek köszönhetően most boldog-boldogtalan ezt elemzi a blogjában, youtube-csatornáján, a zsúfolt liftben, vagy bárhol, ahol ezt kompetencia-kommunikációra fel lehet használni. Legalább félig-meddig belemajomkodhatok ebbe a trendbe… Elöljáróban annyit, bármit, amit itt leírok, Ön ne próbálja ki otthon! Vagy legalábbis legyen esze, és adjusztálja kénye-kedve-edzettségi állapota szerint. Nem vagyunk egyformák én pedig nem vagyok edző. A célom ezen az őszön sérülésmentesen a gyorsabb, erősebb és kitartóbb futóvá válás útján történő megfontolt előrehaladás, ami egyelőre azért megy megtévesztően öles léptekkel, mert egy másik univerzumban van az a bánya, amivel szemléltetni lehetne, milyen alacsony bázisról indultam. Csak próbálom nem nagyon elszúrni, és folyamatosan vétek kisebb (khm) hibákat. Ha Ön, kedves Idetévedt Nyájas Olvasó esetleg edző, nagyon szívesen látom a kommentjeit alant, abban az esetben, ha ez nem a már említett kompetencia-kommunikáció jegyében történik (magyarán az okosabbtól mindig szívesen és hálásan tanulok, de azt, hogy balfasz vagyok, már tudom, ráadásul jelen blogot meghökkentően kevesen olvassák, innen nem nagyon lesz új kuncsaft).

Lássuk tehát azt a három feladatot, amit legjobban szeretek mostanság, és ami valójában legalább hétféle futást takar.

Fokozó futások

Rögtön kezdésként jöjjön valami, aminek a címével még semmit nem mondtam, elvégre gyakorlatilag bármilyen futást meg lehet úgy csinálni, hogy a vége haladósabb legyen, mint az eleje. Nevezhetjük egyfajta perverziónak, de ezek tényleg a kedvenc futásfajtáim mostanság, csak közepesen gondosan kell eljárni a megtervezésüknél, mert már-már brutális, mégis jóleső önabuzálás hozható ki belőle, ha megtaláljuk azt a szűk sávot, amikor még nem túl sok és már nem túl kevés. Tempófutásként (nem kezdek itt vég nélküli eszmefuttatásba, hogy mi a franc az a laktátküszöb/laktátgörbe, pláne mert nem is tudom) és hosszúfutásként próbálgattam, és amellett, hogy általában iszonyatosan élveztem, érzésre talán ezek azok a gyakorlatok, amikből szervezetem a legtöbb hasznot húzza. Szóval ezeket biztos megtartom hosszabb távon.

A fokozónál én gyakorlatilag arra törekszem, hogy a teljes rendelkezésre álló spektrumot keresztülfussam: a hosszúfutást nagyjából becsült/aktuális maraton tempóig gyorsítom a regeneráló kocogástól, a másikat meg szinte félmaraton tempóról valahová szinte 5K tempóig (ez utóbbi enyhe túlzás, de máskülönben hogyan lenne adaptáció, nem igaz?), 10 másodperc/km-es lépcsőkkel. A jó előre belengetett konkrétumok jegyében így nézett ki a legutóbbi fokozó tempófutásom (15 perc bemelegítés, 5 perc steady (ezt csak úgy hozzátettem, hogy legyen 45 perc az “aktív” rész), 4×10 perc gyorsulva 4:55-ről 4:25-ig, 12 perc levezetés). A konfigurációt én raktam össze magamnak, roppant büszke vagyok rá, bár az imént rákerestem a “progressive tempo run” kifejezésegyüttesre, és a második találat egy kísértetiesen hasonló edzés volt… Ugyanez hosszúfutás kivitelben (2k lötyögés, 5-5-5-4-4 kili 5:40-től 5:00-ig gyorsítva, 2k lötyögés). Eredetileg 5×5-nek készült, de a mai napig áldom az eszem, hogy last minute lehúztam a két leggyorsabból egy-egy ezrest. ‘gusztushúsz délutánja aktív sörözéssel telt, abba a plusz tíz percbe másnap valószínűleg elhaláloztam volna. Figyelmes szemlélő felteheti a kérdést, hogy ez utóbbi miben különbözik a sokak által népszerűsített gyors végű hosszúfutástól? Az abszolút szakmai (…) válaszom szerint semmiben, de az első (mondjuk) másfél óra amőbapénisznyivel izgisebb (most képzeljük ide a Cápa című film zenéjének első taktusait, hogy lássuk, mennyivel nem). A fokozók futása remek módszer arra is, hogy megtanuljuk a különböző tempóinkat “érzésre”. Én ezzel rettenetesen szenvedek, régen másfél sebességem volt összesen (egy átlagos, meg egy “lendületesebb”, de ez utóbbi nem volt egy teljesen új fokozat…), most minden nagyon újnak érződik, a tempógörbéim meg olyanok sokszor mint egy leharcolt fűrész. Bármennyire élvezetes, túl sokszor nem érdemes a fokozókat beiktatni, mert nem a legkönnyebb, regenerálódást elősegítő feladatok.

Felmérő futások

Számtalan módja van a saját futóteljesítmény kontextusba helyezésének, illetve ezek alapján az edzésinteznzitások kiókumlálásának. A Greg McMillan és a Jack Daniels-féle kalkulátorok mellett vannak kifejezetten tesztelésre szolgáló edzések. Ezeket majdnem annyira imádom, mint a fokozó futásokat, és ennek nem csak és elsősorban a tökéletességre törekvésem (ehe-ehe…) az oka, hanem az, hogy a kövéren átfutott évtized és az azt követő kihagyás miatt most indokolatlanul gyorsan fejlődöm (azaz valójában nyerem vissza az úgynevezett formám). Természetesen hiú vagyok mint a kurvaélet, és hát nem rossz arról minden sűrűn meggyőződni, hogy már megint gyorsabb lettem, a csuda vinné el… Ha majd eljön a csökkenő hozadék ideje, és nem a szerotonin-platóra mászom fel, hanem a futóteljesítményem görbéje fennsíkosodik ki, egész biztos máshogy állok majd ezekhez a gyakorlatokhoz. Addig azért kiélvezem a helyzetet. Az egyik ilyen teszt Jeff Galloway Mágikus Mérföldje, amit leginkább a Garmin Connect edzésterveinek tavaszi próbálgatásakor futottam. Szerencsére faék egyszerűségű, akár egy átmozgató futásba beilleszthető, elvégre mindössze arról szól, mennyi idő alatt fut le az ember egy mérföldet. Találtam is rá egy ideális helyet, bár addig volt az igazi az az útszakasz, amíg át nem adták az M4-gyel együtt. Nem csak ezért, de mostanában ritkábban csinálom, az utolsó nem is lett valami jó.

Néha az lehet az ember benyomása, hogy a fél futóvilág pulzus alapon edz (a másik felét meg nem érdekli annyira ez az egész teljesítmény-hajhászósdi), így kevesebb mint meglepő, hogy erre is van célirányos időtöltés, a (legjobb tudomásom szerint Joe Frielhez köthető, de a hazai edzésírást szolgáltatók között szintén bevett) 30 perces pulzusteszt. Ennek az eredményéből, nomen est omen, pulzuszónák számolhatók. Mint látható, egyet legalább már én is futottam, és fogok majd még néha-néha, elvégre nem bonyolultabb a Mágikus Mérföldnél, csak öt-hatszor olyan hosszú. A személyes tragédiám, hogy jól dokumentált módon azt írtam Timing Tihamér megvásárlásakor, hamarabb rágom le a saját lábaim, mintsem pulzusriasztást állítsak be a Garminon valaha. Ez némileg behatárolja a teszt hasznosságát az esetemben, de mivé lenne a világ, ha másoké mellett a saját elmebajunkat nem tisztelnénk. Az eredmény (esetemben legutóbb 169-170) ugyanakkor még így is sokat segít többé-kevésbé jól becélozni a különböző futások a fokozónál már említett határait. Sőt, igazából azért kezdtem bele egyáltalán, mert a legelső speed(nek gondolt) feladatom totális csőddel végződött.

Ha lenne szavazás a világ legszórakoztatóbb, egyben legtudománytalanabb futótesztjére, azon a Yasso 800-ak biztos bekerülnének a top3-ba. A kitalálójáról elnevezett módszer lényege: ha a maraton előtt 2-3 héttel valaki tud 10×800-at futni úgy, hogy a 800 tempója a célidőt képezi le (egy egyszerű átváltással, tehát ha 3 óra 30 perces maraton a cél, akkor 3 perc 30 másodperc alatt kell a nyolcszázakat futni), és az intervallumok közötti regeneráció ugyanennyi idő (vagyis szintén 3 perc 30 másodperc), akkor sínen van. A Yasso 800-ak nagyjából-kizárólag maratoneredmény-becslésre jók, és jelentős futóguruk szerint a teszt hozzávetőlegesen öt percet csal lefelé. Amikor először megláttam ezt a gyönyört, csak vakartam a fejem (vagy a 800 túl gyors, vagy a szünet túl hosszú), de aztán felfedeztem, elég kiterjedt irodalma van annak, mennyire légből kapott ez a metódus (legalábbis az edzéstervezés élettanát tekintve), és akkor megnyugodtam, talán mégsem vagyok tökkelütött teljesen, vagy ha igen, nem ezért. Tehát a Yasso 800 jó móka, és még valamennyire pontos is, de maratoni célirányos edzésnek minimum csapnivaló. Viszont mivel előszeretettel csinálok értelmetlen dolgokat, ezért havi egyszer fogok ilyet futni, ezek voltak például az első Yasso 800-aim (kezdésnek 6×800, 3:30-ra, ezt fokozatosan érdemes felépíteni tízig). További adalék a hasznosságához: két maraton távú versenyt tervezek az ősz végére, egyiken sem lesz kevesebb 1500 méternél a szint, tehát igazán pontos becslések várhatók.

Klasszikusok téridőben

A harmadik csoportban két olyan óriási klasszikust említenék meg, amiket rejtélyes módon eddig nem próbáltam, de a múlt héten már beiktattam – az egyiket inkább több, a másikat egyelőre kevesebb sikerrel. (Ez azt is jól megmutatja, mennyire vettem komolyan a taperinget a szarvasi félmaratonra.) A mérföld ismétléseknél nehezebb lenne alapvetőbb edzést előásni, ráadásul több célra, és szintén már-már végtelen variációban használható. A Mile repeat-szüzességem elvesztése előtt jó sokat vacilláltam a mennyiségeken, de azt kell mondjam, ebbe beletaláltam intuitíve. A cél 45 perc körüli, szerethető tempófutás lett volna, és baromi jól esett, ha csak fele ennyire volt hasznos, már nagyon megérte. Jóval kevésbé találtam fején a szöget az első vegyes intervallumokat tartalmazó próbálkozásomra. A kevert örömök indulásának döcögősségére az egyik magyarázat az, hogy a sebesség az kicsit sem az én világom, és ez már nem is nagyon fog megváltozni. Ennek ellenére nem akarom ezt a területet teljesen elhanyagolni, nehezítésképpen a speed-régióban kezdtem el kísérletezni ezekkel az összetettebb gyakorlatokkal, amikor többféle tempó/táv keveredik. Az 5×400, 1x1k, 5×200 elsőre igazi ínyencségnek tűnik, egy darabig nem is ment rosszul, de a végére, a 200 sprintekre szétestem, és utólag nézegetve a számokat akadnak kétségeim arról, megérte-e a Canossa-futás (mármint értelmezhető-e egyáltalán sebességet növelő foglalkozásként az etap). Nyilván az lenne a csoda, ha minden elsőre flottul menne. Bár itt leginkább semmi nem ment flottul, lesz bőven csiszolgatnivaló…

– – –

Így telnek tehát C3 napjai, azt azonban érdemes hozzátenni, nem minden áldott futást tervezek meg ennyire, így is kezdek lefelé lógni a paciról a másik oldalon. A heti két könnyű futásommal kapcsolatban deklaráltan nem végzek másodpercnyi agymunkát sem, és a vasárnapi hosszúk jelentős része szintén meglehetősen bézik (“legyen kb. egy-két(-há’) kilivel több, mint múltkor”), most meg elkezdtem helyettük ráadásul versenyezni, à la eseménynaptár. Egyelőre rettenetesen szeretek molyolni azzal, hogy heti szinten menjen valahová, amit csinálok (a térdeim konzerválása mellett persze), és még mint az a rövid áttekintésből kiviláglik, csak a legalapvetőbb dolgok legegyszerűbb variációiig jutottam. Kicsit olyan ez, mintha hétfő és szerda este mindig rejtvényt fejtenék 10-15 percet, elalvás előtt. Remélem, nem fogok ráunni.

Nem véletlenül említettem a poszt elején a Körös-körül a Körös körül Futófesztivált, elvégre egy jobbára aszfaltos, sík félmaraton pompásan beárazza az ember pillanatnyi állapotát, vagy éppen a nem létező edzőjének felkészültségét. A verseny olyan volt, mint három éve (jó), a központot a főtérről időközben áttették a Vízi Színházba, ami remek ötlet, fura módon ez az impozáns és fura építmény tökéletes egy futóverseny bázisának. A nyomvonal nagyjából megegyezett, bekerült egy erdei rekortán, amit nem olyan régen adtak át, és picit hosszabb lett a mindig zseniális arborétum-kör. Megjött szerencsére a hűvös idő is, ami nekem mindig segít.

(kép: Gácsiné Petrovics Szilvia)

Csakis ez utóbbi lehet az oka, hogy a májusi, fehérvári félmaratonhoz képest nagyjából húsz, a két héttel ezelőtti Túzok Trailhez képest bő tíz másodperccel gyorsabb ezreket gereblyéztem össze. A történeti hűség szerelmesei kedvéért: a pálya hosszabb volt vagy 600 méterrel, a hivatalos időm 1:43:23, az időhöz tartozó helyezés 13/66 (abszolút), 4/15 (korcsoport). Egyelőre nem tudom hova tenni azt, hogy percekkel voltam gyorsabb az optimista becslésemnél. Azt hiszem, megvan az oka annak, miért nem vagyok képes összerakni egy rendes speed-sessiont. Valószínűleg ideje elkezdeni lerágni a lábaim.

terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

• 

  Rossz pózer (Kép: AURIGA ÉRTE facebook/Kovács Anita)

• 

  Frissítés

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.

• 

  Ő zike

• 

  Alföldi nyár

• 

  Frissítés 2.