Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…
Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.
Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.
Rossz pózer (Kép: AURIGA ÉRTE facebook/Kovács Anita)
Frissítés
Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.
Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.
Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.
Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:
Még mindig mocskosul szeretek futni.
A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
Türelem, a kurva anyád!
A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam. Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.
Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.
Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.
„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.
Holnap tehát Muzsla Trail, gecijó lesz. Vagy mégsem. Csak jó.
– – –
Mindig szeretted a különféle extra dolgokat. Ami állatira nehéz, és először nem is érted, csak amikor már háromszor megszakadtál, akkor. Másképp nem is ízlik.
(…)
Várjon szépen, lebegjen ott súlytalanul, nézegesse az anyagtalan sötétséget meg a csillagokat. Elég sokáig, az tény, de nem túlságosan sokáig. Ennyi az egész feladat.
(…)
Mi hasznunk van a csillagokból? Hát mi haszna volt Amundsen sarkutazásának? Andrée-énak? Semmi. Az egyetlen, rövid életű haszon az volt, hogy bebizonyosodott a lehetőség. Az, hogy meg lehet csinálni. Pontosabban, hogy az adott időpontban ez a legnehezebb feladat, amivel még meg lehet birkózni. (…) Érts meg jól: nem azt mondom, hogy a csillagok csak ürügy. Hiszen a sark sem az volt, Nansennek és Andrée-nak szüksége volt rá… Az Everest Mallorynak és Irvinnek jobban kellett, mint a levegő.
(…)
Az ember mindig üres kézzel tér vissza…
(…)
Most, józanul és éberen várva a nappalt, míg a virradattól már ezüstös levegőben lassan kirajzolódtak a szigorú sziklafalak, szakadékok, görgetegek, amelyek az éjszakából felmerülve némán igazolták a visszatérésem valódiságát, most először tudtam, egyedül, de nem idegenként a Földön, immár megadva magam a Földnek és törvényeinek, lázongás és keserűség nélkül gondolni azokra, akik elrepülnek a csillagok aranygyapjújáért…
“No insight into the self can result from data and numbers alone, no matter how exhaustive they are. Numbers do not recount anything about the self. Counting is not recounting.”
Sokan, sokféleképpen leírták már, hogy a futás egyfajta kiszakadás (minősített, kevésbé kellemes esetben menekülés) a mindennapok által olykor rendszerszerűen és nagy dózisokban az emberre öntött kihíváshalmaz/szarhalom vonzáskörzetéből. Mivel a világ mostanában igencsak rákapcsolt, még átlagos felelősségérzettel megáldott humánoknak sem jön rosszul az effajta figyelemelterelés. Személy szerint annyiban szerencsésnek érezhetem magam, hogy minden, amit a futásról gondoltam, a rehabilitáció újabb szakaszába lépve korántsem tűnik olyannyira egyértelműnek, és a gyorsan szaporodó kérdőjelek felhője legalább az idő egy részében képes kitakarni korunk kellemetlen nagytotálját.
Ami tényszerű, és többé-kevésbé kijelenthető amolyan örömteli fejleményként, hogy a Sasfészek Rohammal fémjelzett hét óta a 30 km feletti tartományba keveredtem, és egyelőre a térdeim nem lettek rosszabbak. Pedig bevezettem a heti negyedik futást, a hétfő kora reggelre időzített, félórás ’rgnrldrun’ formájában. Azt néha-néha érzem, nem véletlenül van mindkét oldali MRI-men a meniszkuszokban jelintenzitás-hullámzás, ugyanakkor mozgás közben továbbra sem fáj semmi, és egyelőre nem is romlik a helyzet. Ennek az állapotnak az egyik zavarba ejtő folyománya, hogy mindössze egyetlen futottkilométerszint-ugrásra találtam magam attól, hogy újra valóban félmaratonokkal kezdjek szemezni. Persze, Önök nagyon jól tudják, az „Eseménynaptáramban” pedig meglehetősen explicit módon látszik, ez volt a rövidebb távú (ehe-ehe) cél, mégis, valahogy még mindig teljességgel szürreális ennek a realitása…
Apropó, eseménynaptár. Továbbra is kötöm a Muzsla Trailt fixa ideáim karójához, noha annak a távja nem éppen félmaraton, és figyelmes szemlélő az elhanyagolhatónál több szintkülönbségre bukkanhat a pálya tanulmányozása közben (a Mátra már csak ilyen). Fájni fog, indokoltan sokat fogok káromkodni közben, de nem szeretnék felhagyni azzal a sormintával, amit a Bolza-körrel kezdtem, és a Rohammal folytattam, vagyis bő kéthavonta felpróbálok egy, a kelleténél pár számmal nagyobb kabátot, hátha mégsem akkora nagy, hogy megbotoljak benne és feltöröljem magammal az ambícióimat. Akárhogyan lesz, ha nem rokkanok bele teljesen, kárba nem fog veszni az erőfeszítés, mivel a tavaszi versenynaptáram mindeközben a Muzsla után két héttel egy valódi félmaratonnal bővült. Mindig gyűlöltem, amikor emberek egy két óránál nagyobb erőfeszítésbe kerülő rendezvényről olyanokat írnak, hogy csak felkészülésből megyek, meg jól illik az edzéstervembe és hasonlók. Legalább adhatok okot egy kis önutálatra, ha akarok. Magamtól egyébként eszembe nem jutott volna azon a hétvégén félmaratont futni, pláne Székesfehérváron, a szépemlékű, Kávé és Cigaretta névre hallgató BSZM-es Balatonkerülő-duónk másik felének hívására viszont nem mondhattam nemet, elvégre lassan tíz éve nem futottunk ugyanazon a versenyen együtt. Akad majd két hetem rápihenni, tulajdonképpen szinte ideális tapering. Így lesz valamiből – amiről korábban sosem hallottam – célverseny.
Nem véletlenül használtam az imént olyan kifejezéseket mint célverseny, edzésterv vagy tapering. Ezektől lassan hányingerem van, az elmúlt hetekben ugyanis fordítottam némi időt Greg McMillan, Matt Fitzgerald és Chris Napier munkásságának behatóbb studiálására. Ennek az önsorsrontó buzgalomnak alapvetően két mozgatórugója van. Az egyik, hogy ugyan a jelenlegi heti futásmennyiség mindössze fele-harmada annak, amit egykor elővezettem, már elég teret hagy a túlzott monotóniára, vagy másképp fogalmazva a kísérletezésre. A változatosság gyönyörködtet, különösen azért, mert második okként nem szabad szem elől téveszteni, egyelőre minél kevesebből kellene többet kihozni: ahhoz, hogy időről-időre magamra segíthessem a pár számmal nagyobb kabátot, valamennyire hatékonynak kell lenni. Vagy legalábbis hatékonyabbnak, bármennyire undorodom a futás kapcsán az eltúlzott észszerűségtől, a térdeim ettől eltérő álláspontra tudnak néha helyezkedni. Annyi már eddig kiderült számomra, amatőr szinten minimális élettani ismeretekkel nem tűnik rakétatudománynak elmenedzselgetni magunkat (és végtelenül nagy hülyeségeket régen sem csináltam, főleg ha a túledzést nem számoljuk…) – az alapelvek annak ellenére hasonlítanak egymásra, hogy lehetőleg mindenki más néven igyekszik nevezni a gyermeket, netalán egy adott edzéstípus kapcsán több, rövidebb ismétlésre vagy épp az ellenkezőjére esküszik. Végül is az anatómia és az adaptáció nem működhet nagyon másképp. Mindezek mellett egy jelentős közös vonása van az általam olvasottaknak: ha nagyon másképp nem is működnek az említett dolgok, mindent adjusztálni szükséges az adott futómókus sajátosságaihoz.
Az imént leírtakból sejthető, újabban leginkább laborpatkányként működöm közre a saját futókísérleteimben. Ezek ugyan egyelőre nem kifejezetten őrültek, és semmivel nem bonyolultabbak egy titrálási sorozat összeállításánál (főleg úgy, hogy néhány klasszikus feladatcsoportba jelenleg teljesen értelmetlen lenne egyáltalán belefognom), a kimenetelük tekintetében mégis ujjnyi vastag ráncokat csalnak a homlokomra. Vannak penzumok, amiknek csak azért vagyok hajlandó elhinni a rögzített adatait, mert egy Garmin miért mutatna baromságokat, és csak nem akarna átverni sem, bármennyire nem tetszik neki a Tihamér név. Ha viszont nem kételkedem a mérések, résztávok pontosságában, akkor most, félszívű-rehabos lötyögéssel mennek olyan dolgok, amik megközelítőleg sem soha korábban. Aztán két nap múlva jön a totális fejreállás, valamilyen más karakterű dolgot próbálgatva a kísérleti állat egy olyan, elágazás nélküli “labirintusban” találja magát, aminek egyetlen kijáratához a nem túl tömény, de savval telt medencén keresztül vezet csak út. Értem én, hogy nehéz lenne még egy hozzám hasonló balettpatkányt előbányászni a futóunderground mocsarából, elvégre valószínűleg nem túl gyakori az a futóéletút, amit bejártam. Azt azonban nem vártam, hogy ez ilyen elbaszott adaptációs mintázatokhoz vezetett a szervezet szintjén, ugyanakkor nyilván nem csak a térdeim voltak jelen annak idején, hanem például a vérkeringésem szintén. De a nap végén a csupasz számok annyira nem is fontosak. Az igazán lényegi kérdés, hogy hosszabb távon mennyire akarom én ezt az optimalizálást egyáltalán, mennyire érdemes beletanulnom/rászoknom, mennyire válik jó értelemben automatizmussá, vagy mennyire lesz öncélú és görcsölést indukáló folyamat. Jelen pillanatban valamennyire élvezem, és a tavaszt az ilyen és hasonló dolgokra (is) szánom (mást ne mondjak, szépen emelkedik a lépésszámom, és egyre ritkábban tartom úgy magam futás közben, mint Chucky, az ősember). Mindennek a tetejében képmutatás lenne azt mondani, egyáltalán nem érdekel, meddig lehet nyomni a gázt a RatRacer2000-nek. Régen néha eljátszottam azzal a kevésbé tudományos hüvelykujjszabállyal, amely szerint 1 kg testzsír eliminálása 3 másodperc javulást jelent kilométerenként. Szívesen rápróbálnék, hogy ennek a becslésnek van-e nagyobb súlyvesztés esetén bárminemű valóságtartalma (értsd: lehet-e bő fél órát javítani egy félmaratoni PB-n, üvegtérdekkel). Csak ebből a fajta próbálkozásból nem lenne káprázatos ötlet rendszert csinálni… Remélem, pár hónap múlva valóban lezártnak tekinthetem ezt a rehabilitáció nevű szörnyűséget, mert eddig minden fázisában belebotlottam valamibe, amihez emelt szintű türelem és/vagy belátás szükségeltetett. ‘nyád!
…és végül híreink a divat világából, avagy “De szép színe van kendnek. Olyan szép sárga.” Mostanában hacsak tehettem, kerültem az aszfaltot, és ezt a jövőben sem tervezem radikálisan másként, viszont a közelmúltban csak egy GTX-es terepcipőt használtam. Ez télire ugyan bőségesen elegendő, ám egyelőre a klímaváltozás kifejezetten nem kecsegtet a tavasz és a nyár elmaradásával. Végigtúrtam hát pár webshopot, és megütöttem a jackpotot (…): nem gondoltam, hogy ebben az életben még veszek futócipőt 20e alatt, de a kifutó darabok, a nagy méretek és a vállalhatatlan színek közös metszetének hála sikerült ezt a manapság ritka manővert véghez vinni. Bemutatom tehát Szónikus Citromlepkét, mintegy 9 kilométeresen. Hát nem gyönyörű? (Nem.)
“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”
Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.
Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben. Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…
“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”
Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).
Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.
“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozássaljobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”
Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.
A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.
“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”
Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).
Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:
Serious running takes us to the limits of our being
Okosabban kéne élni
Az igény, hogy nyomába eredjek annak, miért is népszerű annyira manapság a futás, jobb fajta bumerángként tér vissza időről-időre, és a jelek szerint akkor sem enged nyugodni, amikor már a hasonló eszmefuttatásokra is rendszeresített arculati elemem hagynom kellene szépen eltűnni a süllyesztőben. Felkészült blogoholista lévén természetesen képes vagyok rögvest bűnbakot prezentálni, aki pedig nem más, mint egyik kedvenc kétheti olvasmányom, a technológia és kultúra kapcsolatát vizslató The Convivial Society hírlevél szerzője, Michael Sacasas. Említettem korábban egyszer-kétszer itt az írásait, amikkel nem mindig értek maradéktalanul egyet, viszont elvitathatatlan az az olvasottság és átgondoltság, amivel a jelenségekhez általában közelít. Áprilisban, amikor mindenki kovászt nevelt, már megjelent egy esszéje, ami kapcsán nagyon sok párhuzamot vontam a terepfutással, most pedig, a névnapunkra időzített legújabb posztja utalt vissza a témára, illetve gondolta azt tovább, dagályos agymenéseinek síron túli folytatására ösztökélve jelen karakterek létrehozóját.
Sok évig hallgattam az “én nem bírnék futni”, “szörnyen unalmas lehet” és a “maximum a busz után”-jellegű megállapításokat a környezetemben, ám mindezzel párhuzamosan nem tudtam nem észrevenni a futók számának növekedését (szűkebb pátriámat is beleértve, és egy alföldi faluban azért szembeötlő az ilyesmi), vagy a terepfutás obskúrus internetes fórumokon szervezett dologból abszolút mainstreammé válását (erre a bandwagonra pattantam fel jómagam is 5-6 évvel ezelőtt). Mivel a futásról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy a könnyebb út lenne, vagy illene abba a mintázatba, mely szerint az életünkben olyan dolgokkal vesszük magunkat körül (vagy vesznek minket körbe, de erről még lesz szó), amelyek a kényelem felé mutatnak, kell legyen valami, ami oly sok és oly különböző ember számára egyaránt vonzó a testgyakorlás ezen formájában. Korábban félig-meddig komolyan már töprengtem ilyesmin, de most nézzük meg ezt egy kicsit más szemszögből. Halszemoptikán keresztül…
Szóval legutóbb Michael az emberi szükségletekről és a jó élet mibenlétéről elmélkedett, és Simone Weil, Hannah Arendt valamint Albert Borgmann munkásságát felidézve arra jutott, hogy mindhárman ugyanazon dolgokat jelölték meg fontosnak, gondolataik a szükségletek, a munka, a technológia, az igazságosság körül forogtak, ami alapján elmondható, ezek a dolgok összefüggenek, érdemes őket egyben kezelni (illetve mindannyian jelentős megoldandó problémákat azonosítottak a világ működésében, vagy ez volt számukra az alapvetés). Tisztában vagyok vele, a kiindulópont meglehetősen szubjektíven kerül kiválasztásra, és erősen támogatja a korábbi, csak nyomokban létező “hipotéziseimet”. Azt is tudom, vannak más nézőpontok, egyesek szerint a világ sosem volt még olyan jó, mint most, mások szerint a dolgok jobbak ugyan, mint régen, de most sem túl jók és a jövő bizonyos esetben rettenetes lehet, és hozható más gondolatkörből is példa arra, aki szerint a világberendezkedés sok esetben nem igazán támogatja az értelmes munkavégzést. Sokan mások szerint szép-szép, hogy már kevesebben élnek a szegénységi küszöb alatt, de ha nőnek az egyenlőségek, és egyre többen élnek nem túl sokkal fölötte, akkor mégsem lehetünk teljességgel elégedettek. Ezek az álláspontok vélhetően mind-mind jól ragadják meg a valóság (?) egy-egy markáns szegletét, és sokszor teljesen eltérő ítéletük ellenére sem zárják ki egymást. A világ meglehetősen összetett (“Neked is igazad van.”). Mindössze annyit szerettem volna ezzel amolyan viszonyítási alapként rögzíteni, hogy az emberek egy jelentős részének valamilyen okból nem a mostani a saját létező világának legjobbika, vagy legalábbis a teljes kiteljesedésük csorbát szenved. (Ennek megállapításához mondjuk elég csak ránézni a Hedonometerre, négy éve például sokkal jobb volt… :))
Viszont most nem szeretnék rapid, makroszintű világmegváltásba kezdeni, a korántsem teljes körű felsorolás is mutatja, ezen a pályán sokan játszanak, velem ellentétben nem megye kettes szinten. Michael áprilisi bejegyzése még szintén inkább az egyénre fókuszált (…), amikor főként Borgmann “koncentrált dolgai” (focal things, bocs a béna fordításért) kapcsán írt arról, szerinte miért is süt éppen mindenki kenyeret. “A kenyérsütés egy olyan folyamatban elmélyülés, amely során valami kézzel foghatót alkothatunk, a munkaerőnk nem megszokott felhasználásával. Várni kell rá. Hogy jól sikerüljön, dolgozni kell vele. Fejlődni lehet benne, haladni a kiválóság felé. Együtt lehet csinálni szeretteinkkel, vagy odaajándékozni valakinek a saját kezünk munkáját.” Mindez aktualitását természetesen egy olyan közeg adta, amikor a legtöbb ismert napi rutin felborult és/vagy megkérdőjeleződött.
Borgmann az 1984-ben megjelent, Technology and the Character of Contemporary Life című könyvében vezette be az eszköz (device) és a koncentrált dolgok fogalmát/megosztását. Véleménye szerint az eszközök dominálta hétköznapok kiüresednek, mert az ilyen árucikkek működtetéséhez nem szükségesek valódi készségek, egyedi “mesterség” – vagyis a legtöbb dolog általuk könnyűvé, hatékonnyá, ezzel egy időben kevésbé fizikálissá és kevésbé elmélyülté válik. Így értékelődhetnek fel a technológiával telepakolt világban a koncentrált dolgok, amelyek elmélyülést igénylő voltuk miatti az integritás, az érték létrehozásának és a kiválóságnak az érzetét adják.
Igen, Önök teljes joggal közbevethetik, hogy ez csak a Maslow-piramis technofilozófiai maszlaggal leöntött újrafogalmazása, és hogy aki annyira a lélekemelő fizikai kiteljesedés után ácsingózik, menjen vissza a szaroslapáthoz, meg fejjen kézzel reggel meg este, lehetőleg sok tehenet. Én nem igazán szeretem a végleteket, így egyikkel sem értek egyet, a régen minden jobb volt múltba révedése (amiben szerepe van annak, hogy a régi jó dolgokat évszázadok alapján csiszolt egy adott kultúrkör adott körülmények között jóra, és amik közül valóban sokat ki tudunk dobni olykor ész nélkül), vagy a technológia minden problémát megoldó (azt is, amit a nem körültekintő korábbi alkalmazása okozott…) képességének dicsérete is az érdemi diskurzus leszűkítését eredményezi. A fejlődés nem rossz (erről szól a földi élet tulajdonképpen), de nem mentes a kurfliktól, ráadásul komoly egyensúlytalanságok vannak benne. Ez utóbbiaknak valószínűleg most éppen egy nagyobb hullámát láthatjuk, amikor sok minden már nem érvényes, viszont még nincsenek megfelelő mintáink sem az anomáliák minimalizálására.
A technológiai rendszerek és a társadalom folyamatos kölcsönhatásban van, formálják egymást (egy másik, általam kedvelt hírlevélben épp most olvastam az open source kódolói közösség kapcsán, hogyan formáljuk az eszközeinket és ők hogyan formálnak minket, de erről még lesz szó a vége felé, pontosabban arról, a futás miért illeszkedik pompásan a platformok közegébe). Ahogy Sacasas is megjegyzi, a társadalmi/gazdasági berendezkedéseink sosem semlegesek, valamilyen (implicit) normatív kép mindig él a “jó életről”, amely beépül a hétköznapi gyakorlatokba, egyén és közösségi szinten is. És ezek a gyakorlatok általában a technológián keresztül nyilvánulnak meg – vagyis körbe is értünk…
Visszatérve a fókuszra, a koncentrált dolgok iránti igény olyan tevékenység(ek) irányába mutat, amelyek elégedettséget, vagy vigasztalást nyújtanak. Ezeknek sokszor alapvető összetevője a fizikai átélés, ami Borgmann szerint nem egyszerű kontaktus, hanem a világ megtapasztalása a test érzékein keresztül. És a koncentrált dolgokba bele kell tenni magunkat, ezek nem az egyszerűségről és a kényelemről szólnak. Borgmann példái többek között a borászkodást, vagy a hangszeres zenét említik, illetve… ööö, igen, Önök is egyből rávágták, ugye? A futást. Tulajdonképpen meglepő is lett volna, ha a futás kimarad, ha a fizikalistásról, mint alapkövetelményről beszélünk.
“A nagy futás, ahol az ember a saját testének erejében, a lépések könnyedségében és hosszában gyönyörködik, ahol a természet szava hallatszik a hegyeken, a szélben, a hőségben, ahol az ember az állóképességét pattanásig feszíti, és ahol az embert elárasztja a nézők és a futótársak jószándéka…”
Borgmann a futásról szóló példáját (és a fenti idézetet is) egyébként javarészt George Sheehan Runing&Being – The Total Experience című, eredetileg 1978-ban megjelent könyvére alapozza, ami népszerű, ugyanakkor ahogy láttam, meglehetősen ellentmondásos, sokan arrogánsnak, mások ezoterikusnak gondolják… Ettől függetlenül és minden kétséget kizáróan, a futás koncentrált tevékenység, még akkor is, ha a kenyérsütéssel ellentétben kézzelfogható eredményt a végén nem is mutathatunk fel (bár valószínűleg ezért lehet annyira fontos sokaknak a verseny utáni érem, ezek szerint nem mindenki hisz a saját testének). Ha ezt elfogadjuk, akkor a futás elsöprő sikere egyfajta közösségi igény manifesztációja a koncentrált dolgok iránt, amelyek ügyességet és beható ismeretet igényelnek, valamint megnyugvást, elégedettséget nyújtanak.
A futás sok szempontból az ideális koncentrált tevékenység, nem csak fiziológiai értelemben. Rettentően alacsony a belépési korlátja, alapvetően egyéni jellege mellett számos lehetőséget biztosít a közösségi élménnyé teljesedésre, az élmény fokozását pedig a természetbe helyezés kiválóan támogatja. Borgmann egyébként kitér arra, hogy a koncentrált dolgokat sokszor próbálják termékesíteni (vagyis a meglévő igényt további eszközökkel táplálni), és nehéz lenne ezt nem látni a futás kapcsán. Most nem fogok utánakeresni, mekkora üzlet a futócuccok, kütyük, bármik forgalmazása, de nincsenek kétségeim afelől, hogy hatalmas. A “tapasztalt” futók körében pedig mindig hallatszik a zsizsegés azokról a kezdő futókról, akik megvették ezeket a cuccokat, “pedig az nem fog futni helyettük”. Ez igaz, noha a kezdők jelentős része valószínűleg nem is ezt szeretné, hanem az élményhez hozzájutni valahogy,és hát minden kezdet nehéz… Mindezek mellett a futóversenyek közül is azok tűnnek a legsikeresebbek, amelyek a lehető legtöbbet tudják nyújtani a fizikai igénybevétel, a természetközeliség és a családiasság/közösség dimenzióiban.
Paradox módon a futás tekintetében a már említett ügyesség, a folyamatos fejlődés elérését a különböző modern technológiák, azaz az eszközök egy része kiválóan támogatja. Nagyon kevesen tudnak érzésből meghatározott pulzustartományban futni. És itt a két világ varázslatosan összeér. A hatékonyságra, a kényelemre, a biztonságra optimalizált modern világ eszközrendszere egyszeriben mediátorává válik az egyik legvegytisztább koncentrált tevékenység mesteri szintre emelésének. És ez a kompatibilitás teszi véleményem szerint még népszerűbbé a futást: a koncentrált dolgokkal járó élményt nyújtja, amelyeknél a beletett energiával arányos az elégedettség érzése (vér, veríték, könnyek), ugyanakkor a végtelenségig számszerűsíthető, mérhető és elemezhető, abszolút korszellem-konform módon. Borgmann szerint a koncentrált dolgok olyan mértékben és olyan kifinomult módokon vonják be az embert, amit nem lehet mérhetővé tenni. Viszont ha a mérhetőség amolyan híd, vagy árukapcsolás… Hát igen, ahogy a klasszikus mondás tartja, a technológia önmagában sem nem jó, sem nem rossz, de nem is semleges. Ahogy Z. Karvalics László a selfi botról (a szóösszetételről nekem mindig egy magát fényképező robot jut eszembe) szóló írása is megmutatja, az éremnek mindig két oldala van, ráadásul sokszor nem arra figyelünk, amire érdemes, de legalábbis a kontextust nem árt figyelembe venni. (Szintén érdekes, hogy mindig belegabalyodok valamibe, ami tökéletesen kapcsolódik valami teljesen máshoz, egy sokadik hírlevélben (néha csinálok ám mást is ezek olvasásán kívül) erről a csodás termékről (teljesen handmade hangrendszer, amin keresztül kis, élő koncertekre lehet előfizetni) írta azt Ben Evans, hogy szerinte a technológia a művészet és kézművesség fázisán megy épp keresztül, mert az emberek a határtalan tartalom, a végtelen üzenőfal és a befejezhetetlen könyvtárak korában valami olyasmire vágynak, ami nem skálázható. No, igen, hatás-ellenhatás. Bár ez inkább az igény termékesítésének tűnik… lásd még a „Gyalogszerrel felfedezni a Börzsöny turisztikai termékkínálatát” főcímet).
És végül még egy aspektust mindenképpen érdemes megemlíteni. Az általam szintén többször említett Alex Danco írt nem sokkal ezelőtt arról, hogy ha manapság valaki csinál (alkot) valamit, az már egyben a show business része. Ennek oka az, hogy időnk jelentős részét platformokon töltjük (facebook, insta, strava, ja, meg blogok…), amely nem az együttműködés, hanem alkotók, vagy a szereplők terepei. És ez szerintem nem csak az open source programozói közösség (és sok más) tekintetében igaz. A platformokon jelen lévő futók egyúttal szintén előadók (performer). A futás pedig egy különösen erős és változatos kontent tud lenni. Sok más egyéb mellett a figyelemfelkeltés, a státuszkommunikáció remek eszköze, az persze már futója válogatja, ezt ki mennyire és mire szeretné használni, mennyi munkát fektet bele. Ennek eredményeként pedig lassan több podcast lesz, mint futó :). De ez már egy teljesen más történet…
Ilyesmiken morfondíroztam az elmúlt héten, és nem mondom, hogy nem mentes a fenti írás a logikai bakugrásoktól, vagy hogy teljes értékű magyarázóerővel bírna, vagy ne lennének más alapkövekre hasonló légvárak építhetők. Nekem futás helyett kellő koncentrált pótcselekvést nyújtott. Ez pedig fontos.
II.
It ain’t like any other shit it’s twenty times as strong
You’ll know it’s working when everything feels wrong
A futás továbbra is olyan dolog számomra, ami csak másvalakivel történhet meg. Nem vagyok már messze attól, amikor (már ha addig nem zárják le az országot) el fogok merészkedni egy, a futók körében népszerű térdspecialistához, és nekiszegezem a kérdést, “mafasz?” A válasz sajnos borítékolható, úgy futni (kellően, khm, “fókuszáltan”), ahogy én szeretek, nem igazán lesz módom a jövőben. Ami azért meglehetősen hátrányosan érint, elvégre például kertészkedni valahogy mégsem ugyanaz, bár most legalább minden jel arra utal, hogy bandám legalább lesz ismét.
Az elmúlt bő 12 évben a kelleténél többször tréfáltam azzal, hogy a futás tulajdonképpen függőség, amit részben arra alapoztam, a futómennyiségem csúcspontjai általában jól köthetők életem valamilyen szempontból problémásabb időszakaihoz. Mivel a futóteljesítményem erősen hullámzott, legalábbis amíg volt térdem, talán elmondható, hogy mégsem vagyok függő, netalán mégsem mindig teljesen szar az életem. (A függőség témát egyébként valamennyire szándékosan nem kevertem bele a fenti agymenésbe, és a sors mókás fintora, hogy éppen most járta körül a Büntetőkör blogcast). Az elmúlt évben a fentiek alapján azért erősen rászorultam volna a futásra. Nem is elsősorban a vírushelyzet okozta felfordulás miatt, bár furcsa módon szerintem rég dolgoztam ennyit, mint az elmúlt hónapokban. Viszont ha a szűkebb családban szinte mindenki gyakorlatilag napi felügyeletre szorul, vagy meghal, az nem igazán támogatja a jó élet kialakítását. Előbb-utóbb persze jönnek majd a jobb idők is, és így a most mozgósított energiák valamikor még kamatozni fognak, csak ügyesen kell őket irányítani, amíg és amikor ezek az idők megérkeznek.
A futásra koncentrált mintegy évtizednyi erőfeszítéseim azonban már nem vezetnek sehová. Ha valami valaha büszkeséggel töltene el, akkor az az lehetne, hogy a futás kapcsán a saját erőmből lettem senki. Ez pedig igen reményteli. Hiszen előttem a (jó) élet.
Nem esne túlságosan nehezemre egy olyan témát elővenni, ami már a könyökén jöhet ki minden kitartó olvasónak itt, ezért némi beijesztés után majd mégis inkább olyasvalamit kezdek el boncolgatni, ami már vélhetően a könyökén jön ki minden kitartó olvasónak itt. Még az is lehet, hogy a kettő között felfedezhető némi összefüggés. “Katasztrófám megelőzve takarózom vodka gőzbe” – írta egykor Barangó, én ez utóbbi helyett a biztonságot nyújtó tematikában tobzódom ismét kicsit.
Abban egészen biztos vagyok, hogy a saját “szűrőbuborékom” egészen speciális, és valahogy mindig körön belülre kerül valami, ami homlokzattal, brandépítéssel, presztízzsel és hasonlókkal foglalkozik. Nincs ez másként vírusterhelt időkben sem, bár ha ez egy olyan hírlevél nyomán történik, amire tavaly a szerzőnek a ‘positional scarcity’-nek nevezett jelenségről írt cikke kapcsán iratkoztam fel, akkor korántsem nevezhető meglepőnek a találat. A citált jelenség lényege nagyon röviden az, hogy ha valamiből sok van, akkor értelemszerűen nehezebb kitűnni. A bejegyzést továbbgondolta egy másik jóember, ami alapján az utóbbi hetek néhány, általam alapvetően furcsának tartott történése akár meg is magyarázható.
Szeretem azokat az írásokat, amik elgondolkodtatnak, és segítenek bizonyos minták értelmezésében, illetve magyarázóerejük miatt jól adaptálhatók többféle szituációkra. Önök már egész biztosan tűkön ülnek, hogy mi a francért műokoskodom itt már megint, de végre elérkeztünk a futáshoz: mivel érthető okokból nem keresem lázasan a futós tartalmakat mostanában, érthetően feltűnik, ha a szokásosnál több hőbörgés, beszólás, egymásba beleszállás sorjázik a szeme előtt. A második citált írást olvasva viszont az jutott eszembe, hogy ez akár értelmezhető úgyis, kicsit felfokozott állapotba kerültek azok, akik küzdenek a figyelemért ezen a játéktéren, és van, aki (jobb hiányában?) ezt a taktikát követi. Elvégre hirtelen megszaporodott a “kereslet”, illetve valószínűleg a kínálat is vonatkozó online tartalom terén. Nyilván nem feltétlenül van igazam, főleg mindössze félmaréknyi reakció láttán, de pár hét korlátozás utáni felfokozott állapotban könnyen el tudom ezt képzelni, jómagam is kezdek néha becsavarodni.
A fenti logikából az is következik, hogy a versenyszervezők pedig visszahúzódhattak, miután mindent le lehetett/kellett fújni a vonatkozó kormánydöntések miatt, és lejárt lemez lett a nevezési díj visszatérítésének mikéntje, illetve átvitele. Egyébként az ekörül kialakult kisebb polémiákat már az elején sem értettem, elvégre értékalapú dolgokon teljesen felesleges ilyesmikbe belekezdeni. Ha valaki piaci megközelítéssel szervez versenyt, vagyis (részben) ebből él, akkor nem fog kockáztatni (kiváltképp ha még jól is csinálja a dolgot), ez teljesen természetes. Aki pedig nevez, az elfogadja a kockázatközösséget, még ha az utóbbi sok évben nem nagyon volt precedens vis majorra. (És emellett elfogadja, hogy ő fizeti a szervezők kapucsínóját, vagy alkalomadtán a házának szigetelését és így tovább.) Az érem másik oldala, hogy nem csak piaci alapon lehet versenyt szervezni… Legutóbb épp emlegettem egy képzeletbeli “trail” tervét a szülőfalumban, és hát az ilyesmit én sajnos csak DIY alapokon tudom elképzelni: annak idején túl sok időt töltöttem az underground mocsarában, miközben sokszor segítettem koncerteket szervezni, vagy csináltam saját bulikat (óóó, a szépemlékű (?) pferdeLschwantz im arsch booking…). Ezek az események javarészt értelemszerűen bukók voltak, viszont kivétel nélkül mindegyiket rendkívül élveztem. Az alábbinak például éppen 11 éve. Szemmel láthatóan már akkor is marketingzseni voltam (formyfriendsék végül nem tudtak jönni, talán Dance or Die!!! volt helyettük, de ez korántsem biztos, ráadásul a Think Again egy erősítő halála miatt talán ha két számot játszott, miután eljöttek a Balatonról):
Amiért ezt most talán a szükségesnél jobban részleteztem, az nem annak magyarázata, miért nem fogok soha intergalaktikus futóversenyt szervezni, hanem annak illusztrálása, mennyire nehéz a futással csereszabatos időtöltést találni. Előbb-utóbb kénytelen leszek ezt megtenni, de komplikáltnak tűnik. Főleg mert ismét rá kellett jönnöm, lassan 12 éve miért kötöttem ki a teljességgel értelmetlen és már első ránézésre is roppant fárasztó futkorászás mellett. Rendben, ezt nem igazán lehet egyértelműen megfogalmazni (a blog a tanúm rá, hogy többször is megpróbáltam, beleértve némileg retrospektíven a karakter eredettörténetét, szerencsére ezek az írások sokszor egymásnak is ellentmondanak), de ismét meg szerettem volna próbálni, és ide valami olyasmit írni, hogy a futás maga a legtökéletesebb kivonulás, feloldódás, egyben megszabadulás kötöttségektől, amikkel a maguk teljességében sokszor nincs is tisztában az ember. Aztán miközben keresgéltem a régi oknyomozó bejegyzések linkjeit, rábukkantam egy szintén legalább évtizedes, grafitembertől származó idézetre, elvégre egy biciklikészítő képregényrajzoló a tökéletes forrás, ha futásról van szó, nem igaz?
“Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne.“
Valami olyasmit kellene találni tehát, ami egyenértékű ezzel a pompás elfoglaltsággal. Egyelőre visszafogott sikerrel keresgélek. Saci néninek egyértelmű volt a hogyan tovább, amikor úgymond elvesztette a jobb futólábát. Egyébként emlékszem, nem csak a pesti maratonon, hanem a régi BSZM-eken szintén megvoltak a bevett helyei, ahol biztatta a mezőnyt, bár halvány emlékeim szerint Koffein Kapitányt nem igazán tudta hova tenni. Nem hiába nem voltam soha sem valódi sportoló sem hiteles, így én nem nagyon tudok továbbra sem egyértelmű irányt szabni a történéseknek. Szép lassan viszont kicsúszok a kívülálló szerepéből is. Mindeközben nincs dráma, nincs nihil, nem adtam fel, de azért egyszerűnek sem nevezném.
Pótcselekvések, mellékzöngétlenek: lassan “kész” a gyümölcsös (szerintem a műholdképeken is látszik már az a nyesedékkupac, amit termeltem); jó lett rám a 37-es nadrág; sokat sétálok, amitől viszont nem lesz jobb a most épp rosszabik bal térdem. Mivel megjött a javítókészlet, a hétvégén a csilimbulátorom karburátorát kellene rendberaknom. Még sosem csináltam ilyet, hátha van annyira elementáris mint a futás.. (ebben az esetben futósbloggerből természetesen karbis youtuber leszek, záros határidőn belül, azt úgyse csinálja senki).
“Zsíros kezét a hajába törli, Tudja, hogy repülni nagyon nehéz.”
Ha az eredeti terveim szerint még tegnap este megírom ezt a bejegyzést, egész biztos az lett volna a végkifejlete, hogy most egy darabig nem fogok írni egyáltalán. Ez persze még így is megtörténhet, másrészt viszont tudjuk, ha valamire azt írom, biztos nem, arra mérget lehet venni. Hogy ebből aztán egész pontosan mi következik, azt nem tudom. Ma viszont eltöltöttem egy kellemes délutánt a gyümölcsösben a sarjhajtások irtásával, meg metszéssel, így többé-kevésbé összeszedtem magam. Elég komoly hullámvasút volt ez a hét.
Alapvetően nem sokat változott az életvitelem az elmúlt hetekben, és mivel “rejtőzködő exhibicionistaként” nem feltétlenül igénylem a felfokozott figyelmet, ez egyáltalán nem baj. Mégis, egy kicsit nyomasztó a dolog, kiváltképp mert a szűkebb családom gyakorlatilag kivétel nélkül veszélyeztetett, nem feltétlenül én akarnám megfertőzni őket. A kezem már teljesen tönkrement a sok kézmosástól. Másrészt tényleg lenyűgöz, ahogy mindenki kenyeret süt meg hasonló dolgokkal múlatja az idejét (már az orvosokon, nővéreken, sofőrökön, eladókon és azokon kívül, akiknek be kell járniuk dolgozni), de én még mindig nem értem el arra a pontra, amikor belekezdhetnék egyáltalán olyasmikbe, amiket régóta halogatok (és ez nem panasz, amiket most csinálok, azokat vagy én választottam, vagy nem ugrottam el előlük időben). Dolgozom, szokás szerint, a maradék szabadidőmben meg kinn vagyok a kertben, mert mellékesen itt a tavasz, akad bőven mit csinálni, ha nem akarja az ember, hogy minden a fejére nőjön. Oltári szerencse ilyenkor egy kertes ház, lássuk be.
Ami közrejátszott még a világvége hangulat (…) kulminálásában, az a túlságosan sok olvasás. Lassan ki kell alakítanom egy új tájékozódási protokollt, mert a mostanival túl sok szar érkezik be a lényegi információk mellett. Két hete írtam arról, ezekben az időkben ki fog élesedni a fókusz, egész egyértelműen meg fog mutatkozni az emberek igazi énje, de ami történt, arra még én sem számítottam. Fura látni, ahogy az egyik szuperhatalom elnökének most kell megtanulnia, hogyan is kell ezt az elnökösdit csinálni, amikor tényleg számít, és nem csak azokat a rétegeket pingelni, akik ránk szavaznak. A brazil elnök sem megy a szomszédba egy kis jófejségért, szerinte némi elhullás természetes, haladjunk kérem dolgozni, nincs itt semmi látnivaló. Az ilyesmiről mindig a Kék villám című filmklasszikus jut eszembe, amikor a főhős, Frank Murphy egy hasonló érvelésnél rámutat a gondolatmenetben rejlő ellentmondásra (“One civilian dead for every ten terrorists. That’s an acceptable ratio.” “Unless you’re one of the civilians!”). Szívesen megnézném, amikor azt mondják az Elnök úrnak: az ország egyetlen halottal megúszhatja az egész járvány-mizériát, de az a halott Ön lenne. Valamiért azt gondolom, nem az a hipotetikus válasz, ó, hát rendben, hamvasztást kérek.
Ez sosem volt egy politikai blog, így még csak Európába sem érkezünk meg további, kiragadott példákkal, döntse el mindenki maga, az történik-e, ami szükséges és elégséges. A hétköznapokban látni mindent, és mindennek az ellenkezőjét is, sokszorosra erősítve. Igazi katasztrófamámor uralkodik, görbék, hírek, álhírek, tanácsok, parancsok, megmondások, schadenfreude és (szerencsére) humor. Nem részletezem, hiszen az élmény mindenki számára hasonló. Ami talán érdekesebb (ha már ez az én blogom) az az, mit üzen ez nekem, rólam. Ha mindenki más sokkal inkább önmaga a mostani helyzetben, akkor a szituáció ugyanígy beszédes saját magunkkal kapcsolatban is. Az biztos, de ez nem újdonság a 21097 követőinek (vagyis annak a 6-8 ismerősömnek és barátomnak), hogy kevés áll távol tőlem jobban, mint az, hogy megmondjam másnak, mit csináljon. Futni, frissíteni, nyújtani nem innen fog megtanulni senki, térdet tönkretenni esetleg, de azt meg miért akarná megtanulni bárki… Ezt a jó szokásom valószínűleg sikerült felerősítenem, már csak azért is, mert szerintem a megmondás a megszokottnál kevésbé hatékony felfokozott hangulatban. Érzelmileg vagy akár anyagilag is elbizonytalanodott emberek nem arról híresek, hogy szeretik, ha elmagyarázzák nekik (kioktatják őket). Kíváncsi vagyok például, az a vegan ismerősöm, aki most (némi logikai bukfenccel) naponta többször jelenti ki, hogy senkinek sincs morális alapja húst enni, most hogy a vadállat(evőkről) átterjedt a vírus, hány embert térít meg ezekben a hetekben. Illetve az ilyen, és a hasonló üzenetek mennyire énüzenetek valójában.
Az is egyre nyilvánvalóbb, ahogy öregszem, egyre magamnak valóbb leszek, bár ez nem feltétlenül jó, sőt. Talán ez egy jó alkalom annak felismerésére, mennyire nem. Szóval ülök itthon és leginkább dolgozom, vagy a gép előtt (tulajdonképpen szörnyen szerencsés vagyok, mert továbbra is minden munkám elvégezhető), vagy a kertben, néha megosztok valami vicceset, vagy valamit, ami a helyzet (illetve inkább a jövőbeni következmények) kezeléséről szól, nem invazív és informatívnak gondolom. Nem túl izgi a személyiségem, ha ezt élesítette ki a járvány. Mostly harmless. Ezen kívül még egyvalamit tűztem ki, minden hétköznap próbálok segíteni valakinek, vagy adománnyal, vagy rendeléssel/vásárlással, de ezt a tény rögzítésén túl végképp nem szeretném nagy dobra verni (ha már van folyamatosan munkám, így ezeknél hasznosabb dolgokat nem nagyon tudok (?) felvállalni). Gondolom, vagy inkább remélem, aki teheti, ezt teszi. A helyzet azért nagyon éles és zavarba ejtő, mert az emberiség összességében nincs hozzászokva az olyan választási lehetőségekhez, amikor a nagyon rossz és a nagyon rossz szerepel mindössze opcióként, a jó döntés pedig maximum a kettő legkevésbé fájó kombinációját jelenti.
Elkalandoztam, de még inkább szándékosan kerültem a futással kapcsolatos dolgokat, pedighát. Ez nyilván nem véletlen, hiszen elvileg még lehet futni, és tudok olyan dűlőutakat választani, ahol nem találkozom kutyasétáltató emberekkel. (Ezek az emberek legtöbbször olyan, meglepett ábrázatú kutyákat húznak maguk után, akik jó eséllyel életükben nem sétáltak még ennyit összesen pórázon.) A visszatérés továbbra sem halad zökkenőmentesen, és akkor óvatosan fogalmaztam. Múlt hétvégén kihagytam a harmadik etapot, de az eheti három alkalom is azt az üzenetet küldte a térdeimen keresztül: eszedbe ne jusson bármilyen formában emelni az intenzitáson. Noha ez az intenzitás egyáltalán nem felfokozott, nézzük csak meg az egyik eheti favágást:
Jelenleg ez a jojózás arra jó, hogy a futás illúzióját nyújtsa valamennyire, elvégre vannak részek, amikor mégsem sétálok. Ezek a kellemes részek nagyjából feleannyi ideig tartanak, mint a lassabbak, de értékelni kell az ilyen apró örömöket a nehéz időkben. Mentálhigiéné. Azt mondják. Fura éppen most küzdeni ezzel, amikor annyira jelentéktelennek tűnik az egész. Továbbra is motivált vagyok, az életnek mennie kell tovább, de most épp megint nem látom azt, hogy valamikor lesz, lehet belőlem hosszútávfutó (és nem csak azért, mert az élet nem lesz már olyan mint eddig). Természetesen tippek és trükkök garmadáját lehet még bevetni majd az ügy érdekében. Például rá kellett jöjjek (miután hozzászoktam az újabb paramétereimhez), még mindig döbbenetesen dagadt vagyok, az elvesztegetett kilók ellenére. Igazából el sem tudom képzelni, hogyan bírták eddig az ízületeim, főleg a tavalyi évet (bár végül épp az tette be a kaput(t)). Vannak még csodák. Lehetnek is.
Tanulság? Üzenet? Az nincs. Menni kell tovább. Embernek maradni.
Az ősrégi vicces mondás szerint állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Mivel a világ többé-kevésbé megállt, aki ambicionálja a kívülről megnéznést, most jó lehetőség van rá, bár ezt a kiszállás dolgot talán mégsem kellene erőltetni, legalábbis az éppen túl gyorsan (hogy ne mondjam futótűzként…) terjedő változatát. Másrészt jelen pillanatban sokkal inkább belülről lehet nem csak egy, hanem rengeteg alapos pillantást vetni az életünkre. Azt is mondják manapság, hogy fontos kilépnünk a komfortzónából. Ezek a hetek most erre kiváló lehetőséget kínálnak mindenkinek. Különösen azoknak, akiknek már most sincs munkájuk, vagy nem hamarosan nem lesz, és tartalékjaik sem nagyon vannak. Sosem szerettem volna valójában történelmi időkben élni (óóó, azok az érdekes idők), úgy néz ki, mégis sikerül nagy idők kis tanújának lenni ismét. Na, de elég legyen az olcsó világmegnemváltó szellemeskedésből, elvégre a 21097 most sem erről fog szólni (vagy mindig is erről szólt?), csak amennyire feltétlenül szükséges, és kapcsolódik a futáshoz.
Legutóbb ott hagytam abba, ismét elkezdtem valami futásra emlékeztető dolgot művelni, vagyis a visszatérést, nagyjából az óvatossági skála azon végén, aminek a túlsó felén a lóbaszás található. Ez nagyjából addig ment problémamentesen, amíg nem írtam róla. Természetesen a sorsnál nagyobb tréfamester nincs, így a legutóbbi bejegyzés másnapjára az a térdem (bal), amivel eddig semmilyen problémám nem volt, bedurrant. Főztem a kávét reggel, miután kisántikáltam a konyhába, és kínomban nevettem. Úsztam, tornáztattam, fogytam, gyógyszerkúráztam, pihentettem. Majd egy hét alatt három darab 6 kilis futókirándulásba (aminek a fele volt óvatos kocogás) megint belerokkanok. Ilyen tényleg csak az én mesémben van. Nyilvánvalóan a bal térdem többnyire jelen volt ott, ahol a jobb elkopott, szóval nem voltak eddig sem illúzióim azzal kapcsolatban, hogy sokkal kedvezőbb állapotban lenne, de ez azért övön aluli volt. Ráadásul nem kicsit sajgott vagy feszült, hanem durván elkezdett fájni. Mit ne mondjak, kicsit elszontyolodtam. Eddig sem tápláltam túlzott reményeket a visszatérés grandiózus voltával kapcsolatban, de ez nagyjából olyasmi élmény volt, mintha egy kikötőből éppen kifutó hajón ülnék, amit a nyílt vízen rögtön torpedótalálat ér.
Elkezdtem kenegetni, jobb ötletem nem volt. És végül keddre enyhült sokat, ezért úgy döntöttem, nem hagyom ki a második hetet, ott folytatom, ahol abbahagytam. Nem is bántam meg, a keddi hatos után nem lett rosszabb a dolog, és tegnapra, csütörtökre aztán szinte teljesen elmúlt a fájdalom (klasszikus porcos nyekergés amúgy, vagyis csak akkor igazán szar, ha épp nevetek elkezdtem járni). A fájdalom ismételt hiánya aztán újabb problémákat hozott a felszínre, de ez valójában a luxusnyavalygás kategóriája. Ha nem figyelek a tempóra, annyira felgyorsulok az 500 méteres (…) részeken, hogy elkezd fogyni a levegő. Ebben nem ez utóbbi az igazán fura, mert öt hónap jobbára semmittevés után nálam nagyobb atlétáknak sem hiszem, hogy túlzottan sok állóképességük maradna, hanem az, hogy észre sem veszem, ha 5:30-nál bőven gyorsabb tempóra csúszok fel apránként. Ezt most nem tudom, jó vagy rossz. Az biztos, hogy soha nem látott, korábban elképzelhetetlen sebesség nyílt, illetve fog még megnyílni előttem a jövőben, de az tökéletesen bizonytalan, a térdeim mennyire szeretnének élni ezzel a csodálatos lehetőséggel. Egyelőre finoman szólva sincsenek teljes szívből oda érte. Olyan vagyok, mint egy lepusztult kétütemű Trabant, amibe áttettek egy, az eredetinél kétszer-háromszor erősebb motort, és ami így most haladás közben minden eresztékében recseg-ropog. Vagy még inkább egy béna, vagy kiváltképp gonosz Frankenstein által alkotott kövér gazella, aminek lábait dór oszlopokhoz hasonlatosra alkotta lázálmában teremtője, hogy elbírják a rettenetes testsúlyát – ami egy szép napon eltűnt, ám az elefántszerű lábak (lógó bőrrel) ott maradtak…
A csütörtöki “futás” egy másik szempontból is elgondolkodtatott. A gáton annyi kutyát sétáltató emberrel találkoztam, mint általában egy év alatt összesen. Szépen elkezdtek kiáramlani a népek a szabadba, sokszor olyanok is, akik talán még életükben nem sétáltattak kutyát. Ez a ma bejelentett korlátozások okán még inkább fokozódni fog. Én viszont eltöprengtem azon, hogy nem erőltetem most ezt a műfutást. Egyre több olyan véleményt látok, ami szerint noha lehetne futni, sőt, a most bevezetett szabályok kifejezetten ösztönzik az embereket a szabadban, egyedül sétálásra/futásra, mégsem kellene ezt a kirakatba tenni. Nem is elsősorban a fertőzés elkapása vagy átadása (tudom mindenkitől távol csinálni), hanem a példamutatás miatt, és ebben (fajtánkat ismerve) van valami. Az biztos, hogy jelenleg elég fegyelmezetlen az emberek egy része, és például a falunkban sem mindenki érezte még át a helyzet komolyságát. Az éremnek a mások oldala az, hogy sokan nem is fogják, akármilyen példával járok elől. A heti három futáson túl amúgy csak boltba járok, olyankor, mikor szinte senki, nem tudom, lenne bármi hatása az önkéntes száműzetésnek. Viszont jó lenne minél kevesebb problémával minél hamarabb átlendülni a helyzeten. Ennek valószínűsége azonban egyre csökken (ma épp egy május közepére tervezett konferenciámat rakták át úgy októberre, hogy lehet, még akkor sem lesz belőle semmi). Vacillálok tehát, az egyébként is szánalmas “Bevezetés a futásba” óráimat teljesen elhagyjam-e egy darabig megint (ami a térdem miatt egyébként is bármikor bekövetkezhet, és remélhetőleg nem lesz így, de a kijárási korlátozások szintén szigorodhatnak), vagy “csak” átrakjam a hajnali órákra, olyan útvonalra, ahol biztos nem sétáltatja senki a kutyáját vagy saját magát.
“I close my eyes so I can see, I tie my arms to be free“
Nem is olyan régen azzal zártam egy bejegyzést, hogy a futás többé egész biztosan nem lesz már olyan számomra, mint azelőtt volt. Nos, közben az ismert körülmények miatt a héten már naponta több olyan cikket, kommentárt, miegyebet lehet olvasni, amelyek szerint a világ sem lesz már olyan többé, mint eddig volt. Ebben én némileg kételkedem. Abban legalábbis egész biztosan, hogy most aztán minden a sarkaiból fog kifordulni, és amit eddig az emberiség rosszul csinált, az minden a helyére pattan és úgy is marad. Nem kívánok végtelen eszmefuttatásokba bonyolódni a járvány és az abból következő események és teendők kapcsán (ahogy az egyik kedvenc tech-bloggerem írta, nem idézgetek olyan Medium-posztokat, amelyeknek a szerzői egy hónappal ezelőtt még le se tudták volna helyesen írni azt a szót, hogy epidemiológia). Az emberek emberek maradnak, ez most látszik igazán. Mindig mondtam, egy emberről sokat elárul az, ahogyan focizik (de írhatnék itt akár hangszeres játékot, vagy bármi mást, amiben egyrészt el lehet veszni, másrészt ami az idő legalább egy részében elvonja az ember figyelmét a homlokzatáról, vagyis a valódi énjével összhangban cselekszik). Sajnos valahol ilyen a vészhelyzet is, meg persze hozhatnánk az örök közhelyet az emberek igazi jelleméről és a hatalomról. Ami eddig számomra a legnagyobb tanulsága a krízisnek az az, ahogyan kiélesednek a kontúrok, mikro- és makroszinten egyaránt. Kik azok a magas szintű vezetők, akiknek a szájából elhangzik az, hogy ők semmiért sem felelősek. Kik azok, akik nem mondják, hogy felelősek bármiért, mégis időben és jól döntenek. Kik azok, akik “csak” működtetnek dolgokat. Kik azok, akiknek a bevezetett távmunka eszköz a mikromenedzsment őrületig fokozásának, vagy éppen teljesen értelmetlenül nem engedélyeznek távmunkát. Kik azok a megmondóemberek, akik most is mindent tudnak. A jövőről is. Leginkább azt, ami teljesen nyilvánvaló. Vagy két véglet forgatókönyvet, ami között bármi lehet. Kik azok, akik tömegesen elmennek futni elmaradt versenyek helyszínére, vagy hetven felett az egyébként bevásárlóképes, tinédzser unokájukkal együtt mennek a boltba. És kik azok, akik otthon maradnak. Netalán segítenek, akárhogy, bárhogy. Remélhetőleg ők mind itt lesznek a most-még-nem-túl-tisztán-látható jövőben, és bizony együtt kell élnünk a továbbiakban is, némi (?) tanulság levonása után. Addig pedig jó lenne, ha a király nem lenne meztelen. Jelenleg az túl sokba kerülhet.
Ez mégiscsak egy futósblog, még ha a térdem miatt az utóbbi hónapokban leginkább katasztrófamámorban fürdött, szóval lássuk inkább azt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Értve ezalatt leginkább a “futás” újrakezdését. Mivel az összes hely, ahol állományban vagyok, hamar belátta a helyzet komolyságát, hétfőn voltam most egy jó darabig a fővárosban utoljára. Vagyok annyira szerencsés, hogy az elmúlt bő tizenöt évben többet dolgoztam távmunkában, mint nem, ez egyúttal azt is jelenti, olyan sokat nem kell a megszokott rutinjaimon változtatnom. Egyelőre az unalom sem ért utol, még mindig olyan munkákat csinálok, amik pirossal jelöltek, vagy piros közeliek a to do listámban… De szentül hiszem, eljönnek azok a napok, amikor sokszor félretett tanulmányokat fogok folytatni, meg mélyíteni ismereteim az adatbázisokról, meg a LoRa technológiáról (…). És sokkal több könyvet fogok olvasni. Családápolás szintjén sem sokkal bonyolultabb a helyzet, mivel anyám az elmúlt fél évben egyébként sem nagyon tudott sajnos menni sehová, így nem nehéz rávenni, ezt most még egy darabig továbbra se erőltesse.
Mivel leginkább csak a boltba megyek, oda is lehetőleg akkorra időzítve, amikor jó eséllyel nem nagyon van ott más, meglehetősen örültem az országos tisztifőorvos azon bejelentésének, mely szerint a mozgás a szabadban (leginkább ugye egyedül) kifejezetten javallott. Kicsiny falum egyébként sem az a felkapott turisztikai desztináció (és járvány idején is inkább a Balatonra, meg hegyekbe mennek azok, akik nem pont jól csinálják ezt a social distancing dolgot), így nem kell attól tartanom, megfertőződhetek, vagy megfertőzök valakit, ha elmegyek egy jót futni. Az apró bökkenő ugye ott van, hogy egy jót én még nem tudok futni, csak egy jó szánalmasat. Kedd este öt és fél hónap után kimerészkedtem, és térdet megvető bátorsággal – kocogtam. 500 métereket egyszerre, közte 500 méteres sétákkal. Majdnem olyan volt, mint amikor 2000 táján legelőször kezdtem el önszántamból futni… Mostanában Straván, meg Instán az edzővel rendelkező futók nagy része rébuszokban kódokban beszél, lehet nekem is ki kellene találni ilyen rövidítéseket. Az eheti etapjaimat például leírhatnám így:
6×500 lh közte 6×500 cs (E00!)+ 200 tfny
Hatszor ötszáz lajhár, a szünetekben csigalassúságú vánszorgás (reggeli nyugalmi pulzuson!), a végén telefonnyomogatás. Ennél óvatosabb nem tudok lenni, a futós részek tempója 6-6:30 közötti, totálisan olyan vagyok, mint egy óvodába beszoktatós gyerek, csak most magamat szoktatom a futóiskolába (néha szívesen bőgnék egyet, hol az örömtől, hol meg pont nem attól). Ezt a szekvenciát aztán megismételtem csütörtökön meg ma, szombat reggel. A térdeim a harmadik után mintha kicsit morcosan néztek volna össze, mondván “Mi a faszt csinál már megint ez a hülye?” Azaz egy kicsit kevésbé komfortos a dolog sorozatterheléssé alakulva, de fájdalmat egyelőre szerencsére nem érzek, így legalább egy hétig még maradnak ezek a furcsa kirándulások, aztán majd ha továbbra sincs őrült (inkább semmilyen) fájdalom, akkor majd száz, kétszáz méterenként emeljük az adagot. Igazából nem rohanok sehová, a futótechnika-tanfolyam, meg a sportorvos szintén csúszik most egy-két hónapot. Marad a további súlynormalizálás, de már egyszerűen muszáj valami olyat mozognom, ami legalább nyomokban hasonlít a futásra.
Az elrontott séta azért is felértékelődik, mert természetesen múlt csütörtökön voltam legutóbb úszni, és az ismert okokból egy jó darabig nem fogok menni. Tegnap kitaláltam még egy keresztedzést, ami talán segít és kifejezetten hasznos. Nagyapámnak van egy kisebb gyümölcsöse, ami már évek óta vadul elfelé, mert ő már nem bírja, apám meg nem akarja gondozni. Tavaly el akartam kezdeni rendberakni, de a házfelújítás, meg egy újabb munka megakadályozott benne. Na, majd most. Szerencsére maga az objektum egy gyakorlatilag szinte megközelíthetetlen helyen van a falu határában, tökéletes hely az elvonulásra és a testgyakorlásra. Van olyan fa, aminek a metszésével még szörnyen el sem vagyok késve, bár előbb a rengeteg sarjhajtást meg gazt kell kipurgálnom. Egyébként rejtély, mi járhatott az Öreg fejében (akit a dinnyeszezon kivételével nem nagyon lehet gyümölcs közelében látni) a telepítésnél, elvégre egy cseresznye, két meggy, három alma, egy eper, két dió és egy kiszáradt barackfa mellett mintegy tucatnyi szilvafát rejt a földdarab… (lekvár, hogyne)
Az élet és a futás nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. A fontos most (is) azt hiszem az, hogy odafigyeljünk magunkra és a másikra, illetve megőrizzük a józan eszünket és a nyugalmunkat.
21097 