the hardest race

“Never DNF-ed? Try a harder race!”

Elég kézenfekvő lenne az ismert járványügyi vészhelyzetről írnom, hiszen futás szempontból is számos aspektus érdekes lehet. De erről igazából nem szeretnék megnyilvánulni, hiszen amit lehet, azt már az erre szolgáló sajtótermékek, vagy bloggerek úgyis mind leírták, és nem is erről terveztem most hablatyolni. Az azért egyelőre úgy tűnik, az emberiség és az egyes emberek sem hoznak sokkal felelősebb döntéseket az ilyen zavaros időkben, mint mondjuk bő száz éve, a spanyolnátha idején (de legalább sokkal nagyobb százalékunk él zsúfolt városokban).  Bár ez így igazságtalan, elvégre van mindenre példa, és az ellenkezőjére is. A futás mindenesetre szemmel láthatóan tényleg a (felső) középosztály sportja, az első hullámban úgy tűnt, sokaknak a legnagyobb gondja az volt, hogy elmaradnak a versenyei, vagy urambocsá’ unatkozni fog.  Saját szemszögemből nézve ezek irigylésre méltó dolgok. Bárcsak ott tartanék, hogy be lennék nevezve olyan versenyekre, amiket sajnálnék, ha lefújnának. Másrészt Terry Pratchett regényhőséhez, Széltolóhoz hasonlóan nagyon megtanultam értékelni azokat a túlságosan ritka perceket, amikor unatkozhatnék…

Péntek 13-án volt öt hónapja, hogy úgy gondoltam, bekocogok Szolnokra purhabért. Ez a 15 kili volt az utolsó futásom az MRI előtt, és azóta is az igazi utolsó futásom. Azon töprengtem a héten, vajon valamikor, valaha készültem-e öt hónapot bármire is? Akárhogy erőlködtem, semmi ilyesmi nem jutott eszembe. (Ez persze némiképp azt az agyalásmentes (agyalágyult) hozzáállást minősíti, ahogyan nekiláttam bizonyos ultráknak.) A mostani, gyakorlatilag fél éves “esélyteremtés” lesz a leghosszabb felkészülésem eddigi “futókarrierem” során. A visszatérés tűnik tehát a legkeményebb versenyemnek. Hogy őszinte legyek, ahogy közeledik az igazság pillanata, egyre nyugtalanabb vagyok. Igyekszem pozitív maradni, de valahol tartok attól, mégis igaza lesz a reumatológusnak (“lehet még ezzel futni, csak félmaratonokról ne álmodjon”), ami finoman szólva érzékenyen érintene. Nyilván én voltam a hülye és megérdemelném, ha esetleg így alakulna, de attól még szar lenne, na.

Abban természetesen igaza volt, hogy fogynom kellene, mielőtt bármivel újra megpróbálkozom. Bő 25  kiló felesleggel nem lehet büntetlenül túl sokáig 50 kiliket futkározni (meg P85-ről álmodozni). A tervem ugye az volt, hogy elérem a számomra ideálisnak tekinthető súlyt (ez esetemben valahol 93-94 körül kezdődik, elvégre a családom egyik ága sem madárcsontozatáról közismert), mielőtt a nagyobb igénybevétellel egyáltalán megpróbálkoznék. A babatávokkal is csak az elvesztendő 26-27 kiló kétharmadánál kezdek próbálkozni (a doki szerint a kétszámjegyű súly már elég lehet az általa említett maximum eléréséhez, én azért egyelőre többet ambicionálnék, mármint távban, míg tömegben kevesebbet, noha nyilván nem egy számjegyet). Nem haladtam ugyan rosszul, de az utóbbi két hétben rágyorsítottam, így majdnem megdupláztam az eddigi csökkenést, és hétfőn, a rakétás kúra végén várhatóan 102-t mutat majd a mérleg (-17 összesen). Mivel szinte mindent megcsináltam, amit lehetett (magamra nagyon vigyázás, kakastaréj szedése, tornáztatás (na, jó, ezt nem vittem túlzásba), heti két úszás), és már csak karnyújtásnyira van a 99, a jövő héten elkezdem a futni tanulást. Ennek első lépéseként megpróbálom rögvest elfelejteni azt, amit a farsangi futáson csináltam, és csak 500-1000 méteres, óvatos etapokat kocogni, azt is bemelegítve, heti maximum háromszor. Elég hátborzongató lesz. És még csak aztán jön a neheze. A sportdoki, majd futótechnikázás, aztán pedig reménykedés, hogy a maradék porc ősztől elbírja a kikönnyített seggemet akkor is, ha terepen futok viszonylag sokat.

Egyáltalán nem tudom, mi vár rám egész pontosan, viszont már sokkal közelebb vagyok a végkifejlethez, mint az elejéhez. Ha tényleg egy darab trágya van már csak a térdem helyén, és heti 3×45 perc lesz az érdemi futásteljesítményem a jövőben, azt is tudomásul kell majd valahogy venni. De ezt még talán könnyebb is lenne, mint megtalálni a valódi plafont, ha a terhelhetőség túlmegy a félmaratonokon. A futás sava-borsa nekem mindig is az volt, hogy nagyjából reménytelen helyzetekbe hoztam magam, aztán többnyire valahogy kitrappoltam belőlük. Ez azonban csak addig működik, amíg a szervezet bírja. És az én testem nem templom. Ha vigyázni kell, optimalizálni, pilinckázni, vagy patikamérlegen adagolni az “edzést”, a futás többé nem lesz ugyanaz.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s