“Getting high in the morning Buying things off the internet”
A március rémisztően ismerős módon már megintcsak arról szólt, hogy a hidegvéremet és a józan eszemet legalább látszólag megőrizve visszataláljak valami olyan futóállapothoz, amit akár normálisnak is nevezhetnénk. Ezt a törekvésemet csak enyhén akadályozza a tény, miszerint nincs olyan, hogy normális. Ezen a télen végleg lemondtam arról, valaha még ebben az életben végigfutok egyetlen szezont, urambocsá’ egy egész esztendőt úgy, hogy az életem általában nem megy a futás rovására, és ezzel párhuzamosan a korához képest első orvosi ránézésre jó állapotban lévő férfi a háttérben már hanyatlásnak indult szervezete sem nyújtja be éppen a számlát valamilyen korábbi, jobbára felelőtlen impulzusvásárlás nem várt (…) fejleményeként. Ezekkel a premisszákkal felvértezve már nyugodtan próbálkozhatok tovább mindenféle tornász-előképzettség hiányában a helyből hátraszaltókkal, nem fog meglepetésként érni, ha az orcámon landolok.
Az úgynevezett normalitáshoz történő visszatalálás jegyében márciusban újra heti ötször futottam, és noha messze nem mondható el, hogy a téli problémák után a szervezetem (beleértve az emésztőrendszeremet is) a lehetőségekhez mérten tökéletesen működne, különböző hiánytünetek jelenleg nem akadályozzák a testmozgáshoz történő adaptációt, azaz egyelőre nem estem vissza. Sőt, egyes mutatók szerint már majdnem tartok ott, mint tavaly májusban, vagy a lejtmenet első szakaszában, október végén. Ezeket a mutatókat persze nem én számolom, csak rájuk csodálkozom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Egyelőre azért még a beszakadás látványosabb, mint a kapaszkodás…
Néhány kalkulált mutató az elmúlt egy évből, én leginkább a fekete pöttyöket szoktam csodálni (Forrás/kalkuláció: runalyze.com)
A történéseken, illetve a katasztrófa átmeneti elmaradásán felbátorodva az elmúlt pár hétben a megkésett alapozás könnyű futásait és az azokat “színesítő”, heti egyszeri felüljáróra futkorászást (a tavaly megismert és megszeretett HRAE, avagy Hill Repeats Alföld Edition) gyötrelmesen lassan újra kiegészítik más jellegű “feladatok”. A szegény/alföldi ember hill repeatjeit egyébként idén máshol csináltam, felfedeztem ugyanis egy erre tökéletesen alkalmas felüljárót az “új” autópálya környékén, amit elsősorban leginkább traktoroknak építettek, így zavartalanul lehet fel-le élvezkedni rajta. 40-50 kilis körzetben úgyse nagyon találnék más opciót arra, hogy egy teljes percig (!!!) szinte teljes gázzal futhassak emelkedőn…
Szóval feladatok, amik roppant hálás dolgok, ám mivel minimum őszig minden ködös, mégis kompetitív tervem a kukában landolt a téli agonizálás miatt, nehéz úgy feladatokat kitalálni, ha nem igazán készül az ember semmire (a legrosszabbon kívül persze), vagy mindenre is készül. Végül két dolog segített ki ebből a dilemmából. Az egyik, hogy a Szada Terepfutás hosszú távján szeretnék egy meghatározott mennyiségű percet lefaragni a tavalyi időmből, ami nem tűnik teljesen délibábkergetésnek (ez nehéz is lenne a Gödöllői-dombság lankáin), ha a tendenciák fennmaradnak (persze, persze). A másik, hogy ha már van egy ilyen hosszabb holtidőszak, akkor próbáljak valamin javítani, ami a gyengeségeim közé tartozik. Szerencsére bő a választék ezen a téren, választásom mégis a gyorsításra, illetve az anaerob jellegű munkára esett. Ennek oka, hogy tavaly látványosan képtelen volt K2 edző ebben az összefüggésben értelmes eredményeket elérni, egyáltalán jó, kellően személyre szabott feladatokat kifundálni. Mindeközben bő negyven éve kondicionálom magam a sebesség ellenében a folyamatos, lassú előrehaladásra, iszonyatos egyensúlytalanságok lehetnek odabenn akár az izmaim, akár a különböző energiarendszereim szintjén, amit legalább mérsékelni nem ártana.
Tavaly tavasszal próbálgattam már egy Garmin Connectbe épített edzéstervet, és a kialakított sátáni tervem alapján szintén egy ilyet próbálok most szelíden megerőszakolni. A Greg McMillan arcával eladott félmaratoni struktúra kezdeti paramétereinek megadásakor szépen beállítottam először a tervezett Krakkó Maratont, majd miután kiderült, hogy ezt most idén mégis kihagyjuk, a szadai versenyt végcélként, a heti öt futást és egy arcátlan hazugságnak tekinthető, az akkori állapotomtól legalább 15 percre lévő 1:36-os célidőt (mögöttes logika: Szada 22,6k hosszú, szűk 700 szinttel, ha a tavalyi egyéni csúcsom közelébe kerülnék FM-en, akkor lenne esélyem jót versenyezni magammal). Ez a hajmeresztő szám nézetem szerint kellően ambiciózus feladatokat kell eredményezzen. Nos, a heti öt alkalmon kívül kevés dolgot tartok be, legfőképp majdnem mindig többet teljesítek, hiszen nem félmaratonokat szeretnék alapvetően futni. Néha tényleg sajnálom a beépített algoritmust, de amióta megjelentek a repülők, meg a gyors intervallumok, azóta gépi szemmel fegyelmezettebb lettem. És a kihívás tényleg stimmel. Nem nagyon kellett csalódnom, minél közelebb megyünk az RPE-skála kevésbé komfortos végéhez, annál szarabb vagyok, illetve annál kisebb az esélye annak, hogy meg tudom csinálni a gépi ukázt. De valahol ez lenne a lényege az egésznek, magamtól ekkora faszerdőt nem tudnék saját célra rajzolni. A nem egészen hibátlanra megfutott sprinteket aztán nyilván durván kompenzálom, például mikor 90 perc könnyű helyett négy és fél óra sikeredik. Egyetlen mentségem, hogy csak az Aranyszarvas 50 túra vehetett rá ilyesmire, és félúton megálltam stoppolt órával ebédelni, meg meginni egy sört, hiszen a frissítés létfontosságú. Az időm mondjuk a dorbézolással együtt jobb lett, mint a gyalázatos Edinburgh Marathonom :).
Így telnek futónapjaim, nehéz dolog ez a normalitás-akármi. Olyannyira, hogy a megszokott hajnali futásidőpontjaim egyelőre inkább reggeliek, nem sikerült még visszaszokni a kellően korai indulásra, és amikor már-már sikerrel kecsegtetett egy felkelési sorozat, a vicc kedvéért toltunk egyet előre az órán… De előbb-utóbb helyre kell rázódjak. A bizonytalanság és a félkudarcélmények sorának élét (meg annak, hogy a jelenlegi két aszfaltos cipőm összesen majdnem 2000k-t tud felmutatni) többek között cipővásárlással próbáltam elvenni. Teljesen tudománytalanul, kvázi találomra, jelentős leárazással, az internetről vett cipőim sora tovább bővült a Reggae Boyzzal:
Reggae Boyz (Adidas PureBoost 21)
Említésre méltó még A nyári futás hangja újabb számának elkészülte. Illetve Krakkó kapcsán utaltam a versenynaptáram formálódására, a kiesett maraton helyére pilisi terepverseny került, azt viszont egyelőre magamnak sem tudom megmagyarázni, miért neveztem be pluszban a Sárga70-re. Nem is próbálom ezt most megfejteni, inkább elindulok futni, az Auriga második fordulójára…
Ma ismét elindult kedvenc alföldi duatlon-szériám, az Auriga Erdei Futóverseny sorozat. Az ingyenes, nagyon családias, és a parkerdő miatt egész impozáns rendezvényt nagyon megszerettem tavaly, igyekszem az idei három fordulóra mind elmenni (sajnos a nehezebb idők miatt felére csökkent az alkalmak száma, de így is nagyon-nagy köszönet a szervezőknek ezért a lehetőségéért). Persze duatlont csak én csinálok a sorozatból, immár hagyományosan bringázással melegítek be és vezetek le a futás előtt/után, mert minden szempontból ez a leghatékonyabb számomra. Idén igazán örömteli módon a tavaly megszokottnál jóval többen neveztek (pandémia előtti létszám?), köztük néhány meglehetős atléta (10,6k 40 percen belül?), ráadásul természetesen az S2 a legnépszerűbb férfi korcsoport. Egyébként sem szoktam, de így végképp nem kellett aggódni a helyezés miatt.
A tetthelyre tekerés közben próbáltam valami taktikát kimódolni, alapvetően az lett volna a napi feladat, hogy megállapítsam, hol tartok most a téli szenvedéstörténetből lassan kifelé (?) lábalva. Végül arra döntöttem, legyen 30 perces pulzusteszt, 50 percre kerekítve, vagyis nézzük meg mit bírok nagyjából maximumon ezen a szent napon éppen. Ha meg kell dögleni, akkor meg kell dögleni. Még kóvályogtam Szolnokon, vettem pár dolgot, így majdnem sikerült elkésnem, maradt tíz percem a rajt előtt átvedleni hétköznapi szuperhőssé, meg valamennyire bemelegíteni, ha már az első perctől égetni akartam neki.
Az Auriga rajtjánál a legfontosabb az a bő kétszáz méter, amíg beérünk az erdőbe, addigra kell elfoglalni valami élhető pozíciót, hogy az ösvényeken ne legyen nagy a tumultus, de még egy már-már Zrínyi kirohanását megidéző rajttal is óvatoskodnom kellett a periférikus látás hiányában. Annyit értem el a padlógázos rajttal, hogy majdnem az egész első kör (a leghosszabb táv, a (szinte) 11k négykörös) sokkal gyorsabb lett, mint azt terveztem, az első két kili 4:40-en belülre sikeredett, ami teljesen irreális volt jelenlegi állapotomban, ám rövid kísérletezés után beállítottam a tempót egy olyan közepesen kellemetlenre (…), amiről elhittem, hogy végig fogom bírni. Tavaly júniusban, az utolsó fordulón 51:30-at futottam, ez volt a benchmark, a titkon remélt űridő pedig bármi, ami négyessel kezdődik. Ez utóbbi esetén azért kilőttem volna magam a vákumba és a saját fülembe súgtam volna, “Dögölj meg!”.
Utólag visszanézve, a kezdeti kalandok után egész jól lőttem be a sebességet, a következő nyolc, egyre monotonabb ezres mind 4:43 és 4:50 között volt. A monotont azért írom, mert ahogy a rövidebb távok véget értek, ürült a pálya, és a verseny második felét egy kis vonatban töltöttük hárman, amolyan légüres térben: elől masinisztaként a női verseny mint kiderült győztese, őt követte 15-45 méterrel lemaradva a jelmezes szatír, majd nagyjából ugyanennyivel mögöttem fújtatott még egy futótársunk kitartóan. Fantasztikus egyébként, hogy komplett családok és tényleg mindenféle ember eljön az Aurigára, a szinte topatlétától kezdve a melegítőben erősen gyaloglóig.
Az utolsó kör már nem annyira esett jól, de azért még félig sikeresen hajráztam valamennyit. Ha tényleg meg akartam volna halni, akkor meg lehetett volna talán az 50 percen belüli idő, de ettől most eltekintettem (a pulzusomat elnézve így is kisebb csoda, hogy elmaradt az agyvérzés), 50:08 lett a vége, 7/26. Mondjuk hosszú másodpercekig a Garminom nyomogattam a másik kezemen lévő időmérő chipes óra helyett a célban a leolvasóhoz. Legalább maradt motiváció a második fordulóra, remélem, most már nem esem vissza megint, és sikerül földtörténeti lassúsággal visszaszereznem a tavaly kora őszi formámat. Most épp legalább az irány jó. Megvártam még az eredményhirdetést, majd hazabicikliztem, délre itthon is voltam egy remek, aktív és napsütéses vasárnap délelőtt után.
Ja, igen. Arcátlan önreklám. Megjelent A nyári futás hangja második száma.
Miután úgy döntöttem, vagyok annyira egészséges, illetve a szervezetemben mindenféle összetevők, vitaminok, ionok, akármik elérték azt a szintet, hogy ne csak tojáshéjakon fussak, tulajdonképpen nem tehettem mást, mint az első „alapozó” hét végére be is neveztem rögtön egy futóversenyre. Ennek nyilvánvalóan semmi értelme nincsen, viszont ha a dorseti nyaralást és parti kocogást/sétafikálást nem számítjuk, tavaly szeptemberben versenyeztem utoljára. Október közepe óta csak óvatoskodtam, meg szerencsétlenkedtem, vagy éppen találgattam, már megint mi a fene miatt nem tudok futni. Olyan volt az egész, mintha hosszú időre bezártak volna egy sötét alagsorba, majd egy rövid időre kiengedtek, de amikor már a szemem megszokta a fényt, megint bedobtak a személyes börtönöm mélyére, ráadásul merő jóindulatból a tök sötétben időközben átrendezték a bútorokat odalenn.
Szóval egyszerűen muszáj volt egy, a visszarázódást elősegítő versenyt gutaütésszerűen beiktatni a programba az újabb szabadulás örömére, és ha már a narancssárga lámpa citromsárgás-világoszöldbe váltott át, a Farkasordító pedig szerencsére közel is van, meg Törzsolvasónk Karesz is csupa jót mondott róla (“kurva hideg volt“), ráadásul ugye éppen a következő hétvégére esett. Még a nevezés előtt ráírtam Katira, mondván ha nagyjából 20 percre lakik a versenytől, és 25 év után tavaly Szadán kiderült, hogy középkorunkra a futás lett a hobbink, akár csatlakozhatna is. Így is történt, kivételesen tehát remek társaságban közelítettem a rajthoz, egy idő után nem tömegközlekedéssel (az ezúton is köszönt fuvar a vasárnapi, falusi buszközlekedés közismerten rigolyás természetéhez történő alkalmazkodás szükségességének terhét szintén levette a vállamról). Odafelé először rácsodálkoztunk a hétvégén reggel elég laza közlekedési morálra a “szerpentinen”, majd Úrihoz közel érve arra, hogy tulajdonképpen már a versenypályán kanyargunk. Ami igen dombos. Tősgyökeres alföldiként hajlamos vagyok a Tápió vidékére úgy tekinteni, mint ami még a Nagy Laposhoz tartozik, de valójában ez már néhol legalább annyira Gödöllői-dombság, sőt, inkább az. 2013-ban, amikor a Tápiómenti Maratonon hullámvasutaztam a tájékon, lett volna bő négy és fél órám ezt memorizálni, de mégsem sikerült (vagy már kezdek demens lenni). Pedig akkor konkrétan futottam Úriban, bár civilben (milyen jó, hogy vissza lehet keresni az archívumban…):
(A képen az egyenetlen felszín mellett még látható két, a tempótól elmosódott sporttárs hamarosan utolért, és azután majdnem három órán keresztül mi alkottuk a mezőny végét, a mentővel és egy, a 80-as évek legjobb zenéitől hangos polgárőr terepjáróval egyetemben.)
Itt kezdett derengeni, hogy hiába terveztem én egy közepesen óvatos, fokozó hosszúfutást aznapra, viszonylag kevés az esély ennek a megvalósítására egy olyan pályán, amiben alig akad 200 méter sík szakasz. Ennyit a gondos tervezésről. Elég korán a tetthelyre értünk, ahol temérdek parkolóhely mellett már visszafogott nyüzsgést találtunk. Kész volt a rajt/célkapu, szólt a zene, fel lehetett venni már a rajtszámokat (elég nagyvonalúan és jószívűen, Kati elkérhette magának a 001-est), és a megszokott cipő és gélárusok helyett valódi édességes pakolt ki (nem tudom, végül a vattacukor készítő berendezést beüzemelték-e), a művelődési házban pedig lehetett melegedni csöppet, mert hát még alakult az ideális futóidő. Sikerült kellemesen elütni az időt a rajtig, időközben megtelt a tér, száz fölötti futó gyűlt össze a két távra (jövőre lesz “parkrun” is), nekem meg még át kellett vedlenem hétköznapi szuperhőssé, közel fél év után.
Ímmel-ámmal bemelegítettem, de közben azon tipródtam, milyen stratégiával kellene nekifogni. A kihagyott majd két hónap, meg az azóta eltelt pilinckázás okán megjósolhatatlan volt, mit bírok, de valamennyire végre futni akartam, aggodalom nélkül, leszarva mindent. Ebben a hangulatban iramodtunk neki a pályának, ami nem volt bonyolult, a félmaraton egy T alakot formázott: kifutottunk délre a faluból öt kilit a kereszteződéshez, ahol a 10k mezőny fordult, mi pedig elkanyarodtunk Felsőfarkasd felé. Ott egy buszfordulóban hátraarcot végezve visszajutottunk az első fordítóhoz, onnan továbbmenve előbb még benéztünk Gombára, itt a változatosság kedvéért egy buszfordulóban 180 fokot igazítva magunkon megint csak vissza, utána már tényleg irány újra Úri. Szintben igazából egyáltalán nem volt annyira vészes (250 méter körül), ám valóban folyamatos volt a hullámzás.
Tök olyan, mint a Mátra, csak az intervallum/amplitúdó szerencsére jóval szűkebb 🙂
A taktikámból végül annyi maradt, hogy megpróbálok folyamatosan gyorsulni, amennyire a domborzat persze ezt engedi, inkább csak nagyságrendileg. Felvettem egy, az eredetileg tervezettnél természetesen gyorsabb kezdő utazósebességet, és mire kiértünk a faluból, egy vigyort szintén az arcomra. Sütött a nap, futóversenyen voltam, aminek a pályája noha aszfaltos, van benne kis szint és sok látvány, ráadásul úgy tűnt, a szervezetem sem tiltakozik a történések ellen. Tényleg nem kell több a boldogsághoz. Irtózatosan jól esett, szinte észre se vettem, úgy elhussant az első ötös (azért egyszer egy, a szokásosnál meredekebb részen belém hasított, hogy itt a végén felfelé kell majd jönni), közben azon gondolkoztam, honnan ismerős a lejárat a horgásztóhoz. Az első kitérő nagyjából felénél tartottam, mikor eljött az igazság pillanata, ha már versenyen vagyok, megszámolhattam a szemben érkezőket. Az első két (három) srác kényelmetlenül korán érkezett, mindennek a tetejében messziről látszott, hogy egyikőjük sem magát leamortizálni érkezett ide. Gyors fejszámolás alapján bőven 1:30-on belüli időt saccoltam nekik, és valóban (elég ritka azért felénk, hogy egy 50 főnél kisebb mezőnyben 1:30-on masszívan belül kell lenni a dobogóhoz). Felsőfarkasdon aztán rájöttem, honnan volt ismerős a korábbi lejárat: tavaly futottam ugyanitt, amikor a Mackó túra hosszú távjának bő kétharmadát kocogtam le a rehabom egyik utolsó stációjaként.
Jól haladtam, a vidámság töretlenül kitartott, mint ahogy az izo a termoszomban (végül egy szem aszalt barack kivételével távol maradtam a frissítésektől, ami elérhető volt minden fordítóban). A táv feléhez közeledve óvatosan emeltem a fordulatszámot, így a T első szárán visszafelé előztem párat, ahogy a mezőny kezdett igencsak szétszakadozni. A T másik ágán, Gombára befelé (majd persze kifelé) volt egy nagyon hosszú, másfél kilis, belátható egyenes, egyfajta plató, ami nyújtott egy kis megnyugvást a liftezésben. Visszafelé, úgy 16 kilinél éreztem először némi diszkomfortot, de az egyenes végére, ahol elköszöntem a polgárőröktől és megköszöntem a munkájukat, összekaptam magam. Meggyőztem magam arról, hogy már csak bő 20 perc, amiben ráadásul lesznek frankó lefelék, ahol lehet majd csapatni, kár lenne túlságosan szenvedni. Így fordultam Úri felé, a meglehetősen hosszú “célegyenesbe”, miközben gyakorlatilag légüres térbe kerültem. A mezőny eleje durván lehagyott, a 4-5 perccel előttem nem volt más, mint a női harmadik helyezett, akit a már korábban kinézett, immár felfelén értem be és hazudtam azt neki, hogy ez után már nincs emelkedő (ha az “érdemi” szót hozzátesszük, valójában nem füllentettem). Mögöttem hasonló volt a helyzet, az utolsó ezrek döntő többségében a rajtam lévő rajtszámon kívül nem sok emlékeztetett arra, tömegeseményen vagyok. Úriba beérve még az is átfutott az agyamon, nehogy eltévedjek a vasárnap dél körüli kihaltságban, ez szerencsére nem sikerült. Elfáradtam, de még egy emberesebb hajrá belefért, sajnos másodpercekkel lekéstem a félmaraton eredményhirdetését, így nem tudtam belebombázni a dobogóképekbe…
Mit mondhatnék összegzésnek? Mintha újjászülettem volna, rettenetesen jól esett az egész verseny (ami hibátlan, mind a pálya, mind a szervezés, az én ízlésemnek mindenképpen), ráadásul nem haltam meg a végére, miközben az előzményekhez képest egész formás idő pottyant ki a nagy örömködésből (1:49:02, 14/46 abszolútban). Zsíroskenyereztünk, teáztunk még egy sort, bevásároltunk gyermekkorunk édességeiből (az igazán bennfentesek kedvéért: volt “űrhajós” nyalóka, bár azt valamiért nem vettünk…), illetve beszéltem pár szót a győztes fiatalemberrel (elmondása szerint középtávon 1:15, hosszú távon 1:10 alá akar bemenni, ez megmagyaráz sok mindent), majd elégedetten hazamentünk. Jövőre ugyanitt.
A múlt heti laboreredményeim nem tartalmaztak semmi túlságosan rémisztő dolgot, és mivel a futások is szinte érzékelhetetlenül (mondjuk egy zöld szemesostoros ostorának a hosszával) újra csak jobban mentek, nagyjából két hónap csúszással “hivatalosan” is elkezdtem alapozni. Épp ideje volt, elvégre lassan kezdődik a versenyszezon… Sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok csúcsközelben, szóval elhúztam magam előtt a mézesmadzagot, beneveztem egy félmaratonra, holnap tehát Farkasordító Úri Félmaraton. Készítettem egy előzetes tervet, hogy eszembe se jusson versenyezni a mostani állapotomban, mely szerint jelmezes felvonulásba oltott hétvégi fokozó hosszú a program, fura mód épp egy olyan útvonalon, ahol épp akkor rendeznek egy futóversenyt. Csak jó lehet.
És most valami egészen más. Régi vágyam volt egy saját futós hírlevél gründolása, amit ettől a blogtól függetlenül képzeltem el. Nos, az imént “megjelent” az első szám. Olvassák, szeressék, kritizálják, iratkozzanak fel. Vagy ne.
Egy magamfajta nyavalygógép (ha egy, a ChatGPT-hez hasonló szófosó alkalmazás nyelvi modelljének betanításához csak jelen blog 15 évre visszatekintő korpuszát használnánk fel, majd azt kérnénk a rendszertől, hogy írjon egy bejegyzést Koffein Kapitány stílusában, akkor a végeredmény jó eséllyel (…) valami felesleges okoskodásba oltott panaszáradat lenne) tulajdonképpen akár örülhetne is annak, hogy a dolgok nem pont úgy haladnak, ahogy haladhatnának. Mégsem vagyok felhőtlenül boldog, hiszen tiszta szívből nem csak azért nem tudnék egy jóízűt sopánkodni, mert már észbontóan unalmas lenne, hanem mert a dolgok végzetesen rosszul sem mennek. Elvégre újfent rendszeresen futok, csak hát messze nem úgy, ahogy ahhoz tavaly hozzászokhattam – ugyanakkor az az alattomosan minimalista növekedési-javulási pálya, ami január első felében kezdett derengeni a téli éjszakában, az egyre hosszabb nappalokban továbbra is dereng. Mondjuk klassz lenne, ha a derengés valami szemkápráztató napsütésbe váltana mintegy rajtaütésszerűen, és nem precíziós mikrométerekkel kellene hétről-hétre felmérnem a szervezetem homeosztázis felé tyúklépdelésének aktuális mértékét…
Próbálom összekalapálni az összetevőket, de egyfolytában enyhén víz alá nyomottnak érzem magam, mint mikor egy raliautóba az új szabályok miatt kisebb átmérőjű turbószűkítőt tesznek és ezzel lecsökken a teljesítmény. A motor és a futómű a tapasztalatok alapján jóval többet kibírna, de a vasmacska ott csúszik a murván a jármű után. Rém idegesítő. Mélységesen lehangoló. Valamennyire persze motiváló, elvégre csigalassúsággal ismét csak-csak visszamászok valahogy, bár kezd fogyni az eszközkészlet és a türelem. Mindenesetre ha már az egészségemmel kell megint foglalkozni, illetve ha már fehér köpeny, legyen minél kövérebb, kihasználom a lehetőséget és a “többet egy csapásra”-elv hatékonysághajhászó üzenetének megfelelve minden eddig halogatott, jelentéktelennek tartott vagy akár éppen esedékes kivizsgálásra, átvilágításra, góckutatásra és szűrővizsgálatra igyekszem időt szakítani, hogy amikor majd még egyszer az életben futhatok rendesen, hátha nem jön közbe megint valami.
Addig is, amíg nem jön közbe valami, legjobb tudásom szerint fűszerezem a testmozgást, ha már az edzéstervezgetéses hobbim most kicsit sem aktuális. Erre az év elején eddig alapvetően kétféle lehetőség adódott. Az első a már megszokott és általam nagyon kedvelt, tél-alföldi teljesítménytúrák (Téli Körös és Téli Sóút) lekocogása/tempós legyalogolása, a két haladási metódus arányát a vakvégzetre bízva. Kell egyfajta személyiség, világszemlélet és ízlés ahhoz, hogy az ember ilyen típusú túrákat egyáltalán megfontoljon, kipróbáljon, és mindezek minősített esete, amikor valaki minden évben alig várja már a monoton tájban szédelgést (ami leggyakrabban a sárban tocsogást és a kötött talaj dagasztását takarja). Én 5-6 éve semmi pénzért ki nem hagynám ezeket a túrákat, noha pontos magyarázatot a miértre nem tudnék adni. Praktikus (egy óra alatt a rajtban vagyok itthonról mindkét esetben, és kora délután általában már újra itthon), spirituális (semmi, de tényleg semmi nem áll az elmélyülés és az önvizsgálódás útjába) vagy éppen hangulati (megszokott, sajátos terep, illetve bejáratott társaság és arcok) érvek ugyan felhozhatók, de erre igazából nem nagyon van racionális magyarázat. Néha jó menni a pusztában:
Téli KörösTéli Sóút
Remélem, sokáig megszervezik még ezeket a túrákat, mert számomra mindig van egy alföldi barangolásnak valami különleges bája. Még akkor is, ha egyre nagyobb árnyékot vet az idő fejünk fölött repülő vasfoga, a Sóútnál kinőtt időközben egy autópálya a földből, tavaly a Pokol Tanyánál lévő, addig ellenőrzőpontként funkcionáló kis parkot szántották be, és ha jól láttam, a Faház bisztró is szét van jelenleg bombázva, így kérdéses lehet a túra nyári verziójának “éjszakai szállása”. Reméljük a legjobbakat. Pista bá’, a Sóút (és néhány más Tápiószele környéki túra) motorja azzal búcsúzott tőlem, hogy vigyem hírét a túrának (ami valahol egy kicsit mókás, mikor nem egész tíz kilométerre lakom a rendezvény céljától), és ezt örömmel teszem újra és újra. A hangulat és a speciális látnivaló mellett csak annyit jegyeznék meg, a Sóút előnevezéssel még mindig 1000 (egyezer!) forintba kerül… (miközben 300 forint lefogyasztható ebből a célban található kocsmában, de a mandarin, a túró rudi és az elmaradhatatlan téli fagyi mellett akad itt-ott egy kis pálinka, meg frissen sült szalonnával bolondított zsíros kenyér is).
A futós unalom- és gondűzés másik módszere mostanság a külföldön motoszkálás. Gyors egymásutánban volt szerencsém rövidke munkalátogatást tenni Bécsbe és Nyitrára, szerencsére mindkét esetben el tudtam csenni egy-egy hajnalt egy kis futkározásra. Bécsben ez majdnem egészben a teljesen kihalt Mariahilfer Straßét jelentette oda-vissza, Nyitrán azonban izgalmasabb móka sikeredett. Mondhatni kéktúráztam, ugyanis a kék jelzésen felfutottam a Zobor hegyen lévő, a város fölé magasodó Piramishoz. Ha jobban belegondolok, ez volt az idei év első valamirevaló terepfutása (már az a része, ami nem a városi aszfalton zajlott). Mivel az árnyékos oldalról kapaszkodtam, volt hó meg letaposott jég rendesen felfelé, a túloldalon lefelé meg az első 5-600 méteren fától fáig csúszkáltam, de zseniális másfél óra kerekedett a gyakorlatból. Pedig annyira hideg volt, hogy a telefonom aksija épphogy kibírta a hegy tetejéig, 75 százalékról indulva…
Ezek voltak a legfrissebb, említésre némileg érdemes események. Nem tudom, mennyire fog továbbra is az inkább jobb irányba haladni a regenerációm/rehabom/minekisnevezzem, ezért nem túl káprázatos ötlet grandiózus célokat kitűzni, de motivációs célzattal két orientáló cölöpöt mégis ledöftem a középjövő eleddig sivár prérijére. Némi baráti noszogatásra beneveztem a Cracovia Maratonra, amiről már most kijelenthető, hogy nem elsősorban az időeredményért megyek, ha egyáltalán. Másrészt megtaláltam a szülinapi álomversenyem. Addig csak összeszedem magam.
És ha már Téli Körös, meg Békés vármegye, akkor záró aláfestésként egy kis Viharsarok Fastcore.
Kedves naplóm! 2023 első napja a megszokott módon, Monspart Sarolta (sajnos most már) Memorial jegyében telt. Ahogy azt jól tudod, a futó ugyebár az újévet futással kezdi, délután, vagy akár ebéd helyett… Nekimentem hát a megszokott Kövér Nyúl (aka Pikachu)-körömnek, és egész pontosan olyan szarul ment, mint előzetesen gondoltam. A pozitív hatása ugyanakkor mégis jelentős volt, hiszen nem kalibráltam előzetes korlátot, így bátran hívhatjuk szabadonfutásnak… Karácsony táján kezdtem újra mozogni, és mivel bő két hónap alatt egy poshadt vizű, félig kiszáradt kút aljára zuhantak vissza a teljesítménymutatóim, kezdésnek 30-45 perces etapokat irányoztam elő. Ez önmagában még nem garancia arra, hogy nem nyomom a fejem a kút alján pangó víz szintje alá, ezért megkockáztatva saját végtagjaim lerágását, pulzusküszöböt is állítottam be. Teóriám szerint a 140-es bpm nem terheli túl a rendszert, bármi is történik odabenn, akármilyen vendégek vagy éppen hiánytünetek rombolnak éppen. Néhány (heti egy-két) ilyen ünnepi próbálkozásom egyértelműen siralmasra sikeredett. Utólag lenyűgöz, hogy Dorsetben majd 35 kiliig elmentem nemhogy eszméletvesztés nélkül, de egész vállalható/szerethető fürgeséggel. Délután mindenesetre motivációként kiakasztottam a falra az idei naptáramat:
Dumb és Dumber 2023
Bármennyire is lelkesítő lenne az a bármi, amit Nelson Mandela mondana, kedves naplóm, remélem, érzed az egzisztenciális fenyegetettséget. A legfrissebb médiatrendek alapján már nem is annyira a képek és a videók, hanem kifejezetten a rövid videók tekinthetők a tartalomipar húzóágazatának. A szöveg ma már prehisztorikusnak számít. Persze, ha valaha is az aktuális divatok vezérelték volna a kontenthez kapcsolódó munkásságom, akkor már legalább négy éve menne a K2 podcast… Mindkettőnk szerencsétlenségére inkább írni szeretek, leginkább ugye a saját futásaimról, vagy annak hiányáról. Viszont ez utóbbi téma már nem lerágott, hanem gyakorlatilag elrágott csont, így körvonalazódik bennem az elhatározás, ha február végééig nem sikerül visszakeveredni az értelmes futás ösvényeire, akkor berekesztem a próbálkozást. Úgy tűnik, megöregedtem annyira, hogy mindig van valami bajom, ha pár hetet, vagy hónapot rendesen “edzek”, vagyis úgy futok, ahogy szeretnék. Ezen a hullámvasúton köröztem már eleget, nincs kedvem és türelmem már újabb és újabb fordulókhoz, ezzel párhuzamosan pedig szögre akasztom a klaviatúrát. Vagy mégsem. Reméljük a legjobbakat.
Január 2. Féregnyilván
Kedves naplóm! Ma elkezdtem a hatnapos mebendazol-kúra második három napját, amitől legalábbis részben a szervezetem állapotának jelentős javulását remélem… Egyébként teljesen úgy hangzik, mintha szovjet utódállamokból származó súlyemelőkkel buliztam volna szilveszterkor, akik reggel még elláttak a tuti hatóanyaggal. Ami persze nem igaz. Szerintem románok lehettek.
Január 3. Pulzuskontroller
Kedves naplóm! Szerintem csak a gyógyszer mellékhatása, de november eleje óta először mintha megtörni látszana szívkalimpálás emelkedő tendenciája. Ideje lenne. Mindenesetre a mostani, percekre tapasztalható normálisabb értékek még mindig csak a november végi, december eleji számokra kezdtek el nyomokban hasonlítani.
Január 4. Nagyítóval
Kedves naplóm! Képzeld, kellő kreativitással és képzelőerővel a mai, 47 perces futás a tesztútvonalon kilométerenként négy (!!!4!!! négy!) másodperccel gyorsabb volt, mint egy héttel ezelőtt. Még az is lehet, hogy máma már nem hasad tovább. A mérleg pozitív serpenyőjébe végre került tehát egy tollpihe, bár a másik serpenyőjében továbbra is egy kifejlett elefánt ücsörög, az én kis belgyógyász-porcelánfutóboltomban.
Január 6. …vagy amit kapartok
Kedves naplóm! A heti második 47 perces futás a két nappal ezelőtti tökéletes másolatára sikeredett, bár eltérő útvonalon. A helyzet nem romlása felbátorított. (Illusztrációképpen annyit hadd tegyek hozzá, ez az “örvendetes” helyzet majdnem másfél perccel lassabb ezreket jelent az október közepén tapasztaltaknál.) Újabb elméletem szerint ahhoz, hogy megállapíthassam, valódi-e a trendforduló, egy óvatos, de határozott terhelés szükséges, ami után a regeneráció menete oknyomozó riporterként tudósít majd a dolgok aktuális állapotáról.
Január 7. Téli Körös helyett tavaszi BörzsönyKapuja
Kedves naplóm! Kitaláltad, a legjobb módszer a tegnap említett tesztre egy teljesítménytúra. Nomen est omen. Józan és részeg számítások szerint is március vége előtt nem tudok majd érdemi hosszút futni, viszont a mostani állapotomban a TT tökéletes pótlék, ráadásul ha rendesen szedem a lábam, a pulzusom szinte a megfelelő zónába kerül. Más kérdés, hogy ebben az állapotban bármiféle adaptáció mostanság történik-e. Vagy legalább nem rombolom tovább a berendezéseket. Valamilyen rejtélyes okból az utóbbi évek beindításaként funkcionáló mezőberényi túrát idén nem a hónap első hétvégéjére szervezték, így valami szin(t)es alternatíva után kellett néznem. Határozottan jól döntöttem. Ha az ember csak a Börzsöny környékére megy, akkor szinte az egész túra alatt fixírozhatja magát a hegységet.
Január 09. Hardcore
Kedves naplóm! Nem lehetett tovább tologatni az erősítések újrakezdését sem, bármennyire lélekromboló ez most a jelen helyzetben. Elsőként a kétféle gimnasztika-variánsom közül a törzserősítő verzió nyerte meg magának ma az induló idősávot. Madárkutya. Döglött bogár. Meg az egész állatkert, mindenféle plank(ton)ostól.
Január 10. Baby steps
Kedves naplóm! Nem estem vissza! Úgy tűnik, 3-4 hét elég ahhoz, hogy a lórúgásnyi adagokban mért D-vitamin legalább elkezdje a normál szint felé terelni a terelni valót. Két nap láblógatás elég volt az élettani mutatóknak a normalizálódásra, ezért a napot futással kezdtem. Pedig nincs is újév. Egy árnyalatnyival megint jobban ment, de még mindig fájdalmasan kiábrándító vánszorgás zajlik. A sors sokadik aljas trükkjeként tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint amit egyébként is terveztem januárra: lassú, 140-es pulzus alatti futások, végtelen mennyiségben. A bökkenő csak annyi, hogy a végtelen mennyiséget némileg máshogy képzeltem el. Nem mintha lenne értelme a 2-3x végtelennek.
Január 13. Black Friday
Kedves naplóm! Te tudod a legjobban, mennyire adok a látszatra, ezért talán nem meglepő módon a meglehetősen szűkre szabott lehetőségekhez mérten próbáltam némileg idejekorán egy, a “normálishoz” kísértetiesen hasonlító ritmust kialakítani. (Most ezalatt négy, egyelőre kiábrándító futást és két erősítést értek.) A heti harmadik bő 45 perc már nem volt annyira biztató, de sebaj. A vicc kedvéért pontban félúton engedélyeztem magamnak egyetlen hill “repeatet” (értelemszerűen az alföldi kiadásból, majd pár hét múlva jön a második ismétlés…), vagyis egyetlen percig tempósan szaladtam felfelé egy felüljáró tetejére. Túléltem, agyvérzés nélkül. Timing Tihamér és a Garmin algoritmusok zenekara ma döbbent rá, hogy valami nem stimmel: az edzés állapotát jelző mutatóból most először sikerült egy év alatt kicsiholni a piros jelzést (“Terhelés”). Ez azt jelenti, hogy emelkedő mozgásmennyiség ellenére a teljesítmény csökken… (Szerinte még mindig 50 fölött van a VO2maxom, a képlet szerint behatárolt idő alatt nem lehet ennyit romlani. Fogd meg a söröm.) Nocsak-nocsak. Ennek örömére az estéből bő 20 perc a dinamikus stabilitás fejlesztésével telt, leporoltam a Jumpert…
Január 15. 10k maraton
Kedves naplóm! Az év első hosszúfutása! Vagy valami olyasmi. 10,3k, a normalitásimitáló-hét befejezéseként. A forgolódó szél és a néhol sárban tocsogás miatt nehéz a sokadik rehab szempontjából értékelni a mai etapot, a legnagyobb eredmény, hogy egy viszonylag aktív hét után nem fordult katasztrófába semmi. Még. Mentálisan nagyon kellett már az, hogy legalább a holdról úgy nézzen ki, mintha rendesen futnék, de még így is rettenetesen keserves lesz ebben az ütemben megint visszacsimpaszkodni… És semmi garancia nincs arra, hogy ez a szinte észrevehetetlen ütem fennmarad. Egyelőre azért lehet annak örülni, hogy futottam (…) heti négyet, 35k értékben. Bőven ki fog tavaszodni, mire ez érdemben változni fog, ha egyáltalán. Türelem, a kurva anyád!
“a voluntary attempt to overcome unnecessary obstacles”
Nem könnyű évösszegzőt, urambocsá’ évértékelőt írni a 2022-es futóesztendőről, különösen annak tudatában, hogy megint kinéz számomra egy hosszabb, egyelőre megjósolhatatlan időtartamú és indokoltságú kihagyás. Mindezek mellett az elmúlt 12 (vagyis abból inkább az első 10) hónap nem kizárt, hogy a legfantasztikusabb időszaka volt a szaladgálással töltött másfél évtizedemnek, így nem mehetek el szavak nélkül a történtek mellett. Őrült nagy a kísértés a mindenféle számokra alapozott teljesítmény-mélyelemzés mocsarába süllyedésre, de ehelyett azokra az élményekre és jelenségekre közelítenék rá röviden, amik tanúhegyként meredeznek ki az elmúlt futóév tájképéből.
Mielőtt belekezdenék, idedobálok azért számokat, illetve egy csodálatos igényességgel készült ábrát szintén. Idén e sorok írásáig 2318 kilométert futottam, összesen 194 darabban, ez a Garmin Connect alapján 11,36 kilis átlag futásonként. Összesen 225 órát, vagyis szűk másfél hetet fecséreltem el futkorászásra, a január-februári 100k-s hónapokról “apránként” felugrottam a szeptember-októberi havi 300k-ra. Így utólag dicséretes fokozatosságnak tűnik. Szinte. Majdnem. Összesen 11 versenyen indultam el (az előző évhez képest 1000% növekedés!!!), amiket hosszú mérlegelés és méricskélés után egyenletesen elosztottam (nem), a Sasfészek Roham és a CTS Dorset kivételével jóformán csak a hosszú májusban és a hosszú szeptemberben kompetitívkodtam.
Igazán impozáns infografika
A futás mellett a szófosásról sem árt megemlékezni: ezzel együtt összesen harminc poszt készült 2022-ben erre a blogra, szinte kéthetente jelent meg némi összefüggéstelen tartalom, és ebből csak 3-4 volt nyúlfaroknyi eseménybeharangozó. Egy kisebb kötetet/füzetecskét megint kiadhatnék (34 ezer szó…), bár ez az egész nagyjából annyira értelmetlen mint a futás önmagában. Ebben az évben javarészt élveztem is az írást, de szemmel láthatóan elfogyott a kreatív lendület az év második felére, jót fog tenni egy rövidebb-hosszabb kihagyás. Előbb azonban lássuk az idei legkedvesebb futással kapcsolatos történéseket, jelenségeket és momentumokat.
Ízelt lábak
Az év explicit és kiemelten elsődleges célja az értelmes futómennyiségek visszaszerzése volt, mindez az ízületeim, különösképpen a térdeim visszataszítása nélkül a sötét, futás nélküli középkorba. Noha nem ment minden teljesen döccenőmentesen, de határozottan kijelenthető, a lábaim immár kibírnak terepmaratonokat probléma nélkül. Voltak az év közben olyan napok, amikor nem tűnt minden ennyire egyértelműnek, ám ezek a rosszabb napok mindig értelmet nyertek valamilyen ok-okozat összefüggésben, jelenjen meg a kontextus akár hétköznapi szükségszerűségek (pl. létrán egyensúlyozás órákig, házcsinosítás okán, pincébe/padlásra lehordott/felhordott súlyos holmik), vagy a tőlem megszokott pillanatnyi agyahagyottság (az éjszakai túrán a tervezett bő húsz helyett bő negyven km lekocogása) képében. Mondhatni, oltári mázlim van, a jelek szerint nem tettem tönkre örökre és visszafordíthatatlanul a forgórészeket, és ez részben igaz is. Ugyanakkor egész évben tartottam a súlyom, napi szinten nyújtottam, illetve célzottan erősítettem hetente 2-3 alkalommal, és ugye a 194 futás az 194 darab 10-15 perces bemelegítést jelent, amit szintén nem hanyagol(hat)tam el. Dolgozgattam ezért az észbontó szerencséért csöppet.
A játék az nem játék
Az év első posztjában arról értekeztem, hogy a rásérülés elkerülése mellett a legfontosabb aktuális teendő valamiféle öröm és szabadság visszacsempészése lenne a szaladgálásba, két év elég szigorú terápia és gúzsba kötöttség után. Ez inkább sikerült, mint nem. Az év első fele még elég óvatosan telt, de a júliusban elkezdett második ciklus már tényleg maga volt a merő élvezet. Amellett, hogy akadtak az “edzéstervemnek” kőbe vésett alapvetései (öt nap futás egy héten, két feladatos futással, egy hosszúval, illetve a táv/futással töltött idő nagyságrendje), az ördögi részleteket általában in situ alakítgattam ki, néhol akár röptében improvizálva, és egy-két látványos melléfogás mellett szerintem sosem esett még ennyire jól 8-10 hét futás. Gyakorlatilag minden egyes percet imádtam, még azokat is, amikor elmértem picit a Yasso tempóját, vagy kevesebb/több lett egy valahányszor 200/400/800/1600. A futóóra beüzemelése sem járt szerencsére túlreagálási reakciókkal, vagy hatott a saját korlátok közé hajtogatott szabadság ellenében, viszont sokkal könnyebb volt a mindenféle idióta flikflakot kivitelezni, amiket kiírtam magamnak. Volt olyan feladatos edzés, amit vagy negyedórán keresztül pötyögtem befelé előző este… (Még nem jöttem rá, hogyan lehetne a lépcsőket egyszerűen/ismétlésekkel rögzíteni.) Egyébként nagyjából beigazolódott az, amit az óra „tesztposztban” írtam. Az algoritmusai néha tökéletesen, de végtelenül meggyőzően ostobák (lásd még a manapság divatos ChatGPT által generált szövegeket), viszont ha nem az általános érvényű megmondásaira figyelünk, hanem a saját rögzített értékeinkben beálló változásokat igyekszünk detektálni, akkor akár a fizikai tüneteknél jóval hamarabb felfigyelhetünk potenciális problémákra. Utólag például a body battery értékeimben már október elején megfigyelhetők voltak azok az apró regenerációs nehézségek, amiket futóteljesítményben és a pulzusértékekben csak a hónap közepén-végén vettem észre.
Lokál&DIY
Idén közhelyszámba ment az, hogy jelentősen megcsappant a futóversenyeken elindulók száma, és ez érthető módon kihatással volt a szervezők aktivitására, lelkesedésére és lelkiállapotára. Jómagam is neveztem olyan futamra, ami aztán érdeklődés hiányában elmaradt, épp ezért örülök nagyon annak, hogy a 11 versenyem zöme olyan helyi, vagy egyéni kezdeményezés volt, ami inkább a csináld magad jegyében zajlott, vagy erősen épített a helyi erőkre, illetve azok összefogására, és inkább közösségi élményben mérte a sikert, mint az anyagi megtérülés szemszögéből. Az évnyitó Sasfészek Roham beillett egy fasza közösségi futásnak, emlékezetes marad a Fuss Szada táncos bemelegítése és lángosa, valamint nagyon megszerettem az Auriga tavaszi versenysorozatát, szinte “itthon”. A DINPI25 valamint a Túzok Trail helyi futók+Nemzeti Park kooperációi szerintem szintén hosszabb távon életképesek és – ami legalább ilyen fontos – szerethetőek lehetnek minden érintettnek. Engem mindenesetre megvettek. Jövőre valószínűleg még ennyire sem lesz kedvező a klíma a versenyszervezéshez, remélem, ez nem szegi kedvét azoknak a Szent Őrülteknek, akik ilyesmivel foglalkoznak. A magam részéről igyekszem majd támogatni a lehető legtöbb ilyen kezdeményezést (mint ahogy rendületlenül járok alföldi TT-kre, részben hasonló megfontolásból), főleg ha futásképes állapotba sikerül hozni magam valamikor.
A verseny az verseny
Nem meglepő módon sosem vettem túl komolyan a futóversenyek verseny jellegét, ami 20-30 kiló felesleggel valahol nem is túlságosan érthetetlen. Persze, az ember motivációs céllal mormol magának olyasmiket adott esetben, hogy „akkor a piros dzsekis embert még az egyenes végéig utolérem!”, netalán „jó, ennél a gruppettónál gyorsabban fogok felérni ezen a mászáson!”, ám ennek vajmi kevés köze van a valódi versenyszellemhez. Valamit mindenesetre már az év elején megsejtettem, nem véletlenül írtam a már említett, évindító posztban ilyesmit: “Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.” (A sors újabb fintoraként később a DINPI25-ön éppen 17. lettem.) Természetesen nem annyira a helyezés, hanem egyáltalán a kompetitív szellem adott esetben túlságosan előtérbe nyomakodása az érdekes, amitől sok év ellenkező irányú szocializáció után ugyan nem nagyon tartottam, de ahogy mondják, lakva ismeri meg az ember a másikat. Még az egyik Aurigán dokumentált kis párbajt is inkább mókának éreztem, ám amikor a Túzok Trailen egy óra után csak egy embert láttam magam előtt, aki ráadásul nem igazán távolodott, akkor kicsit elgondolkoztam. Lehet van olyan szituáció, amikor nem biztos, hogy mindentől függetlenül az előzetes, közepesen konzervatív versenytervhez kell tartani magam. Ha úgy hozzák a körülmények, bele kell menni egy kis pofonzuhatagba. Azt persze fel kell tudni mérni, mikor hozzák úgy a körülmények. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ezeket a kisebb csörtéket, vagy nem faszogányos dolog megnyerni egy futóversenyt (még akkor is, ha mindössze tucatnyian állnak rajthoz a távodon), és ez az év ebből a szempontból is nagyon hasznos tanulópénz volt. Szinte teljesen tét nélkül és/vagy véletlenül keveredtem ilyen helyzetekbe, és most már azt hiszem, tudom helyén kezelni ezeket, mikor mibe érdemes beleállni, illetve mi az a határ, amin túl már a móka kárára menne az egész. Némileg persze árnyalja a képet, hogy móka (minősített esetben verseny”stratégia”) alatt még mindig elég sokszor azt értem, hogy az ájulás határáig kihajtom magam…
Futás
Ez most enyhén együgyűen hangozhat amolyan csúcspontként, de az utolsó említésre méltó 2022-es élmény számomra maga a Futás, teljes valójában. A legegyszerűbb magyarázat erre nyilvánvalóan a bő két év kihagyás, ami után 10 hónap gyakorlatilag zavartalan, háborítatlan és (szinte) büntetlen rohangászás irgalmatlanul hiányzott már nekem. Ezen felül azonban, mint arra az év során néhányszor már utaltam, az egész futás dolog néha egy teljesen új sportnak tűnik, vagy inkább gazdagabbnak, mint mikor valami alapvetően nagyon jó dolgot még leöntünk sziruppal, aztán a biztonság kedvéért beszórjuk valami édes törmelékkel. A mozgás másnak érződik, és év közben is sokat alakult: a bemelegítési rutinom része lett valamennyi futóiskolázás, és a tavaly decemberi chi running gyorstalpaló bizonyos részeit folyamatosan igyekszem fejleszteni-beépíteni. Ennek csalhatatlan jele, hogy az év második felében néha már akadt olyan regeneráló kocogásom, amikor odafigyelés nélkül 170 fölé került a lépésszámom. Továbbra sem futok szépen, és kimondottan nem vagyok egy légies jelenség, de összeszedettebbnek tűnik az egész mozgássor, és ez belülről is érződik. A járulékos, relatív gyorsulás gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, és ennek kapcsán valamennyire megértettem a Ronnie O’Sullivan-i futás és kocogás közötti éles distinkciót. Annak idején rémségesen megsértődtem, amikor olvastam, The Rocket szerint a valódi futás az valahol a 6:30-as mérföldeknél kezdődik. Mivel akkoriban ilyen tempóban akár több másodpercet is képes voltam futni, igen arrogáns megnyilvánulásnak éreztem ezt. Még most is elitistának gondolom, viszont azt kell mondjam, tényleg van egy igen speciális érzete annak, amikor az ember fél órát, vagy akár többet tud hasítani 4 és 4:30 perc közötti kilikkel. Futni rohadt jó, gyorsan futni meg gecijó tud lenni néha – máskor meg nem esik annyira jól, és a lassabb az igazi élmény. Csak futás legyen.
Ez volt 2022, hogy jövőre mi lesz, arról fogalmam sincs.
A napi intenzív percek száma kettőre ugrott. Ezt a Garmin Connect mutatóhömpölyéből az egyik kevésbé frekventált mérőszám által detektált, valóban lenyűgöző teljesítményt azzal értem el múlt kedd reggel, hogy megfőztem a kávémat. Mivel az év első 8-9 hónapjában néha negyed óra iparkodósabb gyaloglás el tudott hussanni Timing Tihamér és a mögötte szorgoskodó algoritmusok intenzitást vizslató radarja alatt, egyre erősödött bennem a gyanú, a túledzettség-teória óriási vakvágánynak bizonyulhat. Ennyi erővel arra is foghatnám a futásteljesítményem és az általános erőnlétem visszaesését, hogy a Föld lapos. Persze, jól tudjuk, a Föld szerencsére hegyes, nekem pedig ha közel három hét szinte ágynyugalom után (értsd: nulla méter futás) nemhogy lefelé, de még mindig felfelé mászik az éjjeli átlag, meg a nyugalmi pulzusom, akkor felmerül a téves öndiagnózis valószínűsége. Ami egyrészt valahol felszabadító érzés (tehát máshogy voltam ostoba, mint elsőre képzeltem), másrészt viszont osztódással szaporítja a kérdőjeleket. Ha nem túlerőltetés, akkor mi a fene?
Különösebben nem éreztem betegnek, vagy betegebbnek (…) magam, mint általában. A szokásosnál némileg fáradékonyabb voltam ugyan az utóbbi időben, de ez még passzolt is a “leamortizáltam a szervezetem”-elmélethez. Ez utóbbival párhuzamosan többet ettem a szokásosnál mostanában, bár az övem alapján (regeneráció alatt mérlegre állni tilos!) ez nem járt jelentős súlygyarapodással. Tanácstalanságom leplezendő, és mivel a dokim úgyis a laborba küldene legelőször, hirtelen felindulásból bejelentkeztem másnapra egy post-covid tesztekkel bővített vérvizsgálatra. Ez nem volt igazán olcsó, de mivel nyár végén egy TB által fedezett nagylaborra nagyjából három hetet kellett várnom, úgy döntöttem, inkább nem halasztom ezt 2023-ra… Szerdán a vámpír néni levette a vért a konténerben, csütörtökön reggel megjött a lelet. A kapitalizmus napos oldala. Khm. Az a luxusállapot állt fenn tehát hirtelen, hogy lett két vérképem négy hónap eltéréssel, akár elmozdulásokat is lehetett vizslatni. Ahogy edző, úgy egészségügyi szakember sem vagyok, de természetesen a dokilátogatás előtt elemeztem a számsorokat. Az első, amire rájöttem, hogy az eltérő laborok eltérő referencia/normálértékekkel dolgozhatnak adott esetben, tehát ugyanaz a mért érték lehet az egyik leleten megcsillagozva pirossal anomáliaként, míg a másikon nem. Szerencsés esetben megbízható weboldalak harmadik tartományt adnak meg.
Elkezdtem bogarászni az intervallumokat, de elsőre semmi rémisztően meghökkentő nem akadt a számokban, volt, ami még javult is az elmúlt hónapokban, illetve amik évtizedek óta általában az alsó határ környékén vannak a véremben, azok most sem ütötték ki a plafont. Az esetleges csendes covid hipotézis sem tűnt járhatónak, a gyulladást indikáló mutatók szerint nincs semmi különösebb látnivaló odabenn ebből a szempontból, bár a fehérvérsejtjeim arányai eltolódtak egy csöppet, noha azok sem vészesen. Az abszolút számok bőven határértéken belül voltak, de a fehérvérsejtek közül a limfociták és a monociták mellett kevésbé reflektorfényben lévő eozinofil granulocitáim aránya elég magas lett. Ezek “elsősorban a paraziták (főleg féregparaziták) elleni védekezésért felelnek”, mint az közismert (…), de jó szolgálatot tesznek a vírusfertőzések, az allergia és az asztma semlegesítése során. Hát, ezzel egyelőre nem lettem sokkal okosabb.
Menjünk tovább, ha van hova tovább. Ááá, mértek D-vitamin szintet is, azt szeptemberben nem nézték, ráadásul pirossal van. 11. Mennyinek kellene ennek lenni? Harmincnak. Nagazmeg. Húsz alatt hiány, tíz alatt súlyos hiány. Pazar. Szerencsére csak a csontok, az izmok, az idegrendszer és az immunrendszer fenntartásához és megfelelő működéséhez alapvető. Biztos semmi köze nincs az elgyengülésemhez, de mi a csuda okozhatja? Napfényhiány kilőve, egész évben napon futottam. Nem szedek semmi gyógyszert, ami rásegítene. Ép vese- és májműködés. Szerintem megvan. A bélműködés olyan zavarai, amik a tápanyagok, vitaminok felszívódását akadályozzák…
Columbo doktor valószínűleg ennyiből már sarokba szorította volna a tettest, de nekem ennél egyértelműbb makrojelekre volt szükségem a diagnózis kialakításához. Az univerzum a jelet a hétvégén küldte, amikor a porcelántrónból Nematóda Némó kis farkincájával pajkosan kiintegetett, mielőtt rögtönzött tengeralattjáróján újabb kalandokra indult volna az emésztőrendszerem hátsó traktusai után immár Szajol csatornáiban. Még úgy is megrázó élmény gazdatestté válni, ha tulajdonképpen lassan 15 éve tekintek magamra Koffein Kapitány gazdatesteként. További parazitákra viszont nem teljesen voltam felkészülve. Hétfőn a háziorvosom a leleteim, a tüneteim és az észlelésem alapján végül helybenhagyta a diagnózist, így most mebendazol hatóanyag segítségével épp halálra éheztetem a kis geciket, illetve elkezdtem a D-vitamin visszapótlását, napi 4000E ágyúzásával. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen könnyen megúszom, és csak ennyi a gond, de még ez is elképzelhető. A kutyákok mindenesetre szintén kaptak féreghajtót karira, látok rá némi esélyt, hogy valamelyik blökinktől jött a vendég.
Igazából rettenetesen elegem lett abból, hogy mindig jön valami gebasz (a mostanit mondjuk nehéz sérülésnek nevezni), így jövőre egyelőre egyáltalán semmit nem tervezek futófronton. Persze, ha a D-vitamin szintem helyreáll, az idegrendszerem szebb és perspektivikusabb világot fog látni, ráadásul belső napsugárként a D-vitamin szintézist fokozandó, valószínűleg készül még egy, az idei évet értékelő blogposzt ide. Addig is:
Nagyon Kellemes, Bélférgektől Mentes, Áldott Karácsonyt, és Futóélményekben Gazdag Új Évet Önöknek!
Több iskola létezik arra, hogyan készüljünk fel egy embert próbáló megmérettetésre futóként. Ezek egyike sem bátorítja túlságosan azt a gyakorlatot, mely szerint a verseny előtti napon keljünk kora hajnalban és utazzunk lehetőleg 12 óránál többet. Hajlamos vagyok ugyan időről-időre kétséges kimenetelű innovatív megoldások kipróbálásra, de azt kivételesen még én sem gondoltam, ez a bolygó hollandi jótékony hatással lesz a teljesítményemre. Tiszta szerencse, hogy minden hétfőn hármat köpök kelet felé egy barna kavicsra, illetve a jelenlegi, túledzett-kipukkadt év végi “formámból” kifolyólag egyébként sem lehettek bármiféle elvárásaim egy maratoni távú terepversennyel kapcsolatban, így a rápihenés egyébként sem növelte volna érdemben az esélyeimet. A cél tehát ezek után nem lehetett más, mint épségben megérkezés a futam színhelyére, közepesen jól tápláltan és kellőképpen hidratáltan. Ez sikerült, kisebb bizonytalankodás után megtaláltam Paul házát is, aki egy népszerű internetes platform hathatós közreműködésével bérbe adta nekem a kisebbik földszinti szobáját két éjszakára, a térség turistaparadicsom jellegéhez mérten emberbarát összegért. (Végül nem készült videó, kárpótlásként szinte válogatás nélkül feltöltök egy csomó képet, csakis az Önök kedvéért.)
Banjo PierWelcome to Swanage, England
Kipakoltam, felbontottam a söröm, meg előkészítgettem ímmel-ámmal a cuccokat másnapra, közte a kötelezőket, de nem nagyon vitt a lélek a pontos lajstromozásra, fáradtan nem szeretem ezt csinálni. Nem azért zötykölődtem ennyit (részben kényszerből, részben költséghatékonysági megfontolásokból), hogy kizárjanak valaminek a hiánya miatt (bár másnap nem találkoztam razziával a verseny közben), vagy kifelejtsek valami nekem fontosat, így a futózsák véglegezését reggelre hagytam. A szervező Endurance Life messziről egy közepesen kisipari vállalkozásnak tűnt, akik jó érzékkel igyekeznek kihasználni azt, hogy egy szigetországnak definíció szerint is viszonylag sok partvidéke kell legyen, ahol lehet (Angliában, meg Walesben ráadásul egész sok helyen kifejezetten érdemes is) terepfutóversenyt rendezni. Versenystratégiát teljesen feleslegesnek tűnt összeállítani, nagyjából az volt a kérdés, hogy 25 és 35 kili között hol fog kiborulni a bili, és utána mennyire lesz lelkivilágom senyvedni. Az elején bármennyire akartam volna, nem nagyon lehetett spórolni sem, a szint és a hullámvasutazás döntő többsége oda lett belegyömöszölve, legalábbis ekkor még ezt gondoltam a szinttérkép alapján. A rajt a semmi közepén volt (ahová szerencsére elvitték busszal a versenyzőt, ha kérte, nyilván kértem, négy fontot a hülyének is), ahonnan el kellett futni délre a vízig, majd nyugatra indulva csináltunk egy nagyjából tíz mérföldes, béna fektetett nyolcas alakú hurkot, hogy aztán a rajthelynél újra felbukkanva a második kezdés után a tengerhez eljutva immár keletre fordulva meg se álljunk a célig, Swanage Beach csodás fövenyéig (az ultratávosok szerencsések voltak, ők az első hurkot, ami a legpazarabb része volt a pályának, kétszer csinálták, persze a járulékos szinttel együtt). Így festett mindez térképen, az ábra alsó része egyáltalán nem metrikus mértékegységekkel operál:
Egy hónapon belül másodjára álltam át a téli időszámításra, így reggel az előző napi megpróbáltatások ellenére viszonylag korán felébredtem, összerendeztem a cuccot, bekevertem az izót, megettem a muffint, belegyömöszöltem mindent a zsákba, majd beöltöztem. Elsőre a rövid-hosszú-rövid, réteges felsőruházat mellett döntöttem, esőt három különböző előrejelzés is leghamarabb délután egy-két órára ígért, ami a fél kilences rajtot szem előtt tartva minimálisan kecsegtetett azzal, hogy megúszom az égi áldást. Ugyanezen előrejelzéseknél egy pillanatra megakadt a szemem a környező napoknál jóval erősebb szélen, de úgy voltam vele, az a 60-70 km/h biztos csak a legerősebb széllökés hipotetikus értéke a legkitettebb szirt tetején.
Reggel hét előtt léptem ki az ajtón és kezdtem közelíteni a parkoló felé, ahonnan a buszok indultak és a rajtszámomat vehettem fel (helyieknek kipostázták a verseny előtt, az overseas runnernek nem járt ez a kiváltság/kockázat). Az utcán kihalt félhomály fogadott, csend csak azért nem, mert a helyi sirályok önkéntes dalárdája már lelkesen megkezdte aznap reggeli előadását. A main beach car parkba érve még épp láttam a fél órával korábban rajtoló ultrások buszait elindulni, hogy aztán gyorsan megtaláljam azt a kis asztalkát egy sövény mellett, ahol a magamfajta renitenseknek kiosztották a participant numbert. Nem volt túl barátságos idő, ezért viszonylag hamar elhelyezkedtem a buszon, és bambán néztem kifelé az ablakon.
A jövés-menésről átterelődtek a gondolataim arra, hogy mi a csudát is keresek én itt egyáltalán. Minimálisan sem keveredtem versenyhangulatba, ugyanakkor ez valahol egyáltalán nem volt baj, mivel az év végi kipukkanásnak hála hiba lett volna bármiféle kompetitív gondolatcsírát társítani a napi teendőhöz. Nem az volt a kérdés, lesz-e vidám taposás a szopórolleren, hanem az, mennyi. Szerencsére ezen a tájon még a félholtan támolygás is nagy élmény. Ünnepi hangulatban sem voltam, ez már némileg jobban aggasztott, elvégre, ha már a szó legszorosabb értelmében versenynek értelmetlen lett volna felfognom a rendezvényt, ajándéknak viszont nagyon is. Három éve az sem volt biztos, hogy futhatok általam értelmesnek tartott távokat valaha, most pedig két kihagyott és egy végigszaladgált év után újra terepmaraton (kellő nagyvonalúsággal tulajdonképpen ultra) rajtja felé tartottam, a világ egyik legszebb és legkülönlegesebb partvidékén. Sok mindent lehetne most írni, és lehetett volna akkor gondolni még, ám ennek a kirándulásnak valahol épp az lett a lényege, hogy mellőzzük a túlgondolást, arra ott van az év további 362 napja.
Mire tele lett a jármű és elindultunk, egyenesbe állítottam magam, nem volt azért nehéz a nagybetűs M.Ó.K.A.-faktorra rávezetnem a pillanatokra eltévelyedett gazdatestet. A busz egyre keskenyebb utakon tekergett a tipikus angol tájban (közben megcsodáltam a Corfe Castle-t, némi büszkeséggel, elvégre 14 évvel ezelőtt adományoztam pár fontot az állagmegóvásra, ami szemmel láthatóan magas minőségben lezajlott), majd elhaladtunk néhány hatalmas vörös lobogó mellett. Ezeket elég egyértelmű vészjelzésként helyezték el. Amikor az előbb azt írtam, a rajt a semmi közepén volt, akkor a semmi az az ország egyik legnagyobb, harci járműveknek fenntartott katonai lőterét jelentette. A track első fele lényegében végig ezen a gyakorlótéren kanyargott, ami csak bizonyos időközönként átjárható a civilek számára. Ez különösebben nem zavarta a benn sok helyen békésen legelésző birkákat és teheneket, de gyanítom, van valamilyen koordinációs mechanizmus arra, hogy lehetőleg ne keveredjenek a tűzvonalba. (Ettől még lelki szemeim előtt többször megjelent a nap folyamán a tehén, akit tüzérségi támadás és aknatelitalálat ért, de ez csak engem minősít.)
A Whiteways Viewpoint nevű hely parkolójánál szálltunk le a buszról, ahol két lépés után azt éreztem, rögtön átváltozom papírsárkánnyá és belerepülök a vakvilágba. Nem a szél ért váratlanul, hanem az az irgalmatlan erő és ellentmondást-nem-tűrés, amivel szinte megállás nélkül tombolt. Mire észbe kaptam, egy tockossal már le is ütötte a sapkát a fejemről, amit csak kisebb kerülőúttal tudtam visszaszerezni egy kerítés túloldaláról. A rajthelyig tartó rövid séta alatt radikálisan átértékeltem a napi divatot, és az indulásig hátralévő bő tíz perc nagy részét a hosszú réteg széldzsekire cserélésével töltöttem. Közben gondosan rá kellett állnom mindenre, amit a földre tettem, nehogy vándorútra induljon.
Nem volt túlcicomázva a rajt, egy teherautó volt csak ott a leadott cuccoknak. Némileg találomra odaálltunk a földútra, és egy pár mondatos eligazítás után neki is iramodtunk, mind a 141-en. Mire széthúzódott a mezőny, és felvettük a ritmust, beértünk Tynehambe, ami élő példa arra, nem csak víztározók kialakításakor ürítenek ki örökre falvakat parancsszóra, ez szintén megesik katonai gyakorlóterek és civilizált monarchiák esetében. A második világháború alatt “kérték” meg a lakosságot a távozásra, aztán a háború után kisajátították a területet és úgy maradt, jobbára romként, a mai napig látogatható mementó gyanánt. Ahogy Paul mondta, „nekik is kell valahol gyakorolni.” Mint házigazdámtól később megtudtam, nagyobb dzsemborik esetén rendesen libegnek náluk az ablakok, de néha előfordul, hogy nincs tévé, vagy telefon sem. A bemelegítő mászás a falu után még elég barátságos volt, és noha vártam, hogy kibukkanjunk a partnál, nem erőltettem túlságosan. Közben kisütött a nap, és ahogy a fény lassan végigvonult a sziklákon, úgy terült el a vigyor az én fejemen, hogy aztán ott is maradjon mintegy három órán keresztül. Megérkeztünk. Isten hozott a Jurassic Coaston!
Hetes számú vágóhídPondfield Cove és Worbarrow beachA part Mupe Bay-igFényképezgetünk, fényképezgetünk?
Nem könnyű szavakat találni arra a látványra, ami itt várja a futót, ráadásul a technikázás (pompás, gazdagon sziklás ösvények) és a mászás kedvelői sem távoznak innen üres kézzel/nem gyötört lábbal. Azt gondolná az ember, ahol 0 és 200 méter között váltakozik a tengerszint feletti magasság (a track egyszer -9 métert említett, picit aggódtam, nehogy valami mélységi barlang-búvárkalandba fulladjon a futás), ott orbitális alpinista-kihívásokra azért nem kell számítani. Nos, a lehetetlentől szintén távol áll ezeket teljesen hanyagolni, sőt, végül a hivatalos .gpx-től eltérően 1000 méter szint helyett 1500 métert számolgatott össze a Garminom a célig. A szél természetesen tovább tombolt, az összébb húzott sapkát megint levitte a fejemről (ha nem akad fenn egy kerítésen, sosem kapom el többé, így inkább elcsomagoltam ezek után), néhol tempósabb haladás közben akár egy métert is arrébb sodort oldalra, egyszer pedig egy nagyobb lökés gyakorlatilag megállított lefelé száguldás közben, a nap folyamán ekkor kerültem legközelebb egy méretes boruláshoz. Arra azonban tényleg nincsenek szavak, amilyen látnivalók gyors egymásutánban következnek ezen a partszakaszon (vagyis szavak vannak, jelzőből lehet hamar kifogyni): Cow Corner, Arish Mell, Mupe Bay, Fossil Forest, Lulworth Cove, pedig ezekből egy-egy önmagában is pazar lenne. Szombat délelőtt lévén a futókon kívül turista kollégák szintén tömött sorokban vonultak ki, ennek köszönhetően egy helyi legendát, a Fridzsideres Embert ismerhettem meg.
Flower’s Barrow@man_vs_fridgeLulworth CoveA lőtér vége, avagy Lulworth Ranges West EndWest Lulworth MemorialArish MellTehenek és tankok
Irgalmatlanul élveztem az egyébként elég kemény liftezést, magamhoz képest jól haladtam, bár lefelé sem lehetett ész nélkül csapatni túl sok helyen – volt, ahol semennyire, csak gólyalábazni a hegy oldalába vájt lépcsőkön. Ha bármiféle kritikával szeretnék élni az útvonal felé, az az lehet, hogy az ikonikus Durdle Doorig nem mentünk el, pedig már csak egy bő mérföldre lett volna az első ellenőrzőponttól (egyben fordítótól) West Lulworth-ben. Terepfutó beszámolók elmaradhatatlan része a frissítés, a terülj-terülj asztalkám kínálatának taglalása. Esetünkben volt minden, ami szokott lenni, annak ellenére, hogy a versenykiírás kitért arra, abrakot vigyen mindenki magának, a CP-ken elérhető asztal kiegészítésként szolgál mindössze. Akadt ott mandarin, banán (ebből egy csücsköt elmajszoltam), csoki, valami furcsa energiakocka (ezt nem mertem később sem megkóstolni), pár gél, illetve a későbbiekben valami puszedli-féle, meg chips is. Számomra kuriózum a víz ad libitum adagolhatósága volt, a kitett kannákból egy pedál nyomogatásával lehetett kiszivattyúzni a szükséges mennyiséget. Nem időztem sokat, haladtam tovább, visszafelé jobbára a fektetett nyolcas belső, szárazföldhöz közelebbi oldalán haladtunk, ami nem volt csúnyább, csak néhol csendesebb. A nyolcas hasánál, a közös szakaszon, ahol mindkét irányba elhaladtunk, jött szembe néhány ultrás, akik már a második körüket erőltették, szórakoztató volt az egyik huplin ahogy a szélben ők lefelé próbáltak vitorlázni, mi meg meglovagolni próbáltuk ugyanezeket az áramlatokat (még az ujjam is a kamera elé fújta a rohadék dokumentálás közben):
A rajthely felé közeledve a feltűnésmentes belső oldalt kihasználtam egy rövid pit-stopra a susnyásban (elfelejtettem, hogy az egyetlen szervezett, hivatalos WC Tynehamben hamarosan ismét útba esik, amúgy a pálya nagy részén egy óvatlan villantást tiszta időben még Bretagne-ban is látnak…), és megkönnyebbülve ereszkedtem le a szellemfaluba, a nap folyamán másodjára. Időközben megérkezett néhány turista, az egyik család diszkréten mutogatott a lábam felé, miközben sugdolództak, így miközben elvettem egy sütit, és megtöltöttem a kulacsom, rájöhettem, az a 30 méter szúrós bozót egy órával azelőtt véresre vakarta a bal sípcsontomat… 20 kilihez közeledve értem fel ismét a parthoz, ahol immár balra irányított a crew, hozzátéve, innentől már végig hátszél lesz (persze, persze). Jött két óvatos ezres, illetve meglepően hamar a harmadik CP, amin egy újabb puszedli felkapásával rohantam keresztül, de a pont után még megettem egy szeletet a saját készletből is. Jöhetett a kapaszkodás pálya elvileg legmagasabb pontjához (megközelítőleg 25k-nál), ami után én azt gondoltam, már csak örömfutás fog következni. Mondanom sem kell, ez a szakasz sem volt csúnya, még ha kevesebb is a „nevezetes” szikla.
Van feljebbKukucs
Miután sokadjára kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé. Lassan három és fél órája rajtoltam el, kezdett csikorogni a gépezet, ami azért nem csoda, közelítettem az idei maximumokhoz, mind szintet, mind távot tekintve. Nem téptem magam, ebben egyebek mellett segített az a rengeteg kapu, amin ezen a részen át kellett magunkat hámozni. Mondjuk ez tulajdonképpen az egész pályára igaz, a kerítés és az azon lévő kapu tipikus angol tájtartozékok, ha 87 darabot nem nyitottam ki és csuktam be magam után, akkor egyet sem, plusz még vagy tucatnyin át kellett mászni. Meglassultam csöppet, így utolért Neil, aki látva a lelkesedésem megcsappanását elkezdett traktálni a nála lévő élénkítővel. Nagyon jól tudjuk, hogy főszabály szerint ilyen esetekben hogyan kell eljárni, de Koffein Kapitányként erre az egyre nem mondhattam nemet:
Cserébe megmérgeztem látványosan görcsölő futótársamat néhány sótablettával. A következő szakasz java részét diskurálással töltöttük, kiderült többek között, hogy a srác az előző hétvégét Pesten töltötte ivócimboráival, a negyvenedik születésnapját megünnepelendő… Valamennyire összekaptam magam, egész peckesen érkeztem be az utolsó előtti CP-hez, feltöltöttem a vízkészletet, ettem egy kis csokit, haladtam tovább. Felfelé. Na, remek, arról volt szó, hogy harminc után nem nagyon mozgunk ebbe az irányba. Azzal nyugtattam magam, ez csak a szükséges rossz a part újabb megközelítéséhez a kicsit laposabb és tengerszegény etap után. Valóban így lett, és odafenn a sziklaperemen (ahol tényleg karnyújtásnyira került ismét a víz, csak 50-60 méterrel a perem alatt) ha már nem is vigyorba hajló ábrázattal, de átváltottam kocogásba. Mintegy öt-hét perc múlva aztán vascső került a küllők közé.
Ki tette ide……ezt a lépcsőházat?
A fenti két fotón látható, szintben annyira nem is vészes, V-alakú lépcsőház a szelet ugyan nem fogta ki a vitorlámból (…), ellenben teljesen leamortizált – a nem kifogott szél széttépte a vásznat. A fellépdelés után még átváltottam kocogásra, de pár száz méter után úgy döntöttem, akkor egyelőre a sietésről ennyit. 33k-ig tartott tehát a lendület, ami végül is nagyságrendileg az előzetes várakozásoknak felelt meg, bár jobb lett volna nem megtapasztalni a tank (…) kiürülését. Már csak azért sem, mert az ég megsejtett valamit, kisvártatva elkezdett csapkodni az eső, és a csepergés a célig már csak erősödött. Emlékeztetni kellett magam arra, hogy miért is vagyok itt, így legalább a pergő perceken egyáltalán nem húztam magam, meg úgy általában elmaradt a dráma, abból a minimál-készletből kellett főzni, ami lábnál volt. Mindenesetre a következő 70-80 perc alatt megtett bő 8 kili kevés olyan élményt hozott, amit automatikusan a plusz jel alá huzigálnék be egy nagyobb szortírozáskor, miközben az ilyen időszakok jellemformáló ereje kétség kívül számottevő. Egyre jobban esett az eső, a szél továbbra sem lankadt, a pálya nem volt ugyan szintes, de az apró fűrészfogaknak köszönhetően szinte nem akadt egyenes része (pár lépcsőzés jutott még, hála Istennek), vagy 25-en előztek meg ezalatt az idő alatt („on your right!”), ráadásul a gyomrom is vacakolt, a puszedli, a koffein-lövedék, a helyi víz, vagy bármi más nem tetszett neki. Egyébként boldog voltam. Néha, jobbára lefelé belefutottam, ami édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartson, ezért fél óra után megálltam visszaaggatni magamra a hosszú ujjú pulóvert. Ezen a részen a dokumentálás is lemaradt, elég fatalista hangulatban bandukoltam, felváltva kémlelve a tengert és a sziklákat a lábam előtt. Az utolsó CP-hez, az Anvil Point világítótoronyhoz közeledve lettem képes ismét valami futásszerűségre váltani. A ponton már nem vettem el semmit, feltett célom volt a vésztartalék gumicukrom felbontása a gyomorhelyzet kedvezőbbre fordulása miatt, de annyira elgémberedtek addigra a kezeim, hogy ez a művelet vagy két percig tartott, miközben a fényképezéssel kísérletezésről is lemondtam átmenetileg motorikus nehézségeim miatt. Viszont az utolsó bő két mérföldön haladtam megint, önfeledten gumicukrot majszolva, immár leginkább aszfalton, keresztül a városon. A Beach-en aztán még kivágtam valami hajráfélét, félhomályban, esőben, néhol bokáig homokban bukdácsolva…
Célkapu a távolban, a Banjo Pier mellettOld Harry Rocks, szégyenlősenA célban még Télapót is haluztamRum és elfelejtettemmi cheesecake
A vége majdnem 44k, bő 1500 szint és 6:29:23 lett, amit nem fogok kitenni az ablakba, bár a középmezőny végére még nagyjából odafértem (102/141). Persze legkevésbé az idő és a helyezés volt most a fontos. A túlcicomázott évzáró méltóképpen betetőzte a visszatérő évet, megmutatta, térdfájás nélkül képes lehetek terepmaratonokra, elvégre napokkal a célba érés után is tünetmentes maradtam. A verseny maga nem csak a táj miatt marad emlékezetes, mindent számba véve enyhén szimbolikusan összekeveredett benne a futással eltöltött elmúlt 15 évemből rengeteg minden. A kezdetek a dupla Tauntonnal, a sérülés előtti általános agyatlanságom, a rutinból túlvállalt távok, kalkulált zombimóddal, a minimalistára hangolt egyhétvégés futókirándulások, de talán már egy másfél szinttel bölcsebb, újabb kori hozzáállás és versenymenedzselés szintén. Nem utolsó sorban három napig többé-kevésbé nyugtom volt a világtól, ami idén eddig ritkán adatott meg. A regenerációmat valószínűleg hetekre visszavetette ez a három nap, de akkor sem történik tragédia, ha idén már nem futok egy métert sem. Azért remélem, az ünnepek táján már fogok. És az sem kizárt, hogy jövőre is…
Nem tudom, mit utálok jobban, a színpadiasságot, vagy azt, ha kimaradok belőle. Ez utóbbi természetesen nem fenyeget az évadzáró versenyemmel kapcsolatban, aminél gyomorforgatóbban teátrálisat nehezen tudnék jelen pillanatban elképzelni. Kezdjük mindjárt a helyszínnel, a dél-angliai Dorsettel. Túl sokszor írtam már le itt, de attól még igaz: legújabb kori futókarrierem (…) kezdetét részben ennek a térségnek köszönhetem. Mindössze 14 évvel ezelőtt konferencia-turistáskodtam arrafelé (fémvázas aljáról öltönyt elővarázsolni (majd fel is venni!) igazán eredeti bűvészmutatvány), és a hazafelé induláskor a buszból látott Taunton Marathon billentett át bennem végleg valamit. Másodsorban a majd 30 hónap kihagyás után végigfutott idei év, azaz a sokáig csak délibábként üldözött, sikeres újrakezdés valamilyen méltó befejezésért kiáltott. Mondhatni, ha már ezen sorok írásakor van Hálaadás napja, én így adok hálát az idei futótermésért. Harmadrészt, amikor megláttam ezt a terepversenyt, rögtön azt gondoltam, ó, igen, tenger, szint, sziklák (eső, hideg, orkánszerű szél…), Anglia világörökség részét képező kulisszái között, a Jurisich Parton. Mindezek tetejébe végül megkaptam az 500-as rajtszámot.
Eddig a pozitívumok. Ahogy az lenni szokott, a futam dátumának közeledtével elkezdtek gyülekezni a fellegek, ledőlt a díszlet egyik oldala, majd egy beintést követően elhúzta a csíkot a súgó is. Kezdődött azzal, hogy miután már nyáron mindent elintéztem és lefoglaltam, kitört a morális gigászok (magyar kormány vs Ryanair) nagyjából döntetlennel végződő purparléja, amiből végül én kerültem ki vesztesen. A Ryanair megszüntette a Budapest-Bournemouth járatát, ez az eredeti, gyakorlatilag nevetséges útiköltséget máris láthatóvá maszkírozta, és ami legalább ugyanilyen fájdalmas, 8-10 óra zötykölődéssel megrövidítette az egyébként is szűkös hasznos időt. (Furán hangzik, de nagyságrendileg annyi lett volna az eredeti utazás, mint amennyit egy Mecsek Trailért kell az Alföld közepéről bumlizni tömegközlekedéssel.) Nem ezért, de úgy döntöttem, többé nem fogok repülni futóverseny kedvéért. Meghátrálni most viszont nem akartam, túl erős volt a kísértés. Meg hát idén körülbelül ez a három nap a hagyományos értelemben vett összes nyaralásom. Óóóó, (angol) Riviéra! November végén!
Az utóbbi hetek fényében mégis a meghátrálás lett volna a jó megfejtés, elvégre nem számoltam azzal, hogy túledzem magam. Hazudhatnám azt, hogy biztos csendes Covid és az utóhatásai, de ez nem lenne igaz, és a helyzeten sem változtatna. Per pillanat elég távol vagyok attól, hogy üzembiztosan, tempósan és vidáman abszolváljak egy maraton hosszúságú terepversenyt (1000 méter szint nem olyan sok, de észre lehet venni, na). Hiába lassítottam le az utóbbi hetekben, piros betűs ünnepnap, amikor rövid időre a regeneráció hamar tovatűnő mikrojeleit veszem észre magamon. A “túl jól” sikerült visszatérő év átka. A hagyományos versenyzési stílusomat (aka “durr bele”) szem előtt tartva ez az állapot egyenes út valami szemrevaló katasztrófába, így egyelőre különböző önátverő show-szinopszisokkal trenírozom magam. Az egyik elképzelés szerint például először és utoljára videós beszámolót (is) fogok készíteni, hiszen ha végig filmezek, akkor hogyan is erőltethetném túl… (…). Majd kiderül. Addig is stay tuned, és olvasgassanak pompás ismertetőt a környékről:
21097 