participant number 500

Nem tudom, mit utálok jobban, a színpadiasságot, vagy azt, ha kimaradok belőle. Ez utóbbi természetesen nem fenyeget az évadzáró versenyemmel kapcsolatban, aminél gyomorforgatóbban teátrálisat nehezen tudnék jelen pillanatban elképzelni. Kezdjük mindjárt a helyszínnel, a dél-angliai Dorsettel. Túl sokszor írtam már le itt, de attól még igaz: legújabb kori futókarrierem (…) kezdetét részben ennek a térségnek köszönhetem. Mindössze 14 évvel ezelőtt konferencia-turistáskodtam arrafelé (fémvázas aljáról öltönyt elővarázsolni (majd fel is venni!) igazán eredeti bűvészmutatvány), és a hazafelé induláskor a buszból látott Taunton Marathon billentett át bennem végleg valamit. Másodsorban a majd 30 hónap kihagyás után végigfutott idei év, azaz a sokáig csak délibábként üldözött, sikeres újrakezdés valamilyen méltó befejezésért kiáltott. Mondhatni, ha már ezen sorok írásakor van Hálaadás napja, én így adok hálát az idei futótermésért. Harmadrészt, amikor megláttam ezt a terepversenyt, rögtön azt gondoltam, ó, igen, tenger, szint, sziklák (eső, hideg, orkánszerű szél…), Anglia világörökség részét képező kulisszái között, a Jurisich Parton. Mindezek tetejébe végül megkaptam az 500-as rajtszámot.

Eddig a pozitívumok. Ahogy az lenni szokott, a futam dátumának közeledtével elkezdtek gyülekezni a fellegek, ledőlt a díszlet egyik oldala, majd egy beintést követően elhúzta a csíkot a súgó is. Kezdődött azzal, hogy miután már nyáron mindent elintéztem és lefoglaltam, kitört a morális gigászok (magyar kormány vs Ryanair) nagyjából döntetlennel végződő purparléja, amiből végül én kerültem ki vesztesen. A Ryanair megszüntette a Budapest-Bournemouth járatát, ez az eredeti, gyakorlatilag nevetséges útiköltséget máris láthatóvá maszkírozta, és ami legalább ugyanilyen fájdalmas, 8-10 óra zötykölődéssel megrövidítette az egyébként is szűkös hasznos időt. (Furán hangzik, de nagyságrendileg annyi lett volna az eredeti utazás, mint amennyit egy Mecsek Trailért kell az Alföld közepéről bumlizni tömegközlekedéssel.) Nem ezért, de úgy döntöttem, többé nem fogok repülni futóverseny kedvéért. Meghátrálni most viszont nem akartam, túl erős volt a kísértés. Meg hát idén körülbelül ez a három nap a hagyományos értelemben vett összes nyaralásom. Óóóó, (angol) Riviéra! November végén!

Az utóbbi hetek fényében mégis a meghátrálás lett volna a jó megfejtés, elvégre nem számoltam azzal, hogy túledzem magam. Hazudhatnám azt, hogy biztos csendes Covid és az utóhatásai, de ez nem lenne igaz, és a helyzeten sem változtatna. Per pillanat elég távol vagyok attól, hogy üzembiztosan, tempósan és vidáman abszolváljak egy maraton hosszúságú terepversenyt (1000 méter szint nem olyan sok, de észre lehet venni, na). Hiába lassítottam le az utóbbi hetekben, piros betűs ünnepnap, amikor rövid időre a regeneráció hamar tovatűnő mikrojeleit veszem észre magamon. A “túl jól” sikerült visszatérő év átka. A hagyományos versenyzési stílusomat (aka “durr bele”) szem előtt tartva ez az állapot egyenes út valami szemrevaló katasztrófába, így egyelőre különböző önátverő show-szinopszisokkal trenírozom magam. Az egyik elképzelés szerint például először és utoljára videós beszámolót (is) fogok készíteni, hiszen ha végig filmezek, akkor hogyan is erőltethetném túl… (…). Majd kiderül. Addig is stay tuned, és olvasgassanak pompás ismertetőt a környékről:

crash and burn – the unlikely event of loss of momentum

“Mint egy döglött légy a húslevesben

alsógatyában a körmenetben

patkánytetem a szilvalekvárban

nem kerestem, mégis megtaláltam…”

Tényleg nem kellett volna válogatás nélkül minden, akár kétes értékű (…) könyvet elolvasni általános iskolás koromban. Annak idején rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a családi gyűjteményből találomra (néha tényleg szinte csak a borító színe miatt) kiemelt köteteket olvasgattam, utólag visszatekintve fájdalmasan keveset törődve azzal, hogy van-e egyáltalán értelme elveszni az ominózus borítót követő lapok között. Tanítónő anya és kamionsofőr apa gyermekeként (távolról még akár a gátőr nagyapát is idekeverhetem) egy igen széles palettáról mazsolázgattam össze olvasmányélményeimet, amibe a vászonkötésű „A világirodalom remekei” obskúrusabb darabjai éppúgy beletartoztak mint a másod- és harmadvonalú krimik. Ezek közé keveredtek a Verne Gyulák, vagy egy-két Delfin könyv, a hagyományosnak tekinthető ifjúsági irodalom reprezentánsaiként, nem is beszélve a szatyorszámban mérhető képregényről.

Nyilván tölthettem volna hasznosabban, vagy legalábbis jóval célirányosabban az olvasásban gazdag időszakot, bár vélhetően(?) legalább a többé-kevésbé szabatos fogalmazás képességével megajándékozott ez az eklektikus gyakorlat. Különösen zavarba ejtő néhány olyan kötet ebből a történelem előtti korból, aminek az összes jó tulajdonsága abban domborodott ki, hogy novellákból, vagy legalábbis rövid szakaszokból álltak, így hónapokat zötykölődtek az aktuális autónkban, hátizsákomban, vagy bárhol, és ezeket bújtam ott, ahol nem volt sok idő vagy lehetőség jobban elmélyedni, sokszor bizonyos részeket négyszer-ötször is elolvasva. Ilyen volt például egy horgászat tematikájú novellapályázat jobb írásait összegyűjtő kötet, a már-már Biblia-számba menő F-1 Autómodell História, A magyar futball anekdotakincse (ez végül nagyjából öt darabban végezte, a lapozgatásnak köszönhetően), a 111 mini-krimi (komolyan), illetve ami miatt ezt az egész hosszadalmas eszmefuttatást Önöknek végig kellett olvasniuk, Fekete Kálmán bizonyos körökben egész biztosan legendás interjú-füzére, A száguldás mámora (természetesen az 1987-es, első kiadásról beszélünk).

A folytonos ide-oda olvasgatásnak köszönhetően ezekből a könyvekből még ma is (legalábbis arányaiban többször, mint másból) be-bevillan pár bekezdés, mondat, vagy gondolat, legyen az egy elszakadó damilnak köszönhetően a fenekezőólommal a csónakban hátba dobott horgásztárs, vagy éppen olyan megkérdőjelezhetetlen életmegfejtés, mely szerint, ha a magasabbik tolvaj áll a jóval alacsonyabb nyakába, akkor az előbbi hosszabb keze miatt összességében magasabbra jutnak. A száguldás mámorában van egy interjú egy navigátorral, amiben zömmel a balesetükről (elég csúnyán felcsavarták a Ladájukat egy fára), illetve annak következményeiről (többek között kis híján amputálni kellett az egyik lábát) beszélgetnek. Egyebek mellett szóba kerül az is, mire gondolt közvetlenül a becsapódás előtt, ez pedig nem volt más, mint a Zabriskie Point című film zárójelenete:

Annak idején egy közel húsz éves, közepesen művészfilmet nem volt annyira egyszerű “on demand” megnézni (ritkán terjedtek agyonmásolt VHS-en), így sokáig fogalmam sem volt arról, hogyan nézhet ki ez a házmegsemmisülés. Talán egyszer adta a királyi tévé a kilencvenes évek elején, és feltett szándékom volt virrasztani emiatt a jelenetsor miatt, ami 11-12 évesen a film ismeretében talán nem annyira meglepő módon nem sikerült. Ezt a mulasztást a napokban pótoltam, amikor a saját aktuális futóteljesítményemről eszembe jutott ez az interjú, illetve ennek a csattanás előtti, asszociatív része. Azt kell mondjam, a párhuzam mindkét esetben egy kicsit erőltetett, de nem teljesen légből kapott. (A film maga egyébként valamiért azt a diszkomfortot idézte fel bennem, amit a Három óriásplakát Ebbing határában megtekintésekor éreztem, vagyis hogy a rendező egy kicsit mindenkit meg akart szívatni).

A lényegre térve, tíz hónap szinte példaértékű és tankönyvbe illő edzésmunka (…), rehabilitáció, keresztedzés-erősítés, valamint túlkoncentrált versenyzés után az elmúlt hetekben totálisan széthullt a futókám. Úgy is fogalmazhatnék, igencsak zaklatott kényszerleszállást hajtottam végre egy krumpliföldön azzal a duplafedeles mezőgazdasági repülőgéppel, ami idén mindezidáig modellezőgépeket megszégyenítő módon szelte az eget, korábban sosem látott orsókat, hurkokat és Immelmann-csavarokat bemutatva. Nagyjából mostanra elült a zaj és a porfelhő, és egyelőre fogalmam sincs, egész pontosan mennyire sérült meg a repülő, képes lesz-e hamar újra felszállni, netalán a szivárgó maradék üzemanyag éppen most készül lángra lobbantani az egész kócerájt.

Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt, „mindössze” túledzettem magam, aminek hatására látványosan visszaesett a feladatos edzéseim hatékonysága (vagyis megugrott ezek energiaigénye és önszopatás-együtthatója), miközben a nyugalmi pulzusom, meg az éjszakai átlagpulzusom értékei a Gulyakör óta szép lassan felkúsztak 10-15 százalékkal (Timing Tihamér és a Garmin Connect alapján 45-47-ről 51-54 körülre, illetve 50 körülről 55 fölé), és ezzel párhuzamosan úgy általában egyre nehezebben mentek a dolgok. Jártam már itt, csináltam már ezt, de régen nem foglalkoztam vele, elvégre akkoriban úgy gondoltam, a túledzettség csak másvalakivel történhet meg (plusz a pulzust akkoriban nem igazán figyeltem). Most ellenben már azt is tudom, hogy a szakértők még eltérő neveket is aggatnak a fentebb leírt jelenségre, szabad fordításban hívhatjuk például mi-a-mennykőtől-mozgok-úgy-mint-egy-lajhárnak (Unexplained Underperformance Syndrome, UPS) vagy gondatlan-takarón-túl-nyújtózkodásnak (nonfunctional overreaching), az igazán ínyencek pedig különböző fokozatait szintén elkülönítik.

Önök teljes joggal vonhatják fel a szemöldöküket, no, de kapitány, oh, kapitányom, egész évben azzal döngetted koffeinmintával ékesített melled, hogy milyen tervszerűen és óvatosan emeled az edzésmennyiséget, és aztán ez a végeredmény? Készségesen elismerem, hogy bőven akad jogalap az ilyen és hasonló kérdések torkomnak szegezésére, és igazából minden csak magyarázkodásnak hangzik ezzel kapcsolatban. Magyarázkodom hát egy kicsit. Nem mellékesen azért, hátha legközelebb nem feltétlenül szaladok bele ebbe a zsákutcába ekkora lendülettel.

Gyors önvizsgálatom eredményeképpen alapvetően két, egymással laza kapcsolatban lévő hibát követhettem el az elmúlt bő egy hónap lefolyása alatt. Kezdem azzal, amit hajlamos a hobbifutó könnyebben figyelmen kívül hagyni, ez pedig a futáson kívüli Minden Más regenerációgátló hatása. Noha általában sem élek túl egyszerű és lassított felvételként előre hömpölygő életet, októberben a munka és az ezzel járó stressz egy szinttel magasabb volt a megszokottnál. Nem kell különösebb képzelőerő annak belátásához, hogy ha az ember közepes idegbajban kisebb szünetekkel a gép előtt görnyed reggel öttől este kilenc-tízig olykor napokig, annak lehetnek alkalmasint a fizikai teljesítményt befolyásoló hatásai. Ráadásul mivel általában hiszek a fizikai munka léleknemesítő mellékhatásában, ezért a kenyérkereső tevékenységen túl nagy nehezen a semmiből előugró üres (…) óráimat sokszor kisebb-nagyobb felújítási munkákkal, festéssel-gletteléssel-csiszolással és hasonlókkal töltöttem, ha már ilyen enyhe az ősz. Még az is lehet, hogy ilyen szintű hiperaktivitást futás szempontjából át lehet vészelni büntetlenül, csak nem egy edzési ciklus gyakorlatilag csúcsán. Az első baki tehát az volt, hogy nem tekertem lentebb az edzés lángját, amikor arra az Élet futószalagon szállította a jobbnál jobb indokokat.

Az előzőekkel összefüggésben, ám a latban talán annál még többet nyomó gebasz az volt, hogy egy eleve enyhén elmért és túl hosszúra megkomponált edzésciklust nem módosítottam a versenynaptáram kényszerű átalakulásának függvényében. Ugyan rettenetesen elnyúlóra terveztem az őszt (vagy korán kezdtem, a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy), nagyon sokáig abban a mederben folytak a dolgok, amelyikben az előzetes ideák szerint folyniuk kellett, a “főversenynek” tervezett, október 22-ei terepmaratonig épp elég lett volna a becélzott 17 hét. Ebben az esetben gyaníthatóan a novemberre tervezett két “ajándékversenyt” (amiből az egyik szintén elmarad) valóban fel tudtam volna fogni ajándéknak. Viszont az eredeti “célverseny” elmaradásával annak eredeti időpontját megelőző két hétben egyáltalán nem vettem vissza (eredetileg sem fantáziáltam ezekre a hetekre gigantikus rápihenést sajnos, de valamennyit igen, és talán annyi pont elég lett volna…), a tévképzetem szerint 2-3 plusz hétnek maximum terhelésen nem kellett volna megkottyannia. Vagyis az évzáró angol funrunra hirtelen mégiscsak végcélként tekintettem valamennyire, és nekiálltam “óvatosan” kitolni a felkészülési időszakot. Mindezek tetejében azonban az elmaradó verseny tudatában elkezdtem figurázni, ha már kimarad a főfutam, legyenek kihívások, ahol fitogtathatom a (csúcs)formám. Ebbe az időszakba belecsúszott egy 10k teszt (44:48), egy meglehetősen optimista Yasso (szinte 3:20-ra, 8x), meg két 30 fölötti hosszú (ebből a rövidebbnél 26 és 30k között beletettem egy 23:30-as ötöst). Magától értetődő módon ezeket a számokat most semmi értelme megosztani, de büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha abszolút értékben még mindig elég megmosolyogtatóak, miközben még az egy évvel ezelőtti állapotomhoz képest is egy mámoros fantáziavilág. A testem végül (mint már annyiszor) megelégelte a kizsigereltetését, és úgy döntött, ezúttal a megszokottnál némileg finomabban, de jelzi ellenvetéseit és általános rosszallását. A történtek ismeretében nehéz lenne vitatkozni az igazával, de “Hindsight is 20/20, my friend”. Az edzőm meg egy dilettáns pöcs.

Ez tehát az aktuális helyzet, természetesen a felmerülő kérdés ilyenkor az, hogy mit is lehet tenni a kilábalás érdekében. Szerencsére a válasz erre a problémára nem annyira komplex, mintha meg kellene egyszerre fejtenem 111 minikrimit. Pihenni kell, ennyi az egész. Amit persze könnyebb leírni mint megvalósítani, de elkezdtem a folyamatot. Jobb lenne teljesen leállni, de nem engedtem el a visszatérő év végi ajándékomat (csak sulykolásképpen: CTS Dorset), ami egész biztosan nem esne jól négy hét teljes kihagyás után. Ezért a fokozatosság mellett döntöttem, harmadával-negyedével csökkentem hétről hétre az adagot, és ha már így alakult, próbálom kihasználni az alkalmat a kísérletezésre, mire hogyan reagál a szervezet ilyenkor, mondjuk ha sikerül két napot viszonylagos nyugiban tölteni, mi változik, hogyan alakul egy könnyű futás ezek után, vagy ha beteszek egy kis óvatos erőlködést, ilyesmik. Az eddigi mikrojelek alapján pár hét pihenés elég lehet majd a regenerációra. December első két hetét már valamikor júniusban kijelöltem futásmentes övezetnek, erre a szünetre az akkor gondoltnál valószínűleg jóval nagyobb szükségem lesz, sőt, lehet meg fogom toldani a vakációt, ez majd még alakul.

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Már megint nem sikerült egy teljes évet lehozni mindössze apróbb ostobaságokkal, csak majdnem. Túl sokszor kerül elő ez a majdnem. Ha elvonatkoztatok a (remélhetőleg) pár hét kellemetlenségtől, akkor viszont szinte csak a pozitívumok sorakoznak (vegyük fel egy pillanatra a rózsaszín szemüveget, annyi minden miatt lehet mostanában bosszankodni, ne szaporítsuk a sort öncélúan). Megtanultam például, hogy az edzőm segghülye, ha improvizálnia kell olyankor, amikor hirtelen sok lesz a bizonytalansági tényező, és különösen a magas terheléses időszakokban nem feltétlenül képes még jó döntéseket hozni ilyenkor. Az azonban mindenképpen jó jel, hogy ha nincs ekkora kalamajka, akkor elég üzembiztos a működés. Szintén örömteli, hogy a kifáradás nem jár, vagy járt ízületi bántalmakkal, azaz az idei fő cél nem került veszélybe, és egyelőre úgy tűnik, nem lesz szükség több hónapos pihengetésre a téli alapozgatás megkezdése előtt. Mindezeknek köszönhetően legalább az évzáró versenyen sem fog még véletlenül sem megfordulni a fejemben, hogy a mókázás helyett meg kellene nyomni. Általánosságban pedig csak a végtelen sokszor elismételt közhelyet visszhangozhatom: Ön ne legyen olyan hülye, mint én és az edzőm, nem érdemes még a jó dolgokat sem túlzásba vinni.

(heart)breaking news

A szeretetem olyan, mint a puffin lekvár. Csak míg az utóbbitól a dögvész a cápák, esetemben a futóversenyek között pusztít. A DINPI25 után gyors egymásutánban két versenyt is törölnöm kellett az őszi eseménynaptáramból (Tokod a bűbáj völgye és Mátra Trail), mert a szervezők szintén így tettek a rendezvényeikkel. A saját szerepem nem túlmisztifikálva (a szeretetem tényleg öl, butít és nyomorba dönt), ezek a tendenciák 2022 főbb jellegzetességeit is jól példázzák, vagyis a csökkenő létszámot a futóversenyeken, meg a gazdasági nehézségeket (ez utóbbi persze csak tipp a Mátra Trail versenyközpont nélkül maradására). Mindkettő igazi slágertéma, van egy-két öltetem néhány hipotézis tesztelésére az elsővel kapcsolatban, bár erre leghamarabb a téli szünetben lesz valószínűleg elegendő szabadidőm. Mindennek a tetejében magamtól, különösebb külső segítség nélkül is kihagytam egy futást (és ezzel valószínűleg Koffein Kapitány idei utolsó manifesztációját), mert nem voltam képes összeszedni magam logisztikai nehézségek és a harmadnap okán. Szóval események nélkül maradtam, a futósblogok és a futásukat rendszeresen kirakatba tevők viszont általában csak akkor igazán aktívak, ha van valami jelentőségteljes történés. Kénytelen-kelletlen kerestem hát valami közölnivalót, hogy nyúlfaroknyi helyzetjelentést posztolhassak.

Captain Caffeine, ahogy DALL-E látja (játszadozzanak Önök is mélytanuló algoritmusokkal)

Hosszas tipródás után rábukkantam két (részben közelgő) jubileumra. Ha kedden nem gázol el futás közben egy tartálykocsi, nem mondja fel addig a szolgálatot valamilyen, legalább közepesen létfontosságú szervem, vagy nem unom meg a futást hónapokra rajtaütésszerűen, akkor elérem a 2000 futott kilométert idén. A jeles számlálóforduló alkalmából párás szemmel gondolhatunk arra a két évre, amíg azon küszködtem, futhassak még egyáltalán értelmes távokat. Egyre inkább úgy tűnik, ez többé-kevésbé sikerült, amiben az a legjobb, hogy egy ilyen nyögvenyelős év, mint az idei, megszámlálhatatlan hibátlan futóélményt hozott. Ebben biztos benne van a hosszú koplalás ezen élmények nélkül, de akkor is. Gecijó. A nagy számok nem járnak egyedül, ezen a héten elértem az őszi szezon terhelésének a tervezett tetejét. 2019 óta nem volt 80k-s hetem, nos, most ismét van. Nem nagyon kapaszkodok már feljebb, még egy-két hétig próbálom tartani a nagyságrendet, aztán taper, és ha valamilyen megmagyarázhatatlan okból minden jól megy az élet minden területén (haha) a következő hat hétben, akkor jöhet a visszatérő év jutalomjátéka, Dorsetben. Kezdek azért fáradni, néha érdekes fiziológiai értékeket tudok produkálni Timing Tihamér rögzített adatai alapján – furcsa módon kezd most éppen a térdem kikerülni a limitáló tényezők sorából. Ennek jó eséllyel azért nem csak a futóterhelés az oka, hanem a manapság nyugodt élet, a tökéletesen stresszmentes munkáim, illetve az a kisebb felújítás, ami miatt az estéim és a hétvégéim egy része gletteléssel, meg festéssel telik, néha némi rekreációs kályhabontással megfűszerezve. Ráadásul a versenynaptár átrendeződése előtt sem volt túl nagy rendszer a futóőszben, így meg végképp nincs. Egész biztosan létezik az a nagy könyv, amiben meg van írva, hogy 6-7 hét alapozás és találomra végzett célirányos edzés (…) után ideális végigversenyezni egy hónapot tiszta erőből, majd mintha mi sem történt volna, folytatni egy maratoni felkészülést. Kár, hogy ez a nagy könyv a futó Darwin-díjasok kényelmetlenül népes csapatának kaszkadőrmutatványait gyűjti össze és dokumentálja…

gulyakör, két ökör és az ördögi technika

Amióta Törzsolvasónk Karesz igazán ihletett ütemérzékről tanúbizonyságot téve gyakorlatilag már-már látótávolságra költözött a Gulyakör rajthelyeként funkcionáló Kis Gulya nevezetű parktól, azóta terveztük, hogy lefutjuk az (váltó)instant Ökörrúgás távját. Erre végül meglehetősen sok totojázás után október első napján kerülhetett sor, ha jól számolom, ez volt a negyedik esőnap, amit kijelöltünk, de valamelyikünk mindig megfutamodott valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. Mivel esőnap volt, kicsit sem ért váratlanul Karesz példásan lényegretörő üzenete a vonaton: „Esik ☹”. A radarkép alapján én úgy döntöttem, mire összeszedjük magunkat, úgyis eláll, másrészt nem volt már hová hátrálni, a terepfutáshoz az eső éppúgy hozzátartozik mint a kvintesszenciamanifesztáció. Harmadrészt a hátizsákomban lapult a vadonatúj, Decathlonos szél-esődzsekim. A Túzok Trailes eredményért járó csomag alján tökéletes meglepetésemre találtam egy D-s ajándékutalványt, így kvázi féláron Koffein Kapitány úr megvásárolta élete második futódzsekijét (az előd piros Asics 14 éves(!!!), és még mindig teljesen jó, a cipzárcserét leszámítva). Szóval búvárruhával szintén készültem, mi baj történhet?

Kis szöszmötölés, illetve futótársam legújabb, egyelőre még leginkább földszintes gyermekével történt összecimborálás után ruganyos léptekkel ki is fáradtunk a starthelyre. A kör felszínes tanulmányozása során leginkább feltűnő sajátosság az volt, hogy a legdurvább emelkedő a rajt után száz méterrel kezdődik és a Jengáig (született Dévényi Antal-kilátó) tart, majd kétszáz méter felfelé, egy mérföld alatt. Kénytelenek voltunk valamiféle bemelegítést imitálni, alibiként elmentünk pár száz métert abba az irányba, ahonnan majd meg fogunk érkezni mintegy négy (nem elírás) óra elteltével. A kört a szokásos QR-kód leolvasással, vagy GPS-ses helymeghatározással („pittyentésekkel”) lehet teljesíteni, ez legalább annyira nem ment nekünk simán, mint amennyire egyszerűen hangzik így leírva. A rajtnál nekem könnyen ment az indítás (előtte este kipróbáltam, akkor azzal biztatott a rendszer, hogy mindössze 121 km-re vagyok attól, amit még elfogad), Karesznek már bóklászni kellett a tér közepén, mire minden a helyére pittyent. Már akár harminc métert megtettünk, mikor Timing Tihamér (a Garminom) közölte, hogy akkor most épp befejeztük a kört. A bemelegítést úgy érzékelte a jótét kütyü, akkor ennyi volt mára a feltöltött track, annak ellenére, hogy megközelítőleg 22 kilijén egyáltalán nem jártunk. Míg elértünk az emelkedő aljáig, újraindítottam a dolgokat, és a mászást már a navigációs segítség beizzítása után kezdhettem el. Sikerült végig megfutni ezt az emelkedőt, meg is kaptam méltó jutalmamat, a káprázatos kilátás formájában.

Jutalom a mászás után

Mire elteltem a látvánnyal és rittyentettem egy pittyentést, megérkezett Karesz, akinek már leginkább sehogy sem ment az adminisztrálás, valamiért a telója nem akart tudomást venni a műholdak létezéséről, és a QR-kódot sem akaródzott neki beolvasni, csak bámulta, mint borjú az újkaput. Mivel futótársam azt mondta, a héten mikor korábban volt fenn, nem találta az ösvényt, ahol lefelé kellene mennünk, ezért hagytam hát szerencsétlenkedni a technikával, én meg elindultam egyenest a susnyásban lefelé, hátha rábukkanok a megfelelő vágatra. Ez nem sikerült, ellentétben egy jókora fenékre huppanással, a nedves avaron. Félúton lefelé egy másik irányból megérkezett Karesz is, és mivel a nyomor szereti a társaságot, sokkal jobb hangulatban szökdécseltünk, meg bucskáztunk lefelé a hegyoldalban, néha közepes becsületsértéseket belesuttogva az előugró gombák fülébe.

Jajj, de szép gommmmbba!
Surfin’ Pilis

Kisvártatva elértük ismét a hivatalosnak jelölt részt, a biztonság kedvéért visszakocogtunk az ellenkező irányba, legalább azt tudjuk meg, hol csatlakozik be a rejtélyes csapás, hogy legközelebb tudjuk. Nos, valóban létezik ilyen ösvény, bár annyira feltűnő, hogy elsőre még ebből az irányból is elsuhantunk mellette. Miután 20-25 perc alatt ilyen remek mókával levittük a pulzusunkat, elegánsan távoztunk a Csévi pincék irányába. A terep lehetővé tette a társalgást, így átbeszélhettünk a szokásos témákat, úgymint sör-csajok-foci színházélményeket (mármint Kareszét, mert én bunkó vagyok és nem járok ilyen helyekre), punkzenekarosdi, illetve viszonylag sok időt töltöttünk azzal, hogy társadalomtörténeti megalapozottsággal feltárjuk annak a hátterét, miért tűnt el az emberek jelentős része a futóversenyekről és a kocsmákból. Hamar elrepült az idő a következő pontig, aminek környékén furcsa mód kisütött a nap. Tényleg:

“Ott, pincék, szőlő nélkül!”

Azt hiszem, ez volt a kevés pont egyike, amikor mind a ketten probléma nélkül pittyentettünk, és indulhattunk tovább Pilisszántó irányába, amit én egy félálomban rögzült benyomás eredményeként következetesen Szentlászlónak hívtam a nap folyamán. A kedélyes csevej és az óvatos kocogás tovább folytatódott, bár a szakasz elején, a fülig szaros dózeren felfelé megdöccent mind a kettő egy kicsit, de kivételesen elég jól haladtunk, főleg amikor ereszkedésbe váltottunk Szentlászó Szántó középpontja felé. Itt a templomnál már megint csekkolni kellett, ez elsőre sikerült, de valamiért offline módban voltam, majd miután Karesz is sikerrel járt, indultunk tovább, a közeli kocsma közönségénél időközben zajos sikert aratott futótársam Liverpool-meze. Alig 150 méter után megjött a hálózat, gondoltam szinkronizálok a biztonság kedvéért, amire az volt a válasz, hogy mivel már pittyentett valaki azóta (vajon ki lehetett), az én pittyem törlődött. Az imént már említett törzsközönség derültsége közepette (“majd mi igazoljuk neked!”) visszasprinteltem a templomhoz, és próbálkoztam még egyszer, ami ismét hibajelzésre futott ki, mert ha jól értettem, váltóként kezelt (ugye, a váltó instant) a rendszer (mármint többszemélyes váltóként), és szerinte még az előző szakaszt teljesítő társam nem ért be… Ennél a résznél a hivatalosan sikeres teljesítést nagyjából elengedtük, és mire ezt megvitattuk, ki is értünk a következő ponthoz, ahol a vicc és a változatosság kedvéért simán beolvastuk mindketten a QR-kódot a Mészégetőknél.

Pilisszentszántó

Innen következett a nap második és egyben utolsó számottevőbb mászókája, a Sas-szikláig. A megpróbáltatásokat feledtette, hogy újra erdőben vezetett az utunk, sőt, egy idő után fenyőerdőben, ez a rész gyakorlatilag hibátlan, kár lenne szavakkal elrontanom az élményt.

Ami a tájjal ellentétben a technikai felkészültségünk mellett nem volt hibátlan, az a navigációs készségünk. A piros sávról egy pazar, egysávos (…) hurok vezetett a kősashoz, ami annyira szép, szórakoztató és futható volt, hogy szó nélkül elrobogtam a fákkal takart szikla mellett, helyi futókollégámmal egyetemben. Miután a kurfli már visszafordult, kezdett bántó hiányérzet eluralkodni a belsőnkben, megálltunk hát tájékozódni, majd elindultunk visszafelé, és végül csak-csak megtaláltuk a pontot és a méretei alapján egyébként eltéveszthetetlenek tűnő kőrakást (itt már csak én pittyentettem, offline).

Szépek, technikailag felkészültek és navigálni is tudnak. Mindehhez tökéletes erőnlét járul.

A hátralévő szakasz már jobbára lefelé vezetett, főleg miután kisebb bizonytalanságok után sikeresen visszabotorkáltunk a pirosra (kell ahhoz bátorság, hogy az órán látott, 20 pixeles, térkép nélküli nyomvonal alapján választ a kereszteződésben az ember, bár nem a bátorság a legjobb szó ide). Miután eléggé kidiskuráltuk magunkat, meg kezdtünk fáradni, kicsit széthúzódott lefelé zakatoló tandemünk. Néha belebotlottunk gombaszedőkbe, az egyik kanyar után egy néni bukkant elő mint valami meséből, két kezében egy-egy, legalább 30 centis kalapos jószággal. Az utolsó pont előtti bő két kilin nagyon jól esett futni az enyhe lejtőn, az újfent az erdőbe be-beszűrődő napsütésben. Az utolsó pontnál még próbáltam pittyenteni, a rendszerüzenet szerint Szentszántón kellett volna lennem, ezért nem sikerülhet. Miután beküldtem három, időközben feltorlódott offline csekkolást, mégis sikerült, így az egész napos pittyentés-burleszk ellenére valahogy csak kézzelfogható közelségbe került egy hivatalos teljesítés – az össze-vissza kóválygásainknak és a rigorózus tempónemtartásnak köszönhetően igazán káprázatos idővel.

A tavaszi közös futásunk után mondhatnám, végső rohamra indultunk, de mindennek lehet azt nevezni, amit csináltunk, csak rohamozásnak nem. Én is kezdtem érezni a távot, meg azt, hogy sok volt az elmúlt hónapban a verseny és a résztáv, kispapa futótársam szintén igencsak a végét járta, így visszafogottan hullámoztunk befelé Piliscsabára. Klotildliget előtt elpukkant azért még az agyam, és az utolsó ezrest kíváncsiságból megnyomtam, bár az utolsó előtti kanyar itt sem sikerült tökéletesen egyértelműre, igencsak lesodródtam az ideális ívről… A Kis Gulyára visszatérve az ott várakozó, babakocsis lányról kiderült, ő a fogadásunkra érkezett, hozott innivalót, érmet és jó szavakat. Czövek Andris, a kör megalkotója aznap éppen azzal foglalatoskodott, hogy második legyen a Vadlánon, ám eközben nem volt rest megszervezni, hogy kedvese azért ránk nézzen a célban. Hála és köszönet mindkettőjüknek!

Összegzésként nehéz lenne mit írni sportértékről, ellenben pompásan szórakoztunk, kellemesen elfáradtunk és egyértelműen megdolgoztunk a sörökért.

száraz lábak

Palinak egyértelműen igaza volt. A DINPI25 valóban egy nagyon szerethető és egyedi terepfutóverseny lett. Pali egyébként a DINPI munkatársa, a futóverseny (egyik) ötletgazdája, és az a futó, akivel a Túzok Trailen a táv háromnegyedéig késhegyre menő küzdelmet folytattunk a tucat főt számláló mezőny elején (aztán végül győzött a fiatalabb, aki majdnem másfélszer annyit fut hetente). A DINPI25-ön a Túzokkal ellentétben csak egy táv volt, arra viszont száznál több nevezés futott be, ami szerintem manapság egy első rendezésnél kifejezetten erősnek számít. Szintén az erős jelzővel láthatjuk el a verseny által nyújtott élményeket: klasszikus Börzsöny és klasszikus Pilis/Visegrád egyetlen versenyben, a rajt előtt közös mezőnykompozással, féltáv után pedig sétával a Duna alatt. (Mindez szó szerint eltéveszthetetlenül kiszalagozva.) Szóval ezt nem hagyhattam ki, és hibátlan választás volt az ősz első valódi terepversenyének. Ráadásul nem ment annyira rosszul (hivatalosan 2:32:23, 17/103), pedig nem állt szándékomban teljesen leamortizálni magam, tízes skálán nyolcnál nemigen mentem fentebb. Így sajnálatosan (…) elmaradt a hányingerrel kevert szédelgés a célban, no és persze most nem (most sem) nyertem 😊. Volt viszont kis PNDTT bandázás, célsör és találkoztam a második emberrel ezen a bolygón, aki olvasta és hasznosnak találta az értekezésem. Ilyen tényleg csak a mesében van. Minden másra itt vannak képek.

flexing the muscles (of a skeleton)

“Well, one of these days I’m gonna stop being an asshole
and I’m gonna run, coach and write just like bart yasso
but it ain’t nobody’s business but my own”

A sors nagyságrendekkel jobb színész a kilencvenes évek levitézlett harcművész-akciósztárjainál. Ezt abból gondolom, hogy sokkal több fintora van annál, mint amit Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme valaha el tudott egyáltalán képzelni egy átmulatott éjszaka utáni, hallucinogénekkel megtámogatott hajnalon. E számtalan fintor egyike, hogy egész pontosan három éve tréfálkoztam azzal először, én vagyok az edzőm. Egy ideig aztán érthető okokból (ha nincs futás, nincs edző) ez a téma lekerült napirendről, hogy aztán teljes életnagyságban uralja az idei évet, mint valami rettenetesen fárasztó running joke (…). Ezzel a tematikával idővel mindössze két apróbb probléma akadt: 1. lassan én magam is ráuntam, 2. már az elején sem volt vicces. Igazából az előző posztban le kellett volna zárnom ezt a témát, de akkor úgy elragadott a metamegmondás hevülete, hogy mégsem sikerült. Ez voltaképpen tökéletesen passzolt a teljes C3-Coach Captain Caffeine sztorihoz, elvégre ez az egész edzősdi mindig leginkább rébuszokban beszélést jelentett itt a blogon. Zárásként, amolyan csattanó( maszlag)ként viszont szeretnék amennyire lehet, konkrétumokat írni, leginkább azt, mik a kedvenc feladataim, amiket ki szoktam írni magamnak, és miért épp azok, miért épp úgy.

Szerencsére jól is időzítettem, mivel legendás terepfutó épp a napokban tette közzé az idei edzéseit elemző bejegyzését, aminek köszönhetően most boldog-boldogtalan ezt elemzi a blogjában, youtube-csatornáján, a zsúfolt liftben, vagy bárhol, ahol ezt kompetencia-kommunikációra fel lehet használni. Legalább félig-meddig belemajomkodhatok ebbe a trendbe… Elöljáróban annyit, bármit, amit itt leírok, Ön ne próbálja ki otthon! Vagy legalábbis legyen esze, és adjusztálja kénye-kedve-edzettségi állapota szerint. Nem vagyunk egyformák én pedig nem vagyok edző. A célom ezen az őszön sérülésmentesen a gyorsabb, erősebb és kitartóbb futóvá válás útján történő megfontolt előrehaladás, ami egyelőre azért megy megtévesztően öles léptekkel, mert egy másik univerzumban van az a bánya, amivel szemléltetni lehetne, milyen alacsony bázisról indultam. Csak próbálom nem nagyon elszúrni, és folyamatosan vétek kisebb (khm) hibákat. Ha Ön, kedves Idetévedt Nyájas Olvasó esetleg edző, nagyon szívesen látom a kommentjeit alant, abban az esetben, ha ez nem a már említett kompetencia-kommunikáció jegyében történik (magyarán az okosabbtól mindig szívesen és hálásan tanulok, de azt, hogy balfasz vagyok, már tudom, ráadásul jelen blogot meghökkentően kevesen olvassák, innen nem nagyon lesz új kuncsaft).

Lássuk tehát azt a három feladatot, amit legjobban szeretek mostanság, és ami valójában legalább hétféle futást takar.

Fokozó futások

Rögtön kezdésként jöjjön valami, aminek a címével még semmit nem mondtam, elvégre gyakorlatilag bármilyen futást meg lehet úgy csinálni, hogy a vége haladósabb legyen, mint az eleje. Nevezhetjük egyfajta perverziónak, de ezek tényleg a kedvenc futásfajtáim mostanság, csak közepesen gondosan kell eljárni a megtervezésüknél, mert már-már brutális, mégis jóleső önabuzálás hozható ki belőle, ha megtaláljuk azt a szűk sávot, amikor még nem túl sok és már nem túl kevés. Tempófutásként (nem kezdek itt vég nélküli eszmefuttatásba, hogy mi a franc az a laktátküszöb/laktátgörbe, pláne mert nem is tudom) és hosszúfutásként próbálgattam, és amellett, hogy általában iszonyatosan élveztem, érzésre talán ezek azok a gyakorlatok, amikből szervezetem a legtöbb hasznot húzza. Szóval ezeket biztos megtartom hosszabb távon.

A fokozónál én gyakorlatilag arra törekszem, hogy a teljes rendelkezésre álló spektrumot keresztülfussam: a hosszúfutást nagyjából becsült/aktuális maraton tempóig gyorsítom a regeneráló kocogástól, a másikat meg szinte félmaraton tempóról valahová szinte 5K tempóig (ez utóbbi enyhe túlzás, de máskülönben hogyan lenne adaptáció, nem igaz?), 10 másodperc/km-es lépcsőkkel. A jó előre belengetett konkrétumok jegyében így nézett ki a legutóbbi fokozó tempófutásom (15 perc bemelegítés, 5 perc steady (ezt csak úgy hozzátettem, hogy legyen 45 perc az “aktív” rész), 4×10 perc gyorsulva 4:55-ről 4:25-ig, 12 perc levezetés). A konfigurációt én raktam össze magamnak, roppant büszke vagyok rá, bár az imént rákerestem a “progressive tempo run” kifejezésegyüttesre, és a második találat egy kísértetiesen hasonló edzés volt… Ugyanez hosszúfutás kivitelben (2k lötyögés, 5-5-5-4-4 kili 5:40-től 5:00-ig gyorsítva, 2k lötyögés). Eredetileg 5×5-nek készült, de a mai napig áldom az eszem, hogy last minute lehúztam a két leggyorsabból egy-egy ezrest. ‘gusztushúsz délutánja aktív sörözéssel telt, abba a plusz tíz percbe másnap valószínűleg elhaláloztam volna. Figyelmes szemlélő felteheti a kérdést, hogy ez utóbbi miben különbözik a sokak által népszerűsített gyors végű hosszúfutástól? Az abszolút szakmai (…) válaszom szerint semmiben, de az első (mondjuk) másfél óra amőbapénisznyivel izgisebb (most képzeljük ide a Cápa című film zenéjének első taktusait, hogy lássuk, mennyivel nem). A fokozók futása remek módszer arra is, hogy megtanuljuk a különböző tempóinkat “érzésre”. Én ezzel rettenetesen szenvedek, régen másfél sebességem volt összesen (egy átlagos, meg egy “lendületesebb”, de ez utóbbi nem volt egy teljesen új fokozat…), most minden nagyon újnak érződik, a tempógörbéim meg olyanok sokszor mint egy leharcolt fűrész. Bármennyire élvezetes, túl sokszor nem érdemes a fokozókat beiktatni, mert nem a legkönnyebb, regenerálódást elősegítő feladatok.

Felmérő futások

Számtalan módja van a saját futóteljesítmény kontextusba helyezésének, illetve ezek alapján az edzésinteznzitások kiókumlálásának. A Greg McMillan és a Jack Daniels-féle kalkulátorok mellett vannak kifejezetten tesztelésre szolgáló edzések. Ezeket majdnem annyira imádom, mint a fokozó futásokat, és ennek nem csak és elsősorban a tökéletességre törekvésem (ehe-ehe…) az oka, hanem az, hogy a kövéren átfutott évtized és az azt követő kihagyás miatt most indokolatlanul gyorsan fejlődöm (azaz valójában nyerem vissza az úgynevezett formám). Természetesen hiú vagyok mint a kurvaélet, és hát nem rossz arról minden sűrűn meggyőződni, hogy már megint gyorsabb lettem, a csuda vinné el… Ha majd eljön a csökkenő hozadék ideje, és nem a szerotonin-platóra mászom fel, hanem a futóteljesítményem görbéje fennsíkosodik ki, egész biztos máshogy állok majd ezekhez a gyakorlatokhoz. Addig azért kiélvezem a helyzetet. Az egyik ilyen teszt Jeff Galloway Mágikus Mérföldje, amit leginkább a Garmin Connect edzésterveinek tavaszi próbálgatásakor futottam. Szerencsére faék egyszerűségű, akár egy átmozgató futásba beilleszthető, elvégre mindössze arról szól, mennyi idő alatt fut le az ember egy mérföldet. Találtam is rá egy ideális helyet, bár addig volt az igazi az az útszakasz, amíg át nem adták az M4-gyel együtt. Nem csak ezért, de mostanában ritkábban csinálom, az utolsó nem is lett valami jó.

Néha az lehet az ember benyomása, hogy a fél futóvilág pulzus alapon edz (a másik felét meg nem érdekli annyira ez az egész teljesítmény-hajhászósdi), így kevesebb mint meglepő, hogy erre is van célirányos időtöltés, a (legjobb tudomásom szerint Joe Frielhez köthető, de a hazai edzésírást szolgáltatók között szintén bevett) 30 perces pulzusteszt. Ennek az eredményéből, nomen est omen, pulzuszónák számolhatók. Mint látható, egyet legalább már én is futottam, és fogok majd még néha-néha, elvégre nem bonyolultabb a Mágikus Mérföldnél, csak öt-hatszor olyan hosszú. A személyes tragédiám, hogy jól dokumentált módon azt írtam Timing Tihamér megvásárlásakor, hamarabb rágom le a saját lábaim, mintsem pulzusriasztást állítsak be a Garminon valaha. Ez némileg behatárolja a teszt hasznosságát az esetemben, de mivé lenne a világ, ha másoké mellett a saját elmebajunkat nem tisztelnénk. Az eredmény (esetemben legutóbb 169-170) ugyanakkor még így is sokat segít többé-kevésbé jól becélozni a különböző futások a fokozónál már említett határait. Sőt, igazából azért kezdtem bele egyáltalán, mert a legelső speed(nek gondolt) feladatom totális csőddel végződött.

Ha lenne szavazás a világ legszórakoztatóbb, egyben legtudománytalanabb futótesztjére, azon a Yasso 800-ak biztos bekerülnének a top3-ba. A kitalálójáról elnevezett módszer lényege: ha a maraton előtt 2-3 héttel valaki tud 10×800-at futni úgy, hogy a 800 tempója a célidőt képezi le (egy egyszerű átváltással, tehát ha 3 óra 30 perces maraton a cél, akkor 3 perc 30 másodperc alatt kell a nyolcszázakat futni), és az intervallumok közötti regeneráció ugyanennyi idő (vagyis szintén 3 perc 30 másodperc), akkor sínen van. A Yasso 800-ak nagyjából-kizárólag maratoneredmény-becslésre jók, és jelentős futóguruk szerint a teszt hozzávetőlegesen öt percet csal lefelé. Amikor először megláttam ezt a gyönyört, csak vakartam a fejem (vagy a 800 túl gyors, vagy a szünet túl hosszú), de aztán felfedeztem, elég kiterjedt irodalma van annak, mennyire légből kapott ez a metódus (legalábbis az edzéstervezés élettanát tekintve), és akkor megnyugodtam, talán mégsem vagyok tökkelütött teljesen, vagy ha igen, nem ezért. Tehát a Yasso 800 jó móka, és még valamennyire pontos is, de maratoni célirányos edzésnek minimum csapnivaló. Viszont mivel előszeretettel csinálok értelmetlen dolgokat, ezért havi egyszer fogok ilyet futni, ezek voltak például az első Yasso 800-aim (kezdésnek 6×800, 3:30-ra, ezt fokozatosan érdemes felépíteni tízig). További adalék a hasznosságához: két maraton távú versenyt tervezek az ősz végére, egyiken sem lesz kevesebb 1500 méternél a szint, tehát igazán pontos becslések várhatók.

Klasszikusok téridőben

A harmadik csoportban két olyan óriási klasszikust említenék meg, amiket rejtélyes módon eddig nem próbáltam, de a múlt héten már beiktattam – az egyiket inkább több, a másikat egyelőre kevesebb sikerrel. (Ez azt is jól megmutatja, mennyire vettem komolyan a taperinget a szarvasi félmaratonra.) A mérföld ismétléseknél nehezebb lenne alapvetőbb edzést előásni, ráadásul több célra, és szintén már-már végtelen variációban használható. A Mile repeat-szüzességem elvesztése előtt jó sokat vacilláltam a mennyiségeken, de azt kell mondjam, ebbe beletaláltam intuitíve. A cél 45 perc körüli, szerethető tempófutás lett volna, és baromi jól esett, ha csak fele ennyire volt hasznos, már nagyon megérte. Jóval kevésbé találtam fején a szöget az első vegyes intervallumokat tartalmazó próbálkozásomra. A kevert örömök indulásának döcögősségére az egyik magyarázat az, hogy a sebesség az kicsit sem az én világom, és ez már nem is nagyon fog megváltozni. Ennek ellenére nem akarom ezt a területet teljesen elhanyagolni, nehezítésképpen a speed-régióban kezdtem el kísérletezni ezekkel az összetettebb gyakorlatokkal, amikor többféle tempó/táv keveredik. Az 5×400, 1x1k, 5×200 elsőre igazi ínyencségnek tűnik, egy darabig nem is ment rosszul, de a végére, a 200 sprintekre szétestem, és utólag nézegetve a számokat akadnak kétségeim arról, megérte-e a Canossa-futás (mármint értelmezhető-e egyáltalán sebességet növelő foglalkozásként az etap). Nyilván az lenne a csoda, ha minden elsőre flottul menne. Bár itt leginkább semmi nem ment flottul, lesz bőven csiszolgatnivaló…

– – –

Így telnek tehát C3 napjai, azt azonban érdemes hozzátenni, nem minden áldott futást tervezek meg ennyire, így is kezdek lefelé lógni a paciról a másik oldalon. A heti két könnyű futásommal kapcsolatban deklaráltan nem végzek másodpercnyi agymunkát sem, és a vasárnapi hosszúk jelentős része szintén meglehetősen bézik (“legyen kb. egy-két(-há’) kilivel több, mint múltkor”), most meg elkezdtem helyettük ráadásul versenyezni, à la eseménynaptár. Egyelőre rettenetesen szeretek molyolni azzal, hogy heti szinten menjen valahová, amit csinálok (a térdeim konzerválása mellett persze), és még mint az a rövid áttekintésből kiviláglik, csak a legalapvetőbb dolgok legegyszerűbb variációiig jutottam. Kicsit olyan ez, mintha hétfő és szerda este mindig rejtvényt fejtenék 10-15 percet, elalvás előtt. Remélem, nem fogok ráunni.

Nem véletlenül említettem a poszt elején a Körös-körül a Körös körül Futófesztivált, elvégre egy jobbára aszfaltos, sík félmaraton pompásan beárazza az ember pillanatnyi állapotát, vagy éppen a nem létező edzőjének felkészültségét. A verseny olyan volt, mint három éve (jó), a központot a főtérről időközben áttették a Vízi Színházba, ami remek ötlet, fura módon ez az impozáns és fura építmény tökéletes egy futóverseny bázisának. A nyomvonal nagyjából megegyezett, bekerült egy erdei rekortán, amit nem olyan régen adtak át, és picit hosszabb lett a mindig zseniális arborétum-kör. Megjött szerencsére a hűvös idő is, ami nekem mindig segít.

(kép: Gácsiné Petrovics Szilvia)

Csakis ez utóbbi lehet az oka, hogy a májusi, fehérvári félmaratonhoz képest nagyjából húsz, a két héttel ezelőtti Túzok Trailhez képest bő tíz másodperccel gyorsabb ezreket gereblyéztem össze. A történeti hűség szerelmesei kedvéért: a pálya hosszabb volt vagy 600 méterrel, a hivatalos időm 1:43:23, az időhöz tartozó helyezés 13/66 (abszolút), 4/15 (korcsoport). Egyelőre nem tudom hova tenni azt, hogy percekkel voltam gyorsabb az optimista becslésemnél. Azt hiszem, megvan az oka annak, miért nem vagyok képes összerakni egy rendes speed-sessiont. Valószínűleg ideje elkezdeni lerágni a lábaim.

comfortably hard

Can you stand up?
I do believe it’s working, good
That’ll keep you going through the show
Come on it’s time to go

Itt van az őszi futószezon, itt van újra… – írta volna a költő, ha oly korban él e földön, amit a szolgáltatói szektor és a számítógép előtt végzett ülőmunka túlsúlya jellemez. Meg ha nem gyalog járta volna be keresztül-kasul az ország különböző részeit. Mindenesetre a magam részéről semmi esetre sem szállnék vitába az őszi futószezon szépségével, még akkor sem, ha az utóbbi három évben nem egy dombtetőről volt szerencsém legeltetni rajta a tekintetem, ad absurdum elmerülni benne, hanem egy bezárt alagsori szoba koszos ablakán át vethettem csak rá néhány kósza pillantást. A közelmúlthoz képest az idén levélhullásra és deres hajnalokra összeállított eseménynaptáram (ld. itt jobbra az oldaldobozban, vagy alul) maga a megendorfinult mennyország. Különösen, ha sikerül abszolválni akár csak a nyolcvan százalékát. Ugyan semmi olyat nem tervezek kérni a szervezetemtől, ami a tőlem megszokottnál nagyobb túlzás lenne, sőt, kifejezetten konzervatív a szelekció, manapság már semmi sem biztos.

Na, jó, egyvalami biztos. Rettenetesen örülök neki, hogy maroknyi rendszeres olvasóm (igen, például Ön) egyrészt roppant türelmes, elvégre az elmúlt két hónapot sikerült érdemi poszt nélkül átvészelni, másrészt rém empatikus. Egészen biztos vagyok benne ugyanis, hogy ha rövid közvélemény-kutatást tartanék arról, hogy miről szóljon a következő bejegyzés, az eredmény az lenne: “tökmindegy, csak írjál”. Ezzel a virtuális bizalommal csak enyhén visszaélve most arról lesz szó, milyen egy szerencsétlen, sérülésből visszatérő futó botcsinálta edzőjének lenni. Meg hát ezzel párhuzamosan a futónak is.

Amikor legutóbb érdemi tartalom, vagy legalábbis annak szánt témák bukkantak fel itt, akkor Coach Captain Caffeine (avagy C3) némileg rendhagyó edzéstervezési szokásairól és edzői filozófiájáról értekeztem. Ezek azóta teljes valójukban feltárultak előttem (egy ilyen távirati-skizofrén edző-tanítvány viszonyban ez voltaképpen elkerülhetetlen volt), és lassan tíz hét után érdemes kritikusabb szemmel megnézni az eredményeket, vagy azt, milyen irányba is gravitálnak a dolgok egyáltalán. Az egész „szakmai” „alapokon” „nyugvó” „edzéstervezés” gyökerei valahol abba az izotóniás itallal töltött hidropóniás edénykébe nyúlnak vissza, aminek öntőformáit (azt hiszem, máris felpörgött a képzavar-generátor) sok-sok hónap végtelenül óvatos terhelés-adagolása, valamint az eszement önsorsrontás iránti folyamatos vágyakozásom préselték sziklaszilárdra. Magyarán úgy kellene ezt a futkározást csinálni, hogy miközben minél többször amortizálom magam egy bűzös, átázott szennyescsomag szintjére, ez mégsem vezet hosszú távon drasztikus funkciócsökkenéshez, vagyis sérüléshez.

A számok szerelmesei számára ezt talán úgy tudnám leírni, hogy nagyjából ez év februárig a heti mocorgás mennyiségének és intenzitásának szintjére 80 százalékban volt hatással a térd nem túlterhelésének igénye, és 20 százalékban minden más szempont, elsősorban olyasmik, hogy „azért jó lenne legalább néha gyorsan futni/hogy a fenébe lesz ebből így 1:30-as félmaraton, mielőtt teljesen megöregszem?”. Aztán a tavaszi futóhadjárat és visszatérés-fesztivál táján már nehezen védhettem volna meg ezt a megoszlást, ami akkor olyan 50-50 lehetett, de július elejétől a képzeletbeli csúszka a térdmegóvás felől egyértelműen áthaladt a teljesítményhajhászás birodalmának térfelére. Most valahová 25-75-re tippelem az arányt, vagyis az állagmegóvás szempontjai továbbra sem elhanyagolhatók, és most már nem is lesz szabad tovább merészkedni az erőfeszítések felé a megfontoltság ellenében. Elvégre ezt továbbra sem ártana elkerülni:

Miután hosszú hónapokig percekben mértem a futómennyiséget, és ami még frusztrálóbb volt, a 2-3-5 perc szigorúan lassú futások közötti szüneteket szintén (igazából sokszor most megint ezt csinálom, de micsoda különbség van “5×2 perc kocogás, 3 perc szünettel” illetve “15 perc bemelegítés majd 6×5 perc tempó 2 perc kocogással és 10 perc levezetés” között), valahol törvényszerű volt, hogy belebuzulok kicsit a jobb szó hiányában edzésoptimalizálásnak nevezhető egyensúlyozásba. Kora tavasszal olvastam pár könyvet, sok cikket, megnéztem pár órányi videót, aztán nyár közepére szerencsésen lecsillapodott ez a felbuzdulás. Más szemszögből nézve körbeértem a témában annyira, amikor már a saját futólabor patkányán végzett kísérletek sokkal hasznosabbnak tűntek. Nyilván ahogy vakolni sem lehet túl jól megtanulni a youtube-ról, C3 edzői papírjai sem szerepelnek semmilyen nyilvántartásban, viszont eljutottam nagyjából oda, hogy tudom, melyik nap nagyjából mit csinálok, és miért úgy, illetve ezek hogyan állnak össze egy-két-három ciklussá. És arra kellett rádöbbennem, majdnem annyira élvezem kitalálni az adott napi penzumot, mint megcsinálni.

Nagy ördöngösségre természetesen nem érdemes gondolni, annyi történt mindössze, hogy oly sok év után remélhetőleg nem csinálok túl nagy baromságokat. A június végi kiindulópont heti 50k és immár 5 futás, a kitűzött cél pedig egy maratoni távú terepverseny az év végén, amin nem döglök meg, vagy ha igen, akkor az a saját, jól megfontolt (…) döntésem legyen. A változatosság gyönyörködtető erejét meghagytam az egyes futások sportszakmai szempontból megnyilvánuló ezer és egy arcának, egy igen merev keretben. Hacsak nem történt valami nagy struktúra-szétfeszítő esemény (lásd születésnapi MackóKör pénteken), a klasszikus hétfő-szerda-szombat-kedd kedd-szerda-csütörtök-szombat-vasárnap ritmusban peregtek csendesen a hetek. Ez nem tűnik túlságosan érdekfeszítőnek, főleg annak tudatában, hogy kedden/csütörtökön van bármi flikflak, szerda-szombat könnyű nap, vasárnap meg nyilván a hosszú. Vértforralóan izgalmas és észbontóan innovatív.

Ami viszont legalábbis az ugyanabban a keserves koponyában létező futó és hétköznapi szuperhősből gyorstalpalt képzeletbeli edző számára igazán érdekes, az a heti menü kialakítása. Bele kell cipőkanállal férni a megszabott terjedelembe, ami a vékony jégen kocogás miatt nem növelhető az egyik legősibb futóirányelvként ismeretes „heti 10 százalékos távnövelés” fémjelezte óvatossági együttható értékével sem. Ugyanakkor végtelen tárháza nyílt meg a különböző futásvariációknak, amiket eddig nem, vagy nem nagyon ismertem. Tényleg szeretek futni, ezek a végtelenül változatos ínyencségek pedig számomra csak fokozzák az élményt. Mint Gombóc Artúr futómániás reinkarnációja vagy leszármazottja, per pillanat egyszerűen imádom a kerek, a négyszögletes, a rövid, a hosszú, a gömbölyű, a lapos és az összes olyan csokoládét futást, amit csak ki tudok magamnak találni. Egyelőre ráadásul nem is törekszem nagyobb kombinációkra, remekül elszórakozom mindenféle fokozókkal, intervallumokkal, meg tempóvariációkkal, amiket úgy próbálok kitalálni, hogy mindig egy kicsit több legyen, mint az előző heti, miközben lehetőleg csak az utolsó 5 percben, vagy utolsó két résztávnál gondoljak igen csúnyákat az edzőmről, lehetőleg minden maradjon napi, heti és nagyobb távlatokban is a „kényelmesen küzdős” sávban. Kikötöttem, hogy túlságosan előre nem találok ki semmit, ez egyrészt nem tesz jót a perspektívának sem (ne érződjön az egész egy börtön futkosójának), másrészt muszáj valamennyi rugalmasságot megtartani, adott pillanattól, élethelyzettől, állapottól függően. Az, hogy éppen milyen nap következik a felsoroltakból, illetve a múlt heti hasonló alkalom tökéletesen elegendő információ az előző este ahhoz, hogy C3 kifundálja, mivel keseríti az életem másnap, és ez nagyon sokat hozzátesz a móka-faktorhoz. Teret ad ugyanakkor a változtatásokra, van, amikor mégsem az lesz, ami „papíron” jönne, vagy nem pont úgy, mert fáradt vagyok, dolgom van, vagy éppen túllőttem az előző két futást. Például az inkább alapozás jellegű július után augusztus első két hetében bekerült két „speed” jellegű futás, aztán rájöttem, ebből korai lesz ennyi, és most csak kéthetente van ilyen egyelőre. C3 olyan kicsit, mint egy hibbant karmester, akinek van a pincéjében egy privát vonósnégyes, és bármikor lemehet gyakorolni hozzájuk, hogy aztán valami ősi rend szerint, mégis enyhén találomra integessen nagy lelkesedéssel hol a hegedű (könnyű, regeneráló vagy steady futás), hol a brácsa (tempó), vagy a cselló (hosszúfutás), netalán a másik hegedű (speedzone) irányába.

És hogy mindez milyen eredményességgel párosul? A legfontosabb indikátor alapján maximálissal, egyelőre rohadtul élvezem, hogy újra rendes, mezei futó lettem, aki csak csinálja a csinálnivalót, nagyon ritkán van olyan, hogy nincs túl sok kedvem kimenni futni, és annak általában megvan a máshonnan betüremkedő oka. Ami a hosszú távú futókészség megőrzését illeti, augusztus végére pöttyet elvitt a hév, túl jól mentek a futások, fürdőztem laktátban és endorfinban, enyhén megszaladtak a kilik, majdnem besikerült egy 300k hónap (299,6, de az augusztus ugye 31 napos…). Ennek az lett az eredménye, hogy a múlt hét vége felé már kezdett itt-ott sajogni, így erre a hétre visszább vettem, és aztán jövő héttől egy darabig időzünk a kettes számú táborban, mielőtt bármi más történne felfelé irányba. Egyértelműen kidomborodott a következő képlet igazsága:

Ahol ‘A’ a szerveztem adaptációs képessége a futáshoz

Ez valahol a „Türelem, a kurva anyád!” kezdetű és végű axióma áltudományos reprezentációja, amit megélni nagyjából annyit tesz, hogy hiába alkalmazkodik a szervezetem minden egyéb része az emelt távokhoz és/vagy intenzitáshoz néha meglepően gyorsan, a további haladáshoz be kell várni a leharcolt forgórészek felzárkózását. Néha ez türelmetlen fészkelődéshez vezet, főleg mert szeretem ezeket az újabb fajta futásaimat, ráadásul sokkal nehezebb/időigényesebb az ízületektől visszacsatolást kapni, mint bárhonnan máshonnan. Valószínűleg egyébként még mindig csak öles léptekkel zárkózom visszafelé egykori önmagamra, nem azért szokja meg viszonylag sok szervrendszerem az adott mennyiséget gyorsan, mert annyira kiváló lenne a félig random „edzésmunka”, hanem még mindig a múltból élek, amikor bőven lehettem ilyen állapotban, csak ez a teleszart búvárruha viselése miatt nem igazán került előtérbe.

Jogosan merül fel az a kérdés, miért forszírozom ennyire, miért kell mindenáron „fejlődni”, előrefelé menni, ha közben benne van a krach kockázata. Az az igazság, hogy nekem nem megy máshogy, valami felé mindig haladnia kell a dolgoknak, a tanult telhetetlenségem nem hagy nyugodni, valahol az lenne az egész egyik lényege. Hosszabb távon az, hogy kimegyek egy héten lefutni 50k-t nagyjából ugyanúgy, biztos kiölné a futószenvedélyem legalább egy részét, főleg a heti 2-3 prehab erősítéssel súlyosbítva… Valami hasonló tűnt fel legutóbb, mikor újraolvastam Murakami futós könyvét, aki viszonylag sok energiát szentel annak, hogy a futásról ebben az értelemben levegye a terhet (csak ki kell menni egy órára minden nap, mindenki más szakaszban van, nem kell versenyezni, ésatöbbi, ésatöbbi), aztán a folyamatos sztorizgatás alatt búvópatakként a kötet második felében majd mindenhol az van, hogy egy maratoni felkészülés éppen melyik fázisában volt, akkor mire kell figyelni, mit kell csinálni, vagy hogyan keresett új kihívást vagy az ultrában, vagy a triatlonban. Szóval persze, futózen, meg minden, de azért haladjunk, kérem. Biztos lesz itt még valami látnivaló.

Az élettani jelek, a megérzés és a tesztjellegű futások mind azt mutatták, hogy gyorsulok, illetve egyre kevésbé fárasztanak el a hosszúk, de mindig egy verseny az, ami le tudja rántani a leplet az aktuális állapot egy pillanatra megmerevedő szoborcsoportjáról. Félig-meddig tudatosan ezért is vártam meg a bejegyzés befejezésével a tegnapi Túzok Trailt, ahová szent cél megvalósítása érdekében érkeztem: végig tartani kellett az öt perc alatti ezreket. A versenyről annyit, hogy egész egyszerűen zse-ni-á-lis. Minden van, aminek lennie kell, sőt, a környezet pompás, a társszervező, a versenyközpontnak helyet biztosító Nemzeti Park is abszolút sajátjának érzi a rendezvényt (ráadásul kiderült, részükről egy volt évfolyamtársam/labdapattogtató egyetemi csapattársam merült el fülig a szervezésben). Remélem, tényleg sikerül hagyománnyá kinevelni ezt a dolgot, mert már most hibátlan. Részben persze az is beszél belőlem, hogy imádom a pusztában túrázást/futást, a Túzok Trail pedig éppen ezt tartogatja a versenyző számára, 100%-os koncentrációban. Meg bivalygulyást. E:

Az előző napi eső miatt az első kör a kettőből okozott némi kihívást, de gyorsan száradt a pálya, a másodikban már lehetett mindig találni száraz csíkot, ami nem volt annyira rossz, mert az az átmenet, amikor rendes sárdagasztás már nincs, de azért még tépőzáras a talaj, az szerintem senkinek sem esik valóban jól. Az ideális futóidőben végül sikerült tartani a kitűzött célt, 1:45 elejével szépen beslattyogtam, és nem volt halálközeli élményem sem közben, amit a (nekem) fantasztikus táj is támogatott. Azt nem tudom, hogy a 12 fős félmaratoni mezőnynek, vagy a rajt előtt elfogyasztott helyi Túzok sörnek köszönhető (vérdopping), de sikerült megnyerni az abszolútot. Gyanítom, az előbbi nagyobb szerepet játszott, a tömegek futóbölcsességeként általam sokszor emlegetett haranggörbe eleje a kis számok törvényének köszönhetően erről a versenyről éppen hiányzott. Sose volt a bakancslistámon egy futóverseny megnyerése, de most jól ráírom. Aztán kihúzom.

sika, léc

A blog (némileg divatjamúlt módon) alapvetően szöveges műfaj, ebből következően a terepfutó óhatatlanul feszengeni kezd, ha egy olyan futást kellene csicsás poszttá konvertálni, amiről két sör után csak annyit mondanék: “Teljesen rendben volt.” Egész véletlenül éppen két sört ittam meg a vonaton, mielőtt ma egy késői ebédre már itthon is voltam a Turul Trail lefutása, vagyis a Gerecsében tett villámlátogatás után. Szóval nézzünk egy, a teljesen-rendben-volttal ekvivalens összefoglalót.

A kör remek szervezésű, az applikáció pedig egyszerűen zseniális, főleg nekem, akitől nem áll távol a regisztrációkor kapott kódot nem elvinni egy instantra. Elstartol az ember egy gombnyomásra és csak megy, minden más automatizált. Yikes! Az útvonal szerethető és javarészt prímán futható, két, nagyjából szűk kilométernyi lópénisz van mindössze nem túl fondorlatosan elrejtve (rögtön a rajt után nem sokkal a kilátóig majd Tolna után a piroson), és a vértestolnai kálvária is rászolgál a nevére, főleg ha a nyári nap már sütögeti egy ideje az aszfaltot. Szóval igen, tessenek csak rápróbálni, bő 23k 700 szinttel mindenképpen kiváló szórakozás errefelé:

A hivatalos időm valami 2:37 lett, ez végül is van olyan jó, mint bármi. Nem akartam túlerőltetni, de azért valamennyire haladósnak szerettem volna a kirándulást. Nagyon nehezen ítélem meg, ez most mennyire sikerült, a kálvárián tervezetten abrakoltam, a második siratófal utána nagyon nem esett jól, de a végén elég hamar, viszonylag magabiztosan leértem és a hadirokkant-érzések sem tengenek túl. Talán Szadához lehetne hasonlítani, bár a Turul egy ezressel hosszabb, illetve 200 szinttel több. Ott versenykörülmények között 2:19-et mentem, ami nagyjából megfeleltethető a mostanival, ha levesszük a kilátóba mászást, és a közepesen intenzív operatőri munkát. Viszont az átlagpulzusom egy húszassal lentebb mászott. Jó lenne tudni, ez jelenthet-e valamit, csak hát nem egyszerű az élet, ha az ember egy skizofrén, magát edzőnek gondoló, egyébként képzeletbeli hétköznapi szuperhős által írt edzéstervet követ…

birthday boy and the social skills – bear market EP

„Ha az instant a regisztrációkor kódot küld azzal, hogy írd fel

Tedd azt

Vagy ne”

Vajon kiállítok-e magamról egy (újabb) szegénységi bizonyítványt azzal, hogy lassan valóban tradícióvá nemesítem a gyakorlatot, mely szerint ha születésnap, akkor mindentől és mindenkitől messzire elvonulok a hegyre, és csak lófrálok ott fel és alá? Minden bizonnyal. Bár azt talán érdemes hozzátenni, ha egyetemi szintű antiszociológus diplomára vágyunk, akkor ez a szép szokás vélhetően mindössze csak egy szükséges, ám nem elégséges feltétele a summa cum laude minősítésnek. Fél ötöt mutatott az óra a konyhában, és közepesen szigorúan figyelmeztettem magam, mielőtt hatalmas lendülettel szállnék alá az önostorozó kocsmafilozófia újabb és újabb bugyraiba, koncentráljak inkább a zabkásás banán (mint oly sok más területen, a „főzés” során sem idegen tőlem az aránytévesztés) elfogyasztására, majd az elindulásra. Baromságokkal ráérek a vonaton foglalkozni.

Szóval már megint születésnap (enyhén lelombozó, ha az évek száma egy akkora prímszám (43), amin már másodperceket kell gondolkodni, tényleg prímszám-e), és mivel a dolgok úgy alakultak munka és egyéb ügyekben, hogy a pénteket kinevezhettem szabadságnak, már megint túra/futás. A választásom ezúttal a Mackókörre esett, elvégre akik élnek, azok délnek mennek. Én meg a 81-es és a 82-es számú vasútvonallal a szlovák határig.  Elég régóta szemezek egyébként ezzel az instanttal, már a legendás és bárminemű észszerűséget nélkülöző 2019-es kampányom során az volt a terv, a Piros 85 előtt lebotorkálom a hosszabb távját, a felkészülés mintegy megkoronázásaként. Nos, ebből inkább MRI, reumatológus, majd uszoda lett… Később fogyás és rehab, hogy aztán lassan három év után jussak el újra odáig, a rövidebb táv egyáltalán szóba jöhetett. Szintén sokat nyomott a latba, hogy a Medvés-fennsík és környéke észbontóan szép, a 90-es években tinédzser szülinaposaknak pedig bizonyos értelemben egy jó adag nosztalgiafröccs is a térség. Nekem Rónabánya a Riviéra.

Ezekkel a gondolatokkal, és egy meghökkentően soványka, mindössze egy hét és fél decis kulacsnyi izót, pár sótablettát, valamint egy-egy csomag Guten Morgen kekszet és gumicukrot rejtő futóhátizsákkal indultam útnak. Lábamon Salomon Béla, a legújabb szerzeményem. Nem hagytam ugyanis abba az akciós cipők utáni vadászatot, aminek az lett az eredménye, hogy lassan sponzorált futónak nézek ki, Szónikus Citromlepke után hasonló nagyságrendű összegért (és annál csak fél számmal nagyobb méretben) bővült teljesedett ki az aktív készlet. Most épp van három Salomonom, a szivárvány három színében. Egy életre elég lesz…

A meglehetősen korai kelés egyik oka a hőség legalább tetőfokának lehetséges elkerülése volt. Az előzetes matematika szerint ugyanis ha legkésőbb kilenckor elindulok, akkor dél körül beérek. Az előrejelzés már akkorra is 30 fokot jósolt, ami persze rohadt meleg, de mégsem 35. Nem sokat kóvályogtam hát a megérkezés után a településen, noha a két út közül azért a hosszabbon, a központ felől közelítettem meg a rajtot, a Vargánya vendégházat. Közben valamennyire melegítgettem, bár erre már akkor sem volt túlságosan sok szükség. Egy szülinapi futást értelemszerűen nem érdemes túlreagálni, én sem akartam az istráng szakítószilárdságát minőségellenőrizni, viszont a díszdobozba csomagolt kiránduláshoz járt egy grátisz boríték, amiben ráadásként volt egy instrukció: „20k-ig minden felfelét futsz!” Ez a távolról sem kedves ajánlás mindazonáltal érthető, ha már elmegyek valahová, ahol van három méternél több szint, azt illik maradéktalanul kiélvezni. Rögtön a rajt után alkalom nyílt erre, a pálya eleje hol jobban, hol kevésbé emelkedett, egész a somoskői rövid alászállásig. Jól mutatta, mennyire rá vagyok fókuszálva a rekordhajhászásra, hogy a kód beolvasása és 2-3 perc futás után jöttem rá, hogy az órát azért nem lenne tökéletesen haszontalan elindítani, ha más nem, navigációs szempontból.

Az elején az egykori bányavasút nyomvonalán lehetett haladni (még szuper alagút is van, amihez a magyar történelem kevés misztikus vonatrablásainak egyike fűződik), ez egyben garanciája a kellemes, nem túl meredek hullámzásnak. Enyhe deja vu is kínozott, három éve a jahorinai szülinapi futáskor szintén egy egykori kisvasút nyomvonalán haladt a pálya első harmada-negyede. Miután valamennyire felvettem a ritmust, meg összeszedtem a telefontokból fényképezéskor nagyvonalú módon szétszórt aprót, még fel sem ocsúdtam, máris a Geopark Látogatóközpontjánál találtam magam. Indokolatlannak tűnt kávé reményében 15 perc után máris beiktatni egy technikai szünetet, így mentem szépen tovább, és érzésre nagyon hamar átértem Somoskőre. A vár elé, az első ellenőrző ponthoz nem túl fincsi aszfaltos emelkedő vezetett fel, de megérte. Kiderült, hogy nem érdemes aznap a kódokkal bíbelődnöm.

Felmásztam a Petőfi-kunyhóhoz, beolvastam a QR-kódot, aztán meglepődve konstatáltam, hogy be kellene írni még valami számsort (a rajtnál nem kellett). Gyors leltár után rájöttem, ez nem fog menni. Legutóbb utaltam rá, mostanában nem vagyok szellemi képességeim csúcsán, a jelek szerint még nem lábaltam ki ebből az állapotból. Vagy megöregedtem és a nem normális az új normális. Valamiért meg voltam győződve, a nevezéskor történt telefonregisztráció után már Bob a bácsikám. A visszaigazoló-levélben szereplő kódsor léte egyáltalán itt kezdett el ismét derengeni (bő két hete neveztem). Előző este volt egy olyan ötletem, hogy az ellenőrzőpontok helyének leírását, a rövid itinert és a nevezéses levelet egy lapra kinyomtatom, de aztán ezt a verziót elvetettem. Belepillantottam még az ominózus levélbe, megnéztem a felhasználónév-jelszóm, mondván ha bármi kell, majd belépek (két sorral lentebb érdemes lett volna még menni). Nos, belépni csak úgy nem lehet a rendszerbe, vagy nem találtam hirtelen mobilon az opciót. És természetesen az a mappa, ahová a futós dolgokkal kapcsolatos ügyes-bajos leveleket archiválom, nincs szinkronizálva a telómmal. A kör bezárult. Vagyis kinyílt. Próbáltam még felhívni a Medvés-kontakt számot, ez sem jött össze (fél óra múlva visszahívott a srác, tök rendes volt, megállapítottuk, hogy jó nagy balfasz vagyok, és a rendszerben az egyéni kódokat ő akkor sem látja, ha akarja). A maradék nem létező teher lekerülésével kocoghattam tehát tovább, miután az egyik vár (Somoskő) tövéből jól megnéztem magamnak a másik várat (Salgó).

Kifelé a faluból még bemosakodtam és ittam egy kútnál, meg kellett állapítanom, hogy a tájék egy valóságos kékkút-mennyország, minden faluban egymást érik a jobbára működő (!) víznyerő helyek. (Ennek nem tudom az okát, vagy nem akarom tudni.) A következő 15 kilométer ezután gyakorlatilag egy merő vigyorgásból állt. Iszonyatosan élveztem, szerintem szenzációs az útvonala itt (is) a körnek, meg persze akadt még erő haladni. Felületes szemlélő számára pöttyet furcsa lehetett, amit csinálok, felfelé (szinte) mindig szigorúan futottam, a lankásabb részeken meg nézelődtem, fényképeztem, ittam, turistáskodtam, ahogy az lefelé, meg síkon szokás… Csak meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek a Mackót, aki szereti a fennsíkokat, az 5-600 méter magas helyeket, a kis (ex-)bányászfalvakat és a remek erdei ösvényeket – összerázva vagy keverve. Fennsíkból mindjárt jött bő öt kili, aztán Rónabánya, minimális aszfalt és Rónafalu, ami valamiért Szigliget néhány felső utcájára emlékeztetett, radikálisan eltérő kilátással. Itt is volt kút, ittam, ettem kekszet, sót, kiérve pedig jött még egy kis fennsík húsmarhákkal, aztán erdei ösvények, majd Salgóbánya, aminek a „főutcáját” nagyjából ezer méter hosszan végig meg kellett futni, mert hát emelkedett. Az ifjúsági tábor mellett elfutva újfent egy hosszabb erdei szakasz következett, délről kerülve a Salgót. Nem sokkal ezután benézhettem egy kanyart, mert nem pont a tracken mentem, hanem egy igen mély árok rossz oldalán. Szerencsére gyakorlatilag párhuzamosan haladt a kerülőm az eredetileg megkomponálttal, aztán összefonódott a két ösvény, mielőtt kiért a sűrűből.

Amikor a tarjáni városi strand előtt nem sokkal előbukkantam a susnyásból, hirtelen fejbe kólintott a meleg. Lassan 11 óra  lett, a nap vidáman perzselt, én meg elkezdtem fáradni, meg annyira nem sikerült a második órában tartani a frissítési stratégiát, kutak ide vagy oda. Ráadásul a strandnál volt a kerítésen belül egy kék, de a korábbi bőség elaltatta a gyanakvásom. Az volt a tervem, előbb inkább elfogyasztok mindent, ami maradt, az utolsó sótablettát és kekszmorzsákat, izót, aztán majd megtöltöm a kulacsot valahol. Nyilván nem volt több kút a környéken, nagyon keresgélni meg már nem akartam a város szélén, így elindultam az utolsó, szűk ötezres kanyarra a piros háromszögön. Na, itt már nem tudtam megfutni a felfelét (végül is 20 fölött volt már a táv…), sőt, mire felértem a napsütötte, köves erdei úton addig, ahonnan már újra inkább lefelé haladt a kör, mint felfelé, igencsak elegem lett az egészből. Elfáradtam, megszomjaztam, és egyáltalán nem sajnáltam, hogy a Karancsra nem kell már felmenni (pedig az megkoronázná a karikát, még ha a távot harminc kili fölé, a szintet meg ezer méter körülre lökné). Cserébe belebotlottam egy korosztályos tájfutóverseny megközelítőleg 50 résztvevőjébe, a fiatalok leginkább röhögtek a sóban fürdő, szemmel láthatóan már lélekben egy sörrel az árnyékban ülő sporttárson. Aki ráadásul lefelé futva általában sántítani kezdett. A bal térdem ugyanis enyhén bejelzett, érti a tréfát, szereti, de már görcsöl a rekeszizma. Nagyjából ezen a ponton érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy ugyan teljesen értelmetlenül, de bezárom a teljes kört, ám egyszer érjek el az állomásig a céltól két kilire, ahol láttam egy vegyesboltot. Azonnal feltöltöm a sörkészletet, és a végén csak sétálok meg dudorászom. Így is lett.

terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.