all killer, no filler

Április elseje kapcsán számos otromba és kevésbé otromba tréfát lehetne elpufogtatni, akár egy futósblog önkéntes-tematikus módon beszűkített keretei között, de valahogy most nem vitt rá a lélek, és ahogy körbe nézek, a hóeséssel mókázó április időjáráson kívül voltunk így ezzel azért páran. Persze, némi pikírtséggel a Nyájas Olvasó megjegyezheti, egyébként is egy vicc az, amit futás és/vagy blogolás címén műveltem az elmúlt években, hová lehetne ugyan még ezt fokozni? Szóval maradjunk a földhözragadt futás talaján (…), annál inkább, mert három hónap villámgyorsan elhussant ebből az évből, mióta eldöntöttem (…), a térdeim nem fognak többé limitálni a mozgásban. Ez az időtáv szinte már egy maraton közepesen lelkiismeretes felkészülési ciklusa, ezért indokolható és időszerű talán egy kis dombra lecsücsülés és szemünk elégedett retrospektív legeltetése a halomra vezető úton. Az elégedett szó használata némileg fura lehet a 21097 kontextusában, de valóban meglepően jól gördültek előre a futással kapcsolatos fejlemények az elmúlt negyedévben, már amennyiben eltekintünk attól a jelentékeny, két-három hétnyi bombatölcsértől az időszak közepén, ami a vírusfertőzésnek volt köszönhető. A meglepő jelző használata viszont az elégedettel ellentétben némileg indokolatlan, a futás ugyanis mindig kiválóan ment akkor, amikor megközelítőleg minden más egyáltalán nem volt a helyén a világomban, és most sincs ez másként. Mindannyiunk őrült szerencséjére ez egy futósblog, így ha az élet egy kifacsart, vegyszerrel kezelt citromhéjjal kínál, akkor hiba lenne nem odanyújtani a másik orcácskánkat. (Magyarán, ez most nem a nyavalygás helye és ideje.)

A számok szerelmesei és a szavahihetőség kedvéért egy rövidke táblázatban összefoglaltam alant azt az utat, ahogyan három hónap alatt március végére nagyjából visszaküzdöttem magam egy átlagos, a szó legnemesebb értelmében hobbisportoló szintjére (2021 már dokumentált második felét nevezzük amolyan ráhangolódásnak, annak az időszaknak a gyaloglásba bújtatott rehab futópercei nem igazán összevethetők a mostani penzumokkal): heti nagyjából 40k négy részletben, értelmezhető hosszúval. Kellő távolságból akár futónak is nézhetnénk, aki ezeket a számokat produkálta, ráadásul megjelentek 20k+ etapok, amik egyelőre térdfájás nélkül (!) már most megvalósítanak az első szakvélemények szerint álmodáson túli tevékenységeket (live the dream/die the nightmare). Ami (sajnálatosan) leginkább kiviláglik még, az a február korona okozta csúnya behorpadása, pont akkor, amikor a heti negyedik alkalmat rendszeresítettem volna. Ekkor másfél hét teljesen kimaradt, majd még legalább ugyanennyi ideig esett annyira jól a mozgás, mintha egy vödör állott hányást kellett volna bekanalaznom. Ezek után a március kifejezetten szép mentésként értékelhető, majdnem utolértem magam, és igazából két és fél rettenetesen hosszú év után az első olyan hónap, ami akár futószemszögből nézve is teljes értékűnek nevezhető.

Futás (db)Össztáv (km)Időtartam (ó:p:m)Leghosszabb táv (km)
2022. március17175,317:14:5322,48
2022. február1083,88:39:5414,58
2022. január14102,410:31:3611,99
Sokadvirágzás számokban

A szikár és alapvetően örömteli számok természetszerűleg közel sem árulnak el mindent erről a három hónapról, és az valahol szintén törvényszerű, hogy szépen lassan egyre rakódtak a rétegek a heti futásokra, a végén már erősen a ló ellenkező oldalán kezdtem el lefelé lógni. Fokozatosan több terhet és feladatot tettem a bő harminc alkalomra és a járulékos időszakra, mint talán még sosem erre a mozgásformára, mióta futok – pedig akadt már néhány terheltebb időszak. Ha csak a főbb dolgokat pörgetem végig, akkor is ötnél áll meg a számláló. Ezek többé-kevésbé fontossági sorrendben:

  1. A távok óvatos, észszerű és felelős növelése az újbóli lerokkanás veszélyének minimalizálása mellett
  2. Futástámogató automatizmusok rögzítése (erősítés, nyújtás, futótechnika, vudu)
  3. Diverzifikáció, avagy az ismert és bevett edzéstípusok próbálgatása, a testhez álló verziók kiszemezgetése
  4. Felkészülés a két számmal nagyobb (cél)versenyekre a tavasz második felében
  5. Garmin Tihamér funkcióinak alaposabb tesztelése, beleértve Jeff edző grandiózus edzéstervét
  6. Mindezekért, mindezek mellett, vagy mindezek ellenére leginkább élvezni az egészet

A felsoroltak között akad átfedés, olykor szinergia, vagy már-már áthidalhatatlannak tűnő ellentét szintúgy, pedig a nap végén mindannyian ugyanabban a sárkányhajóban kell evezzenek…

Nyilvánvalóan az első pont élvez kiemelt prioritást, hiszen anélkül az összes többit megenné a fene. Ha létezne rangsora a futással kapcsolatos tanács-közhelyeknek (olyan alapvetéseknek, amiket mindenki igaznak és követendőnek tart, miközben a legfőbb fundamentumuk a tapasztalat és a megszokás), egész biztosan dobogón lenne a futásmennyiség növelésére vonatkozó „heti 10 százalékos szabály”. Az év elején én ezt meglehetősen lélekrombolónak éreztem (1-2 kili emelést nehéz egyáltalán észrevenni, pláne előrelépésként érzékelni), így inkább egy hegymászó-szerű megközelítést kezdtem el alkalmazni. A folyamatos, kisebb heti növekmények helyett 3-4 hetente emelek egy némileg nagyobbat (15-20%), vagyis egy táborral fentebb megyek a képzeletbeli, ismeretlen/változó magasságú hegyen, aztán az adott szinten alaposan akklimatizálódom, részben a hármas pontban később részletezendő módszerek segítségével, valamennyire az intenzitással játszadozva. A Covid előtt éppen felcsimpaszkodtam egy bázissal fentebb, de utána rövid időre alá kellett szállni egész az alaptáborba, majd újra vissza, ám utána viszonylag rövid idő után tovább tudtam haladni a hármas számú magaslati kempingbe. A képzeletbeli futóhegy előnye, hogy bármelyik táborból szinte végtelen különböző magasságú bimbi felé lehet csúcstámadást indítani, most az aktuális táborból tervezek nekiindulni a tavaszra kijelölt expedíciós céloknak (Muzsla Trail, fehérvári félmaraton, talán Szada Terepfutás). Ez az óvatosság-metódus egyelőre működik, bár a lavinát ugye ritkán látni előre.

A második pont fontos ugyan, és kiemelten támogatja az elsőt, ám sok szót nem érdemes rá vesztegetni, mert jelentős nóvumot ezekkel kapcsolatban tényleg nehéz lenne elmondani. Heti három-négy alkalommal kínzom magam törzs- és láberősítő gyakorlatokkal, valamennyire most már letisztult rutin alapján, noha a dinamikus stabilitást támogató figurák tárháza gyakorlatilag végtelen, mindig van mit kipróbálni és esetleg beépíteni az említett rutinba. Különösen mióta a jobbára amatőr futók trenírozásából élő (online) edzők egy része folyamatos kontentgyártással próbálja magára irányítani a figyelmet, ezért rém fura módon a web különböző szigetein párhuzamosan épülnek a 80-90 százalékban ugyanazt tartalmazó „futástudásbázisok”. Ezeknek a futópédiáknak általában kiemelt szegmense az erősítés/aktiválás/nyújtás/regeneráció-témakör, ráadásul egy-két trükkösebb gyakorlattal a kiváló szakértők hangsúlyozni tudják a különbözőségüket a versenytársaktól, így lehet ihletet meríteni innen-onnan. Nagy megfejtések ugyanakkor nincsenek, a legkiválóbb tudósok sem fedeznek már fel manapság olyan izomcsoportokat, amiket a vártnál nagyobb mértékben terhel meg a futómozgás. És ha már kiszámítható módon felhoztam a futómozgást, érzésre egyre kevesebb tudatos erőfeszítést igényel a jónak gondolt futótechnika négy-öt alapelemének fenntartása. A saját magam futás közben történő videózgatásáig és visszanézéséig nem vetemedek, de az óra szerint a lépésszámom emelkedett, és amikor eszembe jut végigvándoroltatni a figyelmem azon, mit csinálok éppen, akkor már ritkán akad túl sok korrigálni való, lengenek a kezek, egyenes a törzs, kevésbé lóg a lólábfej. Rossznyelvek szerint nem szoktam túl sokat gondolkodni, ám ennek ellenére mégis nehéznek bizonyul néha adott dolgokat teljesen automatikusan csinálni (jól…), viszont érzékelek előrelépést, nyárra talán valóban el tudom ezeket felejteni, miközben pont, hogy mégsem. Vagy mi.

Az egyelőre leszabályozott távok óhatatlanul hívják fel a figyelmet a (jobb szó híján) minőségre, vagyis arra, hogyan is teszem túl magam a heti immár mintegy négy órányi futáson. Ha már mindenképpen muszáj felső határt megszabni, igyekszem valamennyire tudatosabban összerakni és kihasználni a limitált időt. Régebben néha találomra kipróbáltam ugyan bizonyos edzéstípusokat, formátumokat (a szintén elég ötletszerűen használt edzéstervek mellett), viszont ez sosem volt tudatos, 60-100 kilibe néha már csak a móka kedvéért illett némi fűszer, nem feltétlenül a jó fűszert tartalmazó üvegcséből. Most a folyamat egy kicsit más, ha már bizonyos értelemben ez az egész első félév a tanulásé, a kísérletezésé és térd próbálgatásáé, a futótechnikához hasonlóan valami életképes struktúrát igyekszem felskiccelni, amit aztán újra és újra meg lehet majd a későbbiekben tölteni változatos tartalommal. A “változatos tartalom” alá tartozó dolgokat tehát elkezdtem rendületlenül kikísérletezgetni, alternatív mozgó boszorkánykonyhámban. A lelkes kíváncsiskodásnak az lett a vége (ahogy erre mostanában rádöbbentem), hogy az elmúlt hetekben mind a négy heti futásomra volt valami tesztelni való vagy feladat. Ugyan a legújabb hétfői regeneráló penzum és a hétvégi, most már az elnevezésére egyre inkább rászolgáló hosszú etap nem túlgondolt (még ha ez utóbbit néha be is csomagolom újabban alföldi teljesítménytúrákba), mégis feltételez valami tudatosságot. A maradék két futás pedig egyenesen megköveteli, ezek ugyanis általában testvériesen oszlanak meg valami tempóvariáció illetve valami intenzívebb „desszert” között (utóbbit szándékosan nem hívom „speedwork”-nek, ez velem kapcsolatban továbbra is a humor egy igen alpári szintje lenne), amiknek tárháza hasonlatos a dinamikus stabilitást fejlesztő gyakorlatokéhoz. Még csak minimálisan kezd egyáltalán körvonalazódni, ezekből mi az, amit szeretek csinálni (móka>nyűg), illetve mi az, ami valamennyire fekszik a szervezetemnek, de ennek a két erős kritériumnak megfelelő dolgokat kellene szép lassan kirostálni, mint hosszú távon használatos legjobb gyakorlatok (…). Roppant szórakoztató egyébként ez a próbálgatás, kitalálok valamit, amiről azt gondolom, meg bírom már csinálni, és tudom vele tesztelni például a tempó intervallumokra hogyan reagálok, aztán vagy jó lesz, vagy nem. A kimenetel igen változatos. Legutóbb azt hittem, mennyire jól megy egy 8×800, csak sajnos kár volt abbahagyni, mert másfél napig úgy éreztem magam utána, mint akit vízbe fojtottak (írtam ezt úgy, mint akit már sokszor fojtottak vízbe). Majd kialakul (?) szép lassan a repertoár, de várom már a május végét, amikor a tervek szerint installálom a heti ötödik futást (6-9k könnyű), dedikáltan mentesen bármi flikflaktól.  

Valamilyen részben a futással kapcsolatos minden önkínzás, ének a versenyekről szól, és lassan újra eljön annak az ideje, amikor épkézláb méretű megmérettetéseken sorakozhatok fel a rajtvonalhoz. Elővigyázatosságból nem zsúfoltam tele tavasz végére-nyár elejére a programomat, de akad már néhány biztosabb pont, remélhetőleg tökéletes elegye a csak épp túlságosan ambiciózusnak (Muzsla) és az örömfutásnak (Fehérvár). Az előbbi miatt enyhén aggódom, akármennyire ügyesen balanszírozok a korábbi felsorolás egyes és a hármas pontja között, picit még korai lesz.  A térdfájás előtti futóénem most hangosan felröhögött. Szóval jó lesz, csak néha talán kellemetlen, egyszeri alkalomként pedig talán nem terhel túl. Három hét, kiderül.

Ígértem korábban, visszatérek majd még Timing Tihamérral kapcsolatos tapasztalataimra. Nos, azt kell mondjam, két funkció magasan kiemelkedik jelenleg a hasznossági skálát tekintve, egy a fitnesz-karperec, egy pedig a futóóra sajátosságaiból fakadóan. Kiválóan nyomon lehet követni az eszközzel, mennyire terhelem túl magam (nem elsősorban a beépített elemző funkcióknak köszönhetően), ami a későbbiekben, ha továbbra is tudom emelni a távokat, egyre fontosabb lesz. Az imént terjedelmesen részletezett edzésdiverzifikálási kísérleteim jelentős része pedig kivitelezhetetlen lenne az óra nélkül. Megközelítőleg három tempóm van, amit be tudok azonosítani óra nélkül, ez azonban kevés lenne ezekhez a variációkhoz, így most jó szolgálatot tesz, talán ezáltal idővel fejlődik majd a tempóérzékelésem… Jeff edző Muzsla Trailre időzített félmaratoni edzésterve ellenben minden igyekezetem ellenére lassan tényleg kezd szétesni, szóval ez nem tűnik a Garmin Connect erősségének. Valószínűleg már a kiválasztásánál hibát követtem el, mert túl aktív vagyok hozzá újrakezdőként, bár nem kellene megbolondulnia teljesen csak azért, mert újabban nem tökéletesen úgy csinálom a kiírtakat, ahogy a nagy digitális könyvben szerepel. Összességében mindössze négyféle edzést váltogat (Magic Mile, egy versenytempós intervallum, egy emelkedős résztávos edzés és egy hosszú), a betegség óta két alkalmat töröltem mindössze, a többit mind megcsináltam, majdnem akkor és abban a sorrendben, amikorra be lett időzítve (be van égetve a heti három futás és a vasárnapi hosszú). A turpisság részemről annyi, hogy (az első és főleg a hármas ponttal összhangban) van, amit gyorsabban, vagy az intervallumok közötti időből lecsípve, esetleg gyorsabb tempóban abszolválok, vagy rápakolok még a tervre egy-két szakaszt. Szerintem ennek nem kellene végzetesen összezavarnia az algoritmust, legutóbb mégis ott tartottunk, hogy Jeff edző keddre betervezett nekem egy céltempós intervallumos edzést plusz 20k könnyűt… Nem kérdés, megnehezítettem a dolgát (a futások eredményéből megsaccolva ráadásul már gond nélkül futnám szerinte a betervezett 1:46:00-t…), de véleményem szerint ezekre a beépített tervekre talán nem érdemes kritika nélkül hallgatni.

Ilyesmik zajlottak az elmúlt hetekben. Kezdem magam úgy érezni, mint egy cirkuszi beugró, akinek a kínai tányérforgató mutatványát kell műsoron tartania. Noha a megszokottal ellentétben a felsorolt öt tányérból egyik-másik sokszor értékesebb a többinél, mégis, ahhoz, hogy a műsorszám valóban sikerüljön (és megvalósuljon a hatodik pont, avagy felkerülhessen a videóban látott cilinder), mindegyiknek egyensúlyban kell maradnia, egymáshoz képest is. Egyelőre forog minden…

The half-hearted rehab chronicles: old dog learning (old tricks)

I’ve got the spirit, lose the feeling”

When did punk rock running become so safe???”

Közeleg ismét az év vége, ilyenkor némileg értelmetlen, de kellően megcsontosodott szokásként boldog-boldogtalan visszatekint, emlékezik és éves toplistákat állít össze. Általában jómagam sem vagyok ettől mentes, tartozzam éppen az adott időpillanatban a vigyorgós, vagy a mosolytalan csoportba, bár azért inkább az utóbbiba csúszok bele többször. Idén azonban nem a fülig érő száj megformálása okozza a legnagyobb kihívást, hanem a retrospekció földöntúli nehézsége abban az esetben, ha egyszerűen nincs mire visszatekinteni. Deklaráltan futósblogként (ami persze csak átlátszó ürügy arra, hogy magam lehessek blogposztjaim (szuper)hőse) nehéz bármi hangzatos összefoglalót írni egy olyan évről, amikor gyakorlatilag nem futottam. Zsinórban másodjára. Volt viszont mozgásszervi restauráció orrvérzésig, ennek a részleteit azonban igen mélyreható alapossággal taglaltam az elmúlt bő négy hónap során, ám mivel ez a folyamat lassan a végére ér, az ünnepi alkalomra következzék most a tessék-lássék rehabilitációs históriák záró és egyben tökéletesen hétköznapi fejezete, a rehab-puzzle utolsó két darabjának helyre illesztéséről. Az összképet még az sem fogja tudni elrontani, hogy ezt a két darabkát nem lehet kutyafuttában (…) a megfelelő pozícióba pattintani, sőt, valójában két végtelen, néhol egymásba gabalyodó történetszál kezdődik a mellékszereplésükkel.

Már csak négy alkalom van vissza a csoportos terápiából (kicsit úgy hangzik ez, mintha valami AA-gyűlésre járnék, és tulajdonképpen ez csak enyhén légből kapott párhuzam, hiszen valóban hasonló problémáink vannak a sorstársakkal, akiknek leginkább a keresztnevét tudom, vagy azt sem), és nem szeretnék az öreg bútordarabok közé tartozni a helyen. A mendemonda szerint vannak ott egész évet, vagy akár többet lehúzó kuncsaftok is, de szent meggyőződésem, hogy ők elsősorban a társaság meg az önkényeztetés miatt járnak már inkább vissza. Esetleg tényleg annyira lassú, mégis konstans a javulási folyamat, ami ezt indokolja, de azért ez a kevésbé valószínű. Mondjuk nekem sem január közepére fog kialakulni a határtalan dinamikus stabilitás, az izmokat szintén lehet még hova nevelgetni, viszont erre önállóan is képesnek kell lennem előbb-utóbb. DAVID-gépeim, már csak az árcédulájukból kifolyólag is, nyilvánvalóan nem lesznek sosem itthon a pincében, de öt hónap szenzoros muszklikeltetés után megítélésem szerint bátran el lehet tolni a hangsúlyt teljesen a funkcionális gyakorlatok felé. Ennek szellemében nem csak figyelek és néha utólag akár jegyzetelek is, mikor milyen mutatványokat kell elővezetni a manézsban, hanem az utóbbi hetekben összeállítottam itthonra egy kisebb vándorcirkuszt azokból a gyógyászati segédeszközökből, amelyek felhasználásával a gyakorlatok kellően nagy százalékát reprodukálni tudom. A kilencvenes évek prehisztorikus rétegeiből fellelt egy pár kézi súlyzó alkotta kezdetleges arzenál így hirtelen igencsak megszaporodott, feltűnt a színen egy csomag gumiszalag, egy gymball, egy egyensúly-szivacs és az új fitnesz-kincseskamra koronagyémántjaként (majd beteszem a fa alá…) egy jumper. Ez utóbbi már talán enyhe túlzás, de tényleg valahonnan a mínusz végtelenből kell visszahoznom ezt a stabilitás-dolgot, ehhez pedig szükséges néha ágyúval lőni. A nagyobb befektetést igénylő szerek közül azért is erre esett a választásom, mert ez a felfújt gumibigyó kellően sokoldalú gonoszsággal felvértezett szülemény, gyakorlatilag minden testtáj abuzálható általa: feldobható vele a már a könyökön kijövő oldalplank éppúgy, ahogy egy kitörés vagy fekvőtámasz, a dead bug pedig sosem volt még olyan halálian jó móka, mint ennek a tetején trónolva (már ha épp sikerül ott maradni). Én speciel mostanában leginkább fél lábbal ugrándozok rá és próbálom utána megtartani magam szálfaegyenesen… Azt nem tudom, hogy leszek-e még valaha hosszútávfutó, de ha egy hosszútávfutót arról is meg lehet ismerni, hogy funkcionális erősítéseket végez, nos, akkor legalább néha össze lehet a jövőben téveszteni engem egy hosszútávfutóval. Ez “sajnos” egy hosszú távú projekt, folyamatos szinten tartással. (Csak azért írom le ennyiszer a hosszútávfutó szót, hogy önbeteljesítő jóslatként érvényt szerezzek az orvosi szakvéleménynek.)

Gondolom, sokak oldalát fúrja most már a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az az utolsó kirakós-darabka, ami még hiányzik a teljes értékű rehabilitálódáshoz és eddig egy szót sem ejtettem róla. Bár Önök igazán hozzáértő Olvasóközönség, így valószínűleg az erről szóló találós kérdésre kórusban vágnák rá az általam helyesnek gondolt választ: FUTÓÓÓÓTECHNIKAAAAAAAAAAAA! És hát bingo. Ha lenne Koffein Kapitány merchandise, most a fél raktárkészletet kioszthatnám a helyes megfejtők között, de nincs. Volt viszont egy olyan ígéretem magam felé, amely szerint ha heti nagyjából háromszor fél óra futás már több-kevesebb probléma nélkül képes rendszeresen lezajlani, akkor ebbe az irányba is teszünk lépéseket. Vélhetően nem lesz teljesen kidobott erőfeszítés a jövő szempontjából annyi év után megtanulni, vagy elkezdeni megtanulni rendesen futni – hobbi/amatőr futó szinten legalábbis. Elvégre ez az egyetlen dolog maradt még jelenlegi ismereteim szerint, ami fejleszthető a teljes értékű visszatérés reményében, mint a testet, és ezáltal az ízületeket érő terhelésre futkorászáskor komoly hatással bíró összetevő. Az elhatározás nagyságát és komolyságát mutatja a részemről, hogy csekély 13 év után eljutottam erre a pontra, míg a basszusgitározással kapcsolatban mindez húsz év után sem következett be (az pedig hatalmas szerencse, hogy nem mosógépeket szerelek ennyi ideje). Ez utóbbiba mondjuk még nem sérültem bele, noha akad ennek az ellenkezőjét sugalló képi bizonyíték a gyönyörűen összevérezett Squieremről, ami szintén magas szintű technikai képzettségről árulkodik.

Befizettem tehát magam a decemberi Chi Running tanfolyamra, mint időközben kiderült, szinte több futós ismerősöm ment már el erre korábban, mint ahány nem, van, aki meg is örökítette benyomásait. Nem tisztem megítélni a metódus hatékonyságát, de a módszertan számomra meggyőző, leginkább azért, mert akármerre kutakodtam a témában, a főbb dolgokat tekintve mindenhol ugyanaz köszönt vissza (törzs megfelelő pozíciója, kellő lépésszám, ha lehet nem túl nagy lépésekkel és nem odabaszva a sarkadat, és ha az eddigiek nagyjából mennek, akkor a kezeddel inkább segítsd a folyamatot, ne gátold). Az ördög persze a részletekben lakozik ismét csak, és azt az 5-7 dolgot, amire figyelni érdemes és nem árt betartani, egyszerre tűrhetően csinálni nem pár perc megtanulni/összehangolni. Nekem biztosan, mert szignifikáns kocafutóként van bőven rossz beidegződésem, és az szintén fixa ideám, hogy egy teljesen más alakúvá transzformált test sem kifejezett segítség mindennek a tetejébe. Néha, amikor elszomorodom a dinamikus stabilitásom katasztrofális fejlettségén, akkor is ezzel nyugtatom magam. Egy torzújszülöttnek minden propriocepció új.

Maga a tanfolyam hamar elröppent, alapvetően élveztem, noha legtöbbször, amikor valami újat tanulok, az első pár rávezető gyakorlatnál totálisan elveszett vagyok, de rendszerint jön egy pont, amikor ez, ha nem is teljesen, de átbillen. Most is valami hasonló történt, a nap folyamán, ahogy végigmentünk a technika különböző darabkáin (pozíció, dőlés, csípő-lambada, lábak/sarok, kezek és így tovább, ha van tovább, talán már csak a lépésszám maradt ki), az éppen elfogadható és a siralmas között ingáztam (lefordítva jobbára szimplán szar volt a végrehajtás), aztán mikor egyben próbálgattuk az egészet, hirtelen legalább valamennyire összeállt a mozgás. A nap végén, a közös videózáskor/értékeléskor/elemzéskor az oktató, Szofi nekem adományozta a legtöbbet fejlődő nebuló titulusát – ezt ha jobban belegondolunk, kétféleképpen lehet a legkönnyebben kiérdemelni. Az első, ha már egy nap után káprázatos módon sikerül reprodukálni a kívánt mesterfogásokat, a másik pedig, ha valaki annyira mélyről indul, amihez képest egy gyenge átlagos állapot is hipertérugrásnak tűnik. Az Olvasóra bízom annak kitalálását, nálam melyik verzió lépett életbe, annyit segítek, nem az első. Ahogy az az aktuális futóportfóliómat tartalmazó promóvideóból kivágott lenti képen megfigyelhető, szinte minden a helyén van, ugyanakkor semmi sincs tényleg a helyén, a legproblémásabb rész az 5,5 kg-os fejem, ami jól láthatóan kilóg abból az egyenesből, ahol lennie kellene, kis barátaival (váll, csípő, ilyesmi) együtt. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ez szintén egy viszonylag hosszú távú projekt.

Ezzel körülbelül a végére értünk annak, amit elmondhatok arról, milyen meggyötört, de nem teljesen reménytelen térdízületekkel visszatérni a futáshoz. Dióhéjban: irgalmatlanul körülményes, és szép lassan kiöl legalább két dolgot a futásból, amit talán a legjobban szerettem benne. Nevezetesen azt, hogy nem muszáj jól csinálni, illetve részben ehhez kapcsolódva a spontaneitást. (A “ki tudja, hol lesz a plafon?”-verkli kurbliját most kivételesen nem veszem elő.) Rosszul csinálod? Szétcseszed a térded. Hülyeséget/meggondolatlanságot/bohóságot csinálsz? Szétcseszed a térded. És ez nem annyira jó, mert számomra a futás nagyon ritkán szólt arról, hogy mindent halálos pontossággal optimalizálva, a testem templomként építgetve, körzővel megrajzolt íveken teljesítek aprólékosan kidolgozott programokat. Persze, mondhatjuk erre, meg is érdemeltem a sérülést, olcsó flow-nak híg a leve, de ettől még nekem ha valami, akkor ez a jelenlegi pilinckázás a kilépés a komfortzónából, nem például heti 90-100k futás, amit utólag (talán már akkor is) leginkább gátlástalan dagonyázásnak neveznék a komfortzóna mértani közepében. De biztosan az élet akar most nekem tanítani valami fontosat. Kitartóan próbálok nem odafigyelni rá. És tulajdonképpen a spontaneitás nem tűnt el teljesen: egy hétnél távolabb nem érdemes az aktivitást tervezni, elvégre ki tudja, mit ad ki éppen a félkarú térdrabló. 4-5 hónapra előre is csak azért, hogy valami minimális orientáció legyen. Nekem most a Muzsla Trail ez a ködkürt, ha nem dől össze minden menet közben, négy hónap múlva realitás lehet egy ilyen táv. Összességében most már “csak” azt kell kideríteni, hogyan lesz valami ugyanolyan, mint amilyen már nem lehet. A 2022-es csapdája.

booster shot

Ha elfogadjuk azt a széles körben elterjedt vélekedést, mely szerint a futás egyfajta elixír, ami mind mentálisan mind fizikálisan bámulatos regeneráló hatással bír az emberi szervezetre, és még azt hozzászámoljuk, hogy a futóverseny ezt a gyógyhatást igen koncentrált dózisban képes nyújtani, akkor talán nem a valóságtól elrugaszkodott hasonlat bő két év kihagyás után egy ilyen rendezvényen történő részvételt az emlékeztető oltás megkapásához hasonlítani. Ekkor a csodaszer hatásmechanizmusának minden összetevője maximális hatékonysággal teszi a dolgát, az egyszeri halandónak jószerével semmi más teendője nincs, csak vigyorogni, már ha éppen jut levegő a szervezetébe, leginkább a fülén keresztül.

Ez a rettenetesen erőltetett metafora késő hajnalban, szedelődzködés közben jutott eszembe a Téli Bolza-körre indulásomkor, és jól mutatja, nem igazán ébredtem még fel a kapun kilépés előtt. Utána pedig nem gombolyítottam tovább a zavaros fonalat, csak hagytam magam elveszni az Alföldben. Nem akartam túlreagálni az egészet, vagyis hogy két év kihagyás után egy 10k+ versenyre megyek, csak néztem ki a fejemből, ahogy felsorakozott és elmasírozott előttem a végtelen szántóföldek, a csatornák, a hetvenes évekből itt maradt vasútállomási WC-k, a lapszabászatok, pálinkafőzők, néhány meglepően modern gyár, a kopott kisboltok, a biciklis kosarak valamint az albán pékségek varázslatos és egyben mérhetetlenül lehangoló világa. Az odaút utolsó szakasza előtt elhelyeztem magamban még egy kávét és egy süteményt, majd a következő bő 20 perces buszozás alatt próbáltam véglegesíteni a már a beharangozóban említett, nem túlságosan szofisztikált versenystratégiámat. Ennek középpontjában egyetlen vezérmotívumként felfogható intelem állt: ha egy mód van rá, ne menjél végig nyélen, te barom. Ezt úgy éreztem, ha elégszer hangsúlyozom magamnak, akkor talán nem fogok megint három hétig sántikálni egy újabb rehabilitációs lépcsőfokra fellépést megünnepelendő. Mivel akkor még úgy tudtam, a táv éppen 10 km (vagyis négy kör a Bolza Mariette sétányon), azt fundáltam ki, 14 perces köröket irányzok elő aztán ha ennél némileg erősebb lesz a tempó, az még bőven akceptálható (azaz 5:30 körüli, bár ennek a küszöbnek a megállapításához a térdeim véleményét külön nem kértem ki). Mivel jól ismerem már a térségi időmérők kijelzőjét, tudtam azt is, minden kör végén leellenőrizhetem a terv betartását, hiszen ismét kütyümentes futást terveztem.

A jól végzett stratégiai tervezés elégedettségével kászálódtam le a buszról a hídhoz közelebbi megállónál, és a kastély mellett elvonulva célba is vettem az Arborétumot, aminek a története szorosan összekapcsolódik az építmény egykori lakóival. Trappolás közben azon gondolkoztam, hogy ha már az emberrel annak idején megesett az a csúfság, hogy grófnak született (ugye, senki nem tehet a származásáról…), akkor egy ceruzás kisötöst zölddel mindenképpen fel lehet jegyezni azok neve mellé, akik folyamatosan igyekeztek létrehozni valamit a tágabb közösség épülésére. A park névadójáról (Bolza József, aka Pepi gróf) mondjuk nekem egy pirospozsgás, kockás sálat viselő, mindenkinek harsány “Hahó!!!”-t kiáltó, a lóversenyt nem megvető figura képe rajzolódik ki, aki reggelig veri a blattot, de nem kizárt, és a visszaemlékezések is inkább erről tudósítanak, hogy a királyi kamarás (akitől az unokaöccse, Pál örökölte az arborétum területét és hozta létre a most megcsodálható látványosság alapjait) nem elsősorban nagyvilági bohém volt, és ez egy újabb érv amellett, hogy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket valakinek a becenevéből (miközben a Hátszél, a Hétemeletes vagy a Takony esetében valószínűleg nem lőnénk túlságosan mellé).  

Mikor az Arborétum főbejáratához értem, kiderült a második dolog, amit tudhattam volna, ha nem lenne vagy másfél éve deaktiválva a profilom a népszerű közösségi oldalon, és követtem volna a verseny eseményénél megosztott információkat. Nevezetesen, hogy a futóbejárat, illetve a versenyközpont éppen a park túloldalán található. Ahol az a sok autó is parkol. Amíg átsétáltam, a nap folyamán először és szerencsére utoljára elfogott a „mit keresek én itt”, és az „elő sem veszem K2-t” hangulat, nem igazán tudom, miért, talán a hirtelen ráeszmélés a rendezvény tömegsport jellegére (az 5k eredménylistáján 126, a 10k-én 93 név szerepelt végül, plusz a gyerekfutam), vagy a rutinból igen régen megtörtént kizökkenésem, és a futóversenyekről történő lemondással való átmeneti megbékélésem okozhatta.

A kapunál először a rajtlistán szereplés ellenőrzése után alá kellett írni egy Covid-nyilatkozatot, és már lehetett is menni a rajtszámért. Az én ízlésemnél mondjuk eggyel bátrabb volt a versenyközpont járványszempontból, viszont mindenki tudja/tudta, mivel jár egy ilyen esemény és mik a szabályok, a hozzám hasonló Bátor Sir Robinoknak pedig nem kellett egy percnél többet bandázni a rajtszám átvételénél a zsúfolt teraszon (ez persze szabad tér), vagy akár feltétlenül az öltözőben hosszú tízpercekig öltözködni. Miután megkaparintottam a rajtszámom, volt majdnem egy órám a rajtig, így szépen beszivárogtam a kijelölt pályán visszafelé indulva a Pepikert közepébe, ráhangolódás gyanánt, és azt hiszem, ez lett egyértelműen a nap futáson kívüli legjobb része, hirtelen egyedül találtam magam egy lenyűgöző helyen. Komolyan:

Nem is nagyon akaródzott visszamenni az inkább őszi, mint téli kertélmények közül, de a futásra ki voltam éhezve, ráadásul természetesen a pálya az imént bemutatott zöldterület körül kanyargott, még ha a kanyargás nem is feltétlenül a legjobb kifejezés a nyomvonalra egy hosszabb pillantást vetve (haladási irány: az óramutató járásával ellentétesen):

Az 5 és a 10k előtt fél órával ellőtt kölyökrun rajtjára értem vissza, majd miután valamennyire lecsendesedtek a kedélyek, átöltöztem (néhány, mindössze szuperhős-szempontból releváns tartozékot még egyelőre nem installáltam), leadtam a hátizsákot és elvonultam bemelegíteni. Erre többféle forrásból még a nyáron összecsipegettem egy 8-10 perces gyakorlatsort, amit az újrakezdés óta szigorúan végigcsinálok, néha ugyan befogott orral. Ez különösen akkor volt “vicces”, amikor nyár végén a teljes futóidőm (8×1 perc és társai) alig érte el a kezdeti átmozgatásra szánt intervallumot. Szerencsére ezen azóta sikerült túllendülni, legalábbis egyelőre… Mire végeztem, már közeledett a rajt időpontja, épp kaptuk a hangosból az instrukciókat, ki hova álljon a rajtnál, előre a „gyorsak”, aztán a „6 km-es tempót tervezők” és hátulra a „lassabbak”. Az is csodálatos ezekben a versenyekben, hogy az öreg, szőröstökű, már a bemelegítésről messziről felismerhetően végtelen rutinnal (és akár 4 km/perces átlagtempóval) rendelkező futóktól kezdve a tempós ötezres gyaloglásra berendezkedett sporttársakig nagyon széles a spektrum, mondjuk zavarba ejtő, ha a tervezett tempómmal az első harmadba kellett volna állnom. Persze még be kellett szaladnom egy kétbetűsre, illetve teljes egészében átlényegülni Koffein Kapitánnyá, ezzel nagyjából a világ összes idejét eltollászkodtam, így nem maradt más választásom, minthogy elfuserált krampuszként elfoglaljam megszokott helyem a mezőny végén, közvetlenül egy rally-babakocsi mellett (a kép a szervezők albumából származik, ezúton is köszönet érte).

Nagyjából a 222. helyen szakítottam át végül a rajtvonalat, és (spoiler alert) mivel végül 24. lettem a saját távom abszolút mezőnyében, ráadásul ha az első két körömet számoljuk, akkor az 5k-s versenyen is 24. lettem volna, nem nehéz kikalkulálni, hogy minden 30-40 méterre jutott egy előzés az elején. Az első körben így nem sok bámészkodásra jutott lehetőség, főleg két dologra figyeltem, a lendületes, de lehetőleg nem sprint tempó tartására, illetve eközben a pályán vagy mellette a tökön-avaron keresztül a kollégák megfontolt kikerülésére. Rém fura volt, hogy minden második ember az óráját/telefonját nézegette pár száz méter futás után, én meg a rajtfelfordulásban mindjárt az elején elfelejtettem lelesni az órát, de ez az első körben végül nem hiszem, számított volna bármit. Egyébként hamar elértem az üzemi hőfokot, és borzasztóan elkezdtem élvezni az egészet. Leginkább persze azt, hogy kivételesen lekerült az istráng, és nem a mesterségesen beállított rehab-tempóban, hanem valódi, jóleső, majdhogynem fékevesztett módon szaladhattam, ami ráadásul bő 30 kiló letevése után markánsan más élmény. Jó, nem pontosan ez volt a terv, de ha rajtszám kerül rám, akkor kiadom magamra a kilövési engedélyt, a folyamatos előzetes önszuggesztió és versenystratégia-ácsolás csak arra jó, hátha mégsem nyomom fullban a kretént.

A józan ész kétségbeesett kapálózásának eleget téve meg is néztem az órát a második körre fordulva, amikorra szépen széthúzódott a mezőny, 16 perc elejével jöttem át. Rendben, próbáljunk tehát egy 14-es kört, aztán majd még hajrázunk, ha marad kraft. Ekkor lettem figyelmes a sétány mellett a különböző motivációs idézetekkel ellátott táblácskákra, amelyek az eltelt kilométereket jelölték. A 3 km-es meghökkentően közel volt a rajthoz (ugye ezeket mindig az adott kör kontextusában volt érdemes figyelembe venni), és azt kezdtem érezni, valami nem tökéletesen stimmel a távolsággal. Amikor később felfedeztem előbb egy 10k-s majd egy 5k-s táblát, akkor már sejtettem az első dolgot, amit tudtam volna, ha követem a virtuális eseményt: már jó előre bejelentették ugyanis, a táv hosszabb lesz, mert egy kör 2800 méterre hízott, vagyis a leghosszabb táv 11,2k körül alakult. Ezzel akkor még nem voltam tisztában, egy tapasztalt helyi sporttárstól annyit tudtam meg menet közben, általában 10k-nál rövidebb szokott lenni a futam, de most valamennyivel biztos hosszabb.  Az ezen való töprengéssel le is pörgött az újabb kör, és láss csodát, 30 perc elejével fordultam a harmadikra, vagyis szépen hoztam a tervet, tökéletesen tettre készen. Volt egy olyan kósza gondolatom, meg kellene a harmadik kört szaporázni, mégis inkább maradtam a tempó tartásánál, és ezt a kört most már tényleg a bámészkodásra áldoztam, éreztem ugyan, hogy gyorsabban megyek valamennyivel a tervezettnél, de annyi önismeret szorult már belém, amiből tudtam, végig fogom ezt bírni, sőt talán egy kis hajrára is futja. (…)

Ha a harmadik kör a futásban elmerülésé volt, akkor a negyedik meglepő módon az interakcióké lett, amit a futóóra szerint 44 perc legelejénél kezdtem, vagyis újabb tökéletesen tervszerű kör után. „Jó a jelmez!”- szólt utánam a frissítőpontnál megálló sporttárs, aminek hatására elsősorban azt realizáltam, volt frissítőpont ezen a versenyen. Tényleg elszokhattam pár dologtól, még ha a táv nem is volt annyira grandiózusnak nevezhető, ami indokolta volna a fogyasztást. Próbáltam rágyorsítani egy picit, de az már kényelmetlennek bizonyult, így visszaálltam a szokott sebességre, és megpróbáltam lebeszélni egy párt arról, hogy belekapaszkodhassanak a palástomba és ha csak fél percet, de húzzam őket… (Hát milyen szuperhős az ilyen, de tényleg.) Pár száz méter múlva meglassultam csöppet, amíg meggyőződtem, az előttem fájdalmasan jajveszékelni kezdő kollégának valóban „csak” a combja görcsölt be, nincs nagyobb baja és nem tudok neki érdemben segíteni semmiben. A hamarosan megérkező 10k-s táblát égi jelként vettem, és megkezdtem a hajrát. „Jó a tempó!” – szóltam a frissítőállomáson a maskarámat feldicsérő srác után, aki nem sokkal később elszáguldott mellettem. „Sérült vagyok, de mostanra bemelegedtem!” válaszolta, én meg inkább nem mondtam semmi frappánsat sérülésről vagy rehabilitációról, elvégre mi közöm lehetne nekem ezekhez, hanem azzal a feltett szándékkal, hogy belebombázok a befutóképébe, elkezdtem üldözni. Sajnos későn eszméltem, a távolság az utolsó szűk ötszáz méteren már nem nagyon csökkent, egy kanyarnyi végig megmaradt közöttünk, amíg befutottam a célba, komoly oxigén-deficittel.

– – –

Három nappal a verseny után már lehet az egyetlen érdemleges dologgal kapcsolatos következtetéseket levonni, melyek szerint a térdeim már-már meglepően jól viselték a borult égből rájuk szakadt megpróbáltatásokat. Nem mondom, hogy nem volt egy kis sivalkodás a részükről, de jóval kevesebb, mint amitől tartottam. Ez a jövővel kapcsolatban ugyan nem enged túl sok titokba betekintést, hiszen még mindig könnyen elképzelhető, ezt a megterhelést már rendszeresen, akár heti 3-5 alkalommal sem fogják tolerálni a lábaim, viszont egyelőre nem állok túl rosszul, és elmondhatatlanul jól esett végre egy szűk órát futni. Valóban futni. Hogy ebből lesz-e még valaha 3-4-5-8 óra önfeledt önpusztítás erdei ösvényeken, azt további félelmetesen hosszú 8-10-12 hónap feladata lesz kideríteni, sok lassú kocogással, meg végtelen egyensúlyozásokkal arra teljesen alkalmas kínzóeszközökön. De most nem érzem tökéletesen reménytelennek. Kellett már ez nagyon. Az oltás működik.

És ha már taktika, a valaha volt legesztétikusabb eredményemet sikerült elérni, 55:55 lett a nettó időm (körökre lebontva: 14:45, 14:05, 13:46, 13:19), vagyis szinte betűről-betűre sikerült betartanom a tervet. Arról igazán nem én tehetek, hogy egy kör kétszáz (az üldözőbe vett sporttárs órája szerint) vagy háromszáz (a szervezői hivatalos közlés) méterrel hosszabb volt. Nem kizárt, hogy PB-t futottam 10k-n, de sose tudtam ezen a távon a legjobb időmet (mindenesetre meg lennék lepődve, ha négyessel kezdődne), illetve a fene tudja, mennyi volt itt a táv valójában. Tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, ám arra mindenképpen lehetőséget ad, hogy nagy pofával leírjam, ez az idő nem is olyan pocsék egy értékelhető edzésmunkát nem végző, futónak még mindig kifejezetten, khm, húsos pszeudo-nyomoréktól. Akár jó, akár sem: “Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” A PB-ről nem is beszélve.

athlete number x(yu) – parallel slalom

Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program.” Röpke tizenhárom évvel ezelőtt indítottam így az első, önszántamból választott, szervezett keretek között lezajlott futóversenyemről szóló élménybeszámolómat. Ez a jobbára ártalmatlan mondat meglepően jól állta az idő próbáját, és ha nem is örök érvényű életbölcsességeket sűrít axiomatikus kikezdhetetlenséggel, a közeljeleni aktualitások kapcsán számos párhuzam vonására ösztökélt. A vonogatás közben megpróbálom elkerülni a nosztalgia mézmocsarát, noha ez egyáltalán nem lesz könnyű, ám mivel a platformgazdaság korában már egyébként is hozzászokhattunk az idétlen időkben éléshez, részleges asszimilálódásom ebbe a pompás trendbe semmiképpen nem okozhat majd fizikai fájdalmat senkinek. Meg amúgy is jobbára a múltban élek.

A végtelenben leginkább azért találkoznak az egymástól egyébként nem túl távol futó történetszálak, mert ismét a nulláról indulástól számított bő három hónap rákészüléssel fogok elindulni nagyobb szünet után egy futóversenyen, az ilyesmire leginkább predesztinált tájegységünkön, a jó öreg Alföldön. A tervezett táv, és így a futásra allokált idő szintén megközelítőleg azonos, bár most szerencsés esetben épp annyival lesz kevesebb egy óránál a végeredmény, mint amennyivel anno meghaladta ezt az emberiség által kreált egyik leguniverzálisabb mértéket. Ha nem is annyira párhuzam, de mindenképpen a fonál végének felvételét és a kontinuitást szimbolizálhatja az a körülmény, miszerint a legutolsó, 5k-t meghaladó hivatalos futórendezvényem szintén Szarvason került lebonyolításra. Mintha mi sem történt volna…

Történt pedig egy és más, és a héten a meglehetősen kevés nyugodt percem túlságosan nagy százalékában gondolkoztam a kelleténél jóval többet nem is elsősorban ezeken a történéseken, hanem azon, mit is jelent nekem a futás most, mit jelentett tizenhárom évvel, illetve huszonhat hónappal ezelőtt, vagy mit jelenthet fél év múlva. A rövid és meglehetősen nyugtalanító válasz szerint túl sokat. A hosszabb, valószínűleg még inkább kényelmetlen, egzisztencialista halandzsát komposztáló megfejtés közlésére viszont egy ilyen beharangozó írás nem vállalkozhat, különösen a ‘fél év múlva’ homályos voltából kifolyólag. Még ezen jelentősebb karakterhalmaz időzítésének megjósolásához is fel kell tölteni zaccal a kristálygömböt. Egyszercsak. Szerencsére nem K. K. Footohblogger a becsületlen nevem, és nem az írásaimmal fizetek a kávéért.

Visszatérve a vasárnaphoz. Az egész napot valami lomhán hömpölygő slow running fesztiválnak szánom, mint amilyen az ominózus hortobágyi futás és körítése volt egykoron, azzal a szembeötlő különbséggel, hogy akkor még jelenlegi formájában nem született meg Koffein Kapitány. Most az előjelek szerint sor kerül újabban éves rendszerességűre ritkult eljövetelére. Tisztára mint a Mikulás… Abban az időszakban, amikor legutoljára rendszeresen futóversenyekre jártam, valamilyen botcsinálta tervet mindig fabrikáltam, amolyan irányadó versenystratégia gyanánt. A legmegfelelőbb taktika kidolgozása jelen pillanatban egyáltalán nem igényel szakedzői elmélyülést, ez az alapos bemelegítés után a még éppen kényelmes, nagyjából 5:30-as tempó agyatlan tartását jelentené végig. Ezzel mindössze az a probléma, hogy 26 hónap kihagyás után minden trükköt be kell majd vetni, hogy valóban eszembe se jusson megpróbálni azért ha finoman is, de odabaszni. Mintha nem lenne tegnap.

Ui.: az alábbi zárójeles megjegyzéseket Kellő Elhivatottsággal Rendelkező Olvasó nyugodtan helyezze el a megfelelő helyre, kronológiai sorrendben hagytam őket, mert a játék az nem játék. Ezáltal a helyes (…) megfejtők élvezhetik egy megszokott poszt élményét (is).

(A “röpke” egyébként mindig úgy hangzott nekem, mint valami skandináv név. Lehet, nem minden ok nélkül.)

(mondjuk ez nem veszi el a hülyeség élét, inkább még kényezteti is egy fenőkővel)

(húbasszameg)

(az egyszerűség kedvéért hívjuk ezt az időszakot 2019-nek)

(Nem. Fog. Sikerülni.)

The half-hearted rehab chronicles: strength and weaknesses

Az Önök helyében (és most a “rendszeres” olvasókra nézek elsősorban a le nem takart webkamerán keresztül) azért egy nagyon picit felültetve érezném magam. Mégis, milyen dolog már az, hogy közel másfél évig siránkozik valaki arról, mennyire nyomorult az élete, mert (javarészt önhibájából) a futás már sohasem lesz olyan számára, mint azelőtt, ha egyáltalán, aztán egy rövid posztban idedobja, tulajdonképpen talán mégis. Természetesen engem ismerve ez egyáltalán nem meglepő, hiszen hajlamos vagyok a világvége-hangulatra, vagy ahogy az öregek mondták felénk, ha a hülyeségtől sopánkodástól nőni lehetne, akkor hamar a hónom alatt dörögne az ég (ami egyébként nem lenne kellemetlen, elvégre jó eséllyel hétmérföldes futócsizmát eredményezne). És amellett, hogy javarészt az armageddon eljöttét teljes meggyőződésből írtam oly sokszor oly plasztikusan körül, koránt sincs egyelőre semmiféle garancia arra, az első lendületesebb 5 vagy 10k nem fog újra fájdalmat okozni, véget vetne a roppant ambiciózus visszatérésemnek. Szóval igen, vélhetőleg bérelt helyem lenne a hazudós, vagy legalábbis szavahihetetlen futóbloggerek panteonjában, ám várjuk ki a végét (annak idején a hazudós zenekarok versenye sem volt egy egyértelműen rossz dolog, sőt). Azért is, mert a rehab egyáltalán nem tűnik szórakoztatónak, főleg két év nem futás után. Nyugodjanak le, meg fogok én még bűnhődni minden egyes túldramatizált jelzős szerkezetért. A kezdőmennyiségek minden rehabilitációs erőfeszítés tekintetében szánalmasan minimálisnak tűnnek, és a haladási ütemet a biztonságos tartományban tartva hamarabb fogok megőrülni, mint ismét félmaratont futni. Türelem, a kurva anyád. De szokásomhoz híven menjünk sorjában.

A héten kétféle, a majdani futást elősegítő tevékenységet kezdtem meg, az állapotfelmérést végző intézmény által csak “A terápiának” nevezett, 12 alkalmas edzésprogramot, illetve a rendszeres sétáim dúsítását, fájdalmasan rövid, futásra csak nyomokban emlékeztető szakaszokkal.

A DAVID-módszer áhítattal emlegetett gravitációs középpontja a terápia, amire tehát végül rávettem magam, a remélt pozitív hatás mellett részben a módszertani kíváncsiság okán. Az adattudomány működés közben mindig érdekes, a kísérleti patkány perspektívájából is. Egy terápiás szeánsz 60 perce kötött formátumot követ, markánsan három részből áll: bemelegítés-kütyüzés-további gimnasztika. Az első 15 perc a tekerésé egy hétköznapi edzőalkalmatosságon, amivel megfelelő állapotba hergelem magam a folytatáshoz. Mondjuk a hergelés legjobb esetben a térdemre igaz, el nem tudom képzelni, ki az aki, önszántából negyed óránál többet tölt el az ilyen, nem feltétlenül adrenalinbarát eszközökön. Talán nem véletlen, hogy a beépített, négytenyérnyi irányítópult közel harmadát gyárilag az iPod/TV vezérlő gombok foglalják el… Az edzés közepe a már korábban említett, precíziós berendezéseken történik, esetemben összesen hat darabon. Kigyűjtöttem azokat a modernkori vasszüzeket (itt böngészhető a teljes arzenál), amit jelent pillanatban van szerencsém koptatni, lelkiismeretesen és valósághűen lefordítva a neveiket:

G110 Lumbar Thoraic Extension Device (Áhitatot Igénylő Gerinckörnyéki Izommobilizátor)
G120 Lumbar Thoraic Rotation Device (Altesti Szélkakas Aktivátor)
G150 Lumbar Thoraic Lateral Flexion Device (Bajor Sörfesztivál Imitátor)
G200 Knee Extension Device (Combhajlító Agitátor)
G300 Knee Flexion Device (Térdmángorló)
G310 Hip Abduction Device (Rongyláb Kiteljesedési Indukciós Tárogató)

A héten az első két alkalommal a fél tucat alkalmatosság mindegyikén két szériát kellett teljesítenem. A terhelést, az eszközök súlyozását elvileg a felméréshez igazították, és ahol nem ugyanolyan beállításokkal kellett két kört csinálnom, érzésem szerint a két különböző oldal eltérő súlyt kapott (ezek leginkább a törzset érintő dolgok, a lábak most még együtt dolgoztak, elvileg később külön-külön igénybevétel is lesz), vagyis a személyre szabás több lehet mint marketing… A szériák végén (a legtöbb fitneszapphoz hasonlóan) egy ötös skálán jelölni kell, mennyire volt megerőltető a gyakorlat, visszaigazolva és/vagy esetleg korrigálva a nehézségi szintet. Érdekes volt, néhány gépen teljesen ideálisnak éreztem a nehézséget, vagyis az adatbázis és az esetleges utólagos terapeuta-adjusztálás után optimum-közeli állapot alakult ki. Néhol viszont nagyon könnyen mentek a körök, azaz vagy teljesen atipikus vagyok az adatbázis átlagához képest, vagy totálisan vakon voltam a felmérésnél, és abba az irányba erőltettem a keretet, ahol nem is volt szenzor… De vélhetően lesz ez még nehezebb (a dolgok rendje és a “könnyű” visszajelzéseim miatt).

A bringatekerésnél mintegy negyvenhét nagyságrenddel szórakoztatóbb ezeknek a gépeknek a működtetése, ahol nem nagyon lehet elmélázni, mert folyamatosan figyelni kell a kijelzőt, ráadásul két külön dolgot. Az egyik grafikon (ami leginkább egy ablaktörlőhöz hasonlít, a két végén vékony zöld sávval) azt a mozgástartományt mutatja, amiben az eszközt el kell húzni/tolni/csavarni (vagyis nem koppanástól koppanásig erőlködik az ember, hanem fékezni/navigálni szükséges). A műszer méri a precizitást, díjazza, ha a zöld sávok külső végéhez közelebb megy az ember, és piros villanással jelzi rosszallását, ha túlszaladunk az elvárt szögek megszabta területen. Van még egy összetevője a sikeres és még inkább hasznos testgyakorlásnak, ez pedig a tempó. A kijelző másik oldalán ugyanis egy zöld bitkolbász halad előre az ideális sebességgel, amihez képest egy vonal mutatja a saját ritmust, amit érdemes képességeinkhez mérten összehangolni. Ezen az ábrán látható még a hátralévő ismétlésszám jó esetben folyamatosan csökkenő értéke. Így néz ki az egérmozi működés közben (a saját Facebookjukról származó képen, még mielőtt):

A széria befejezésekor a kihívás mértékének már említett kiválasztása mellett egy viszonylag részletes vizuális értékelés jelenik meg a kijelzőn (lásd alant, szintén a DHS Facebookról származó fotón bal oldalt, a két zöld sáv jól kivehető), illetve pár szám, a gyakorlat ideje, elégetett energia, ismétlések száma (a tíz szintén jól végigkövethető az ábrán), illetve egy megfelelőségi százalék. Ez utóbbi (mint megtudtam) az adott sorozatot értékeli, mennyire érte el a célját, a zöld sávok (illetve azok leginkább kívánatos túlsó szélének) megtalálásából és a tempó tartásából kalkulálódik. A képen látható hölgy ügyes volt, 90 százalék fölött már nem vész kárba az erőfeszítés (duzzogva talán még a 85 fér bele), 95 fölötti pedig kifejezetten jó érték. Nekem sikerült 87-99-ig elég sokfélét kipörgetni, általában 93-96-ot sikerült. Két dolog tudta ezt leginkább károsan befolyásolni, ha túlságosan belefeledkeztem a pofázásba (azt hiszem, a módszer része néha egy-két téma feldobása a terapeuta részéről), vagy ha féloldalasság vagy bármi más miatt kifejezetten nehezebben megy a mozgás, jobban erőlködve már nem annyira egyszerű pontosnak lenni, vagy legalábbis beleng a pirosba a mutató párszor, mire bekalibrálja az ember saját magát. Rákérdeztem, lehet százat csinálni, de kell hozzá a rutin, meg a figyelem az első tizedmásodperctől. Van pár páciens, aki sportot csinál belőle, én azt hiszem nem fogok, leginkább mert remélhetőleg nem kell több terápiára visszatérni. Addig jó lesz nekem a hatásosnak értékelt zöld tartomány…

Az utolsó negyed óra a “hagyományosabb” gyakorlatoké és a nyújtásé, amik nagyjából ugyanazokat az izmokat veszik célba mint a gépek. Az ilyenkor alkalmazott figurák általában valami olyasmi eszközzel vannak megspékelve, ami vagy ritkábban (mint például egy ingatag félgömb, amire téve a lábat határozottan izgalmasabb a side plank, vagy a gigant fitneszlabda, aminek dőlva hatékonyabb a wall sit), vagy egyáltalán nem találhatók meg egy átlagos háztartásban (ez utóbbi alatt elsősorban azt a kerekek helyett amorf gumilábakon álló gördeszkaféleséget értem, amin fél lábon kellett egyensúlyozni, és amibe nehezítésképpen a terapeuta lány néha kedvesen belerúgott). És van egy-két extrémebb trükk, amikor a “felteszed a lábaid a labdára, megemeled a medencéd, jó, most a jobb lábad felhúzod, remek, csak ne dőlj el, jó és akkor még nyújtsd felfelé ki a bal kezded” elhangzott, még vártam, hogy megpörgetünk egy labdát, amit az orromon kell egyensúlyozni.

Két alkalom után annyit tudok elmondani, mind a kétszer nagyon kellemesen fáradtam el és feldobódtam, egyébről egyelőre nem tudok beszámolni. A lelkes leírás ellenére reklámarc sem szeretnék lenni, de szerintem nagyon érdekes ez a megközelítés, ami azért érdekel ennyire, mert az elmúlt két évben nagyon sok cikket és néhány könyvet olvastam arról, mennyire fontos a kopásos (térd)fájdalom kiküszöbölésében az éppen megfelelő terheléssel végzett erősítés. Nem is vagyok tökéletes alany, elvégre fájdalmat most nem igazán tudok produkálni, nekem most ez leginkább a prevencióról és az újrakezdés lehetőségéről szól (különben sem annyira egyszerű szétszálazni, mi a hatásos, a terápia, a fogyás, a hialuronsavas kapszulák, a hónapok óta beszedett több doboz kollagén vagy a vakszerencse, netalán mindezek együtt, vagy valami más). Az első élmények mindenesetre teljesen pozitívak.

Sokkal kevesebb vidám dogot tudok elmondani a futás (nevezzük így) újrakezdéséről. Gyakorlatilag az összes, hosszabb kihagyás utáni reaktiválást támogató cikk, edzésterv, jótanács, bármi úgy kezdődik, hogy az első 4-5 hétben 1-3 perc futás váltakozik hasonló mennyiségű sétával (az arány igen lassan tolódik az előbbi irányába), 8-10 ismétlésben, kétnaponta. Többször említettem, jobb híján hajnali sétákkal tartottam részben formában és mentálisan minimálisan fitten magam, a visszatérés jegyében ezeket kezdtem a fent leírtakkal párhuzamban szisztematikusan átalakítani, “futás” belefűzésével. Nem élvezem, kicsit sem. Egy perc futás nem futás. Tízszer sem. Másodsorban ezt lassan kell most csinálni. Ennyi kihagyás után az utolsó dolog, ami kedvemre való, az az, hogy folyamatosan a lassúnál is lassabbra tekerjem magam (néha bűnöztem az utóbbi hónapokban és futottam párszor ötszáz métereket, amikből annyi derült ki, a kényelmesen kocogós futótempóm lement 5:30-5:40 körülre, ehhez képest nem nagyon lenne jó most hat perces kilik alá menni, már amennyiben ez értelmezhető egyáltalán egy-két perces etapoknál). Természetesen ezt így kell, ha a hosszú távot veszi figyelembe az ember, de rettenetesen nehéz/demoralizáló lesz ez még addig, amíg legalább heti 3x5k nem jön össze egyben. Ráadásul egyfolytában szükséges figyelni, nem-e kezd el sajogni az ízület, mert ha igen, akkor még gyerekadagból is visszább kell venni.

Itt tartunk most, ha minden jól alakul (…), az év végén akár egy 10k-s versenyre is elmerészkedhetek… Nem érzem azt, hogy a következő 8-10 hét a kedvemre való lesz, főleg mert egyébként sem örülhetek sok mindennek. A sors fura fintora, ha mindennek a tetejébe a futás beáll a demotiváló tényezők sorába. Szokták mondani, azon a hídon akkor megyünk át, ha odaértünk. Na, én ideértem, tetszik, nem tetszik, most már át kell menni, aztán a túloldalon majd lehet boldogan szökellni a zöldebb fűben. Ha az van a túloldalon. Addig is örülhetünk például annak, hogy végre visszasorolhatok a teljesen átlagos futóblogok tengerébe. Ez sem kevés.

idősebbek is elkezdhetik (we were only young once)

“Korához képest kifejezetten jó ált. állapotú férfi.” Hm, ezt azért még ízlelgetni kell. Korához képest. Igaz ez akkor is, ha a macskakaparásomat félreértelmezve ’79 helyett ’75-ös születési dátum szerepelt az adataim között, amit az orvos átfutott. Elképzelhető, ha tudja az eredetit, akkor nem így fogalmaz. Talán. De igazából mindegy. Előbb-utóbb mindenkinek el kell fogadnia, hogy már nem a lehetőségek, az adottságok leghatékonyabb kiaknázása az első gondolat az emberrel kapcsolatban, hanem a meglévő állapot minél tovább történő fenntartása. A fejlődés újabb, kevéssé látványos formái. Furcsa, és számomra még szokatlan, amikor nem a potenciál, hanem a megőrzés felé kezd el tolódni a hangsúly. Idővel biztos belejövök… (mint a Halál a mosolygásba).

Mint ebből a körülményes felütésből kitalálható, máris megtörtént az állapotfelmérés utáni orvosi ellenőrzésem, elvégre ha az ember belenyúl a bugyellárisba, rögtön már-már nyaktörő tempóra lehet kapcsolni az egészségügyi szolgáltatások terén. Végül nem a legutóbbi posztban említett ortopédus(ok egyike) nézegette meg a kétéves MRI-leletemet, és csavargatta meg alsó végtagjaimat, hanem a korábban bemutatott térdklinikán rezidens PhD(J), aki évtizedekig volt igazolt sportoló, és szintén van kötődése választott sportága válogatottjához. Itt csupa jó dolog olvasható róla, amiket én csak maximálisan megerősíteni tudok, kedves volt, kommunikatív, pozitív, ugyanakkor célratörő, profi és egyértelmű. Mindezek mellett hősiesen tűrte a kórtörténetnek álcázott dagályos fecsegésemet.

Mert természetesen ismét előadtam a szinte szokásosnak tekinthető stand up műsorszámom, ami leginkább a 2019-es évre fókuszál. Molnár főorvos jó érzékkel adagolja a biztató jelzőket a páciensek számára, amikor a heti 80-90k futásra terelődött a szó, azt vetette közbe, az már-már élsportoló-szintű mennyiség. Na, ja, én meg az élsport. Csak egyetérteni tudott abban, hogy kevés jobb dolgot tehettem volna a csülkeimmel, mint 35 kiló fogyás, illetve az mindig biztató, ha a problémás rész nem dagad vagy akad. Az elméleti áttekintés után jött a gyakorlat, a másfél héttel azelőttitől enyhén különböző terheléses, csavarásos, tekeréses, hajlítgatásos, rogyasztásos tesztek, amelyek hasonló eredménnyel zárultak. Fájdalmaim nincsenek, bár egy-két helyen érzékenyebb a térd.

Ezután került sor a dokumentumfilmre, ugyanis igen aprólékosan megnéztük a régi MRI-met (a doki elmondása szerint remek felvételek készültek anno), amin minden elmutogatásra és elmagyarázásra került, többször is, akár visszafelé lassítva. A keresztszalagjaim egyszerűen elragadóak. Összefoglalva az érzékenység valahol érthető, mert valóban nem babafenékhez hasonlítható a porc üdeségi állapota. Ugyanakkor a porcborítás létezik, a vastagsága nem kétségbeejtő, noha a térdkalácsomat belül fedő rész nem látszik egyértelműen a felvételen, vélhetően ott szintén akad még valami. A kérdéses meniszkusz “csipkézett”, de a szakvélemény szerint nem igényel fazonigazítást. Mindez természetesen közel két évvel ezelőtti állapot, viszont azóta nem sok olyan dolgot tettem, ami durván ronthatott a szituáción.

Végül következett az igazság pillanata, a verdikt valahogy így hangzott: ezzel még tervezhet bármit. Itt éreztem, szemantikai síkra kell terelnem a beszélgetést, és kérni némi pontosítást, nevezetesen hogy még mindig sportolásról beszélünk-e, illetve a bármi alatt vajon ugyanazt értjük-e. Mármint akár hosszútávfutást, meg ilyeneket. A válasz szerint igen, és ezt írásba is kaptam mint szakvéleményt, vagyis a fizikai vizsgálat (és a régebbi felvétel alapján következtethető alaphelyzet) szerint a szakadékba zuhanás közben megragadtam egy belógó, termetesebb cserjét (“időben megfordított lejtő”), és ha nem ficánkolok túlságosan, a növény kibírhatja azt, amíg visszaküzdöm magam a sziklaperemig (“korának megfelelő terhelést tervezhet, beleértve hosszútávfutást is”). Természetesen el lehet kezdeni lamentálni, mi is az a koromnak (…) megfelelő terhelés (elvégre az ultrafutók talán legmarkánsabb szegmense kortársam), de ez elég kicsinyes lenne. Tudja a fene. Majd kiderül – kontroll panaszok esetén szükséges. Egy érdekes dolog volt még, mivel a chondroprotectív kezelés javallott (ez gyakorlatilag vagy a már általam kúraszerűen szedett cuccokat, vagy kenőanyagos injekciókat jelent), rögvest magamba döfethettem volna egy alacsony molekulatömegű síkosító töltetet. Ez csak annyiban furcsa kicsit, hogy a reumatológus kvázi fenyegetett a hasonló injekcióval a további romlás esetén, míg itt ez inkább preventív beavatkozásként vázolódott fel. Általában kíváncsi vagyok, miként reagál a lábam à la nature a különböző behatásokra, inkább nem kértem, egyelőre maradok a bogyókúráknál.

Mondhatnám, hogy amikor a vizsgálat után kiléptem a kapun, hatalmasat bokszoltam a levegőbe, egy velőtrázó “YIKES!!!!” ordítás közepette, de kevés dolog állna messzebb a valóságtól. Úgy vagyok ezzel most, mint anno a bármi értelmes futás halálos ítéletével: hiszem, ha látom. Főleg azért, mert leginkább rajtam múlik, és azon, mit hogyan csinálok. Nem vagyok egyébként benne biztos, hogy végig akarok pilinckázni még 6-8 hónapot (ésszel csinálva most legalább ennyinek tűnik nekem a nulláról felépíteni mondjuk egy félmaratont – ha minden “jól” megy), az izomerősítéssel, meg teljesen kockázatmentesen fokozatos terheléssel. És ezek utána már csak akármennyisok évet eltölteni annak a figyelésével, mikor lövök túl a célon – elvégre eddig a túllövés volt a lényeg. Bár csak automatizmusok kérdése az egész. Meg türelemé. Meg belátásé. Meg empátiáé. Meg sok más olyan fura szóé, aminek jelentésével nem biztos, hogy tisztában vagyok. Vénségemre azért csak-csak sikerül majd megint odabaszni.

sane again

I close my eyes so I can see, I tie my arms to be free

Nem is olyan régen azzal zártam egy bejegyzést, hogy a futás többé egész biztosan nem lesz már olyan számomra, mint azelőtt volt. Nos, közben az ismert körülmények miatt a héten már naponta több olyan cikket, kommentárt, miegyebet lehet olvasni, amelyek szerint a világ sem lesz már olyan többé, mint eddig volt. Ebben én némileg kételkedem. Abban legalábbis egész biztosan, hogy most aztán minden a sarkaiból fog kifordulni, és amit eddig az emberiség rosszul csinált, az minden a helyére pattan és úgy is marad. Nem kívánok végtelen eszmefuttatásokba bonyolódni a járvány és az abból következő események és teendők kapcsán (ahogy az egyik kedvenc tech-bloggerem írta, nem idézgetek olyan Medium-posztokat, amelyeknek a szerzői egy hónappal ezelőtt még le se tudták volna helyesen írni azt a szót, hogy epidemiológia). Az emberek emberek maradnak, ez most látszik igazán. Mindig mondtam, egy emberről sokat elárul az, ahogyan focizik (de írhatnék itt akár hangszeres játékot, vagy bármi mást, amiben egyrészt el lehet veszni, másrészt ami az idő legalább egy részében elvonja az ember figyelmét a homlokzatáról, vagyis a valódi énjével összhangban cselekszik). Sajnos valahol ilyen a vészhelyzet is, meg persze hozhatnánk az örök közhelyet az emberek igazi jelleméről és a hatalomról. Ami eddig számomra a legnagyobb tanulsága a krízisnek az az, ahogyan kiélesednek a kontúrok, mikro- és makroszinten egyaránt. Kik azok a magas szintű vezetők, akiknek a szájából elhangzik az, hogy ők semmiért sem felelősek. Kik azok, akik nem mondják, hogy felelősek bármiért, mégis időben és jól döntenek. Kik azok, akik “csak” működtetnek dolgokat. Kik azok, akiknek a bevezetett távmunka eszköz a mikromenedzsment őrületig fokozásának, vagy éppen teljesen értelmetlenül nem engedélyeznek távmunkát. Kik azok a megmondóemberek, akik most is mindent tudnak. A jövőről is. Leginkább azt, ami teljesen nyilvánvaló. Vagy két véglet forgatókönyvet, ami között bármi lehet. Kik azok, akik tömegesen elmennek futni elmaradt versenyek helyszínére, vagy hetven felett az egyébként bevásárlóképes, tinédzser unokájukkal együtt mennek a boltba. És kik azok, akik otthon maradnak. Netalán segítenek, akárhogy, bárhogy. Remélhetőleg ők mind itt lesznek a most-még-nem-túl-tisztán-látható jövőben, és bizony együtt kell élnünk a továbbiakban is, némi (?) tanulság levonása után. Addig pedig jó lenne, ha a király nem lenne meztelen. Jelenleg az túl sokba kerülhet.

IMG_20200319_0713530

Ez mégiscsak egy futósblog, még ha a térdem miatt az utóbbi hónapokban leginkább katasztrófamámorban fürdött, szóval lássuk inkább azt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Értve ezalatt leginkább a “futás” újrakezdését. Mivel az összes hely, ahol állományban vagyok, hamar belátta a helyzet komolyságát, hétfőn voltam most egy jó darabig a fővárosban utoljára. Vagyok annyira szerencsés, hogy az elmúlt bő tizenöt évben többet dolgoztam távmunkában, mint nem, ez egyúttal azt is jelenti, olyan sokat nem kell a megszokott rutinjaimon változtatnom. Egyelőre az unalom sem ért utol, még mindig olyan munkákat csinálok, amik pirossal jelöltek, vagy piros közeliek a to do listámban… De szentül hiszem, eljönnek azok a napok, amikor sokszor félretett tanulmányokat fogok folytatni, meg mélyíteni ismereteim az adatbázisokról, meg a LoRa technológiáról (…). És sokkal több könyvet fogok olvasni. Családápolás szintjén sem sokkal bonyolultabb a helyzet, mivel anyám az elmúlt fél évben egyébként sem nagyon tudott sajnos menni sehová, így nem nehéz rávenni, ezt most még egy darabig továbbra se erőltesse.

Mivel leginkább csak a boltba megyek, oda is lehetőleg akkorra időzítve, amikor jó eséllyel nem nagyon van ott más, meglehetősen örültem az országos tisztifőorvos azon bejelentésének, mely szerint a mozgás a szabadban (leginkább ugye egyedül) kifejezetten javallott. Kicsiny falum egyébként sem az a felkapott turisztikai desztináció (és járvány idején is inkább a Balatonra, meg hegyekbe mennek azok, akik nem pont jól csinálják ezt a social distancing dolgot), így nem kell attól tartanom, megfertőződhetek, vagy megfertőzök valakit, ha elmegyek egy jót futni. Az apró bökkenő ugye ott van, hogy egy jót én még nem tudok futni, csak egy jó szánalmasat. Kedd este öt és fél hónap után kimerészkedtem, és térdet megvető bátorsággal – kocogtam. 500 métereket egyszerre, közte 500 méteres sétákkal. Majdnem olyan volt, mint amikor 2000 táján legelőször kezdtem el önszántamból futni… Mostanában Straván, meg Instán az edzővel rendelkező futók nagy része rébuszokban kódokban beszél, lehet nekem is ki kellene találni ilyen rövidítéseket. Az eheti etapjaimat például leírhatnám így:

6×500 lh közte 6×500 cs (E00!)+ 200 tfny

Hatszor ötszáz lajhár, a szünetekben csigalassúságú vánszorgás (reggeli nyugalmi pulzuson!), a végén telefonnyomogatás. Ennél óvatosabb nem tudok lenni, a futós részek tempója 6-6:30 közötti, totálisan olyan vagyok, mint egy óvodába beszoktatós gyerek, csak most magamat szoktatom a futóiskolába (néha szívesen bőgnék egyet, hol az örömtől, hol meg pont nem attól). Ezt a szekvenciát aztán megismételtem csütörtökön meg ma, szombat reggel. A térdeim a harmadik után mintha kicsit morcosan néztek volna össze, mondván “Mi a faszt csinál már megint ez a hülye?” Azaz egy kicsit kevésbé komfortos a dolog sorozatterheléssé alakulva, de fájdalmat egyelőre szerencsére nem érzek, így legalább egy hétig még maradnak ezek a furcsa kirándulások, aztán majd ha továbbra sincs őrült (inkább semmilyen) fájdalom, akkor majd száz, kétszáz méterenként emeljük az adagot. Igazából nem rohanok sehová, a futótechnika-tanfolyam, meg a sportorvos szintén csúszik most egy-két hónapot. Marad a további súlynormalizálás, de már egyszerűen muszáj valami olyat mozognom, ami legalább nyomokban hasonlít a futásra.

Az elrontott séta azért is felértékelődik, mert természetesen múlt csütörtökön voltam legutóbb úszni, és az ismert okokból egy jó darabig nem fogok menni. Tegnap kitaláltam még egy keresztedzést, ami talán segít és kifejezetten hasznos. Nagyapámnak van egy kisebb gyümölcsöse, ami már évek óta vadul elfelé, mert ő már nem bírja, apám meg nem akarja gondozni. Tavaly el akartam kezdeni rendberakni, de a házfelújítás, meg egy újabb munka megakadályozott benne. Na, majd most. Szerencsére maga az objektum egy gyakorlatilag szinte megközelíthetetlen helyen van a falu határában, tökéletes hely az elvonulásra és a testgyakorlásra. Van olyan fa, aminek a metszésével még szörnyen el sem vagyok késve, bár előbb a rengeteg sarjhajtást meg gazt kell kipurgálnom. Egyébként rejtély, mi járhatott az Öreg fejében (akit a dinnyeszezon kivételével nem nagyon lehet gyümölcs közelében látni) a telepítésnél, elvégre egy cseresznye, két meggy, három alma, egy eper, két dió és egy kiszáradt barackfa mellett mintegy tucatnyi szilvafát rejt a földdarab… (lekvár, hogyne)

Az élet és a futás nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. A fontos most (is) azt hiszem az, hogy odafigyeljünk magunkra és a másikra, illetve megőrizzük a józan eszünket és a nyugalmunkat.

 

 

a million little pisces

A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére  (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.

Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….

Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)

IMG_2722

Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.

IMG_2790(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)

Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.

De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.

athlete number nevermind (bamboozled by breakeven)

Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.

Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.

Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem  jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint  nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.

Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?

Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…

joe strummer and his marathons

“I didn’t fuckin’ train. Not once. Just turned up and did it.”

Do you want some orange juice?” “I want a cigarette and a beer

Talán többen vannak még jelenleg is a Föld hátán, akik hallottak valaha Joe Strummerről, mint akik nem. És ez nem véletlen. John Graham Mellor, Woody, Joe Strummer. Hiperaktív gyerek, sírásó, art school dropout, takarító, a punk nonpluszultrája avagy önjelölt punk rock warlord, maratoni futó, színész, filmzeneszer… Várjunk csak, várjunk csak. Maratoni? Futó? Bizonyám, és mi más lenne az apropója itt egy róla szóló írásnak, ha nem a maratoni futás, Törzsolvasónk Karesz tippjének nyomába eredve. Természetesen ha egy punk ikon, aki bő tíz év igen jól dokumentált és meglehetősen lelkiismeretes züllést tud felmutatni, nekiveselkedik egy (vagy több) ilyen versenynek, az senki figyelmét nem kerüli el, főleg manapság, a fél napos szenzációk világában. Energia befektetése nélkül is számos cikk és blogbejegyzés található a témában az internet legkülönfélébb bugyrainak mélyén, köztük néhány magyar is. A közös ezekben, hogy legtöbbjük azt a néhány minimálisan elérhető képet és információmorzsát reciklálja, ami hozzáférhető a témában (sokszor ezeket is teljesen random válogatva és olykor pontatlanul párosítva), míg a kisebbség kvázi oknyomozó tevékenységet folytat, magyarán azt boncolgatja, hősünk tényleg lefutotta-e ezeket a maratonokat. Mivel akkoriban nem videózta le rögtön és streamelte mindenki azt, ha egy hírességgel futott ugyanazon a versenyen, túl sok bizonyíték nem áll rendelkezésre, de nekem egyáltalán nincs kedvem zsandárt játszani, alapvetően elhiszem a három maratont (Joe habitusát és hozzáállását valamennyire ismerve), itt mindössze szeretném összegyűjteni a hozzáférhető dolgokat, és ahol esetleg tudok, az átlagosnál egy picit több kontextust rajzolni az események köré. Ami már csak azért sem egyszerű feladat, mert a kevés tényszerű(nek tűnő) forráson túl maximum olyan interjú és/vagy oral history-részletek lehetnek ebben segítségünkre, ahol egyrészt a showbizniszhez hűen mindenki faszagyereknek akar tűnni (ebben a valóságot általában utólag színes ecsettel reprodukáló főszereplőnk sem kivétel, sőt), sokszor akár évtizedes távlatokból, ami kevés esetben tesz jót a memóriának. A belinkelt cikkeken túl legfőbb forrásomul Chris Salewicz remek könyve, a Redemption Song: The Ballad of Joe Strummer szolgált. Lássuk tehát Joe Strummer maratonjait.

51NSPAOdjpL._SR500,500_

Mielőtt azonban a nyolcvanas évek elejére ugornánk, maradjunk még picit tovább az időgépünkben, és utazzunk még távolabbra a múltba, egészen a hatvanas évekbe, amelyeknek döntő többségét az ifjú John Graham Mellor egy bentlakásos iskolában (City of London Freemen’s School) töltötte. A Salewicz-könyv két helyen is foglalkozik ennek a periódusnak a testgyakorlással kapcsolatba hozható történéseivel, melyet egy-egy fél mondat erejéig a maraton-témában mélyre ásni szándékozó források is megemlítenek, nevezetesen a tényt, miszerint Strummer iskolai futóbajnok volt. A vonatkozó részek azonban többet is elárulnak.  Az akkor-még-nem-Joe tizenöt éves korában lelkes (?) tagja volt az iskola második számú rögbicsapatának (a kirakatba be nem férők Second XV Teamjének), ahol amolyan jolly-jokerként a tolongásban és szélsőként is feltűnt, vagyis viszonylag sok időt tölthetett el egy olyan sportban, ami kiemelkedő állóképességet igényel. Mindezzel párhuzamosan már ebben az időben az intézmény egyik legjobb mezei futójaként tartották számon. Pár évvel később, immár végzősként a Freemen magazinja, a The Ashteadian többek között diákképviselőként, a drámatársaság elnökeként, és nem utolsó sorban az iskola mezei futó bajnokaként említi John Mellort, miközben kitér a suli sportnapján magasugrásban elért első helyére is. Hogy mindezek jelentenek-e bármit egy bő tíz évvel későbbi maratonhoz? Nem kizárt, azt azonban jól példázzák, hogy a későbbi Joe Strummer már tinédzser korában sem vetette meg a sportot, és nagyjából már akkor annyi energia áramlott benne, mint amit nemsokára a színpadról mindenki más is megtapasztalhatott.

A The Vultures, némi sírásói (ahol egyébként inkább a könnyebb, talicskázós munkákat bízták rá, mert sport ide vagy oda, testalkatra nem volt egy Arnold) és egyéb alkalmi munkák, majd a The 101ers után a nyolcvanas évek eleje a most már tényleg Joe Strummert a London Callinggal a szupersztár státuszba lépő The Clash frontembereként találja. A dolgok a szupersztárság ellenére 1981 kora tavaszán némileg nehezebben mehettek, a London Callingot követő Sandinista! triplaalbum ugyan díjesőben részesült megjelenése után, de fogadta némi értetlenség és hazájukban kereskedelmi sikernek finoman szólva sem lehetett nevezni, miközben elég sok jogdíjukról lemondtak annak érdekében, hogy abban a formában és olyan áron jelenjen meg a lemez, ahogy elképzelték. Ebben az időszakban rendezték meg az első London Marathont (London “eredeti” maratonja egyébként az 1996-ig létező Poly volt, amelynek gyökere egész 1909-ig vezethető vissza), bár nem április közepén, ahogy Salewicz írta, hanem március végén (a Polytechnic Marathont általában nem akkortájt rendezték, a keveredést kizártnak tartom), és vélhetően a nagy csinnadratta (a rendőrség 7 500 nevezőt engedett indulni, miközben összesen 22 000-en regisztráltak) kelthette fel hősünk figyelmét is a versenyre. Amire természetesen Joe nem nevezett be, és Gaby Salter (akkori barátnője és később gyermekei anyja) elmondása szerint nem is edzett, csak fogott egy nadrágot (az egyetlen fennmaradt kép tanúsága szerint – amin stílszerűen két bobbyval a háttérben látható – egy Adidast) és egy ‘Clash Take the Fifth’ pólót, majd “Oké, fussunk egy maratont!” felkiáltással hozzácsapódott a tömeghez. Iskolai futómúltját egyébként soha nem kötötte Gaby orrára sem, de a lányt (aki elvileg féltávig jutott) magával ráncigálta a versenyre. Nagyjából ennyi tudható Joe Strummer első maratonjáról.

JoeStrummer009

A második, az egy évvel későbbi Párizs Maraton jóval közismertebb, nem utolsó sorban azért, mert Joe (és Gaby) legendás, bő egy hónapos eltűnéséhez köthető, amiről igen kimerítő részletességgel cikkeztek akkoriban (egyes források szerint még az eltűnt személyek listájára is felkerült, pletykálták, hogy öngyilkos lett meg hasonlók). Az utólagos fedősztori szerint publicitásbeli okokból kellett eltüntetni a frontembert, mert nem mentek a jegyek a közelgő turnéra, bár – ahogy erre a hetek múlva kirúgott dobos, Topper Headon rávilágít – enyhén sántít a sztori, én legalábbis nem látom túl észszerűnek, ha emberek olyan koncertjegyeket vesznek, ahol a fő attrakció feltűnése több mint kérdéses. Az igazság sosem fog kiderülni, de a tény az, hogy a Clash akkoriban kezdett szétesni, és a Combat Rock megjelenése előtti felfokozott várakozások és munka, valamint egy majd két hónapos turné fáradtsága és feszültsége elől enyhe menekülés jelleggel Joe nem volt jó bőrben és ki akart kapcsolni. A versenyről elvileg egy párizsi újságból értesült, és az egy évvel azelőttihez hasonló rituálé következett: durr bele. A történtekről többet Richard Schroeder, egy párizsi fotós beszámolóiból tudhatunk (ha elfogadjuk őt megbízható forrásnak), akivel Joe a párizsi időszak alatt majdnem minden nap lógott. Ezek alapján Strummer (aki a futam előtt közölte, mivel a fellépés olyan mint a sport, ő tökéletesen felkészült) ismét magával rántotta a csaját (Gaby újfent kiállt, bár Salewicznek már azt mondta, utolsó lett, nyilván az előző évihez képest szeretett volna előrelépést kommunikálni, és hát az első kieső tulajdonképpen az utolsó helyezett, ha úgy vesszük), és igen elgyötört állapotban érkezett a célba, ahol a felkínált narancslé helyett rendes rocksztárhoz méltó módon cigit és sört kért (majd az első sokk után éjfélkor még felcsörgette újdonsült cimboráját, menjenek, igyanak még pár korsóval, hogy másnap aztán lépni ne bírjon). Az ideje Richard elmondása szerint a máig sok helyen fellelhető és hősünk által is kommunikált (valóban némi tamáskodással fogadható) 3:20 helyett valahol bőven négy óra fölött lehetett, de az előbbi már beégett a legendáriumba, amit Strummer egyébként még ’99-ben is bőszen építgetett: ekkorra datálható az az interjú, ahol feljött a párizsi maraton, és ennek kapcsán beszélt edzésmódszereiről, amit azóta is mindenhol idéznek internetszerte:

Igyál tíz korsó sört a verseny előtti éjjelen, és a verseny előtt legalább négy hétig ne fuss egy lépést se!

Az alábbi képet Schroeder készítette a célban, ahol meglepően fittnek tűnő főszereplőink pózolnak, Joe nyakában pedig elvileg még a mai szemmel nézve szokatlan befutóérem is ott lóg…

y-e1517118598123

A következő évben emberünk minden tekintetben szakított szokásaival (többek között az imént szintén széles ecsetvonásokkal felvázolt tréningrutinján, ami, mint mindjárt látni fogjuk úgy is volt, meg nem is), életében először és utoljára regisztrált versenyzőként vett részt egy maratonon, újra Londonban. Mivel a dolog hivatalos volt (vélhetően menedzseri noszogatás is állhatott ennek a hátterében), és Joe egy jótékonysági csapat tagjaként futott (fura módon a The Sun támogatásával), számos jel utal arra, a hangzatos interjúk ellenére erre az eseményre a “hagyományos” módon is készült. Legalábbis Gaby tett erre utaló nyilatkozatot (“Ez volt az egyetlen maraton, ahová hivatalosan benevezett. Korábban mindig csak odament és beállt a többiek közé. Ez volt az egyetlen verseny, amire készült, és ami majdnem megölte.“), az igazán árulkodó információkat abban a néhány bekezdésben találhatjuk a The Legend of Joe Strummerben, amelyek arról szólnak, hősünk korábban az 1982-es évét a Test Évének nevezte ki (ami  már a Párizsban történteket is árnyalja némileg). Az addig is szakajtószámra szedett vitaminadagjait (ebbe Pault szintén belevitte, legalábbis az akkor visszatérő Terry Chimes dobos szerint) tovább emelte, és a Clash évindító csendes-óceáni turnéján leállt a fűvel, Ausztráliába érve pedig reggelente felkelt hatkor futni, időnként pedig a hotelszobájában a TV-t emelgetve “gyúrt”. Mindezt főképp a színpadi teljesítmény érdekében. Vagy ki tudja. Tehát valószínűleg tényleg nem futott közvetlenül a párizsi maraton előtt négy héttel, és a helyszínen valóban mindössze alapos sörözéssel melegített (Schroeder szerint tök részeg volt), de abban az évben, a Test Évében kifejezetten sokat edzett: Salewicz alapján olyankor, amikor otthon volt Londonban,  reggelente eljárt futni a csatornapartra, és a lelkesedés az év során nem lankadt. Sokszor a Clash crew-jának tagjait is elcipelte magával, úgy, ahogy Gabyt a versenyekre. Az akkori turnékon általában a merch-ért felelős Sean Carasov erre így emlékezett vissza: “Eldöntötte, hogy puhos lúzerek vagyunk. Azt mondta, karcsú, kecses harci masinákká kellene válnunk. Szerencsére a suliban benne voltam a futócsapatban… Mindenkit felrakott egy kisbuszra délelőtt 11-kor, majd körbefuttatta az egész dohányos, krákogó-köpködő bandát a Serpentine körül a Hyde Parkban.” A futásokat rendszerint erős folyadékpótlás zárta, valamelyik Notting Hill-i pubban…

Így érkezünk tehát a részben igen jól dokumentált, a Test Évét követő évben rendezett London Marathonhoz. Mint írtam, ennek volt némi hírverése, és így talán az sem véletlen, hogy a rajtnál számos fotó készült Joe-ról, a korszak egyik ismert (rock)fotósa, Steve Rapport által, sőt, egy, vélhetően már a táv második felében készült kép is közmonitoron forog.

Ezen a versenyen egyébként már nagyjából 18 000-en indulhattak el a korábbi hétezerrel szemben, ha Önök közül valaki nálam türelmesebb, akkor a BBC egészen fantasztikus (és néhol fantasztikusan mókás) verseny közbeni interjúkkal tűzdelt (hogy hogyan juthat eszébe bárkinek jelmezben maratont futni, én tényleg el nem tudom képzelni), alig három órás közvetítésében megpróbálhatja kiszúrni emberünket.

Hogy egész pontosan mennyi idő alatt teljesítette J Strummer a London Marathont, nem igazán lehet tudni. A legtöbb forrás tényként kezeli azt a 4 óra 13 percet, ami azután kezdett terjedni, hogy az egy hónappal későbbi Smash Hits magazin szkennelt formában felkerült a netre, benne az alant balról látható cikkel, ami ezt az eredményt közli, valamint azt, Joe túl ki volt készülve ahhoz, hogy interjút lehessen vele készíteni. Ezt vehetjük akár készpénznek is, annak ellenére, hogy a Bravot sem a sporteredmények megbízható bemutatása miatt ismertük és szerettük. A jobb oldali, francia cikk az előzőnek némileg ellentmondva egy beszélgetésszerű dolgot “idéz” (a “doppingról”, valamint a főszponzorra utalva az áramvonalasra borotvált frizuráról), és a kategória 1423. helyét említi, idő nélkül (a fenti közvetítésben egyébként az hangzik el, hogy nagyjából 10 000-en értek be négy órán belül, ebbe persze minden kategóriát beleértve). A nem annyira régen, a hivatalos oldalon közzétett, meglehetősen gagyi eredménykeresőben viszont hiába írjuk be J Strummer, esetleg J Mellor nevét.

Mint mondtam, az eredmény egyáltalán nem számít. Jól látszik viszont, hogy a maratont futó punk legendája mennyire bekerült a köztudatba, már az előtt, hogy időről-időre felbukkanjon a 2010-es években az interneten: Gavin Edwards 2006-os, zenei mítoszok nyomába eredő könyvének, az Is Tiny Dancer Really Elton’s Little John?: Music’s Most Enduring Mysteries, Myths, and Rumors Revealednek már az első fejezetében cáfolnia kellett azt a közkeletű történetet, amely szerint Joe Strummer egy csirkejelmezben futott maratont. Edwards szintén három maratont említ, a második londoni futás eredménye nála 4 óra és 30 perc…

– – –

És itt a vége fuss el véle. Ezután nincs már nyoma annak, hogy Joe Strummer maratonon indult volna, bár a bemutatott hármat előszeretettel emlegette később is. Talán az szintén elmondható, hogy igazán frappánsan szőtték hozzá az érintettek a saját sztorijukat az eseményekhez. A saját “megfejtésem” szerint az első London Marathont látva a futáshoz újra kedvet kapva Joe a rá jellemző módon teljes energiával vetette magát ismét a futásba (miközben más egyéb területen sem lassított), ám a lendület 1983 második felétől, a Clash teljes széthullásának kezdetén, majd gyermeke születésekor aztán elfogyott. Ez a megoldás persze épp annyira lehet valódi, mint a 3:20-as maratoni idő. Számomra viszont nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, ami néha-néha talán engem is jellemzett. Még akkor is, ha most épp a térdem romjait kezelve írtam egy emberről, akit ötven évesen vitt el az a nagy szíve.