claptrap

Az ősrégi vicces mondás szerint állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Mivel a világ többé-kevésbé megállt, aki ambicionálja a kívülről megnéznést, most jó lehetőség van rá, bár ezt a kiszállás dolgot talán mégsem kellene erőltetni, legalábbis az éppen túl gyorsan (hogy ne mondjam futótűzként…) terjedő változatát. Másrészt jelen pillanatban sokkal inkább belülről lehet nem csak egy, hanem rengeteg alapos pillantást vetni az életünkre. Azt is mondják manapság, hogy fontos kilépnünk a komfortzónából. Ezek a hetek most erre kiváló lehetőséget kínálnak mindenkinek.  Különösen azoknak, akiknek már most sincs munkájuk, vagy nem hamarosan nem lesz, és tartalékjaik sem nagyon vannak. Sosem szerettem volna valójában történelmi időkben élni (óóó, azok az érdekes idők), úgy néz ki, mégis sikerül nagy idők kis tanújának lenni ismét. Na, de elég legyen az olcsó világmegnemváltó szellemeskedésből, elvégre a 21097 most sem erről fog szólni (vagy mindig is erről szólt?), csak amennyire feltétlenül szükséges, és kapcsolódik a futáshoz.

Legutóbb ott hagytam abba, ismét elkezdtem valami futásra emlékeztető dolgot művelni, vagyis a visszatérést, nagyjából az óvatossági skála azon végén, aminek a túlsó felén a lóbaszás található. Ez nagyjából addig ment problémamentesen, amíg nem írtam róla. Természetesen a sorsnál nagyobb tréfamester nincs, így a legutóbbi bejegyzés másnapjára az a térdem (bal), amivel eddig semmilyen problémám nem volt, bedurrant. Főztem a kávét reggel, miután kisántikáltam a konyhába, és kínomban nevettem. Úsztam, tornáztattam, fogytam, gyógyszerkúráztam, pihentettem. Majd egy hét alatt három darab 6 kilis futókirándulásba (aminek a fele volt óvatos kocogás) megint belerokkanok. Ilyen tényleg csak az én mesémben van. Nyilvánvalóan a bal térdem többnyire jelen volt ott, ahol a jobb elkopott, szóval nem voltak eddig sem illúzióim azzal kapcsolatban, hogy sokkal kedvezőbb állapotban lenne, de ez azért övön aluli volt. Ráadásul nem kicsit sajgott vagy feszült, hanem durván elkezdett fájni. Mit ne mondjak, kicsit elszontyolodtam. Eddig sem tápláltam túlzott reményeket a visszatérés grandiózus voltával kapcsolatban, de ez nagyjából olyasmi élmény volt, mintha egy kikötőből éppen kifutó hajón ülnék, amit a nyílt vízen rögtön torpedótalálat ér.

Elkezdtem kenegetni, jobb ötletem nem volt. És végül keddre enyhült sokat, ezért úgy döntöttem, nem hagyom ki a második hetet, ott folytatom, ahol abbahagytam. Nem is bántam meg, a keddi hatos után nem lett rosszabb a dolog, és tegnapra, csütörtökre aztán szinte teljesen elmúlt a fájdalom (klasszikus porcos nyekergés amúgy, vagyis csak akkor igazán szar, ha épp nevetek elkezdtem járni). A fájdalom ismételt hiánya aztán újabb problémákat hozott a felszínre, de ez valójában a luxusnyavalygás kategóriája. Ha nem figyelek a tempóra, annyira felgyorsulok az 500 méteres (…) részeken, hogy elkezd fogyni a levegő. Ebben nem ez utóbbi az igazán fura, mert öt hónap jobbára semmittevés után nálam nagyobb atlétáknak sem hiszem, hogy túlzottan sok állóképességük maradna, hanem az, hogy észre sem veszem, ha 5:30-nál bőven gyorsabb tempóra csúszok fel apránként. Ezt most nem tudom, jó vagy rossz. Az biztos, hogy soha nem látott, korábban elképzelhetetlen sebesség nyílt, illetve fog még megnyílni előttem a jövőben, de az tökéletesen bizonytalan, a térdeim mennyire szeretnének élni ezzel a csodálatos lehetőséggel. Egyelőre finoman szólva sincsenek teljes szívből oda érte. Olyan vagyok, mint egy lepusztult kétütemű Trabant, amibe áttettek egy, az eredetinél kétszer-háromszor erősebb motort, és ami így most haladás közben minden eresztékében recseg-ropog. Vagy még inkább egy béna, vagy kiváltképp gonosz Frankenstein által alkotott kövér gazella, aminek lábait dór oszlopokhoz hasonlatosra alkotta lázálmában teremtője, hogy elbírják a rettenetes testsúlyát – ami egy szép napon eltűnt, ám az elefántszerű lábak (lógó bőrrel) ott maradtak…

A csütörtöki “futás” egy másik szempontból is elgondolkodtatott. A gáton annyi kutyát sétáltató emberrel találkoztam, mint általában egy év alatt összesen. Szépen elkezdtek kiáramlani a népek a szabadba, sokszor olyanok is, akik talán még életükben nem sétáltattak kutyát. Ez a ma bejelentett korlátozások okán még inkább fokozódni fog. Én viszont eltöprengtem azon, hogy nem erőltetem most ezt a műfutást. Egyre több olyan véleményt látok, ami szerint noha lehetne futni, sőt, a most bevezetett szabályok kifejezetten ösztönzik az embereket a szabadban, egyedül sétálásra/futásra, mégsem kellene ezt a kirakatba tenni. Nem is elsősorban a fertőzés elkapása vagy átadása (tudom mindenkitől távol csinálni), hanem a példamutatás miatt, és ebben (fajtánkat ismerve) van valami. Az biztos, hogy jelenleg elég fegyelmezetlen az emberek egy része, és például a falunkban sem mindenki érezte még át a helyzet komolyságát. Az éremnek a mások oldala az, hogy sokan nem is fogják, akármilyen példával járok elől. A heti három futáson túl amúgy csak boltba járok, olyankor, mikor szinte senki, nem tudom, lenne bármi hatása az önkéntes száműzetésnek. Viszont jó lenne minél kevesebb problémával minél hamarabb átlendülni a helyzeten. Ennek valószínűsége azonban egyre csökken (ma épp egy május közepére tervezett konferenciámat rakták át úgy októberre, hogy lehet, még akkor sem lesz belőle semmi). Vacillálok tehát, az egyébként is szánalmas “Bevezetés a futásba” óráimat teljesen elhagyjam-e egy darabig megint (ami a térdem miatt egyébként is bármikor bekövetkezhet, és remélhetőleg nem lesz így, de a kijárási korlátozások szintén szigorodhatnak), vagy “csak” átrakjam a hajnali órákra, olyan útvonalra, ahol biztos nem sétáltatja senki a kutyáját vagy saját magát.

Ilyenek ezek a sokszorosan érdekes idők.