just a perfect nonrace

A Szada Terepfutás érzésem szerint tökéletesen megőrizte a tavaly általam megismert előnyeit és jó tulajdonságait, amiből a rendezvény igen bőséges készletet tud felmutatni. A jól bevált recepten szerencsére nem történt drasztikus változtatás, egy-két fűszert azért kicseréltek a szervezőcsapat tagjai, a változatosság mégiscsak gyönyörködtet. (Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nem az útvonalban történt ráncfelvarrás, mert az összemérhetetlenné tette volna a idei iparkodást a tavalyival, ami még a valódi versenyzési szándékom elmúltával is érdekelt.) Így lett egy, elvileg a sötétben is világító érem (ami szuperül hangzik, bár rég meghalt bennem az a kisgyerek, aki ennek felhőtlenül tudna örülni), és a tavalyi lángost leváltotta a palacsinta mint célkaja. Ez utóbbiból a sós verziót választottam előzetesen, a kíváncsiság okán részben, meg azért, mert egy minimum kétórás verseny vége felé már általában okádni tudnék bármitől, ami édes. Megmaradt a remek versenyközpont a helyi cuccokkal, a jó pályák, a néptáncos bemelegítő, a korrekt időmérés és frissítés, plusz sok kedves ember. Ahogy nézegetem, sajna idén kevesebben jöttek a tavalyinál, de még így is bőven 200 fölött indultak a három távon. Nagyon érdekes látni a pandémia után a futóversenyek látogatottságának dinamikáját, illetve azt, a szervezők mivel igyekeznek kitűnni. Az már inkább szomorú, mintsem érdekes, hogy van pár futam, ami több futót érdemelne.

Ismertem már a járást, így szép nyugodtan a szokásos szekvencia szerint elkészültem, a ruhatáros néni idén is nagyot nevetett a maskarás marhán. Jó melegnek ígérkezett, viszont az elmúlt napok csapadéka ellenére sárban szörcsögésre nem kellett számítani, a talaj jellegéből fakadóan csak néhol kellett kisebb rögtönzött tengerszemeket kerülgetni, végig gyakorlatilag teljesen száraz erdei ösvények voltak. Komoly zavarban voltam viszont a versenystratégiámat illetően. Miután jelenlegi állapotomban nem sok értelme lett volna túlzottan rápörögni a kompetícióra, kinyílt a világ. Végül úgy döntöttem, maradok a Hello Pilisen alkalmazott “jólesően kellemetlen” tempónál végig, aztán kész. Ebben a szellemben rajtoltam el.

Szerintem a szadai pálya érdekes módon sokkal futhatóbb, mint fényképezhető. Sőt, sokkal jobban futható, mint blogolható. Tavaly sem véletlenül nem írtam túlságosan részletekbe menő versenyélményeket, most sem tudom az apró részletek garmadáját visszaidézni, hiszen a bő két óra döntő többségében az ember fut le-fel benn a susnyásban. Az emelkedők nem gyilkosak, a lejtők nem túl technikásak, mindezek pedig gyorsan váltakoznak az akáctól a fenyőig mindenféle, zöldebbnél zöldebb közegben. Jóformán csak egy-két nyitottabb, kitettebb rész van, illetve ugyanennyi klasszikus “kilátópont”, a többi igazi jóleső erdei, szintes futás, ami imádni való tud lenni, már ha valaki szereti az ilyesmit.

Nem voltunk túl sokan a “hosszú” (23k) távon, így az öt kilinél felbukkanó első kapaszkodó szét is rázta a mezőnyt (plusz kisvártatva elbúcsúztunk a 12k-s kartársaktól), a következő tíz kili alatt a két frissítőponton túl nem sok emberrel találkoztam. Élveztem az erdőt és igyekeztem nem túlrohanni a síkot meg a lefeléket, a felfeléken meg időben gyaloglásra váltani, kínosan ügyelve az úgynevezett stratégiám úgynevezett megvalósítására. Közben arra rábeszéltem magam, hogy ha a végén 20 körül még jól érzem magam, a végét csak-csak megnyomom. Ha nem, akkor nem. 15 után elkezdtem lassan utolérni két kékbe öltözött kollégát, az egyikőjüket a verseny emblematikus, utolsó előtti mászásánál lehagytam, a másikukkal viszont gyakorlatilag a célvonalig késhegyre menő küzdelmet folytattunk. Gondolhatta volna felületes szemlélő. Mint utóbb kiderült, a srác 3:12-es maratonista, a triatlon OB-re készül, szóval csak edzett, és nyilván bármikor otthagyhatott volna a fenébe, ha akarja, csak hát edzést nem túr szét ilyesmi miatt az ember. Másrészt nekem sem volt szándékom a tizedik helyért a külső űrbe száműzni magam a nap (jövő hét?) további részére, különösen mert húszhoz érve kicsit sem éreztem azt, nekem itt és most a beleerősítés lenne a leghibátlanabb döntés. Sőt. A lejtőket megnyomtam, mert azok elég stabilan mentek, felfelé viszont már csak kóvályogtam leginkább, de fényképezni is csak megálltam a nagy rohanásban. Így utólag visszagondolva tényleg úgy nézett ki az egész, mintha rettenetes küzdelmet folytatnánk, itt-ott megléptem a lejtőn, aztán nemsokára megint együtt kocogtunk előre. A harmonikázással el is telt az utolsó szűk húsz perc, a végén aztán a srác megvárt, és erőtlen tiltakozásom ellenére behajtott maga elé a célba (“látszódj jól a fotón”). A sors szerencsére igazságot szolgáltatott, mivel jóval utánam jött át a rajtnál (a bemelegítést követő tumultusban nem tudtam a szokott pozíciómat elfoglalni a sor végén), így az eredménylistában annak ellenére a megfelelő helyen, azaz előttem szerepel, hogy a célvonalat is utánam szelte át. Külön bónusz, hogy így nem bombáztam bele annyira a befutóképébe…

Az időm végül 2:13:31 lett (abszolút 11/46, faszos 10/28), ami majdnem hat perccel jobb a tavalyinál. Ez nem tudom, jó-e, vagy nem, de az biztos, hogy a végén néhány pillanat kivételével közel sem szenvedtem annyit most, mint akkor. Mivel gyakorlatilag pontosan a végére fogyott el a kraft, minden szándékom és/vagy prognózisom ellenére (…) tulajdonképpen a lehetőségekhez képest szinte tökéletesen megfutottam ezt a mai pályát. Valószínűleg ha elkezdem erőltetni, akkor a legjobb esetben is 1-2 perc lehetett volna még benne, csak végigszerencsétlenkedtem volna az egészet és fele ennyire sem élvezem. Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, meg kellene tanulnom “rendesen” versenyezni. Talán ennél nagyobb hibát el sem tudnék követni…

athlete number 22003

Amióta tavaly kifejezetten jól szórakoztam Szadán, a helyi erők által szervezett terepfutáson, azóta tervezem a visszatérést. A háttérben lappangó motiváció legalább két rétegre bomlik. Egyrészt a legutóbbi rendezvény megerősített abban, hogy a Gödöllői-dombság lankáin kialakított pálya kifejezetten hétköznapi szuperhősnek való vidék, egyike azon kevés terepversenyeknek, ahol nyugodtan szabadjára engedhetem Koffein Kapitányt. A második összetevő némileg bonyolultabb. A 2022-es visszatérő tavasz után becsípődött valahol a szándék (miután éppen nem jött össze akkor a hatos átlag), mely szerint ezt a versenyt egyszer szeretném valóban megfutni. Egész pontosan ez a rögeszme ősszel odáig fajult, hogy a félmaratoni PB-m táján kitűztem a két órán belüli célidőt, ami a távot és a nyomvonalat elnézve azért minimum kellően ambiciózusnak nevezhető. Nem szokásom az időkorlátok bűvöletében, esetleg prése alatt élnem, de néha nem ártanak ilyen kergethető rémálmok.

Amikor télen kiderült, nem hogy rendesen alapozni, futni is alig-alig van módom hónapokig, akkor ez az elképzelés szépen visszahátrált a sövénybe a reflektorfényből. Később, amikor újra feljövőben legóztam össze egy igen-igen torz versenynaptárat februárban, akkor május második fele olyannyira távolinak tűnt, hogy újra elővettem ezt a versenyzős/megfutós ideát – még ha a két órán belüli idő hajszolását már nem tartottam feltétlenül életszerűnek. A jellemzően szórakozási céllal összeállított, időközben is változó tavaszi eseménysorozatom természetesen a legkisebb mértékben sem támogatta ezt a nem-annyira-de-valahol-mégis főversenyt. A Hello Pilis után egy héttel “kénytelen” voltam lekocogni a Galga 30-at, ha már csinálom mellékesen azt a sorozatot, aminek néhány kedvenc alföldi túrám mellett egy-két Galga menti rendezvény is része. Jó rávezetés volt ez a Sárga 70-re, bár könnyed szériázásnak nem nevezném. Az igazi botorság mégis az volt, amikor az S70 után elmentem az idei utolsó állomásra az Auriga-sorozatból (mivel mindenki az UB-n volt, bezsákoltam egy harmadik helyet a szokásoshoz képest felére apadt mezőnyben…). És ha ez még nem lett volna elég, múlt hét végén, mivel igencsak respektálom a szervezőket, elmentem az egyesület 25. születésnapjára rendezett 25 órás körözésre is, egy kellemesen feltűnésmentes időpontban letudtam 25 kört azon a futópályán, amin még sosem futottam.

Mindezek után a szervezetem megkocogtatta a saját vállam, és feltette a kérdést: Te most direkt szívatsz, bazmeg? Mondtam, hogy nem, az majd most szombaton lesz, amikor a lötyögéscunami után versenyezni is kellene végre. Ami nyilvánvalóan nem fog megtörténni. Ha rendesen alapoztam volna, akkor sem biztos, hogy végigbírom ezt a menetelést, amit félig tudatosan, félig ostobaságból és félig mókázásból (ööö, igen, ez már másfél) amolyan alapozáspótléknak tekinthetünk. Ki volt centizve, hiába csináltam egyébként ha nem is lábujjhegyen, de sosem túltolva a bármit. Csak közben valószínűleg még mindig nincs rendben teljesen a bélrendszerem, meg talán más sem (ezt kiderítendő megint van épp a laborban mindenféle testnedvem), ami nem feltétlenül segíti elő a gyors és hibátlan regenerációt. No és persze az élet vidám, a kutyáról kiderült, hogy szívférges, és hasonló boldogságforrások szintén akadnak. Hogy egyensúly legyen a világban.

Szóval minden adott ahhoz, hogy a tavaszi, általam teljes valójában sosem elkezdett futószezont egy csodálatos versenyzéssel zárjam holnap. És elkezdjek egy újabb ciklust. Vagy mégsem.

autopilot

(Kedves RunGPT! Írj beszámolót az idei Sárga 70 futós távjáról, maximum tíz bekezdésben, Koffein Kapitány stílusában! Mindegyik bekezdéshez generálj két fotót is!)

Nagy nyelvi modellként annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy a Sárga 70 egy jó értelemben véve és felvállalt módon “amatőr” rendezvény. Ez előzetesen, netalán utólag elriaszthat ugyan néhány, kimagaslóan professzionális szervezéshez és szolgáltatásokhoz, illetve ezek árcédulájához szokott sporttársat a teljesítéstől vagy az ismétléstől, de ez érzésem szerint leginkább az ő problémájuk. Milyen unalmas is lenne az élet, ha mindent a fenekünk alá raknának mindig. Mindeközben a pálya gyakorlatilag ideális az ultratávval barátkozó futóknak, nem túl szintes, de kellően alattomos, főleg az utolsó harmadban. A frissítőpontok jó ütemben jönnek (már ahol kinyitnak, mire a futó odaér), de hogy írjak valami negatívabbat (még akkor is, ha összesen megközelítőleg három vaníliás karikát, öt szem mogyorót és egy kisebb darab almás pitét fogyasztottam el a túrások pontjain), a kínálatot vagy inkább annak pontok közötti elosztását azért lehetne még gyakorolni, túrázó szemmel nézve is. Noha előzetesen enyhén aggódtam, hogy Hűvösvölgytől lehetnek gondok a vízellátással (főleg egy ünnepnapon, szinte hajnalban), ám ha valakinek van egy fél liternél nagyobb kulacsa, akkor nem nagyon érheti nagyobb baj. A rajtnál úgy tűnt, valóban népszerű a túra – bár a futószámra nevezett futó (TT-ken ez sokszor menthetetlenül keveredik, sok futó nem futóként nevez, itt ráadásul a Geogo miatt elvileg túrások is neveztek a futásra) harmincnál kevesebb tolongott a tömegrajtnál.

Úgy hozta a sors és a vonatmenetrend, hogy bőven az éjféli start előtt kiértem Esztergomba, volt időm ráhangolódni, meg végre kicsit PNDTT-bandázni, Geri és Orsi szintén feltűnt a rajtban, bár Geri hivatalosan nem a futásra (így elindult bőven éjfél előtt), Orsi meg nem a 70-es távra nevezett, szóval nem tartott sokáig a csapatgyűlés. Ha már “mezőny”, eljött edzeni Puskás Máté is. Mikor a csomagleadásnál érdeklődtünk, mikorra ér át a cucc, az első, egyébként nem valós időpont hallatán a reakciójából (“Addigra én már otthon akarok lenni…”) sejthető volt, nem fog túl sokat lötyögni (spoiler alert: valóban nem lötyögött, 6:57 lett a legjobb idő). Kaptam egy random rajtszámot (ha jól emlékszem, a 775-öst), leadtam a célba szánt pakkot, majd próbáltam átlényegülni, kevés sikerrel.

Az időmérést elvileg a futók a Geogoban rendezték maguknak, ez ahogy utólag elnézem a teljesítők listáját, csak szinte mindenkinek sikerült, de a rajtban elhangzott, igazából bármi rögzítés megfelel (a verseny-jelleget erősítendő :)). Én azért próbáltam a hivatalosat, ha már csak ezért beregisztráltam, meg átnéztem a fejtágítót a használatról. Két másodperccel éjfél előtt el is indítottam pályát és nekiiramodtunk. A tízből alig három kilire volt az első igazolópont a tízből, máris lehetett tesztelni a technikát. Nekem rögtön sikerült túlszaladnom, mert a kisebb tető előtti szűk részen elment a térerő, és mire a telóm visszamászott a hálózatra, már túl is bumliztam a ponton vagy 150 métert, somfordálhattam vissza. Legalább addigra megelőzött mindenki, mire elrendeztem a becsekkolást.

Kicsit felhergeltem magam ezen, de legalább innentől felébredtem végre és normális fordulatszámon pörögtem. Pazar, csillagfényes-holdfényes éjszaka volt, néha kicsit hűvös, mégis tökéletesen szerethető. Az első fél óra után beálltam egy élhetőnek tűnő tempóra, amiben szépen egerésztem át magam a tömött sorokban haladó, 30É és 70-es távokon túrázókon. Imádok éjjel kocogni az erdőben, noha itt néha igazán klassz lett volna látni, hol járunk éppen, mert nem csúnya vidék. A Pilis-nyeregben volt a második ellenőrzőpont, itt már hibátlanul működött a Geogo-s bejelentkezés, majd indulhattam lefelé, ahol tavaly a Sasfészek Rohamon felfelé jöttünk, egész Klastrompusztáig. Itt a túrázók pontján töltöttem egy kis vizet hígításként az izóra, meg elvettem 2-3 vaníliás karikát. Kicsit elszontyolodtam-megfáradtam, mire leértem, ami ijesztő volt csöppet alig bő két óra után, de ezt utólag annak tudom be, hogy sötétben, nehéz terepen lefelé esetenként megterhelőbb lehet, mint felfelé masírozni…

Amennyire nehézkesen jöttem el Klastrompusztáról, annyira jól elröppent a következő bő másfél óra, amíg átértem Vörösvárra, a Panoráma sörözőbe. Félúton újabb ismerős szakaszt azonosítottam a közelmúlt emlékeiből, pár kilit már tavaly, az Ökörrúgás részeként felderítettünk Törzsolvasónk Karesszel, némileg kedvezőbb fényviszonyok közepette. A Panoráma a futók számára az útvonalon kívül esett, ám “kénytelen” voltam bemenni. A kerülővel, a trécseléssel, sörözéssel, nutellás kenyér evéssel, új izó keveréssel el is dobtam vagy 25 percet. Szerencsére nem lóverseny egy ilyen futás. A kricsmiből kilépve elindultam egy magabiztos kolléga után, aki nem sokkal később mégis elbizonytalanodott (“Tavaly még nem volt itt ez a kerítés…”), de az új kertek alatt visszakerültünk oda, ahová kellett.

Előzetesen az volt a prekoncepcióm, a 30 és 50 kili közötti rész lesz a legnehezebb és botrányosan rossz jósnak bizonyultam. Mire kikeveredtem Vörösvárról, illetve Szentivánról, kezdett világosodni, ráadásul beütött a sör és a kaja, a reggeli madárcsicsergésben a lehetőségeimhez és adottságaimhoz mérten pompásan haladtam, előbb a Zsíros-hegyre, majd Solymáron átcsörtetve a hajnalban (is) pazar Jegenye völgyben. Az volt a tervem, és gyengébb pillanataimban egy virtuális horgászboton a hátam mögül ezt a képet lógattam a saját orrom elé, hogy Hűvösvölgyben LÁNGOST fogok enni, aztán onnan már valahogy elmajálisozok az utolsó 20 kilin. Természetesen reggel hétkor, egy piros betűs ünnepen erre nagyjából nulla esély volt, de úgy voltam vele, ezen ráérek majd ott bosszankodni. A zárt büfékhez érkezés előtt sejlett föl bennem először egy olyan gyanú, hogy a sárga sávot részben ilyen szívatós útnak készítették, a piros és a kék megy mindig az egyértelmű részeken, a sárga meg még elkalandozik az ezekkel közös részekről oda, ahol lehet még egy kicsit kerülni, lehetőleg fölfelé…

A lángos elmaradásából fakadó csalódottságomat a Gyermekvasútnál lévő (és a két futós frissítőből a második) ellenőrzőponton egy energiaszelettel próbáltam elfojtani, amire ugyan ittam szerintem eleget, mégis a nap legrosszabb frissítéssel kapcsolatos döntéseként értékelhető. Persze aki 50 kili után egy teljesen ismeretlen szeletet gyömöszöl magába, az meg is érdemli a szenvedést. Nehéz persze elkülöníteni az okokat az okozattól, vagyis attól, hogy innentől kezdve már kevésbé parádésan (…) haladtam előre. Az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy mindössze az idén (meg az utóbbi három évben úgy egyáltalán) nem látott táv kezdett megviselni. Mindenesetre az utolsó “komolyabb” mászás a Nagy-Hárs-hegyre elég rendesen kikapta a sámlit alólam, de a biztonság kedvéért fellépcsőztem a kilátóba, ritkán lát ilyet az alföldi messziről jött ember.

Leereszkedtem a hegyről, a kútnál megtöltöttem a kulacsot, aztán elindultam arra a másfél órára, ami egy merő kínszenvedésként írható le a legpontosabban. Egyrészt értelemszerűen kidöglöttem, másrészt a Budaörsi-kopárok örökös, sunyi hullámzása merő ellentétben állt az éjszakai Pilis őszinte, “vagy lefelé mész, vagy felfelé”-típusú kihívásaival. Ha nem lettem volna a végletekig elcsigázva, simán futható lett volna majdnem minden, így viszont csak vonszoltam magam, rá-rápróbáltam ugyan, hogy aztán újra és újra keserves csalódások érjenek. A Sorrento látványa mérsékelte ugyan rövid ideig a gyötrelmeimet, de aztán amikor fél Budaörsöt meg kellett még enyhén emelkedve kerülni, akkor egy kanyar után már volt, amikor hangosan káromkodtam. Szerencsére az utolsó előtti (?) túrás ellenőrzőponton kaptam egy nagyon finom almás pitét, ez visszaadta a hitemet a hátralévő időre, ami így kitartott a végére nettó szívatásként betett Törökugratón felfelé. Végül az aszfalton még biztos, ami biztos, hajráztam kétezret…

Végül 9 óra 51 percnél állt meg a számláló (Strava barátom roppant gálánsan nettó 9:05-öt mért, kigyomlálva a turistáskodásokat), azt hiszem, megdolgoztam a célban elfogyasztott sörért és a hot dogért. A táv első kétharmadában meglepően jól haladtam, utána pedig csak az jött tulajdonképpen, amiért mentem. Fel kellett próbálni megint a két számmal nagyobb kabátot, hogy láthassam, valójában mennyire lötyög. Nos, van még hely odabenn, ez egyértelműen látszik, még ha gyarapodtam is az utóbbi időben. Arról fogalmam sincs, hányadik lettem, majd talán küldenek valami listát erről, bár igazából teljesen érdektelen. Összességében megkapó élmény volt, a pálya tényleg fenomenális, a szervezés lelkes, jövőre esélyes.

Az érkezésnél minden résztvevőt melegen üdvözöltek, és megkapták a Sárga 70 teljesítménytúra emblémás kitűzőjét, amelyet büszkén viselhetnek. Az egész túra fantasztikus élmény volt a résztvevők számára, akik kitartó munkájukkal bizonyították, hogy képesek leküzdeni a kihívásokat, és meghaladják saját határaikat.

(Végül csak ezt az utolsó bekezdést írta a gép, de annyira furcsán hussant el mellettem az egész túra, annyira csak villanások és benyomások maradtak, hogy simán írhatta volna az egész közhelyes beszámolót egy nyelvi modell. Vagy hagyhattam volna a csudába… )

athlete number random

Némileg gondolkozva az okokon és mozgatórugókon arra jutottam, hogy valószínűleg van megfejtés. Vagyis magyarázat arra miért is “kell” most nekem a Sárga 70-re menni. És pedig az, hogy évek óta nem vállaltam valami olyan futást, ami egyáltalán nem kecsegtet sikerrel, vagy azzal, hogy kicsit is mentes lesz a gyötrelmektől. Mióta visszajöttem a térdproblémákból, mindent észbontóan biztonságosan csináltam. Persze, fasza gyorsan futni, vagy gyorsabban futni egy behatárolt, jobbára ártalmatlan távon, de teljesen más élmény valaminek nekifutni, aminél csak az a kérdés, mekkora szívás lesz. Lassan négy év után szükségem lett egy ilyenre. Egész biztosan meg fogom bánni. Akár percekre is…

átváltozás

Nehéz értelmes beszámolót írni egy olyan versenyről, ahová érdemben valamikor nagyjából háromnegyed órával a rajt után sikerült megérkezni, aztán viszont egy-két emblematikusan kínos pillanatot leszámítva talán a legöntudatlanabb futóélményt nyújtotta idén. A beharangozóban tetten érhető, igen kevéssé palástolt letargiát nem nagyon sikerült levetkőzni másnap reggelre sem. Az elmúlt hetekben sokat gondolkoztam azon, mennyire a könyökömön jönnek ki a futók motivációjáról szóló írások meg elmélkedések. A hosszabb kényszerszünetem óta talán egyszer volt mindössze mérsékeltem kedvem elmenni futni – ha minden alkalom ajándék, akkor nehezebben ül fel az ördög az ember vállára, és suttogja azt a fülébe, hogy pompásabban is el tudnád tölteni az idődet a futkorászásnál. Nos, az eddig elmaradt demotiváció koncentráltan, egy faltörő bontógolyó gyengédségével simogatta meg az arcomat, ám kevés zavarba ejtőbb dolgot tudok elképzelni, mint benevezni, aztán értelmezhető ok nélkül nem elmenni egy futóversenyre (bár ez most nem lett volna különösebben feltűnő, a távomon végül vagy 15-en nem indultak el valamilyen oknál fogva a 67 nevezőből). A vonaton átfutottam Andi tavalyi beszámolóját, ami alapján legalább annyi kiderült, ez jó eséllyel egy remek verseny lesz, de ettől továbbra sem pörögtem fel. A Farkasordító után ismét a Vörös-kőre nevező Katihoz csatlakoztam félúton, akinek itt is hálám a logisztikai és egyéb támogatásért, cserébe nem igazán voltam értékelhető társaság, továbbra is úgy tűnt, a lelkes futkározás ezen a napon olyasmi, ami csak másvalakivel történhet meg.

Szerencsére a tízes rajtomhoz kellően későn érkeztünk, nem volt sok idő elmélkedni. Átvettem a rajtszámot (tényleg minden szuperflottul ment a nap folyamán szervezési szempontból), felvettem az 5-10 fokban normálnak gondolt dupla rövid-dupla rövid-karszár szettemet, ímmel-ámmal átmozgattam a futáshoz nélkülözhetetlennek gondolt ízületeimet, aztán már lehetett is a rajthoz somfordálni. Olyan szinten voltam ráhangolódva a versenyzésre, hogy a rajt előtt bő fél perccel jutott eszembe, az órát azért csak-csak el kéne indítani, ha már lementettem az útvonalat. Mondjuk ha nem indítom el, akkor sem történt volna semmi, olyan gazdagon ki volt szalagozva mindenhol minden. A rajt után a főúton átfutva a rajtlistán szereplő, de aznapra mégis inkább a rocksztárságot választó Csanya tudatta a mezőnnyel, hogy nem lesz sár, de volt valami a hangjában, amiből sejteni lehetett, csak tréfál. Erre engedett következtetni még, hogy majdnem egész pénteken esett a környéken… A Hello Pilis elviszi az extremitásig azt az axiómát, miszerint a terepversenyen a faluból elindulva csak és kizárólag felfelé lehet elindulni. Kiderült, folytatni is csak felfelé lehet, az első tízesen néhány tévedésből odakeveredett rövidebb lejtősebb rész kivételével sokat nem volt mód lazsálni. Gyűlölök már az elején sétafikálni, ezért ha már egyébként sem voltam túl lelkes, próbáltam megfutni mindent, de ezt 2-3 kili után rögvest elengedtem, az erdőbe jobban bemerészkedve a meredekebb részeken tocsogva ez teljesen kivitelezhetetlen, legalábbis értelmetlen lett volna.

Az első ellenőrző pont után aztán hirtelen mintha átsétáltam volna valami dimenziókapun, ami a gondtalan természetben futás kávé és zöld színű mesevilágába vezetett át. Addigra elértem az üzemi hőfokot, azt is éreztem, hogy kifejezetten jól megy, bár ebben közrejátszott az egyetlen, aznapra magamnak kitűzött parancsolat, ami szerint tízes skálán 5-7 az engedélyezett erőfeszítés mértéke, vagyis az éppen még nem nagyon kellemetlen tartományban engedtem garázdálkodni magam. Ezt meglepően jól sikerült betartani, talán ennek is köszönhető az a szűk három óra élményfürdő, ami következett. (Az elmúlt hetek alapján a táv és a szint ismeretében 3:15-ös időt reálisnak tartottam, de a frissítőpontozást, a turistáskodást, a nézelődést és a fényképezést beleszámolva ezt 3:22-re módosítottam, csak hogy legyen valami támpont.) Fura módon a táv következő szakasza az aszfaltos erdei úton nem feltétlenül támogatta volna ezt a hirtelen mentális átcsapást, de ha már így történt, a megtalált vidámsággal és lelkesedéssel kocogtam az enyhe emelkedőn a Pap-rét felé, majd az első frissítő (1 kocka nápolyi elfogyasztása és a kulacs újratöltése) után jobbára a kéken, immár klasszikus, pazar erdei ösvényeken, tocsogós réteken keresztül, meghökkentő módon néha már lefelé.

Az első tucatnyi kili után egyre jobban kezdtünk belejönni a süllyedésbe, és meglepő módon azt vettem észre, nem vagyok lassabb a körülöttem futóknál. Évtizedes tapasztalatom, hogy engem mindig mindenki lehagy lefelé, de a mostani történések alapján vagy bátrabb, vagy a térdmizéria következményeként elővezetett folyamatos törzserősítő és mindenféle egyéb hülye egyensúlyozós gyakorlat miatt stabilabb vagyok, netalán az utóbbiból következően az előbbi is, ezek eredőjeként nem kellett most egyfolytában azt nézegetnem, hogyan engedjem el a mögülem szabadesésben érkező sporttársakat. Ennek örömére a második ellenőrző pont előtt, ahol volt egy igazán meredek rész, taknyoltam egy irgalmatlanul nagyot, szerencsére abból a klasszikus “feldobod a két lábad és seggre ülsz a lejtőn”-típusból, ami jobbára ártalmatlan. Kivéve ha az ember gyermeteg módon nem párosítja össze egy kísérlettel arra, hogy néhány kilógó gyökér segítségével eltávolítsa a kisujját a kézfejéről. Természetesen a függelék a helyén maradt, mindössze felületi sérülés keletkezet, ami viszont elég volt, hogy vérbe borítsa a fél ujjam. A diagnosztika idejére nem lassítottam, így érkeztem a leolvasáshoz, ahol a Crew telefonnal a kézben azzal viccelt a jellemzően pózer terepfutókkal, hogy ugorj! Ha a Crew azt mondja, hogy ugorj, én nyilván a kútba is beugrom, bár valószínűleg soha többé nem készülhet rólam olyan erdőben ugrós kép, amikor fél szemmel az egyre pirosabb kezemet nézegetem éppen…

A beolvasás után erősen jobbra fordultam és futottam tovább, egy idő után úgy tűnt, nem romlik a helyzet, ezért elnapoltam a zsebkendő után turkálást, különösen mert jött a néhol bokáig érő sártól eltekintve teljesen remekül futható 3-4000 ereszkedés az ikertornyok (Kis-Bükk-tető, Vörös-kő) megmászása felé. Amikor végül ismét kapaszkodóhoz értem, csak-csak kerestem papír zsebkendőt és megigazítottam a toalettet, mintha éreztem volna, a Kalicsa-szurdok fantáziavilágába csak így szabad belépni. Számomra ez volt a verseny egyértelmű csúcspontja (az első nagyobb mászás éppen lábánál…), észbontóan szép a patakvölgy a beszűrődő napsütésben, a zöldülni kezdő fákkal.

Nehéz szívvel, de jó tempóban hagytam magam mögött a szurdokot, és elkezdtem a két végső roham közül az elsőt, ami kifejezetten szórakoztató volt, az emelkedő kétharmadánál egy utolért lánynak a “Kéretlen közhelyek” című, kiapadhatatlan gyűjteményemből a “Szuper ez mászás, nem túl meredek, de eszedbe sem juthat futni!”-kezdetű és végű bölcsességet rángattam elő. A hegyről lefelé első szakasza olyan volt, mintha egy üvegalagútban futnék, miközben erősen a futásra koncentráltam a technikásnak nevezhető ereszkedésben, a tájban is sikerült végig gyönyörködni. A második, legendás és sokak által oltári szívásként emlegetett mászóka előtt a Vörös-kőre még be kellett csekkolni az újabb frissítőponton Tahi szélén. A kétirányú forgalomban néhol igen tumultuózus jelenetek alakultak ki, mert itt értük utol a rövidebb táv mezőnyének utolsó harmadát. A történeti hűség kedvéért részletezve, egy kocka sajt, egy szelet uborka és három gumimaci elfogyasztása után fordultam vissza, és caplattam el a hírhedt lépcsőház aljáig, amin jó pár sorstárs egyensúlyozgatott már az enyhén felázott felszínen. Az, hogy saját tempóban, különösebb kifulladás nélkül, folyamatosan haladva fel tudtam jutni, már-már a szurdokkal felérő élmény volt. Akadt ugyan némi bizonytalanság párszor, vagy rosszabb útvonalválasztás, de szinte azt éreztem a végén, tarthatna még egy kicsit tovább (tényleg kicsit), annyira jól megy. Elég sok rövid távost előztem meg felfelé, és rettenetesen hálás voltam a sorsnak és a számomra is érthetetlen módon végig tartott enyhén kényelmetlen tempónak, hogy kivételesen jó állapotban bumlizhattam fel, ha totál kikészülve értem volna ehhez a részhez (mint ahogy a legtöbbször szoktam), akkor irtózatosan megszenvedtem volna a saras hegyoldalban. Néhol még vicceskedtem (…) is a kollégákkal, bár a Kéretlen közhelyek napi második epizódját történetesen halálosan komolyan gondoltam. (“Sokkal szívesebben jövök itt felfelé, mintha lefelé kellene.”) A jutalom pedig nem maradhatott el a mászás végén.

Maradt még négy kili tökéletesen lefelé, amit az eddigi haladásnak megfelelően, az aktuális terepviszonyokhoz igazítva, folyamatosan gyorsulva tettem meg. Az aszfalton, már a településen egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy hazudhatnék magamnak a 4:30 helyett valami öt fölötti tempót éppen kényelmetlennek… Kicsit fentebb akadt még egy vidám pillanat, amikor a nem sokkal azelőtt mellettem lefelé elszáguldó, a hosszú távot megnyerő srác egy kanyar után megtorpant. Szerintem csak nem látott hirtelen szalagot, de pont úgy tűnt, a kurfli után feltárulkozó 20-25 méter dagonya rettentette el egy pillanatra, ami nem igazán fedhette a valóságot. Behajráztam végül, az időm 3:23:36 lett, ha nem keresgélem hosszasan a zsepit a zsák alján, tán még a 3:22 is meg lehetett volna. Nem érdemes nagyokat zakózni, de tényleg. A nap élménye pedig az a kafkai inverz átalakulás, aminek során unott, demotivált csökevényből jókedvű, fókuszált és lelkes atlétává avanzsáltam. A terepfutást tényleg receptre kellene felírni. Remélem, a jótékony hatás kitart egy darabig.

A 410-es, pózer versenyző épp nem ugrabugrál a szervezők felvételén

athlete number 410

Azon gondolkoztam a héten, vajon mi alapján válogatom én ki azokat a versenyeket, amiken el szándékozom indulni (részben még a mai napig értelmezhetetlen Sárga 70 nevezésem okán). Van-e valamiféle egyértelmű mintázat, szigorúbban szólva bármiféle konzisztencia, akár elvszerűség, ami tetten érhető lenne a szelekcióban? Akadnak ugyan visszatérő elemek (inkább DIY versenyek, lehetőleg vízparton/tó körül), már-már jellemzőnek tekinthető motívumok, de három ilyenre jut kettő, ami szinte tökéletes ellentéte a megoldókulcsnak. A töprengés másik elindítója a Black Hole beszámolók tömkelege volt, amik elseje után előhömpölyögtek mindenhonnan, miközben én sosem éreztem a legkisebb késztetést sem arra, hogy oda valaha benevezzek, pedig nagyon szellemes, ötletes és kellően titokzatos az egész. Arra jutottam végül, hogy valószínűleg bennem van a hiba, főleg azután, hogy a Krakkó Maraton helyére kiválasztott, holnapi Hello Pilis Pap-rét Trailt húsvétkor irtózatosan vártam, mostanra meg mindössze pár nap alatt szinte teljesen elfogyott a lelkesedésem. Hogyan is lehetne bármiféle mintázatot kimutatni egy self-made bipoláris futó cselekedeteiből? Most tehát elkezdek ügyesen pakolászni, meg tracket nézegetni, és újra kiváló versenyhangulatba hergelem magam. Vagy elolvasom a nyári futás hangja legutóbbi számát, hátha :).

Márciusi flikflak

“Getting high in the morning
Buying things off the internet”

A március rémisztően ismerős módon már megintcsak arról szólt, hogy a hidegvéremet és a józan eszemet legalább látszólag megőrizve visszataláljak valami olyan futóállapothoz, amit akár normálisnak is nevezhetnénk. Ezt a törekvésemet csak enyhén akadályozza a tény, miszerint nincs olyan, hogy normális. Ezen a télen végleg lemondtam arról, valaha még ebben az életben végigfutok egyetlen szezont, urambocsá’ egy egész esztendőt úgy, hogy az életem általában nem megy a futás rovására, és ezzel párhuzamosan a korához képest első orvosi ránézésre jó állapotban lévő férfi a háttérben már hanyatlásnak indult szervezete sem nyújtja be éppen a számlát valamilyen korábbi, jobbára felelőtlen impulzusvásárlás nem várt (…) fejleményeként. Ezekkel a premisszákkal felvértezve már nyugodtan próbálkozhatok tovább mindenféle tornász-előképzettség hiányában a helyből hátraszaltókkal, nem fog meglepetésként érni, ha az orcámon landolok.

Az úgynevezett normalitáshoz történő visszatalálás jegyében márciusban újra heti ötször futottam, és noha messze nem mondható el, hogy a téli problémák után a szervezetem (beleértve az emésztőrendszeremet is) a lehetőségekhez mérten tökéletesen működne, különböző hiánytünetek jelenleg nem akadályozzák a testmozgáshoz történő adaptációt, azaz egyelőre nem estem vissza. Sőt, egyes mutatók szerint már majdnem tartok ott, mint tavaly májusban, vagy a lejtmenet első szakaszában, október végén. Ezeket a mutatókat persze nem én számolom, csak rájuk csodálkozom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Egyelőre azért még a beszakadás látványosabb, mint a kapaszkodás…

Néhány kalkulált mutató az elmúlt egy évből, én leginkább a fekete pöttyöket szoktam csodálni (Forrás/kalkuláció: runalyze.com)

A történéseken, illetve a katasztrófa átmeneti elmaradásán felbátorodva az elmúlt pár hétben a megkésett alapozás könnyű futásait és az azokat “színesítő”, heti egyszeri felüljáróra futkorászást (a tavaly megismert és megszeretett HRAE, avagy Hill Repeats Alföld Edition) gyötrelmesen lassan újra kiegészítik más jellegű “feladatok”. A szegény/alföldi ember hill repeatjeit egyébként idén máshol csináltam, felfedeztem ugyanis egy erre tökéletesen alkalmas felüljárót az “új” autópálya környékén, amit elsősorban leginkább traktoroknak építettek, így zavartalanul lehet fel-le élvezkedni rajta. 40-50 kilis körzetben úgyse nagyon találnék más opciót arra, hogy egy teljes percig (!!!) szinte teljes gázzal futhassak emelkedőn…

Szóval feladatok, amik roppant hálás dolgok, ám mivel minimum őszig minden ködös, mégis kompetitív tervem a kukában landolt a téli agonizálás miatt, nehéz úgy feladatokat kitalálni, ha nem igazán készül az ember semmire (a legrosszabbon kívül persze), vagy mindenre is készül. Végül két dolog segített ki ebből a dilemmából. Az egyik, hogy a Szada Terepfutás hosszú távján szeretnék egy meghatározott mennyiségű percet lefaragni a tavalyi időmből, ami nem tűnik teljesen délibábkergetésnek (ez nehéz is lenne a Gödöllői-dombság lankáin), ha a tendenciák fennmaradnak (persze, persze). A másik, hogy ha már van egy ilyen hosszabb holtidőszak, akkor próbáljak valamin javítani, ami a gyengeségeim közé tartozik. Szerencsére bő a választék ezen a téren, választásom mégis a gyorsításra, illetve az anaerob jellegű munkára esett. Ennek oka, hogy tavaly látványosan képtelen volt K2 edző ebben az összefüggésben értelmes eredményeket elérni, egyáltalán jó, kellően személyre szabott feladatokat kifundálni. Mindeközben bő negyven éve kondicionálom magam a sebesség ellenében a folyamatos, lassú előrehaladásra, iszonyatos egyensúlytalanságok lehetnek odabenn akár az izmaim, akár a különböző energiarendszereim szintjén, amit legalább mérsékelni nem ártana.

Tavaly tavasszal próbálgattam már egy Garmin Connectbe épített edzéstervet, és a kialakított sátáni tervem alapján szintén egy ilyet próbálok most szelíden megerőszakolni. A Greg McMillan arcával eladott félmaratoni struktúra kezdeti paramétereinek megadásakor szépen beállítottam először a tervezett Krakkó Maratont, majd miután kiderült, hogy ezt most idén mégis kihagyjuk, a szadai versenyt végcélként, a heti öt futást és egy arcátlan hazugságnak tekinthető, az akkori állapotomtól legalább 15 percre lévő 1:36-os célidőt (mögöttes logika: Szada 22,6k hosszú, szűk 700 szinttel, ha a tavalyi egyéni csúcsom közelébe kerülnék FM-en, akkor lenne esélyem jót versenyezni magammal). Ez a hajmeresztő szám nézetem szerint kellően ambiciózus feladatokat kell eredményezzen. Nos, a heti öt alkalmon kívül kevés dolgot tartok be, legfőképp majdnem mindig többet teljesítek, hiszen nem félmaratonokat szeretnék alapvetően futni. Néha tényleg sajnálom a beépített algoritmust, de amióta megjelentek a repülők, meg a gyors intervallumok, azóta gépi szemmel fegyelmezettebb lettem. És a kihívás tényleg stimmel. Nem nagyon kellett csalódnom, minél közelebb megyünk az RPE-skála kevésbé komfortos végéhez, annál szarabb vagyok, illetve annál kisebb az esélye annak, hogy meg tudom csinálni a gépi ukázt. De valahol ez lenne a lényege az egésznek, magamtól ekkora faszerdőt nem tudnék saját célra rajzolni. A nem egészen hibátlanra megfutott sprinteket aztán nyilván durván kompenzálom, például mikor 90 perc könnyű helyett négy és fél óra sikeredik. Egyetlen mentségem, hogy csak az Aranyszarvas 50 túra vehetett rá ilyesmire, és félúton megálltam stoppolt órával ebédelni, meg meginni egy sört, hiszen a frissítés létfontosságú. Az időm mondjuk a dorbézolással együtt jobb lett, mint a gyalázatos Edinburgh Marathonom :).

Így telnek futónapjaim, nehéz dolog ez a normalitás-akármi. Olyannyira, hogy a megszokott hajnali futásidőpontjaim egyelőre inkább reggeliek, nem sikerült még visszaszokni a kellően korai indulásra, és amikor már-már sikerrel kecsegtetett egy felkelési sorozat, a vicc kedvéért toltunk egyet előre az órán… De előbb-utóbb helyre kell rázódjak. A bizonytalanság és a félkudarcélmények sorának élét (meg annak, hogy a jelenlegi két aszfaltos cipőm összesen majdnem 2000k-t tud felmutatni) többek között cipővásárlással próbáltam elvenni. Teljesen tudománytalanul, kvázi találomra, jelentős leárazással, az internetről vett cipőim sora tovább bővült a Reggae Boyzzal:

Reggae Boyz (Adidas PureBoost 21)

Említésre méltó még A nyári futás hangja újabb számának elkészülte. Illetve Krakkó kapcsán utaltam a versenynaptáram formálódására, a kiesett maraton helyére pilisi terepverseny került, azt viszont egyelőre magamnak sem tudom megmagyarázni, miért neveztem be pluszban a Sárga70-re. Nem is próbálom ezt most megfejteni, inkább elindulok futni, az Auriga második fordulójára…

athlete number 266

Ma ismét elindult kedvenc alföldi duatlon-szériám, az Auriga Erdei Futóverseny sorozat. Az ingyenes, nagyon családias, és a parkerdő miatt egész impozáns rendezvényt nagyon megszerettem tavaly, igyekszem az idei három fordulóra mind elmenni (sajnos a nehezebb idők miatt felére csökkent az alkalmak száma, de így is nagyon-nagy köszönet a szervezőknek ezért a lehetőségéért). Persze duatlont csak én csinálok a sorozatból, immár hagyományosan bringázással melegítek be és vezetek le a futás előtt/után, mert minden szempontból ez a leghatékonyabb számomra. Idén igazán örömteli módon a tavaly megszokottnál jóval többen neveztek (pandémia előtti létszám?), köztük néhány meglehetős atléta (10,6k 40 percen belül?), ráadásul természetesen az S2 a legnépszerűbb férfi korcsoport. Egyébként sem szoktam, de így végképp nem kellett aggódni a helyezés miatt.

A tetthelyre tekerés közben próbáltam valami taktikát kimódolni, alapvetően az lett volna a napi feladat, hogy megállapítsam, hol tartok most a téli szenvedéstörténetből lassan kifelé (?) lábalva. Végül arra döntöttem, legyen 30 perces pulzusteszt, 50 percre kerekítve, vagyis nézzük meg mit bírok nagyjából maximumon ezen a szent napon éppen. Ha meg kell dögleni, akkor meg kell dögleni. Még kóvályogtam Szolnokon, vettem pár dolgot, így majdnem sikerült elkésnem, maradt tíz percem a rajt előtt átvedleni hétköznapi szuperhőssé, meg valamennyire bemelegíteni, ha már az első perctől égetni akartam neki.

Az Auriga rajtjánál a legfontosabb az a bő kétszáz méter, amíg beérünk az erdőbe, addigra kell elfoglalni valami élhető pozíciót, hogy az ösvényeken ne legyen nagy a tumultus, de még egy már-már Zrínyi kirohanását megidéző rajttal is óvatoskodnom kellett a periférikus látás hiányában. Annyit értem el a padlógázos rajttal, hogy majdnem az egész első kör (a leghosszabb táv, a (szinte) 11k négykörös) sokkal gyorsabb lett, mint azt terveztem, az első két kili 4:40-en belülre sikeredett, ami teljesen irreális volt jelenlegi állapotomban, ám rövid kísérletezés után beállítottam a tempót egy olyan közepesen kellemetlenre (…), amiről elhittem, hogy végig fogom bírni. Tavaly júniusban, az utolsó fordulón 51:30-at futottam, ez volt a benchmark, a titkon remélt űridő pedig bármi, ami négyessel kezdődik. Ez utóbbi esetén azért kilőttem volna magam a vákumba és a saját fülembe súgtam volna, “Dögölj meg!”.

Utólag visszanézve, a kezdeti kalandok után egész jól lőttem be a sebességet, a következő nyolc, egyre monotonabb ezres mind 4:43 és 4:50 között volt. A monotont azért írom, mert ahogy a rövidebb távok véget értek, ürült a pálya, és a verseny második felét egy kis vonatban töltöttük hárman, amolyan légüres térben: elől masinisztaként a női verseny mint kiderült győztese, őt követte 15-45 méterrel lemaradva a jelmezes szatír, majd nagyjából ugyanennyivel mögöttem fújtatott még egy futótársunk kitartóan. Fantasztikus egyébként, hogy komplett családok és tényleg mindenféle ember eljön az Aurigára, a szinte topatlétától kezdve a melegítőben erősen gyaloglóig.

Az utolsó kör már nem annyira esett jól, de azért még félig sikeresen hajráztam valamennyit. Ha tényleg meg akartam volna halni, akkor meg lehetett volna talán az 50 percen belüli idő, de ettől most eltekintettem (a pulzusomat elnézve így is kisebb csoda, hogy elmaradt az agyvérzés), 50:08 lett a vége, 7/26. Mondjuk hosszú másodpercekig a Garminom nyomogattam a másik kezemen lévő időmérő chipes óra helyett a célban a leolvasóhoz. Legalább maradt motiváció a második fordulóra, remélem, most már nem esem vissza megint, és sikerül földtörténeti lassúsággal visszaszereznem a tavaly kora őszi formámat. Most épp legalább az irány jó. Megvártam még az eredményhirdetést, majd hazabicikliztem, délre itthon is voltam egy remek, aktív és napsütéses vasárnap délelőtt után.

Ja, igen. Arcátlan önreklám. Megjelent A nyári futás hangja második száma.

farkaskaland

Miután úgy döntöttem, vagyok annyira egészséges, illetve a szervezetemben mindenféle összetevők, vitaminok, ionok, akármik elérték azt a szintet, hogy ne csak tojáshéjakon fussak, tulajdonképpen nem tehettem mást, mint az első „alapozó” hét végére be is neveztem rögtön egy futóversenyre. Ennek nyilvánvalóan semmi értelme nincsen, viszont ha a dorseti nyaralást és parti kocogást/sétafikálást nem számítjuk, tavaly szeptemberben versenyeztem utoljára. Október közepe óta csak óvatoskodtam, meg szerencsétlenkedtem, vagy éppen találgattam, már megint mi a fene miatt nem tudok futni. Olyan volt az egész, mintha hosszú időre bezártak volna egy sötét alagsorba, majd egy rövid időre kiengedtek, de amikor már a szemem megszokta a fényt, megint bedobtak a személyes börtönöm mélyére, ráadásul merő jóindulatból a tök sötétben időközben átrendezték a bútorokat odalenn.

Szóval egyszerűen muszáj volt egy, a visszarázódást elősegítő versenyt gutaütésszerűen beiktatni a programba az újabb szabadulás örömére, és ha már a narancssárga lámpa citromsárgás-világoszöldbe váltott át, a Farkasordító pedig szerencsére közel is van, meg Törzsolvasónk Karesz is csupa jót mondott róla (“kurva hideg volt“), ráadásul ugye éppen a következő hétvégére esett. Még a nevezés előtt ráírtam Katira, mondván ha nagyjából 20 percre lakik a versenytől, és 25 év után tavaly Szadán kiderült, hogy középkorunkra a futás lett a hobbink, akár csatlakozhatna is. Így is történt, kivételesen tehát remek társaságban közelítettem a rajthoz, egy idő után nem tömegközlekedéssel (az ezúton is köszönt fuvar a vasárnapi, falusi buszközlekedés közismerten rigolyás természetéhez történő alkalmazkodás szükségességének terhét szintén levette a vállamról). Odafelé először rácsodálkoztunk a hétvégén reggel elég laza közlekedési morálra a “szerpentinen”, majd Úrihoz közel érve arra, hogy tulajdonképpen már a versenypályán kanyargunk. Ami igen dombos. Tősgyökeres alföldiként hajlamos vagyok a Tápió vidékére úgy tekinteni, mint ami még a Nagy Laposhoz tartozik, de valójában ez már néhol legalább annyira Gödöllői-dombság, sőt, inkább az. 2013-ban, amikor a Tápiómenti Maratonon hullámvasutaztam a tájékon, lett volna bő négy és fél órám ezt memorizálni, de mégsem sikerült (vagy már kezdek demens lenni). Pedig akkor konkrétan futottam Úriban, bár civilben (milyen jó, hogy vissza lehet keresni az archívumban…):

(A képen az egyenetlen felszín mellett még látható két, a tempótól elmosódott sporttárs hamarosan utolért, és azután majdnem három órán keresztül mi alkottuk a mezőny végét, a mentővel és egy, a 80-as évek legjobb zenéitől hangos polgárőr terepjáróval egyetemben.)

Itt kezdett derengeni, hogy hiába terveztem én egy közepesen óvatos, fokozó hosszúfutást aznapra, viszonylag kevés az esély ennek a megvalósítására egy olyan pályán, amiben alig akad 200 méter sík szakasz. Ennyit a gondos tervezésről. Elég korán a tetthelyre értünk, ahol temérdek parkolóhely mellett már visszafogott nyüzsgést találtunk. Kész volt a rajt/célkapu, szólt a zene, fel lehetett venni már a rajtszámokat (elég nagyvonalúan és jószívűen, Kati elkérhette magának a 001-est), és a megszokott cipő és gélárusok helyett valódi édességes pakolt ki (nem tudom, végül a vattacukor készítő berendezést beüzemelték-e), a művelődési házban pedig lehetett melegedni csöppet, mert hát még alakult az ideális futóidő. Sikerült kellemesen elütni az időt a rajtig, időközben megtelt a tér, száz fölötti futó gyűlt össze a két távra (jövőre lesz “parkrun” is), nekem meg még át kellett vedlenem hétköznapi szuperhőssé, közel fél év után.

Ímmel-ámmal bemelegítettem, de közben azon tipródtam, milyen stratégiával kellene nekifogni. A kihagyott majd két hónap, meg az azóta eltelt pilinckázás okán megjósolhatatlan volt, mit bírok, de valamennyire végre futni akartam, aggodalom nélkül, leszarva mindent. Ebben a hangulatban iramodtunk neki a pályának, ami nem volt bonyolult, a félmaraton egy T alakot formázott: kifutottunk délre a faluból öt kilit a kereszteződéshez, ahol a 10k mezőny fordult, mi pedig elkanyarodtunk Felsőfarkasd felé. Ott egy buszfordulóban hátraarcot végezve visszajutottunk az első fordítóhoz, onnan továbbmenve előbb még benéztünk Gombára, itt a változatosság kedvéért egy buszfordulóban 180 fokot igazítva magunkon megint csak vissza, utána már tényleg irány újra Úri. Szintben igazából egyáltalán nem volt annyira vészes (250 méter körül), ám valóban folyamatos volt a hullámzás.

Tök olyan, mint a Mátra, csak az intervallum/amplitúdó szerencsére jóval szűkebb 🙂

A taktikámból végül annyi maradt, hogy megpróbálok folyamatosan gyorsulni, amennyire a domborzat persze ezt engedi, inkább csak nagyságrendileg. Felvettem egy, az eredetileg tervezettnél természetesen gyorsabb kezdő utazósebességet, és mire kiértünk a faluból, egy vigyort szintén az arcomra. Sütött a nap, futóversenyen voltam, aminek a pályája noha aszfaltos, van benne kis szint és sok látvány, ráadásul úgy tűnt, a szervezetem sem tiltakozik a történések ellen. Tényleg nem kell több a boldogsághoz. Irtózatosan jól esett, szinte észre se vettem, úgy elhussant az első ötös (azért egyszer egy, a szokásosnál meredekebb részen belém hasított, hogy itt a végén felfelé kell majd jönni), közben azon gondolkoztam, honnan ismerős a lejárat a horgásztóhoz. Az első kitérő nagyjából felénél tartottam, mikor eljött az igazság pillanata, ha már versenyen vagyok, megszámolhattam a szemben érkezőket. Az első két (három) srác kényelmetlenül korán érkezett, mindennek a tetejében messziről látszott, hogy egyikőjük sem magát leamortizálni érkezett ide. Gyors fejszámolás alapján bőven 1:30-on belüli időt saccoltam nekik, és valóban (elég ritka azért felénk, hogy egy 50 főnél kisebb mezőnyben 1:30-on masszívan belül kell lenni a dobogóhoz). Felsőfarkasdon aztán rájöttem, honnan volt ismerős a korábbi lejárat: tavaly futottam ugyanitt, amikor a Mackó túra hosszú távjának bő kétharmadát kocogtam le a rehabom egyik utolsó stációjaként.

Jól haladtam, a vidámság töretlenül kitartott, mint ahogy az izo a termoszomban (végül egy szem aszalt barack kivételével távol maradtam a frissítésektől, ami elérhető volt minden fordítóban). A táv feléhez közeledve óvatosan emeltem a fordulatszámot, így a T első szárán visszafelé előztem párat, ahogy a mezőny kezdett igencsak szétszakadozni. A T másik ágán, Gombára befelé (majd persze kifelé) volt egy nagyon hosszú, másfél kilis, belátható egyenes, egyfajta plató, ami nyújtott egy kis megnyugvást a liftezésben. Visszafelé, úgy 16 kilinél éreztem először némi diszkomfortot, de az egyenes végére, ahol elköszöntem a polgárőröktől és megköszöntem a munkájukat, összekaptam magam. Meggyőztem magam arról, hogy már csak bő 20 perc, amiben ráadásul lesznek frankó lefelék, ahol lehet majd csapatni, kár lenne túlságosan szenvedni. Így fordultam Úri felé, a meglehetősen hosszú “célegyenesbe”, miközben gyakorlatilag légüres térbe kerültem. A mezőny eleje durván lehagyott, a 4-5 perccel előttem nem volt más, mint a női harmadik helyezett, akit a már korábban kinézett, immár felfelén értem be és hazudtam azt neki, hogy ez után már nincs emelkedő (ha az “érdemi” szót hozzátesszük, valójában nem füllentettem). Mögöttem hasonló volt a helyzet, az utolsó ezrek döntő többségében a rajtam lévő rajtszámon kívül nem sok emlékeztetett arra, tömegeseményen vagyok. Úriba beérve még az is átfutott az agyamon, nehogy eltévedjek a vasárnap dél körüli kihaltságban, ez szerencsére nem sikerült. Elfáradtam, de még egy emberesebb hajrá belefért, sajnos másodpercekkel lekéstem a félmaraton eredményhirdetését, így nem tudtam belebombázni a dobogóképekbe…

Felhőtlen boldogság (Forrás: Farkasordító facebook)

Mit mondhatnék összegzésnek? Mintha újjászülettem volna, rettenetesen jól esett az egész verseny (ami hibátlan, mind a pálya, mind a szervezés, az én ízlésemnek mindenképpen), ráadásul nem haltam meg a végére, miközben az előzményekhez képest egész formás idő pottyant ki a nagy örömködésből (1:49:02, 14/46 abszolútban). Zsíroskenyereztünk, teáztunk még egy sort, bevásároltunk gyermekkorunk édességeiből (az igazán bennfentesek kedvéért: volt “űrhajós” nyalóka, bár azt valamiért nem vettünk…), illetve beszéltem pár szót a győztes fiatalemberrel (elmondása szerint középtávon 1:15, hosszú távon 1:10 alá akar bemenni, ez megmagyaráz sok mindent), majd elégedetten hazamentünk. Jövőre ugyanitt.

athlete number 21039 / A tavaszi futás hangja 1.

A múlt heti laboreredményeim nem tartalmaztak semmi túlságosan rémisztő dolgot, és mivel a futások is szinte érzékelhetetlenül (mondjuk egy zöld szemesostoros ostorának a hosszával) újra csak jobban mentek, nagyjából két hónap csúszással “hivatalosan” is elkezdtem alapozni. Épp ideje volt, elvégre lassan kezdődik a versenyszezon… Sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok csúcsközelben, szóval elhúztam magam előtt a mézesmadzagot, beneveztem egy félmaratonra, holnap tehát Farkasordító Úri Félmaraton. Készítettem egy előzetes tervet, hogy eszembe se jusson versenyezni a mostani állapotomban, mely szerint jelmezes felvonulásba oltott hétvégi fokozó hosszú a program, fura mód épp egy olyan útvonalon, ahol épp akkor rendeznek egy futóversenyt. Csak jó lehet.

És most valami egészen más. Régi vágyam volt egy saját futós hírlevél gründolása, amit ettől a blogtól függetlenül képzeltem el. Nos, az imént “megjelent” az első szám. Olvassák, szeressék, kritizálják, iratkozzanak fel. Vagy ne.