birthday boy and the social skills – bear market EP

„Ha az instant a regisztrációkor kódot küld azzal, hogy írd fel

Tedd azt

Vagy ne”

Vajon kiállítok-e magamról egy (újabb) szegénységi bizonyítványt azzal, hogy lassan valóban tradícióvá nemesítem a gyakorlatot, mely szerint ha születésnap, akkor mindentől és mindenkitől messzire elvonulok a hegyre, és csak lófrálok ott fel és alá? Minden bizonnyal. Bár azt talán érdemes hozzátenni, ha egyetemi szintű antiszociológus diplomára vágyunk, akkor ez a szép szokás vélhetően mindössze csak egy szükséges, ám nem elégséges feltétele a summa cum laude minősítésnek. Fél ötöt mutatott az óra a konyhában, és közepesen szigorúan figyelmeztettem magam, mielőtt hatalmas lendülettel szállnék alá az önostorozó kocsmafilozófia újabb és újabb bugyraiba, koncentráljak inkább a zabkásás banán (mint oly sok más területen, a „főzés” során sem idegen tőlem az aránytévesztés) elfogyasztására, majd az elindulásra. Baromságokkal ráérek a vonaton foglalkozni.

Szóval már megint születésnap (enyhén lelombozó, ha az évek száma egy akkora prímszám (43), amin már másodperceket kell gondolkodni, tényleg prímszám-e), és mivel a dolgok úgy alakultak munka és egyéb ügyekben, hogy a pénteket kinevezhettem szabadságnak, már megint túra/futás. A választásom ezúttal a Mackókörre esett, elvégre akik élnek, azok délnek mennek. Én meg a 81-es és a 82-es számú vasútvonallal a szlovák határig.  Elég régóta szemezek egyébként ezzel az instanttal, már a legendás és bárminemű észszerűséget nélkülöző 2019-es kampányom során az volt a terv, a Piros 85 előtt lebotorkálom a hosszabb távját, a felkészülés mintegy megkoronázásaként. Nos, ebből inkább MRI, reumatológus, majd uszoda lett… Később fogyás és rehab, hogy aztán lassan három év után jussak el újra odáig, a rövidebb táv egyáltalán szóba jöhetett. Szintén sokat nyomott a latba, hogy a Medvés-fennsík és környéke észbontóan szép, a 90-es években tinédzser szülinaposaknak pedig bizonyos értelemben egy jó adag nosztalgiafröccs is a térség. Nekem Rónabánya a Riviéra.

Ezekkel a gondolatokkal, és egy meghökkentően soványka, mindössze egy hét és fél decis kulacsnyi izót, pár sótablettát, valamint egy-egy csomag Guten Morgen kekszet és gumicukrot rejtő futóhátizsákkal indultam útnak. Lábamon Salomon Béla, a legújabb szerzeményem. Nem hagytam ugyanis abba az akciós cipők utáni vadászatot, aminek az lett az eredménye, hogy lassan sponzorált futónak nézek ki, Szónikus Citromlepke után hasonló nagyságrendű összegért (és annál csak fél számmal nagyobb méretben) bővült teljesedett ki az aktív készlet. Most épp van három Salomonom, a szivárvány három színében. Egy életre elég lesz…

A meglehetősen korai kelés egyik oka a hőség legalább tetőfokának lehetséges elkerülése volt. Az előzetes matematika szerint ugyanis ha legkésőbb kilenckor elindulok, akkor dél körül beérek. Az előrejelzés már akkorra is 30 fokot jósolt, ami persze rohadt meleg, de mégsem 35. Nem sokat kóvályogtam hát a megérkezés után a településen, noha a két út közül azért a hosszabbon, a központ felől közelítettem meg a rajtot, a Vargánya vendégházat. Közben valamennyire melegítgettem, bár erre már akkor sem volt túlságosan sok szükség. Egy szülinapi futást értelemszerűen nem érdemes túlreagálni, én sem akartam az istráng szakítószilárdságát minőségellenőrizni, viszont a díszdobozba csomagolt kiránduláshoz járt egy grátisz boríték, amiben ráadásként volt egy instrukció: „20k-ig minden felfelét futsz!” Ez a távolról sem kedves ajánlás mindazonáltal érthető, ha már elmegyek valahová, ahol van három méternél több szint, azt illik maradéktalanul kiélvezni. Rögtön a rajt után alkalom nyílt erre, a pálya eleje hol jobban, hol kevésbé emelkedett, egész a somoskői rövid alászállásig. Jól mutatta, mennyire rá vagyok fókuszálva a rekordhajhászásra, hogy a kód beolvasása és 2-3 perc futás után jöttem rá, hogy az órát azért nem lenne tökéletesen haszontalan elindítani, ha más nem, navigációs szempontból.

Az elején az egykori bányavasút nyomvonalán lehetett haladni (még szuper alagút is van, amihez a magyar történelem kevés misztikus vonatrablásainak egyike fűződik), ez egyben garanciája a kellemes, nem túl meredek hullámzásnak. Enyhe deja vu is kínozott, három éve a jahorinai szülinapi futáskor szintén egy egykori kisvasút nyomvonalán haladt a pálya első harmada-negyede. Miután valamennyire felvettem a ritmust, meg összeszedtem a telefontokból fényképezéskor nagyvonalú módon szétszórt aprót, még fel sem ocsúdtam, máris a Geopark Látogatóközpontjánál találtam magam. Indokolatlannak tűnt kávé reményében 15 perc után máris beiktatni egy technikai szünetet, így mentem szépen tovább, és érzésre nagyon hamar átértem Somoskőre. A vár elé, az első ellenőrző ponthoz nem túl fincsi aszfaltos emelkedő vezetett fel, de megérte. Kiderült, hogy nem érdemes aznap a kódokkal bíbelődnöm.

Felmásztam a Petőfi-kunyhóhoz, beolvastam a QR-kódot, aztán meglepődve konstatáltam, hogy be kellene írni még valami számsort (a rajtnál nem kellett). Gyors leltár után rájöttem, ez nem fog menni. Legutóbb utaltam rá, mostanában nem vagyok szellemi képességeim csúcsán, a jelek szerint még nem lábaltam ki ebből az állapotból. Vagy megöregedtem és a nem normális az új normális. Valamiért meg voltam győződve, a nevezéskor történt telefonregisztráció után már Bob a bácsikám. A visszaigazoló-levélben szereplő kódsor léte egyáltalán itt kezdett el ismét derengeni (bő két hete neveztem). Előző este volt egy olyan ötletem, hogy az ellenőrzőpontok helyének leírását, a rövid itinert és a nevezéses levelet egy lapra kinyomtatom, de aztán ezt a verziót elvetettem. Belepillantottam még az ominózus levélbe, megnéztem a felhasználónév-jelszóm, mondván ha bármi kell, majd belépek (két sorral lentebb érdemes lett volna még menni). Nos, belépni csak úgy nem lehet a rendszerbe, vagy nem találtam hirtelen mobilon az opciót. És természetesen az a mappa, ahová a futós dolgokkal kapcsolatos ügyes-bajos leveleket archiválom, nincs szinkronizálva a telómmal. A kör bezárult. Vagyis kinyílt. Próbáltam még felhívni a Medvés-kontakt számot, ez sem jött össze (fél óra múlva visszahívott a srác, tök rendes volt, megállapítottuk, hogy jó nagy balfasz vagyok, és a rendszerben az egyéni kódokat ő akkor sem látja, ha akarja). A maradék nem létező teher lekerülésével kocoghattam tehát tovább, miután az egyik vár (Somoskő) tövéből jól megnéztem magamnak a másik várat (Salgó).

Kifelé a faluból még bemosakodtam és ittam egy kútnál, meg kellett állapítanom, hogy a tájék egy valóságos kékkút-mennyország, minden faluban egymást érik a jobbára működő (!) víznyerő helyek. (Ennek nem tudom az okát, vagy nem akarom tudni.) A következő 15 kilométer ezután gyakorlatilag egy merő vigyorgásból állt. Iszonyatosan élveztem, szerintem szenzációs az útvonala itt (is) a körnek, meg persze akadt még erő haladni. Felületes szemlélő számára pöttyet furcsa lehetett, amit csinálok, felfelé (szinte) mindig szigorúan futottam, a lankásabb részeken meg nézelődtem, fényképeztem, ittam, turistáskodtam, ahogy az lefelé, meg síkon szokás… Csak meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek a Mackót, aki szereti a fennsíkokat, az 5-600 méter magas helyeket, a kis (ex-)bányászfalvakat és a remek erdei ösvényeket – összerázva vagy keverve. Fennsíkból mindjárt jött bő öt kili, aztán Rónabánya, minimális aszfalt és Rónafalu, ami valamiért Szigliget néhány felső utcájára emlékeztetett, radikálisan eltérő kilátással. Itt is volt kút, ittam, ettem kekszet, sót, kiérve pedig jött még egy kis fennsík húsmarhákkal, aztán erdei ösvények, majd Salgóbánya, aminek a „főutcáját” nagyjából ezer méter hosszan végig meg kellett futni, mert hát emelkedett. Az ifjúsági tábor mellett elfutva újfent egy hosszabb erdei szakasz következett, délről kerülve a Salgót. Nem sokkal ezután benézhettem egy kanyart, mert nem pont a tracken mentem, hanem egy igen mély árok rossz oldalán. Szerencsére gyakorlatilag párhuzamosan haladt a kerülőm az eredetileg megkomponálttal, aztán összefonódott a két ösvény, mielőtt kiért a sűrűből.

Amikor a tarjáni városi strand előtt nem sokkal előbukkantam a susnyásból, hirtelen fejbe kólintott a meleg. Lassan 11 óra  lett, a nap vidáman perzselt, én meg elkezdtem fáradni, meg annyira nem sikerült a második órában tartani a frissítési stratégiát, kutak ide vagy oda. Ráadásul a strandnál volt a kerítésen belül egy kék, de a korábbi bőség elaltatta a gyanakvásom. Az volt a tervem, előbb inkább elfogyasztok mindent, ami maradt, az utolsó sótablettát és kekszmorzsákat, izót, aztán majd megtöltöm a kulacsot valahol. Nyilván nem volt több kút a környéken, nagyon keresgélni meg már nem akartam a város szélén, így elindultam az utolsó, szűk ötezres kanyarra a piros háromszögön. Na, itt már nem tudtam megfutni a felfelét (végül is 20 fölött volt már a táv…), sőt, mire felértem a napsütötte, köves erdei úton addig, ahonnan már újra inkább lefelé haladt a kör, mint felfelé, igencsak elegem lett az egészből. Elfáradtam, megszomjaztam, és egyáltalán nem sajnáltam, hogy a Karancsra nem kell már felmenni (pedig az megkoronázná a karikát, még ha a távot harminc kili fölé, a szintet meg ezer méter körülre lökné). Cserébe belebotlottam egy korosztályos tájfutóverseny megközelítőleg 50 résztvevőjébe, a fiatalok leginkább röhögtek a sóban fürdő, szemmel láthatóan már lélekben egy sörrel az árnyékban ülő sporttárson. Aki ráadásul lefelé futva általában sántítani kezdett. A bal térdem ugyanis enyhén bejelzett, érti a tréfát, szereti, de már görcsöl a rekeszizma. Nagyjából ezen a ponton érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy ugyan teljesen értelmetlenül, de bezárom a teljes kört, ám egyszer érjek el az állomásig a céltól két kilire, ahol láttam egy vegyesboltot. Azonnal feltöltöm a sörkészletet, és a végén csak sétálok meg dudorászom. Így is lett.

terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.

over(t )thinking – runner without a cause, part 3.

Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.

Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:

  1. Még mindig mocskosul szeretek futni.
  2. A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
  3. A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
  4. Türelem, a kurva anyád!

A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam.  Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.

Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.

Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.

„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.

kulcsszavaink valának: Szada és szaladás

Mivel eléggé egybefolynak a tegnapi verseny történései, ráadásul nem is igazán érzem az energiát magamban egy összeszedett, koherens, lineáris (vagy akár több idősíkkal játszadozó), urambocsá’ szellemes beszámolóhoz, ezért most rendhagyó módon néhány kulcsszó köré kanyarítva osztanék meg pár benyomást a Szada Terepfutásról.

Helyi erők: Mint ahogy a verseny elnevezése mutatja, a rendezvény szerves része a helyi értékek bemutatása, és nekem nagyon tetszik az a szervezői koncepció, amely a lehető legtöbb szálon kapcsolódni igyekszik a térséghez/településhez. Ötletes volt a helyi táncegyüttes tagjaival levezényelt bemelegítés, vagy a nyugdíjasklub által készített céllángos/palacsinta (miközben lelki szemeim előtt látni vélem a vegán sporttársak enyhén hoppon maradt arckifejezését), de az egész hangulatból érződött egy ilyen “gyertek, nézzétek meg, ezek vagyunk”-érzés, ami mellett szerintem a szokásos szervezési elemek szintjén is teljesen remek volt minden (nevezés, verseny előtti kommunikáció, eredményközlés, fotók, meleg víz, ilyesmik, amiket manapság elvár a nép a pénzéért).

Old haunts: Egy régi, kedves ismerősömmel is összefutottunk még az egyetemi brancsból, megállapítottuk, hogy régen a kocsmában találkoztunk, manapság meg futóversenyen. Khm.

Gödöllői-dombság: Régi emlékeimből, egy ősi Margita-túrás futásból, meg a Villámkör letrappolásából következően annyi helyismerettel rendelkezem, ami alapján már előre sejtettem, a dombság név ellenére lehet itt teljes értékű (jelentsen ez bármit) terepversenyt összerakni, sőt, csak egy-két kihívástípus (siratófal és társai) egy picit rövidebb lehet a Mátrában vagy a Börzsönyben megszokottnál. Ezen túl sík rész gyakorlatilag nem akadt a nyomvonalon, a folyamatos hullámzás mindig jólesően megfűszerezi a dolgokat. A hosszú táv pályája nekem tetszett, majdnem végig erdőben kalandoztunk, egy dologról feledkeztem el előzetesen, a táj sajátja a néhány helyen bokáig érő homok, ami nem barátja a tempós haladásnak, kiváltképp fölfelé. Kisebb kihívást még a rajt környékén közepesen meginduló eső jelentett, aminek hatására a táv első felén, és a bozótosabb, sűrűbb részeken az ösvények tele voltak csigával, őket nyilván senki nem szeretné lábbal tiporni. A nem tiprás viszont elég körülményes, ha a futó hétköznapi szuperhősként nem igazán rendelkezik a periférikus látás jótéteményeivel.

Koffein Kapitány: Kézenfekvő okokból K2 eljövetelére terepversenyeken nem nagyon van mód, most viszont a visszatérés-fesztivál jegyében minden adottnak tűnt egy egyszeri erdőlátogatásra a részéről. Egyáltalán nem bántam meg, tényleg jó muri volt, a rajtszámfelvételnél például megegyeztünk, hogy inkább e-mailt mutatok, mintsem személyi igazolványt… Amikor előmásztam az öltözőből, némileg elhalkult a folyosó, az ihletett pillanatot a csomagmegőrzőben szolgálatot teljesítők nevetése törte meg. Amikor 10 kili után volt egy nyugalmasabb rész az utolsó három bimbi előtt, elgondolkoztam, vajon mennyire vagyok tájidegen, de arra jutottam, hogy semmivel sem jobban, mintha felvenném a teljes terepfutó egyenruhát (sapka/fejpánt, ivózsák/hátizsák/mellény, kompressziós akármik, mindezek kellemesen rikító színekben). A végén többektől megkaptam, hogy nekem könnyű, szupererővel (…), meg palásttal vitorlázva, elvégre a lábam sem éri a földet. Ha már ennyire könnyű hétköznapi szuperhősként, akkor vélhetőleg egyre többen fogják ezt az utat választani, reméljük, divatot teremtettem, bár azt is remélem, a kreativitás jegyében nem a Koffein Kapitányok fognak szaporodni, hanem a Marvel és a DC után egy teljesen új magyar futószuperhősuniverzum jöhet létre… (A termosz azért egy ici-picit túlzás volt, de ha mégsem, kényelmesnek akkor sem nevezném.)

Az Erdő Kapitánya

2 óra 19 perc 15 másodperc: A futott időt akár tökéletesnek is nevezhetném jelen körülmények között, bár előzetesen volt egy olyan tévképzetem, talánnagyonnagyontalántalán be lehetne csúszni a hatos átlag alá, ez végül nem jött össze, amit csöppet sem bánok. Az volt az egyetlen jelentősebb előzetes taktikai megfontolás, hogy tolom neki rendesen, mégis valamennyire ésszel (…), a komfortos nemjólesésen túlra lehetőleg ne merészkedjek. Ez majdnem mindig sikerült, az első harmad végénél volt egy apróbb döccenő, és szokás szerint elfogytam a végére, kivételesen a faluban is voltak még emelkedők, ott már néhol tényleg majdnem elpusztultam, elvégre a hajrában nem gyaloglunk… Rettenetesen hiányoztak nem csak ezen, hanem az összes tavaszi versenyen az érdemi hosszúfutások, amiket ugye a rehab aktuális állása, és kicsit a Covid miatt nem volt lehetőség beiktatni. Mindezek ellenére meglepően elől vagyok a rangsorban: a tömegek haranggörbe-alakú futóbölcsességét mindig sokra tartottam, és közelmúlt futamaihoz hasonlóan újfent a mezőny nagyjából harmadik hatodában végeztem. A meglepetés valószínűleg csak érzéki csalódás, a régi időkre emlékezem, amikor kétszer ennyit futottam hetente és a mezőny harmadik harmadának elején-közepén voltunk általában, én és a testzsírszázalékom.

Jövő: Ezennel véget ért a Visszatérés-futófesztivál, most egy darabig nem fogok versenyezni, az biztos. Hogy futni mennyit fogok, azt pedig erőteljesen át kell gondolnom. A futás egész biztosan nem lesz már olyan, mint régen volt, de hogy pontosan milyen legyen, az nagy talány. Fantasztikusan örülök neki, hogy egyáltalán a jelenlegi szintre vissza tudtam jönni, valid megoldás lenne maradni itt, és csöndben folytatni az örülést. Ugyanakkor túl jól ment a tavasz, valószínűleg nem tudom megállni, hogy ne menjek fentebb egy-két lépcsőfokot, ahol azonban újra csak osztódással szaporodnak a kérdőjelek (pl. hova tovább, főnök? lásd még rendes félmaraton PB vs. maraton/ultra). Meglátjuk, erről majd még írok hosszabban a nem túl távoli jövőben, de egy csendesebb időszak következik, sajnos a futáson kívül is nagyon sok dolgot kellene rendbe szednem magam körül.

athlete number 22047

Na, végre. Lezárul az I. Futóvisszatérés-minifesztivál, kicsit azt hiszem eltúloztam ezt az elmúlt hónapot, kezdek fáradni, ám kifejezetten megfontoltan (totál véletlenül, nyilván) a legjobb mókát hagytam a végére. A Szada Terepfutás hosszú távját (22,8 km, 600+ m) a létező összes szempontból tökéletes választásnak gondolom, és csak legutolsó sorban azért, mert alig fél számmal tűnik nagyobbnak a kelleténél. Ex-GATE/SZIE-sként nagyon szeretem a gödöllői dombvidéket, a verseny az összes kommunikáció alapján igen-igen szimpi, egy-két régi ismerős felbukkanása szintén elképzelhető, Koffein Kapitány egyszeri terepezése pedig immár garantált (mivel kötelező a saját pohár, még egy kézi termoszt is bekészítettem), minden adott tehát a pompás szórakozáshoz. Valahogy mégis baljós előérzetem van, csak nehogy poshadt szájú legyen az ébredés…

impulzusduatlon

Az eddigi futóévemet gyakorlatilag tervszerűségben pácoltam, így itt volt az ideje egy kisebb, már-már improvizatív csavart vinni a történetbe, mielőtt jövő szombaton lezárnám a tavaszi szezont, és végeérhetetlen lamentálásba fognék a hogyan tovább problémakörét illetően. A héten eszembe jutott újfent csekkolni a helyi futószíntér egyik jeles eseményének, az Auriga Erdei Futóverseny Sorozat kiírását, és mivel a tél kivételével szabálytalan, de ciklikus időközönként kerékpáros kirándulásokat szoktam tenni Szolnokra ügyes-bajos dolgaimat intézendő, örömmel fedeztem fel egy ritka, lehetséges együttállást, amikor a két bolygó akár fedésbe is kerülhet a hétvégén (szép az a parkerdő, de csak azért, hogy ott fussak 5 vagy 10 kilit, nem indulnék el itthonról, errefelé szintén akad hasonló terep bőséggel, ráadásul a rövid versenyek finoman szólva sem az én világom). Ennek szellemében beneveztem gyorsan (és ingyen!) a 11k-ra, mi bajom történhet, ha a szombat délelőtti piacon lődörgést még kiegészítem egy szűk óra futással? A hirtelen jött, rendhagyó addendummal együtt most április végén, május elején-közepén öt hétvégéből négyen versenyzek, hányásig töltekezhetek tehát két év szünet után a sűrített tejként csordogáló futamokkal, ezzel támogatva a jövőről történő gondolkodás megfontoltságát – a versenyéhség ezek után egész biztosan nem viszi majd félre a(z újra)tervezési folyamatot.

Az Auriga kapcsán a nevezés közben elkezdett valami halványan derengeni egy félmaratoni versenyről, ami ugyan a múlt ködébe vész, de nem a régmúlt ködébe… Szóval legutóbb, Fehérvár előtt annyira belemelegedtem az egynél megállt (…) félmaraton-számolásba, hogy az update-ként később közölt korrekció sem fedi tökéletesen a valóságot. A helyes válasz legalább három, de már nem mondok inkább semmit, ki tudja, milyen félmaraton-csontvázakat rejt még az elmúlt évtized kiapadhatatlan futószekrénye. Lehetne az amnéziát arra fogni, hogy ha az ember terepezik, meg ultrázik, akkor a félmaratonok egy idő után nem hagynak évek múltán is kitapintható hegeket az emlékezet sebgyűjteményében, ám ez csak mellébeszélés lenne, az öregkori elbutulás szemmel láthatóan egyre nagyobb árnyékot vet rám. Szerencsére a futáshoz nem sokat kell gondolkodni.

Nem is terveztem sokat gondolkodni, szűk 11k nem az, amit érdemes lenne túlagyalni, ennek köszönhetően a versenystratégia megkomponálása a töredékét töltötte ki annak a félórás bringázásnak, amivel megközelítettem a helyszínt. Azt ötlöttem ki sebtében, hogy jó lenne ötös átlag alá begyömöszölni a nagy fehér bőrbálnát, ennek megfelelően megcélzok valami 4:50-4:55-ös átlagos tempót a négyből az első három körben, az utolsó karika meg már csak nem olyan hosszú (ha ez a tempó valamilyen nem várt okból erős lenne), hogy ne lehessen prímán végigszenvedni, ha pedig érdemben sikerül hajrázni, akkor minden adott a zajos ünnepléshez. Kezdem azt érezni, túlreagálom ezeket a versenyterveket, még akkor is, ha néha akár öt egész percet áldozok a megalkotásukra. Sportszakmai belemagyarázás gyanánt még az elmondható lenne, hogy ez a szűk óra kvázi nyélen futás tulajdonképpen beillik egy suta laktátküszöb-tesztnek, de nem kívánom azt a látszatot kelteni, tisztában lennék a szókapcsolat bármelyik összetevőjének jelentésével.

A tetthelyen a rajt előtt fél órával kellemes nyüzsgés fogadott, továbbra is azt gondolom, remek ötlet volt ezt az egész parkerdő-dolgot ide installálni egykoron, a dolgok nem sokat változtak tavaly óta, amikor legutóbb errefelé jártam (az egyik bejáratott TT-m “kötelező” ellenőrzőpontja is a tájék). Felvettem a 235-ös rajtszámot, a csuklószíjas chipet (öt éve még emlékeim szerint nem volt ilyen, akkor többen diktálták a célidőket az írnokoknak – ami egy újabb adalék a verseny családiasságáról), majd ráhangolódtam a számomra szokatlan sprintre. Imádtam közben nézegetni a mezőnyt, ami ha nem is volt borzasztóan népes (hála a jó égnek), hibátlanul leképezte a futótársadalmat, a fiatal-mégmindigfiatal, rutinos-nemsokárarutinos, gyors-edzésnekjöttemaversenyre tengelyek háromdimenziós terében.

Szép lassan mindenki a rajtvonalhoz szivárgott tíz óra tájban (annyira kicsi a futóvilág, még én is összeakadtam ismerőssel), elsőnek elrajtolt az ovis futás, majd következett egy szomorú epizód, rövid megemlékezés Gál Szabolcsról (a verseny társszervezője az Ejtőernyősök Szolnoki Szervezete). Kisvártatva elindult a gyerekfutam, majd egy perccel később a teljes társaság nekirugaszkodott az egy, két vagy négy körének. Igyekeztem már a keskeny erdei utakra beszaladás előtt ránézésre valami olyasmi pozíciót elfoglalni, ami mentesít az előzgetés alól, ez többé-kevésbé sikerült. Maga a bő két és fél kilis kör nagy része benn tekereg a telepített erdőben futó ösvényeken, két, nagyjából 3-400 méteres szakasz kivételével, ami nyílt mező. Szintemelkedés megközelítőleg egy méter. A tisztásos részek nem voltak annyira kellemesek az elején, már délelőtt tízkor jól befűtöttek, de az időközben szétterülő bárányfelhők később igen jó szolgálatot tettek.

Az első körben barátkoztam a pályával, illetve a saját magamnak választott tempóval, közben a második mezőn elismeréssel néztem a bográcsot éppen beizzító párt, a későbbiekben a piruló hagyma, illetve a zsírját eregető szalonna különböző stációit volt lehetőségem megorrontani az elhaladásokkor… Úgy tűnt, minden rendben, a bemelegítő karika lement különösebb gond nélkül, a beállított tempóval. A második kör viszont maga volt a kínszenvedés, nagyon minimálisan visszalassultam és érthetetlen módon nem is éreztem valami csudálatosan magam. Bő tíz perc után kezdtem el újra magamhoz térni, a rajt/célegyenesbe másodjára fordulva épp bűvöltem az órám, amikor egy, hozzám kísértetiesen hasonló tempóval köröző, ám egy rövid, vizelős pit-stopra a susnyásba vonulásakor általam megelőzött kolléga visszavette a helyét, miközben azt kérdezte: az ötösön jössz? Mondom igen, nagyjából. Kisebb csönd után tisztáztuk, ő az öt kilis távra gondolt, nem a tempóra…

Utólag kiderült, azért érdekelte, melyik távon vagyok, mert potenciális ellenfelet látott bennem, a hasonló ritmus okán. Én akkor még egyáltalán nem tartottam ott, hogy ez mellesleg egy futóverseny, a célom az volt, a negyedik kör előtt újra összekapjam magam. A kompetitív gondolatok csíráját az utolsó tíz percre tartogattam, már ha egyáltalán. Így én (szégyen, nem szégyen) nem elsősorban ellenfelet, hanem nyulat láttam a sporttársban. Arra gondoltam, ha nem maradok le róla túlságosan, akkor ismét a tervezett sebesség környékén tempózhatok.

Közepesen új erőre kapva sikerült az első kört a harmadikban reprodukálni, miközben az utolsó rohamra indulva az is feltűnt, a fordítóknál a kolléga mindig igen lelkiismeretesen megtekinti, vajon lemaradtam-e már. 2500 méterrel a vége előtt már nem fenyegetett a szörnyű nagy fejreállás veszélye (illetve a kinéző 10k “körülbelül” PB-t sem ártott még megkalapálgatni csöppet), ezért úgy döntöttem, hát, na jó, kihívás elfogadva, hozzásegítem a sporttársat egy bő perccel jobb eredményhez. Begyújtottam a rakétákat. Ezt nagyságrendileg úgy kell elképzelni, mint amikor a születésnapi tortákba szúrható apró tűzijátékrúd fellángol. Nyilvánvalóan nem nagyon van nekem hova rakétázni negyven perc 4:50-es tempózás után, próbálkozni természetesen azért lehet. És valamennyire működött. Gyorsultunk a közben lassan kiürülő pályán (ahogy a rövidebb távokon indulók célba értek), a különbség harmonikázott köztünk, de nagyjából mindig megmaradt úgy 15-20 méter. Egy idő után egyértelművé vált, a sporttárs jóval erősebb nálam, de az is, hogy annyira már neki sem esik jól az, ami történik. Ráadásul az utolsó kör felén túl már egyébként sem előztem volna meg, aki két kört húz maga után, az nem érdemli meg, hogy a végén ledurrantsam (kiváltképp mivel valahol a roppant értékes ötödik-hatodik pozíció táján öltük egymást). Persze a ledurrantásra esély sem volt, pedig a célegyenesben már négy perc körüli tempóval kergettem az ellent. Így viszont a kolléga tényleg jobbat futott legalább egy perccel, mint amennyit akarhatott eredetileg :). Annyiból mindenképpen jó volt ez a kis miniverseny, hogy nem jutott eszembe közben szarul lenni.

Blokkoltunk a célbungalóban, ahol már ott ücsörögtek a táv dobogósai, majd pacsi a nemes ellenféllel. Az eredményhirdetésig aztán kellemesen eldiskuráltunk a sporttárssal, kiderült, nagyjából tíz évvel idősebb ugyan, viszont aktív triatlonista, jó pár ironmannel a háta mögött. A hazakerekezés előtt picit rendeztem a soraimat (ivás, nyújtás, stb.), nyugtáztam az időmet (51:39, a 10k Tihamér szerint 48:29) és megállapítottam, egészen pompás ötlet volt ez a kis szombat délelőtti kitérő. Reméljük, holnap is ezt fogom gondolni… Végezetül álljon itt egy fotóalbum arról, mennyire remek kis verseny(sorozat) ez.

staying some inches this side of dying

Ma, a Cerbona Fehérvár Félmaratonon kivételesen roppant bölcsen úgy döntöttem, 1-3 perccel (esetleg) jobb eredményt nem feltétlenül ér meg az az egész napos (beleértve a verseny utolsó szakaszát) holdkóros szédelgés, amit képes vagyok előcsalni magamból a közismerten felelőtlen tempóválasztásommal. Ennek köszönhetően az utóbbi előtti, azaz a sérülést megelőző időszak talán legeseménytelenebb körözését vezettem elő Székesfehérvár többnyire belvárosában: arra figyeltem, végig kellően diszkomfortosan érezzem magam, egyúttal viszont arra is, soha ne túl kényelmetlenül. Ez számokban kifejezve odáig fajult, hogy 18 darab 4:54 és 5:09 közötti kilit halmoztam egymásra a vasárnap délelőtti matiné alkalmával, csak az első kettő és az utolsó ezres (benne a vitorlázós hajrá mellett a célban toporgással és az éremakasztással) lett picit lassabb. Tulajdonképpen betű szerint betartottam az A-tervet, és hagytam, hogy a pálya, a mezőny, és a frissítések ritmusa és sajátosságai alkalmasint felzabáljanak másodperceket, így a kedv-faktor maximalizálásra került – és időt tekintve valójában nem nagyon volt több a mai napban. Ami benne volt, az viszont nem kevés. Egy jól szervezett verseny, városi félmaraton szinten kellemes pályán, másfél év után némi bandázás barátommal és futótársammal, Zolival, kora nyári idő, sör, no és persze azért a beígért egyéni csúcs.

A hivatalos eredménylista szerint az új PB-m 1:51:47, ez négy perc javítást jelent, csekély 13 év elmúltával. Picit árnyalja a képet, hogy Timing Tihamér alapján a félmaratoni legjobb eredményem 1:47:12, merthogy szerinte a táv nagyjából 900 méterrel hosszabbra sikeredett (egy másik Garmin alapján szűk 700 méter plusz jött össze a három kör alatt). Mivel tavaly itt, ezen a pályán volt a félmaraton OB (aminek köszönhetően a pályacsúcsért járó pénzdíj bezsebeléséhez Csere Gáspár 1:06-os idejét kellett volna felülmúlni bárkinek, ez érthetetlen módon elmaradt), feltételezem a nyomvonal alapvető pontosságát, de ezek szerint bőven akadt hely a kijelölt részen belül a kalandozásnak (vagy a Garmin-univerzumot felejtsük el, mint a pontosság mintaképét). De mindegy, legrosszabb esetben könnyebb lesz tovább csiszolni az eredményt, ha egyszer esetleg ezt szeretném… A mai nap mondjuk nem abban erősített meg, hogy az aszfalton tempózást ezekkel a térdekkel a végtelenségig erőltetni kellene. Közeledik ellenben a Szada Terepfutás, ahol a visszatérés-fesztivál csimborasszójaként az eddigi két verseny legjobb részei ötvöződ(het)nek majd.

athlete number ex-1268 (peak performance perfectionist)

Folytatódik négyhetes, három állomásos reunion turném, amelynek középső megállója bizonyos szemszögből igen különleges a számomra. Hogy miért is? Elég lenne csak a blog címére pillantani, és nem igényelne sokkal több magyarázatot a dolog, de én azért rossz szokásomhoz hűen tudom tetézni. Koffein Kapitány egyik korai kedvenc vadászterülete volt a legyőzhető távolság, és noha fél óra keresgélés után mindössze egyetlen (update: nem keresgélni, gondolkodni kellett volna, akkor nem marad ki a Körös-körül, nem volt elég régen…) versenyeredményt sikerült az utóbbi évtizedből fellelnem (2016-os K&H Maratonváltó, ahol kivételesen teljes létszámmal jelen volt az Order of the Stick, így nem kellett volna, de én megszokásból két kört még rátettem a váltóbotos elsőre), az újrakezdés/visszatéréskor óhatatlanul előtolulnak emlékek a félmaratonokkal, különösen egy Somerset megyei futammal kapcsolatban. Ha ugyanis egy darabban célba érek, akkor gyakorlatilag biztosan megdöntöm a meglehetősen szakállas egyéni csúcsomat a hagyományos, klasszikus, hitelesen kimért, lapos (…) 21,1 km-es távon, amit még a 2009-es Taunton Marathonon futottam. Kevéssé a nem túl veretes, 1:55:44-es időeredmény a valóban nosztalgikus ezzel a rendezvénnyel kapcsolatban (olyannyira, hogy nem is tudtam, pontosan mennyi ez a PB, de ezen a csodálatos weboldalősön sikerült megtalálnom), hanem az a koncentráltság, amivel magába sűríti a futással töltött első 2-3 évemet. A helyszín futásra inspiráló hatásáról többször írtam korábban, de többek között a blog akkori teljes szerzőgárdája felsorakozott a rajtvonalnál, K2 maszkjának eredeti változata itt keveredett el a célba érkezés után, a never been TOurist egy jeles kirándulása, de Balatonkerülő-csapattársámmal, aki most erre a versenyre elhívott, szintén nagyjából ekkor, a futam után két nappal ismerkedtünk össze, amikor a kanapéin szörföltünk. Egyre csökkenő esélyem és lehetőségem volt azóta az időeredmény megjavítására, ám a lelkem mélyén abban sem vagyok biztos, hogy teljes szívvel én ezt valaha felül akartam eddig múlni. Persze ez az egész csak arra világít rá, mennyire szarul öregedtem meg. Lépjünk is túl ezen, fordítsuk tekintetünket inkább a futóújjászületés felé.

Amikor a hét elején a képen látható lila ikon és a felirat először feltűnt Tihaméron, azt hittem elromlott az eszköz, alig négy hónap után. Aztán kiderült, hogy a sok-sok algoritmusból az edzés állapotát kalkuláló és büszkén hirdető nem csak az eredményes-eredménytelen-fenntartás-regenerálódás szentnégységből választ némileg találomra (továbbra is kiválóan mulatok néha az óra egy-egy képlet és közepesen pontos adatok alapján a zaccból jóslás határait feszegető kinyilatkoztatásán, mert ha a tökéletesen átlagostól eltérnek a körülmények, rögvest jönnek a furcsaságok, a Race Predictor által jelenleg ideális esetben megvalósíthatónak tartott 1:38:15-ös félmaraton pedig tényleg nevetséges), hanem érzékelve a Muzsla Trail utáni pihengetésemet kinézte belőlem a formaidőzítést. Haha. Szóval elvileg minden adott az odabaszáshoz… A hivatalos terv természetesen nem ez, hanem egy végtelen monoton kísérlet arra, hogy valóban a célig tudom-e tartani a most csak enyhén kényelmetlen ötös átlagot, és ha mégsem, akkor szépen, ésszel lassulok.

Három kör lesz a penzum a képen látható vonalvezetésen, az imént vázolt tervvel ellentétben jó eséllyel az fog történni, hogy az elsőben hajszállal gyorsabban kezdek a kelleténél, aztán minden körben próbálok majd egy picit még rátenni, egész addig, amíg a világomról tudok. Ha már nem tudok, akkor visszalassulok…

De az is lehet, hogy vénségemre megjön az eszem.

A két számmal nagyobb kabát

Ha valaki terepfutásra adja a fejét az Alföld közepén, ráadásul javarészt inkább a tömegközlekedést favorizálja a helyváltoztatás alapvető módozataként, legalább két dologban egészen biztos lehet. Az egyik az, hogy komoly szintdeficitet lehet felhalmozni a mindennapi lötyögések során, ami alkalmasint tud kellemetlen lenni a hegyekbe történő ritka beszabadulások alkalmával. A jelen beszámoló tárgyát képező Muzsla Trail előtt nagyjából annyi szintet szorgoskodtam idén össze a közel 500k futás alkalmával, mint amennyi ezen az egyetlen versenyen várt rám, ráadásul a korábban összeharácsolt felfelék felét a Sasfészek Roham dobta be a közösbe… A másik mozdíthatatlan pont az „északi” versenyek felé indulva a Szolnok-Hatvan vasútvonal nagyjából 80 perces menetideje, ahol a kora reggeli zötykölődés alatt tiszta időben az út szinte száz százalékában lehet fixírozni az ellenállhatatlanul közeledő Mátra vonulatait. A látvány remek alkalmat ad a múltba révedésre, a ráhangolódásra, a sopánkodásra, a pálya átismétlésére és a versenystratégia rögzítésére. Most ugyan nem volt tiszta idő, én mégis sort kerítettem szinte mindegyikre, a sopánkodást kivételesen próbáltam a lehető legminimálisabbra szorítani.

Ez a teljesen használhatatlan kép ugyan hazafelé készült, de éppen ide teremtette a kamera…

A múltba révedésre sem érdemes túl sok betűt fecsérelni, csak gyorsan rögzíteni a tényt: a legutolsó érdemi terepversenyem a térdem tropára menése előtt a Vadrózsa 50 volt két és fél évvel ezelőtt, és mivel Nyájas Olvasóim nagyon jól tudják, mennyire vonzódom a teátrális megoldásokhoz, egyáltalán nem meglepő, hogy a valódinak gondolt visszatérés alkalmával ugyanazt a hegyet mászom meg mint akkor, csak az ellenkező irányból. Manapság divat a számokkal dobálózni, illetve minden megoldását a számokban keresni, és különben is, milyen jópofa lenne mondjuk egy ilyesmi csökkenő sorozatot összeállítani: 34 hónap kihagyás, 33 kiló fogyás, 32 rém unalmas, siránkozó blogposzt, 31 elsajátított erősítő gyakorlat és így tovább, de a rehabos témát mindannyian rohadtul unjuk már. Egy jelentékeny haszna mégis lenne egy ilyen remek és terjedelmes számsorozat kreálásának: prímán elterelné a figyelmet arról, meghaladja képességeimet az érzésnek a leírása, ami még mindig bizserget néha, ha a futás kvázi halálos ítéletére és az azt követő, években mérhető háthamégsem-kapálózás folyományaként az újra versenyképessé alakulásra gondolok.

Mindezeket konstatálva Portland Portelek magasságában rátérhettem a pálya karakterisztikájának, főbb összetevőinek átismétlésére, beleszőve a roppant megfontolt versenytaktika alapvető elemeit. Timing Tihamérra jóelőre feltöltöttem a tracket, sőt, a PacePro funkcióval még egy menetrend-féleséget is összeeszkábáltam. Ennek a tervnek a nagyjából megvalósítható része a február végi, Pilisben elővezetett teljesítményre, és az úgynevezett hosszúfutásaimra alapozva megállapított, enyhén optimista 3:30-as célidő volt. A kilinként kalkulált részidők viszont sokadik ránézésre sem stimmeltek, ami alapvetően a saját türelmetlenségemnek róható fel, igen hamar meguntam a hevenyészett tervezéskor huzigálni a különböző csúszkákat, így a lefelék lassúbbak, a felfelék gyorsabbak lettek bármi valósnál, bízva azonban a puhli bölcsességben („a bírói tévedések hosszú távon kiegyenlítik egymást”) ráhagytam, a kütyünek elsősorban vésznavigációs szerepet szántam, mást nem igazán. A valódi taktika kiókumlálása úgyis jóval keményebb diónak tűnt, hiszen a korábban leírtak és a rehab ritmusa miatt valójában csak a túlélésben reménykedhettem. Sem szintben, sem heti futásmennyiségben nem tartok egy Muzsla Trail-szintű versenynél, ezért a csodafegyverhez, a kimagaslóan professzionális Pferdeschwantz-im-Geländeläuferarsch-applikációhoz fordultam segítségért. A kizárólag az én külön bejáratú operációs rendszeremen (lásd még: kényszerképzet) futtatott szoftver által kiköpött végeredmény pedig valóban nem okozott csalódást és abszolút teljesíthetőnek tűnt: Mátrakeresztesig, a „fordítóig” mindent megfutok, amihez nem kell mászóvas meg csákány, a következő ötezren, fel a Muzsla tetejéig lehet békésen alibizgetni, onnan pedig jólszituált ganajtúró bogárként valahogy már csak-csak legörgetem magam a célig. Mivel a hosszú kihagyás alatt meglehetősen tudatos (…) lettem, a káprázatos taktika tetejébe frissítési stratégiát is rittyentettem. Ennek központi elemét a rajt előtt elmajszolt banánon kívül a héten vásárolt, számomra eleddig ismeretlen összetételű és állagú, raw bar feliratú akármi adta, állítólag zserbó ízben, ezt a csomagolása szerint mintegy 400 kalóriát (50 gramm szénhidrát!!50!) tartalmazó gyöngyszemet bő egy óra után, a második hupli végén, a Hidegkúti Turistaház tájékán terveztem elfogyasztani, így mire a frissítőponthoz érek, és el kell indulni megint felfelé, már kiderül, hogy okádok-e tőle, vagy új erőre kapok. A ponton újratöltöm a vizet, felnyalábolok 2-3 kávés gélt a sponzor készletéből (GU), amivel pedig majd elmenedzselgetem a maradék távot, ha pedig valami gebasz történne, még mindig ott van a vésztartalék, egy zacskó kólás gumicukor formájában. A terveim annyira betonbiztosnak tűntek, hogy a hatvani átszállás közben azon gondolkoztam, miért nem írok én pénzért verseny- és frissítési stratégiát másoknak, de tényleg.

Szurdokpüspöki vasútállomásán velem együtt három futó kászálódott le a Bzmotról (általában nem kifejezetten nehéz minket kiszúrni egy frekventáltabb helyen sem, a kerékpárt is hozó kollégával később hazafelé nagyon kellemesen eldiskuráltunk, ha jól láttam, szintén tervezi a Szada Terepfutást), majd igyekezett a legrövidebb úton a versenyközpont felé. Nagyjából egy órával a rajt előtt sikeredett odaérni, ez számomra pont a kellemes időtáv, a szekvenciális rajtceremónia minden szükséges elemét (regisztráció-átöltözés-pisi-kaki-szex-csomagleadás-bemelegítésféleség-zord-arccal-a-hegy-irányába-nézés) kényelmesen el lehet végezni.

Tehát a becsekkolással indítottam, meglepetésemre az egyik támogató ugyanaz volt, mint az Aranyszarvas túrán, kezd zavarba ejtően sok mazsola összegyűlni a konyhaszekrényben… A meglepetések itt azonban nem értek véget, a rajtcsomagból előkerülő bokachip számomra újdonságnak számított, futottam már vagy ötféle időmérő alkalmatossággal (vagyis a chip az nagyjából ugyanaz, ám a hordozóközeg), de ilyen tépőzáras bigyóval még sosem. Hegyi őrizetbe vonultunk a nyomkövetővel… Amíg aktiváltuk/ellenőriztük a chipem, egy kedves párbeszéd fültanúja lehettem a finisher csősál egyik legfőbb attribútumáról (mármint hogy okkal nincs benne a rajtcsomagban). Elvonultam átöltözni, a szokásos tavaszi-őszi kollekciót vettem fel (rövidnadrágok, dupla póló, karszár), úgy voltam vele, ha esik, úgyis mindegy, ráadásul végig ott lebeg felettem a túlvállalt verseny, mint két számmal nagyobb kabát… Érdekes, hogy az öltözőben mennyire más a hangulat a verseny előtt mint a végén, néha már-már fülsüketítő csendben tud akár 8-10 ember szedelődzködni, és most nekem sem nagyon volt kedvem megzavarni a mélyfókuszálást. Haladtam tovább a rajt előtti sormintán, az újabban kimódolt bemelegítő rutinom többnyire lelkiismeretes letudása után eljutottam a végkifejletig, a rajtban toporgó embercsomó legvégére állva a morcos távolba nézésig. A mezőny bőven száz fölöttinek tűnt (végül 150-en szerepelnek az eredménylistán célidővel), vagyis az előző két év foghíjai után ismét növekedésnek indult a létszám. Ennek alapvetően örültem, bár annyi eszem azért lehetett volna, hogy megszokásból nem leghátulra állok, ha már az elején égetni akartam neki a lankásabb felfelén. Így aztán csak kimérten lődörögtem a sor végén amíg ki nem értünk a faluból, a pincesor szűk utcáján esélytelen volt előrébb jutni, a szüreti bálon kívül szerintem ilyen sűrűségben szinte sosem fordul meg ember itt.

Kijutva a mezőre bemutatkoztunk egymásnak a nap legmeghatározóbb élményével, a sárban tapicskolással. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy szügyig érő dagonya lett volna mindenhol, de a megelőző napok esős időjárása egyáltalán nem múlt el nyom nélkül. Azért volt ez különösen előnyös, mert az ilyen körülmények észrevétlenül erodálják azokat az energiatartalékokat, amelyek amúgy sem lettek volna elegek a teljes versenytávra… (Igen, tudom, ezt bele kell mindig kalkulálni, majd egyszer bele fogom. Komolyan.) A jó oldalát nézve az egésznek, lehetett gyakorolni a technikázást, stabilitást. Arra jöttem rá már igen korán, hogy a mezőny döntő többségével ellentétben szívesebben slattyogok ott felfelé a szekérutakon, ahol a víz csordogál lefelé, mert kavicsosnak ugyan kavicsosabb, meg nedves, de legalább nem olyan saras/csúszós. Ezt a hatalmas megfejtést rögtön a hajamra kenhettem, amikor az első átmeneti lefelén egy kisebb ösvényre kellett csapni egy balost a susnyásba, és ez az ösvény tulajdonképpen egy 30-40 centi mély és ugyanilyen széles, víz vájta V-alakú vágat volt, a két „partján” 10-15 centi cuppogós sárcsíkkal. Technikás, technikás… A kanyarnál egyébként néhány sporttársat vissza kellett kiabálni, akik egy hatalmas fehér lapon elhelyezett nyíl ellenére mentek tovább egyenesen. Ez később még egyszer megismétlődött, amit azért tartok furának picit, mert annyira jól volt jelölve a pálya, hogy még nekem sem kellett sehol elgondolkoznom a merre továbbon, a navigációra egész nap nulla ATP-t égettem el, bár az is igaz, mindig volt valaki közvetlenül előttem, aki(k) ráadásul sosem fordult(ak) rossz felé. A kalandok pedig tovább folytatódtak, amikor az ösvényen leérve, a patakon átgázolás után megérkeztünk az első komolyabb mászóka, János vára tövébe. Annyira tettre készen kezdtem neki a mászásnak, hogy fél méter szintet hősiesen leküzdve, a második lépésnél billentem ki az egyensúlyomból. A sajnálatosan nem szorult helyzetemet egy vastag faág megragadásával szerettem volna orvosolni, pechemre a fadarab már viszonylag rég nem tartozhatott akármihez, aminek a gyökeres része a földben tanyázik. Örök hálám a mögöttem jövő sporttársnak, aki egy kisebb, de annál jobb ütemű taszítással visszaadta a stabilitás máskor olyannyira alulértékelt képességét (még ha valószínűleg a felebaráti szeretet mellett részben attól is tartott, ráesem, vagy eltalálom kétségbeesett kalimpálásom közben). Nem tudtam, mire számítsak az első lépcsőházas felfelétől a nedves talajon, ilyen körülmények között nem volt még alkalmam Salamont (XA Discovery) kipróbálni, de nagyon jól kapaszkodott, a rossz rajt után viszonylag könnyedén kúsztam felfelé, a tetőtől aztán folytatódhatott a lankás emelkedés, immár néhol egész pofás kilátással. Meg gyönyörű fenyvesekkel.

Ott, valahol középtájon szemben történtek az eddig leírtak

Teljesen vállalható (…) állapotban ért az első óra vége, noha kezdtem már érezni a távot és a szintet. Mivel az újabb bimbi előtti utolsó rohamok következtek, arra jutottam, ezek egyébként sem esnének már túl jól futást imitálva, itt az ideje tehát megvalósítani a sebészi pontossággal megalkotott frissítési stratégia első markáns pontját. Ittam, majd elkezdtem kicsomagolni rögtönzött ebédkémet (közben szemembe ötlött a vegán szó, amin eddig átsiklottam), még félre is álltam a single tracken egy felfelé futó lány útjából, aki megelőzött, majd mikor visszaléptem az útra szinte azonnal megállt, hogy újra előre engedjen. Mikor értetlenkedésemnek adtam hangot (vagyis most engedtem, el, én csak sétálok, meg épp abrakolnék, szemmel láthatóan jobban halad stb.), azt válaszolta, hogy olyan tud ő lenni, mint a kutya, ha csörgést hall az ösvényen, reflexből félreáll. Hosszú perceknek kellett eltelnie (és a zserbóra egyáltalán nem hasonlító, de egyébként egész finom izé energiája is kelhetett hozzá), mire rájöttem, csörgés alatt nem a csomagolással való szöszmötölésemre utalt, hanem arra a légies, zergéket megszégyenítő suhanásra, amivel gőzmozdonyként verem fel az erdő csendjét…

Mire a képembe gyömöszöltem az energiabombát, el is hagytam a turistaházat, jöhetett a ruganyos alászállás Mátrakeresztesre. Az elején kicsit elragadtattam magam, szólt a térdem, hogy mindennek van határa, és nem most lesz az, amikor megkerüljük, semmi szükség az öt perc alá jócskán benéző ezrekre lefelé csúszkálva, kivételesen bármennyire kecsegtető is ehhez a domborzat. Picit visszább vettem, és kellemes (túlóvatoskodott) tempóban kocogtam tovább lefelé, gyors rovancsolás közepette: erő pipa, lelkesedés pipa, gyomor pipa, láb pipa, készletek pipa, véres alkar pip… a fene? Most, hogy akadt időm a luxusnézelődésre, arra lettem figyelmes, a dzsindzsa valahol megkaristolta a jobb kezem, amiből jó ideje szivároghatott apránként bánatosan a vér, majd az izzadtsággal keveredve már lassan a fél alkarom beborította. Valamennyire leöblítettem a nagyját még a faluba beérés előtt, ne keltsünk a kelleténél rosszabb benyomást a helyiekben…

A mosolygó erdei gyilkos helyett így a mosolygó erdei idióta köszöngetett a kíváncsi arcoknak a településre érve, amíg meg nem érkeztem az első és egyetlen ellenőrzőpontra, mint utóbb kiderült 1:40:47-es idővel. A táv és a szint felén túl voltam, és váratlanul jól éreztem magam – ebből persze messzemenő következtetést a valóban rutintalanok vonnak csak le egy terepfutóverseny első fele után. A lényeg az volt, hogy óramű pontossággal a tervek szerint jutottam el idáig, és volt még nagyjából 45 percem, mielőtt a nagykönyv szerint rám szakad(hat) az ég. A ponton a srác, aki segített újratölteni a kulacsom, felderült a pólóm láttán („PNDTT? Remek kis csapat! Pápáról jöttél?”), ettől én is felderültem, bár ugye jómagam az alföldi szakosztályt képviselem, másrészt mióta befogadtak a srácok, gyakorlatilag végig maródi voltam, szóval a renomé építésében finoman szólva nem vállaltam szerepet. Eltettem még a kávés zseléket (tervek, tervek), aztán indultam is az újabb mászás irányába, tettre késznek tettetett testbeszéddel.

Azt ugyan nem tudom, kit akartam ezzel a műpeckességgel meggyőzni egész pontosan, valószínűleg leginkább a saját gyanakvásom próbáltam elaltatni, mert benn volt azért minimálisan a zabszem és nem a raw barnak köszönhetően. Ha jóval hamarabb fogy el a kraft, mielőtt felérek 805 méter magasra, akkor szignifikáns agónia nézett ki, jóval több mint egy óra terjedelemben, ami nem kevés. Szerencsére tudtam folytatni a tempós (kreatív…) rombolást felfelé, a hullámosabb részeket még meg is futottam, a hiteles rekordot utólag visszanézve akadt itt majd 2000 méter kocogás. Egyre feljebb jutva már gyorsuló ütemben kopott a dinamizmus a mozgásomból, viszont cserébe egyre faszább lett a kilátás a bércre érvén. Meg persze nagyobb a szél, olyannyira, hogy kénytelen voltam visszavenni az igen régóta a zsebemben utazó karszárakat, ilyen se gyakran fordul elő velem (mennék sűrűbben hegyekbe…). Emlékeztem a Vadrózsáról arra a meglehetősen alattomos (írtam már, hogy technikás?) lejtőre, ami közvetlenül a csúcs után jött, nos, ez a rész most nem lejtőként szerepelt a programban. Itt, az utolsó mini-vertikál aljánál az is világossá vált, nagyjából jól becsültem fel a lehetőségeim. Magyarán porzott a tank rendesen, egyetlen vigaszom akadt, a tudat, mely szerint ha felérek, utána zömmel már csak önfeledten ugra-bugrálni kell lefelé.

Ugra-bugra (kép: Mátrabérc Trails)

Fura és pompás érzés volt újra a Muzsla csúcskövénél lenni, ez volt az a pont, amikor átfutott az agyamon, hogy igen, tényleg visszatértem, itt vagyok megint (a kurva életbe). Ennek örömére eldorbézoltam egy kis időt, ittam, fényképeztem párat, és még meg is “kávéztam”. Szűk óra alatt gyűrtem le az utolsó hosszabb emelkedőt, gondoltam, számottevő rossz innen már nem igazán történhet. Viszonylag jelentőset tévedtem.

Elkezdtem volna újra felvenni az utazósebességet a gerincen, de valahogy egyáltalán nem éreztem komfortosan magam, sőt, kifejezetten szarul lettem. Ha már volt nálam óra, a verseny során először ránéztem a pulzusomra, ami olyan irreális értékeket mutatott (az én koromban 200 fölött…), ami csak mérési hiba lehetett, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, valóban nagyjából eddig tartottak a tartalékok tartalékai. Az átázott, szúette hatalmas kabát hirtelen teljes valójával borított be. Nyilvánvalóan nem a legkifizetődőbb a versenystratégia megalkotásánál olyan vizuális előképekkel élni, ami saját magunkat egy nagy, átázott fekáliagömböcként reprezentálja a pálya bizonyos, jellemzően késői szakaszán, ám erősen kételkedem abban, hogy bármilyen pozitív keretezése a dolgoknak érdemben változtatott volna a helyzetemen. Majdnem minden fejben dől el. Csak legyen, ami hordozza a fejet. Átállítottam a hordozóberendezést túlélő-turista üzemmódra, mindent sétáltam, ami kicsit is felfelének tűnt az ereszkedés hullámzása közben, meg-megálltam a kilátásban gyönyörködni, meg fényképezni, és határtalan, szinte kínos előzékenységgel tértem ki az összes, nálam jóval önfeledtebben ugra-bugráló sporttárs elől. Nem számoltam, de nagyjából húszan előzhettek meg az utolsó szakaszon, amíg próbáltam legalább a ganajtúráshoz szükséges koncentrációt megőrizni a köves-saras ösvényeken (és nem eldőlni a fejen kívül).

Örökkévalóságnak tűnő negyedóra után minimálisan kezdett normalizálódni a helyzet, ebben segített a Szurdokpüspökivel időközben kialakított vizuális kontaktus, valamint a nagyon gyengén, de eleredő eső (az előrejelzések egy órára ígérték, és tessék). Csorogtam lefelé, félig magamon kívül, az egyik szűkebb, meredek részen egy pillanatra azt hittem, kezdek tényleg egy másik dimenziót fürkészni, amikor egy lovat sétáltattak el mellettünk felfelé, de ezt egész biztosan nem képzeltem. Egyre jobban vártam a visszatérést a faluba vezető útra, a pálya első szakaszához, ami rohamosan (…) közeledett ugyan, viszont a pályaismeretem hiánya miatt nem voltam tisztában az utolsó szuvenírrel, a rövid kiruccanással a Diós-patak völgyébe. Nem annyira a „leugrunk a patakpartra” összetevővel akadt problémám, hanem a feljövünk onnan résszel. A jobb combhajlítóm ezt a dramaturgiailag tökéletes pillanatot használta ki a nagyon durva begörcsölésre. Enyhén fájdalmas arckifejezéssel egyensúlyoztam a legkevésbé izominvazív pózban a meredek, saras emelkedő közepén, és azon töprengtem, vajon mit lehetne csinálni az azonnali hazateleportáláson kívül. Végül mint egy elgyötört, csatából szalasztott, féllábú kalózkapitány, akit épp a királyi haditengerészet igyekezett kipurgálni legénységével együtt az óceán egy rosszabb hírű szegletéből, elkezdtem felfelé féllábazni: a görcsölő jobbost szigorúan kinyújtva, azt csak amolyan hátsó támaszték falábként húztam magam után, a súlyt csak tizedmásodpercekre ráhelyezve, amíg a másik lábammal találtam egy fentebb elhelyezkedő, a dagonyában biztosnak tűnő pontot. Nagyszerű szórakozás volt kijönni így a gödörből (…), nem kizárt, falábbal sem lett volna sokkal nehezebb, elvégre az legfeljebb göcsörtös, de nem görcsöl.

Az utolsó, rövid kálvária leküzdésének jutalmaként valóban megérkeztem a végső másfél kilis szakaszhoz, ahol délelőtt felfelé indultunk. Az első kétszáz méteren sikerült futóképes állapotba lazítani magam ismét, és elkezdtem a hajrát. Minél jobban belelendültem, az agyam annál jobban felhősödött el, szerencsére már nem nagyon kellett feldolgozni a külvilág felől érkező ingereket. Részben ennek köszönhetően a célegyenesbe fordulva túl későn vettem észre a pacsit gyűjtő kissrácot, akinek szépen elcsaptam a keze mellett. Épp azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, de közben eszembe jutott, mennyire tehet jót egy gyermek fejlődésének, ha tőlem (főleg ilyen állapotban) kap egy pacsit, másrészt a szpíker szirénhangjai is elkezdtek csalogatni a célvonal felé, így tiszteletkör nélkül bújtam át a kapun.

A célbaérés után elkezdtem próbálgatni, melyik a jobb, megállni egy helyben, vagy inkább mégsem, de egyformán rossz volt bármi, amit csináltam. Fogalmam sincs, mikor hajtottam ki ennyire magam utoljára. Kínomban aztán nyújtógyakorlatokat kevertem a szédelgésbe, ezek sem estek azonban túl jól, a senkiföldjén, az ájulás és a bőgés határán egyensúlyoztam, végül úgy döntöttem, ezek helyett mégis inkább fürödni kellene. Valószínűleg megdöntöttem a „Leglassabb Terepfutás Utáni Sárleverető Zuhanyzás” világrekordját. Mire egyetlen fokkal életképesebben visszaértem a célterületre, befutott az előző nap a hosszabb távon finishelő PNDTT Ádi meg Józsi, klassz volt végre bandázni egy kicsit, nem sok lehetőség volt rá az utóbbi időkben. Nem mintha túlságosan kommunikatív lettem volna, a srácok már ránézésre mondták, rendesen rottyon lehetek. Hazaindulás előtt még a célkajával próbáltam javítani a helyzetemen, talán nem véletlen, hogy az univerzum három órával azelőtti jelzésével összhangban már csak a vegán verzió közül választhattam.

A hivatalos időm 3 óra 32 perc 12 másodperc lett, egyáltalán nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem jó, az 59. hely alapján erős közepesnek tűnik. Személyes kontextus nélkül teljesen indifferens, nekem meg ilyen kontextusom jelenleg nem létezik. A „régi” futóénemhez való bármilyen hasonlítás tökéletesen értelmetlen, más pedig egyelőre nincs. Nem fájdult meg a térdem utólag, tehát szuper a végeredmény. A versenyzési stílusom nem sokat változott, ami viszont nem felhőtlen öröm, még ha a mostani futamnál egyértelmű cél volt a lehető legtöbb értelemben tesztelni a rendszer határait. Mindezek mellett elég pontosan fel tudtam mérni, mi várható, az előzetes elképzeléseim/terveim szinte teljesen beigazolódtak, ez sosem hátrány. És ami a legjobban számít, rohadtul élveztem az egészet. Mondjuk abban azért van valami hátborzongató, ha a jó az ilyen.

athlete number 15 (just comeback kidding)

Holnap tehát Muzsla Trail, gecijó lesz. Vagy mégsem. Csak jó.

– – –

Mindig szeretted a különféle extra dolgokat. Ami állatira nehéz, és először nem is érted, csak amikor már háromszor megszakadtál, akkor. Másképp nem is ízlik.

(…)

Várjon szépen, lebegjen ott súlytalanul, nézegesse az anyagtalan sötétséget meg a csillagokat. Elég sokáig, az tény, de nem túlságosan sokáig. Ennyi az egész feladat.

(…)

Mi hasznunk van a csillagokból? Hát mi haszna volt Amundsen sarkutazásának? Andrée-énak? Semmi. Az egyetlen, rövid életű haszon az volt, hogy bebizonyosodott a lehetőség. Az, hogy meg lehet csinálni. Pontosabban, hogy az adott időpontban ez a legnehezebb feladat, amivel még meg lehet birkózni. (…) Érts meg jól: nem azt mondom, hogy a csillagok csak ürügy. Hiszen a sark sem az volt, Nansennek és Andrée-nak szüksége volt rá… Az Everest Mallorynak és Irvinnek jobban kellett, mint a levegő.

(…)

Az ember mindig üres kézzel tér vissza…

(…)

Most, józanul és éberen várva a nappalt, míg a virradattól már ezüstös levegőben lassan kirajzolódtak a szigorú sziklafalak, szakadékok, görgetegek, amelyek az éjszakából felmerülve némán igazolták a visszatérésem valódiságát, most először tudtam, egyedül, de nem idegenként a Földön, immár megadva magam a Földnek és törvényeinek, lázongás és keserűség nélkül gondolni azokra, akik elrepülnek a csillagok aranygyapjújáért…

(Stanislaw Lem: Visszatérés)