ausgespielt

“a voluntary attempt to overcome unnecessary obstacles”

Nem könnyű évösszegzőt, urambocsá’ évértékelőt írni a 2022-es futóesztendőről, különösen annak tudatában, hogy megint kinéz számomra egy hosszabb, egyelőre megjósolhatatlan időtartamú és indokoltságú kihagyás. Mindezek mellett az elmúlt 12 (vagyis abból inkább az első 10) hónap nem kizárt, hogy a legfantasztikusabb időszaka volt a szaladgálással töltött másfél évtizedemnek, így nem mehetek el szavak nélkül a történtek mellett. Őrült nagy a kísértés a mindenféle számokra alapozott teljesítmény-mélyelemzés mocsarába süllyedésre, de ehelyett azokra az élményekre és jelenségekre közelítenék rá röviden, amik tanúhegyként meredeznek ki az elmúlt futóév tájképéből.

Mielőtt belekezdenék, idedobálok azért számokat, illetve egy csodálatos igényességgel készült ábrát szintén. Idén e sorok írásáig 2318 kilométert futottam, összesen 194 darabban, ez a Garmin Connect alapján 11,36 kilis átlag futásonként. Összesen 225 órát, vagyis szűk másfél hetet fecséreltem el futkorászásra, a január-februári 100k-s hónapokról “apránként” felugrottam a szeptember-októberi havi 300k-ra. Így utólag dicséretes fokozatosságnak tűnik. Szinte. Majdnem. Összesen 11 versenyen indultam el (az előző évhez képest 1000% növekedés!!!), amiket hosszú mérlegelés és méricskélés után egyenletesen elosztottam (nem), a Sasfészek Roham és a CTS Dorset kivételével jóformán csak a hosszú májusban és a hosszú szeptemberben kompetitívkodtam.

Igazán impozáns infografika

A futás mellett a szófosásról sem árt megemlékezni: ezzel együtt összesen harminc poszt készült 2022-ben erre a blogra, szinte kéthetente jelent meg némi összefüggéstelen tartalom, és ebből csak 3-4 volt nyúlfaroknyi eseménybeharangozó. Egy kisebb kötetet/füzetecskét megint kiadhatnék (34 ezer szó…), bár ez az egész nagyjából annyira értelmetlen mint a futás önmagában. Ebben az évben javarészt élveztem is az írást, de szemmel láthatóan elfogyott a kreatív lendület az év második felére, jót fog tenni egy rövidebb-hosszabb kihagyás. Előbb azonban lássuk az idei legkedvesebb futással kapcsolatos történéseket, jelenségeket és momentumokat.

Ízelt lábak

Az év explicit és kiemelten elsődleges célja az értelmes futómennyiségek visszaszerzése volt, mindez az ízületeim, különösképpen a térdeim visszataszítása nélkül a sötét, futás nélküli középkorba. Noha nem ment minden teljesen döccenőmentesen, de határozottan kijelenthető, a lábaim immár kibírnak terepmaratonokat probléma nélkül. Voltak az év közben olyan napok, amikor nem tűnt minden ennyire egyértelműnek, ám ezek a rosszabb napok mindig értelmet nyertek valamilyen ok-okozat összefüggésben, jelenjen meg a kontextus akár hétköznapi szükségszerűségek (pl. létrán egyensúlyozás órákig, házcsinosítás okán, pincébe/padlásra lehordott/felhordott súlyos holmik), vagy a tőlem megszokott pillanatnyi agyahagyottság (az éjszakai túrán a tervezett bő húsz helyett bő negyven km lekocogása) képében. Mondhatni, oltári mázlim van, a jelek szerint nem tettem tönkre örökre és visszafordíthatatlanul a forgórészeket, és ez részben igaz is. Ugyanakkor egész évben tartottam a súlyom, napi szinten nyújtottam, illetve célzottan erősítettem hetente 2-3 alkalommal, és ugye a 194 futás az 194 darab 10-15 perces bemelegítést jelent, amit szintén nem hanyagol(hat)tam el. Dolgozgattam ezért az észbontó szerencséért csöppet.

A játék az nem játék

Az év első posztjában arról értekeztem, hogy a rásérülés elkerülése mellett a legfontosabb aktuális teendő valamiféle öröm és szabadság visszacsempészése lenne a szaladgálásba, két év elég szigorú terápia és gúzsba kötöttség után. Ez inkább sikerült, mint nem. Az év első fele még elég óvatosan telt, de a júliusban elkezdett második ciklus már tényleg maga volt a merő élvezet. Amellett, hogy akadtak az “edzéstervemnek” kőbe vésett alapvetései (öt nap futás egy héten, két feladatos futással, egy hosszúval, illetve a táv/futással töltött idő nagyságrendje), az ördögi részleteket általában in situ alakítgattam ki, néhol akár röptében improvizálva, és egy-két látványos melléfogás mellett szerintem sosem esett még ennyire jól 8-10 hét futás. Gyakorlatilag minden egyes percet imádtam, még azokat is, amikor elmértem picit a Yasso tempóját, vagy kevesebb/több lett egy valahányszor 200/400/800/1600. A futóóra beüzemelése sem járt szerencsére túlreagálási reakciókkal, vagy hatott a saját korlátok közé hajtogatott szabadság ellenében, viszont sokkal könnyebb volt a mindenféle idióta flikflakot kivitelezni, amiket kiírtam magamnak. Volt olyan feladatos edzés, amit vagy negyedórán keresztül pötyögtem befelé előző este… (Még nem jöttem rá, hogyan lehetne a lépcsőket egyszerűen/ismétlésekkel rögzíteni.) Egyébként nagyjából beigazolódott az, amit az óra „tesztposztban” írtam. Az algoritmusai néha tökéletesen, de végtelenül meggyőzően ostobák (lásd még a manapság divatos ChatGPT által generált szövegeket), viszont ha nem az általános érvényű megmondásaira figyelünk, hanem a saját rögzített értékeinkben beálló változásokat igyekszünk detektálni, akkor akár a fizikai tüneteknél jóval hamarabb felfigyelhetünk potenciális problémákra. Utólag például a body battery értékeimben már október elején megfigyelhetők voltak azok az apró regenerációs nehézségek, amiket futóteljesítményben és a pulzusértékekben csak a hónap közepén-végén vettem észre.

Lokál&DIY

Idén közhelyszámba ment az, hogy jelentősen megcsappant a futóversenyeken elindulók száma, és ez érthető módon kihatással volt a szervezők aktivitására, lelkesedésére és lelkiállapotára. Jómagam is neveztem olyan futamra, ami aztán érdeklődés hiányában elmaradt, épp ezért örülök nagyon annak, hogy a 11 versenyem zöme olyan helyi, vagy egyéni kezdeményezés volt, ami inkább a csináld magad jegyében zajlott, vagy erősen épített a helyi erőkre, illetve azok összefogására, és inkább közösségi élményben mérte a sikert, mint az anyagi megtérülés szemszögéből. Az évnyitó Sasfészek Roham beillett egy fasza közösségi futásnak, emlékezetes marad a Fuss Szada táncos bemelegítése és lángosa, valamint nagyon megszerettem az Auriga tavaszi versenysorozatát, szinte “itthon”. A DINPI25 valamint a Túzok Trail helyi futók+Nemzeti Park kooperációi szerintem szintén hosszabb távon életképesek és – ami legalább ilyen fontos – szerethetőek lehetnek minden érintettnek. Engem mindenesetre megvettek. Jövőre valószínűleg még ennyire sem lesz kedvező a klíma a versenyszervezéshez, remélem, ez nem szegi kedvét azoknak a Szent Őrülteknek, akik ilyesmivel foglalkoznak. A magam részéről igyekszem majd támogatni a lehető legtöbb ilyen kezdeményezést (mint ahogy rendületlenül járok alföldi TT-kre, részben hasonló megfontolásból), főleg ha futásképes állapotba sikerül hozni magam valamikor.

A verseny az verseny

Nem meglepő módon sosem vettem túl komolyan a futóversenyek verseny jellegét, ami 20-30 kiló felesleggel valahol nem is túlságosan érthetetlen. Persze, az ember motivációs céllal mormol magának olyasmiket adott esetben, hogy „akkor a piros dzsekis embert még az egyenes végéig utolérem!”, netalán „jó, ennél a gruppettónál gyorsabban fogok felérni ezen a mászáson!”, ám ennek vajmi kevés köze van a valódi versenyszellemhez. Valamit mindenesetre már az év elején megsejtettem, nem véletlenül írtam a már említett, évindító posztban ilyesmit: “Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.” (A sors újabb fintoraként később a DINPI25-ön éppen 17. lettem.) Természetesen nem annyira a helyezés, hanem egyáltalán a kompetitív szellem adott esetben túlságosan előtérbe nyomakodása az érdekes, amitől sok év ellenkező irányú szocializáció után ugyan nem nagyon tartottam, de ahogy mondják, lakva ismeri meg az ember a másikat. Még az egyik Aurigán dokumentált kis párbajt is inkább mókának éreztem, ám amikor a Túzok Trailen egy óra után csak egy embert láttam magam előtt, aki ráadásul nem igazán távolodott, akkor kicsit elgondolkoztam. Lehet van olyan szituáció, amikor nem biztos, hogy mindentől függetlenül az előzetes, közepesen konzervatív versenytervhez kell tartani magam. Ha úgy hozzák a körülmények, bele kell menni egy kis pofonzuhatagba. Azt persze fel kell tudni mérni, mikor hozzák úgy a körülmények. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ezeket a kisebb csörtéket, vagy nem faszogányos dolog megnyerni egy futóversenyt (még akkor is, ha mindössze tucatnyian állnak rajthoz a távodon), és ez az év ebből a szempontból is nagyon hasznos tanulópénz volt. Szinte teljesen tét nélkül és/vagy véletlenül keveredtem ilyen helyzetekbe, és most már azt hiszem, tudom helyén kezelni ezeket, mikor mibe érdemes beleállni, illetve mi az a határ, amin túl már a móka kárára menne az egész. Némileg persze árnyalja a képet, hogy móka (minősített esetben verseny”stratégia”) alatt még mindig elég sokszor azt értem, hogy az ájulás határáig kihajtom magam…

Futás

Ez most enyhén együgyűen hangozhat amolyan csúcspontként, de az utolsó említésre méltó 2022-es élmény számomra maga a Futás, teljes valójában. A legegyszerűbb magyarázat erre nyilvánvalóan a bő két év kihagyás, ami után 10 hónap gyakorlatilag zavartalan, háborítatlan és (szinte) büntetlen rohangászás irgalmatlanul hiányzott már nekem. Ezen felül azonban, mint arra az év során néhányszor már utaltam, az egész futás dolog néha egy teljesen új sportnak tűnik, vagy inkább gazdagabbnak, mint mikor valami alapvetően nagyon jó dolgot még leöntünk sziruppal, aztán a biztonság kedvéért beszórjuk valami édes törmelékkel. A mozgás másnak érződik, és év közben is sokat alakult: a bemelegítési rutinom része lett valamennyi futóiskolázás, és a tavaly decemberi chi running gyorstalpaló bizonyos részeit folyamatosan igyekszem fejleszteni-beépíteni. Ennek csalhatatlan jele, hogy az év második felében néha már akadt olyan regeneráló kocogásom, amikor odafigyelés nélkül 170 fölé került a lépésszámom. Továbbra sem futok szépen, és kimondottan nem vagyok egy légies jelenség, de összeszedettebbnek tűnik az egész mozgássor, és ez belülről is érződik. A járulékos, relatív gyorsulás gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, és ennek kapcsán valamennyire megértettem a Ronnie O’Sullivan-i futás és kocogás közötti éles distinkciót. Annak idején rémségesen megsértődtem, amikor olvastam, The Rocket szerint a valódi futás az valahol a 6:30-as mérföldeknél kezdődik. Mivel akkoriban ilyen tempóban akár több másodpercet is képes voltam futni, igen arrogáns megnyilvánulásnak éreztem ezt. Még most is elitistának gondolom, viszont azt kell mondjam, tényleg van egy igen speciális érzete annak, amikor az ember fél órát, vagy akár többet tud hasítani 4 és 4:30 perc közötti kilikkel. Futni rohadt jó, gyorsan futni meg gecijó tud lenni néha – máskor meg nem esik annyira jól, és a lassabb az igazi élmény. Csak futás legyen.

Ez volt 2022, hogy jövőre mi lesz, arról fogalmam sincs.

megzavart nyugalom

“Tudom, hogy a férgek megesznek”

A napi intenzív percek száma kettőre ugrott. Ezt a Garmin Connect mutatóhömpölyéből az egyik kevésbé frekventált mérőszám által detektált, valóban lenyűgöző teljesítményt azzal értem el múlt kedd reggel, hogy megfőztem a kávémat. Mivel az év első 8-9 hónapjában néha negyed óra iparkodósabb gyaloglás el tudott hussanni Timing Tihamér és a mögötte szorgoskodó algoritmusok intenzitást vizslató radarja alatt, egyre erősödött bennem a gyanú, a túledzettség-teória óriási vakvágánynak bizonyulhat. Ennyi erővel arra is foghatnám a futásteljesítményem és az általános erőnlétem visszaesését, hogy a Föld lapos. Persze, jól tudjuk, a Föld szerencsére hegyes, nekem pedig ha közel három hét szinte ágynyugalom után (értsd: nulla méter futás) nemhogy lefelé, de még mindig felfelé mászik az éjjeli átlag, meg a nyugalmi pulzusom, akkor felmerül a téves öndiagnózis valószínűsége. Ami egyrészt valahol felszabadító érzés (tehát máshogy voltam ostoba, mint elsőre képzeltem), másrészt viszont osztódással szaporítja a kérdőjeleket. Ha nem túlerőltetés, akkor mi a fene?

Különösebben nem éreztem betegnek, vagy betegebbnek (…) magam, mint általában. A szokásosnál némileg fáradékonyabb voltam ugyan az utóbbi időben, de ez még passzolt is a “leamortizáltam a szervezetem”-elmélethez. Ez utóbbival párhuzamosan többet ettem a szokásosnál mostanában, bár az övem alapján (regeneráció alatt mérlegre állni tilos!) ez nem járt jelentős súlygyarapodással. Tanácstalanságom leplezendő, és mivel a dokim úgyis a laborba küldene legelőször, hirtelen felindulásból bejelentkeztem másnapra egy post-covid tesztekkel bővített vérvizsgálatra. Ez nem volt igazán olcsó, de mivel nyár végén egy TB által fedezett nagylaborra nagyjából három hetet kellett várnom, úgy döntöttem, inkább nem halasztom ezt 2023-ra… Szerdán a vámpír néni levette a vért a konténerben, csütörtökön reggel megjött a lelet. A kapitalizmus napos oldala. Khm. Az a luxusállapot állt fenn tehát hirtelen, hogy lett két vérképem négy hónap eltéréssel, akár elmozdulásokat is lehetett vizslatni. Ahogy edző, úgy egészségügyi szakember sem vagyok, de természetesen a dokilátogatás előtt elemeztem a számsorokat. Az első, amire rájöttem, hogy az eltérő laborok eltérő referencia/normálértékekkel dolgozhatnak adott esetben, tehát ugyanaz a mért érték lehet az egyik leleten megcsillagozva pirossal anomáliaként, míg a másikon nem. Szerencsés esetben megbízható weboldalak harmadik tartományt adnak meg.

Elkezdtem bogarászni az intervallumokat, de elsőre semmi rémisztően meghökkentő nem akadt a számokban, volt, ami még javult is az elmúlt hónapokban, illetve amik évtizedek óta általában az alsó határ környékén vannak a véremben, azok most sem ütötték ki a plafont. Az esetleges csendes covid hipotézis sem tűnt járhatónak, a gyulladást indikáló mutatók szerint nincs semmi különösebb látnivaló odabenn ebből a szempontból, bár a fehérvérsejtjeim arányai eltolódtak egy csöppet, noha azok sem vészesen. Az abszolút számok bőven határértéken belül voltak, de a fehérvérsejtek közül a limfociták és a monociták mellett kevésbé reflektorfényben lévő eozinofil granulocitáim aránya elég magas lett. Ezek “elsősorban a paraziták (főleg féregparaziták) elleni védekezésért felelnek”, mint az közismert (…), de jó szolgálatot tesznek a vírusfertőzések, az allergia és az asztma semlegesítése során. Hát, ezzel egyelőre nem lettem sokkal okosabb.

Menjünk tovább, ha van hova tovább. Ááá, mértek D-vitamin szintet is, azt szeptemberben nem nézték, ráadásul pirossal van. 11. Mennyinek kellene ennek lenni? Harmincnak. Nagazmeg. Húsz alatt hiány, tíz alatt súlyos hiány. Pazar. Szerencsére csak a csontok, az izmok, az idegrendszer és az immunrendszer fenntartásához és megfelelő működéséhez alapvető. Biztos semmi köze nincs az elgyengülésemhez, de mi a csuda okozhatja? Napfényhiány kilőve, egész évben napon futottam. Nem szedek semmi gyógyszert, ami rásegítene. Ép vese- és májműködés. Szerintem megvan. A bélműködés olyan zavarai, amik a tápanyagok, vitaminok felszívódását akadályozzák…

Columbo doktor valószínűleg ennyiből már sarokba szorította volna a tettest, de nekem ennél egyértelműbb makrojelekre volt szükségem a diagnózis kialakításához. Az univerzum a jelet a hétvégén küldte, amikor a porcelántrónból Nematóda Némó kis farkincájával pajkosan kiintegetett, mielőtt rögtönzött tengeralattjáróján újabb kalandokra indult volna az emésztőrendszerem hátsó traktusai után immár Szajol csatornáiban. Még úgy is megrázó élmény gazdatestté válni, ha tulajdonképpen lassan 15 éve tekintek magamra Koffein Kapitány gazdatesteként. További parazitákra viszont nem teljesen voltam felkészülve. Hétfőn a háziorvosom a leleteim, a tüneteim és az észlelésem alapján végül helybenhagyta a diagnózist, így most mebendazol hatóanyag segítségével épp halálra éheztetem a kis geciket, illetve elkezdtem a D-vitamin visszapótlását, napi 4000E ágyúzásával. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen könnyen megúszom, és csak ennyi a gond, de még ez is elképzelhető. A kutyákok mindenesetre szintén kaptak féreghajtót karira, látok rá némi esélyt, hogy valamelyik blökinktől jött a vendég.

Igazából rettenetesen elegem lett abból, hogy mindig jön valami gebasz (a mostanit mondjuk nehéz sérülésnek nevezni), így jövőre egyelőre egyáltalán semmit nem tervezek futófronton. Persze, ha a D-vitamin szintem helyreáll, az idegrendszerem szebb és perspektivikusabb világot fog látni, ráadásul belső napsugárként a D-vitamin szintézist fokozandó, valószínűleg készül még egy, az idei évet értékelő blogposzt ide. Addig is:

Nagyon Kellemes, Bélférgektől Mentes, Áldott Karácsonyt, és Futóélményekben Gazdag Új Évet Önöknek!

bolond szél

Több iskola létezik arra, hogyan készüljünk fel egy embert próbáló megmérettetésre futóként. Ezek egyike sem bátorítja túlságosan azt a gyakorlatot, mely szerint a verseny előtti napon keljünk kora hajnalban és utazzunk lehetőleg 12 óránál többet. Hajlamos vagyok ugyan időről-időre kétséges kimenetelű innovatív megoldások kipróbálásra, de azt kivételesen még én sem gondoltam, ez a bolygó hollandi jótékony hatással lesz a teljesítményemre. Tiszta szerencse, hogy minden hétfőn hármat köpök kelet felé egy barna kavicsra, illetve a jelenlegi, túledzett-kipukkadt év végi “formámból” kifolyólag egyébként sem lehettek bármiféle elvárásaim egy maratoni távú terepversennyel kapcsolatban, így a rápihenés egyébként sem növelte volna érdemben az esélyeimet. A cél tehát ezek után nem lehetett más, mint épségben megérkezés a futam színhelyére, közepesen jól tápláltan és kellőképpen hidratáltan. Ez sikerült, kisebb bizonytalankodás után megtaláltam Paul házát is, aki egy népszerű internetes platform hathatós közreműködésével bérbe adta nekem a kisebbik földszinti szobáját két éjszakára, a térség turistaparadicsom jellegéhez mérten emberbarát összegért. (Végül nem készült videó, kárpótlásként szinte válogatás nélkül feltöltök egy csomó képet, csakis az Önök kedvéért.)

Kipakoltam, felbontottam a söröm, meg előkészítgettem ímmel-ámmal a cuccokat másnapra, közte a kötelezőket, de nem nagyon vitt a lélek a pontos lajstromozásra, fáradtan nem szeretem ezt csinálni. Nem azért zötykölődtem ennyit (részben kényszerből, részben költséghatékonysági megfontolásokból), hogy kizárjanak valaminek a hiánya miatt (bár másnap nem találkoztam razziával a verseny közben), vagy kifelejtsek valami nekem fontosat, így a futózsák véglegezését reggelre hagytam. A szervező Endurance Life messziről egy közepesen kisipari vállalkozásnak tűnt, akik jó érzékkel igyekeznek kihasználni azt, hogy egy szigetországnak definíció szerint is viszonylag sok partvidéke kell legyen, ahol lehet (Angliában, meg Walesben ráadásul egész sok helyen kifejezetten érdemes is) terepfutóversenyt rendezni. Versenystratégiát teljesen feleslegesnek tűnt összeállítani, nagyjából az volt a kérdés, hogy 25 és 35 kili között hol fog kiborulni a bili, és utána mennyire lesz lelkivilágom senyvedni. Az elején bármennyire akartam volna, nem nagyon lehetett spórolni sem, a szint és a hullámvasutazás döntő többsége oda lett belegyömöszölve, legalábbis ekkor még ezt gondoltam a szinttérkép alapján. A rajt a semmi közepén volt (ahová szerencsére elvitték busszal a versenyzőt, ha kérte, nyilván kértem, négy fontot a hülyének is), ahonnan el kellett futni délre a vízig, majd nyugatra indulva csináltunk egy nagyjából tíz mérföldes, béna fektetett nyolcas alakú hurkot, hogy aztán a rajthelynél újra felbukkanva a második kezdés után a tengerhez eljutva immár keletre fordulva meg se álljunk a célig, Swanage Beach csodás fövenyéig (az ultratávosok szerencsések voltak, ők az első hurkot, ami a legpazarabb része volt a pályának, kétszer csinálták, persze a járulékos szinttel együtt). Így festett mindez térképen, az ábra alsó része egyáltalán nem metrikus mértékegységekkel operál:

Egy hónapon belül másodjára álltam át a téli időszámításra, így reggel az előző napi megpróbáltatások ellenére viszonylag korán felébredtem, összerendeztem a cuccot, bekevertem az izót, megettem a muffint, belegyömöszöltem mindent a zsákba, majd beöltöztem. Elsőre a rövid-hosszú-rövid, réteges felsőruházat mellett döntöttem, esőt három különböző előrejelzés is leghamarabb délután egy-két órára ígért, ami a fél kilences rajtot szem előtt tartva minimálisan kecsegtetett azzal, hogy megúszom az égi áldást. Ugyanezen előrejelzéseknél egy pillanatra megakadt a szemem a környező napoknál jóval erősebb szélen, de úgy voltam vele, az a 60-70 km/h biztos csak a legerősebb széllökés hipotetikus értéke a legkitettebb szirt tetején.

Reggel hét előtt léptem ki az ajtón és kezdtem közelíteni a parkoló felé, ahonnan a buszok indultak és a rajtszámomat vehettem fel (helyieknek kipostázták a verseny előtt, az overseas runnernek nem járt ez a kiváltság/kockázat). Az utcán kihalt félhomály fogadott, csend csak azért nem, mert a helyi sirályok önkéntes dalárdája már lelkesen megkezdte aznap reggeli előadását. A main beach car parkba érve még épp láttam a fél órával korábban rajtoló ultrások buszait elindulni, hogy aztán gyorsan megtaláljam azt a kis asztalkát egy sövény mellett, ahol a magamfajta renitenseknek kiosztották a participant numbert. Nem volt túl barátságos idő, ezért viszonylag hamar elhelyezkedtem a buszon, és bambán néztem kifelé az ablakon.

A jövés-menésről átterelődtek a gondolataim arra, hogy mi a csudát is keresek én itt egyáltalán. Minimálisan sem keveredtem versenyhangulatba, ugyanakkor ez valahol egyáltalán nem volt baj, mivel az év végi kipukkanásnak hála hiba lett volna bármiféle kompetitív gondolatcsírát társítani a napi teendőhöz. Nem az volt a kérdés, lesz-e vidám taposás a szopórolleren, hanem az, mennyi. Szerencsére ezen a tájon még a félholtan támolygás is nagy élmény. Ünnepi hangulatban sem voltam, ez már némileg jobban aggasztott, elvégre, ha már a szó legszorosabb értelmében versenynek értelmetlen lett volna felfognom a rendezvényt, ajándéknak viszont nagyon is. Három éve az sem volt biztos, hogy futhatok általam értelmesnek tartott távokat valaha, most pedig két kihagyott és egy végigszaladgált év után újra terepmaraton (kellő nagyvonalúsággal tulajdonképpen ultra) rajtja felé tartottam, a világ egyik legszebb és legkülönlegesebb partvidékén. Sok mindent lehetne most írni, és lehetett volna akkor gondolni még, ám ennek a kirándulásnak valahol épp az lett a lényege, hogy mellőzzük a túlgondolást, arra ott van az év további 362 napja.

Mire tele lett a jármű és elindultunk, egyenesbe állítottam magam, nem volt azért nehéz a nagybetűs M.Ó.K.A.-faktorra rávezetnem a pillanatokra eltévelyedett gazdatestet. A busz egyre keskenyebb utakon tekergett a tipikus angol tájban (közben megcsodáltam a Corfe Castle-t, némi büszkeséggel, elvégre 14 évvel ezelőtt adományoztam pár fontot az állagmegóvásra, ami szemmel láthatóan magas minőségben lezajlott), majd elhaladtunk néhány hatalmas vörös lobogó mellett. Ezeket elég egyértelmű vészjelzésként helyezték el. Amikor az előbb azt írtam, a rajt a semmi közepén volt, akkor a semmi az az ország egyik legnagyobb, harci járműveknek fenntartott katonai lőterét jelentette. A track első fele lényegében végig ezen a gyakorlótéren kanyargott, ami csak bizonyos időközönként átjárható a civilek számára. Ez különösebben nem zavarta a benn sok helyen békésen legelésző birkákat és teheneket, de gyanítom, van valamilyen koordinációs mechanizmus arra, hogy lehetőleg ne keveredjenek a tűzvonalba. (Ettől még lelki szemeim előtt többször megjelent a nap folyamán a tehén, akit tüzérségi támadás és aknatelitalálat ért, de ez csak engem minősít.)

A Whiteways Viewpoint nevű hely parkolójánál szálltunk le a buszról, ahol két lépés után azt éreztem, rögtön átváltozom papírsárkánnyá és belerepülök a vakvilágba. Nem a szél ért váratlanul, hanem az az irgalmatlan erő és ellentmondást-nem-tűrés, amivel szinte megállás nélkül tombolt. Mire észbe kaptam, egy tockossal már le is ütötte a sapkát a fejemről, amit csak kisebb kerülőúttal tudtam visszaszerezni egy kerítés túloldaláról. A rajthelyig tartó rövid séta alatt radikálisan átértékeltem a napi divatot, és az indulásig hátralévő bő tíz perc nagy részét a hosszú réteg széldzsekire cserélésével töltöttem. Közben gondosan rá kellett állnom mindenre, amit a földre tettem, nehogy vándorútra induljon.

Nem volt túlcicomázva a rajt, egy teherautó volt csak ott a leadott cuccoknak. Némileg találomra odaálltunk a földútra, és egy pár mondatos eligazítás után neki is iramodtunk, mind a 141-en. Mire széthúzódott a mezőny, és felvettük a ritmust, beértünk Tynehambe, ami élő példa arra, nem csak víztározók kialakításakor ürítenek ki örökre falvakat parancsszóra, ez szintén megesik katonai gyakorlóterek és civilizált monarchiák esetében. A második világháború alatt “kérték” meg a lakosságot a távozásra, aztán a háború után kisajátították a területet és úgy maradt, jobbára romként, a mai napig látogatható mementó gyanánt. Ahogy Paul mondta, „nekik is kell valahol gyakorolni.” Mint házigazdámtól később megtudtam, nagyobb dzsemborik esetén rendesen libegnek náluk az ablakok, de néha előfordul, hogy nincs tévé, vagy telefon sem. A bemelegítő mászás a falu után még elég barátságos volt, és noha vártam, hogy kibukkanjunk a partnál, nem erőltettem túlságosan. Közben kisütött a nap, és ahogy a fény lassan végigvonult a sziklákon, úgy terült el a vigyor az én fejemen, hogy aztán ott is maradjon mintegy három órán keresztül. Megérkeztünk. Isten hozott a Jurassic Coaston!

Nem könnyű szavakat találni arra a látványra, ami itt várja a futót, ráadásul a technikázás (pompás, gazdagon sziklás ösvények) és a mászás kedvelői sem távoznak innen üres kézzel/nem gyötört lábbal. Azt gondolná az ember, ahol 0 és 200 méter között váltakozik a tengerszint feletti magasság (a track egyszer -9 métert említett, picit aggódtam, nehogy valami mélységi barlang-búvárkalandba fulladjon a futás), ott orbitális alpinista-kihívásokra azért nem kell számítani. Nos, a lehetetlentől szintén távol áll ezeket teljesen hanyagolni, sőt, végül a hivatalos .gpx-től eltérően 1000 méter szint helyett 1500 métert számolgatott össze a Garminom a célig. A szél természetesen tovább tombolt, az összébb húzott sapkát megint levitte a fejemről (ha nem akad fenn egy kerítésen, sosem kapom el többé, így inkább elcsomagoltam ezek után), néhol tempósabb haladás közben akár egy métert is arrébb sodort oldalra, egyszer pedig egy nagyobb lökés gyakorlatilag megállított lefelé száguldás közben, a nap folyamán ekkor kerültem legközelebb egy méretes boruláshoz. Arra azonban tényleg nincsenek szavak, amilyen látnivalók gyors egymásutánban következnek ezen a partszakaszon (vagyis szavak vannak, jelzőből lehet hamar kifogyni): Cow Corner, Arish Mell, Mupe Bay, Fossil Forest, Lulworth Cove, pedig ezekből egy-egy önmagában is pazar lenne. Szombat délelőtt lévén a futókon kívül turista kollégák szintén tömött sorokban vonultak ki, ennek köszönhetően egy helyi legendát, a Fridzsideres Embert ismerhettem meg.

Irgalmatlanul élveztem az egyébként elég kemény liftezést, magamhoz képest jól haladtam, bár lefelé sem lehetett ész nélkül csapatni túl sok helyen – volt, ahol semennyire, csak gólyalábazni a hegy oldalába vájt lépcsőkön. Ha bármiféle kritikával szeretnék élni az útvonal felé, az az lehet, hogy az ikonikus Durdle Doorig nem mentünk el, pedig már csak egy bő mérföldre lett volna az első ellenőrzőponttól (egyben fordítótól) West Lulworth-ben. Terepfutó beszámolók elmaradhatatlan része a frissítés, a terülj-terülj asztalkám kínálatának taglalása. Esetünkben volt minden, ami szokott lenni, annak ellenére, hogy a versenykiírás kitért arra, abrakot vigyen mindenki magának, a CP-ken elérhető asztal kiegészítésként szolgál mindössze. Akadt ott mandarin, banán (ebből egy csücsköt elmajszoltam), csoki, valami furcsa energiakocka (ezt nem mertem később sem megkóstolni), pár gél, illetve a későbbiekben valami puszedli-féle, meg chips is. Számomra kuriózum a víz ad libitum adagolhatósága volt, a kitett kannákból egy pedál nyomogatásával lehetett kiszivattyúzni a szükséges mennyiséget.  Nem időztem sokat, haladtam tovább, visszafelé jobbára a fektetett nyolcas belső, szárazföldhöz közelebbi oldalán haladtunk, ami nem volt csúnyább, csak néhol csendesebb. A nyolcas hasánál, a közös szakaszon, ahol mindkét irányba elhaladtunk, jött szembe néhány ultrás, akik már a második körüket erőltették, szórakoztató volt az egyik huplin ahogy a szélben ők lefelé próbáltak vitorlázni, mi meg meglovagolni próbáltuk ugyanezeket az áramlatokat (még az ujjam is a kamera elé fújta a rohadék dokumentálás közben):

A rajthely felé közeledve a feltűnésmentes belső oldalt kihasználtam egy rövid pit-stopra a susnyásban (elfelejtettem, hogy az egyetlen szervezett, hivatalos WC Tynehamben hamarosan ismét útba esik, amúgy a pálya nagy részén egy óvatlan villantást tiszta időben még Bretagne-ban is látnak…), és megkönnyebbülve ereszkedtem le a szellemfaluba, a nap folyamán másodjára. Időközben megérkezett néhány turista, az egyik család diszkréten mutogatott a lábam felé, miközben sugdolództak, így miközben elvettem egy sütit, és megtöltöttem a kulacsom, rájöhettem, az a 30 méter szúrós bozót egy órával azelőtt véresre vakarta a bal sípcsontomat… 20 kilihez közeledve értem fel ismét a parthoz, ahol immár balra irányított a crew, hozzátéve, innentől már végig hátszél lesz (persze, persze). Jött két óvatos ezres, illetve meglepően hamar a harmadik CP, amin egy újabb puszedli felkapásával rohantam keresztül, de a pont után még megettem egy szeletet a saját készletből is. Jöhetett a kapaszkodás pálya elvileg legmagasabb pontjához (megközelítőleg 25k-nál), ami után én azt gondoltam, már csak örömfutás fog következni. Mondanom sem kell, ez a szakasz sem volt csúnya, még ha kevesebb is a „nevezetes” szikla.

Miután sokadjára kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé. Lassan három és fél órája rajtoltam el, kezdett csikorogni a gépezet, ami azért nem csoda, közelítettem az idei maximumokhoz, mind szintet, mind távot tekintve. Nem téptem magam, ebben egyebek mellett segített az a rengeteg kapu, amin ezen a részen át kellett magunkat hámozni. Mondjuk ez tulajdonképpen az egész pályára igaz, a kerítés és az azon lévő kapu tipikus angol tájtartozékok, ha 87 darabot nem nyitottam ki és csuktam be magam után, akkor egyet sem, plusz még vagy tucatnyin át kellett mászni. Meglassultam csöppet, így utolért Neil, aki látva a lelkesedésem megcsappanását elkezdett traktálni a nála lévő élénkítővel. Nagyon jól tudjuk, hogy főszabály szerint ilyen esetekben hogyan kell eljárni, de Koffein Kapitányként erre az egyre nem mondhattam nemet:

Cserébe megmérgeztem látványosan görcsölő futótársamat néhány sótablettával. A következő szakasz java részét diskurálással töltöttük, kiderült többek között, hogy a srác az előző hétvégét Pesten töltötte ivócimboráival, a negyvenedik születésnapját megünnepelendő… Valamennyire összekaptam magam, egész peckesen érkeztem be az utolsó előtti CP-hez, feltöltöttem a vízkészletet, ettem egy kis csokit, haladtam tovább. Felfelé. Na, remek, arról volt szó, hogy harminc után nem nagyon mozgunk ebbe az irányba. Azzal nyugtattam magam, ez csak a szükséges rossz a part újabb megközelítéséhez a kicsit laposabb és tengerszegény etap után. Valóban így lett, és odafenn a sziklaperemen (ahol tényleg karnyújtásnyira került ismét a víz, csak 50-60 méterrel a perem alatt) ha már nem is vigyorba hajló ábrázattal, de átváltottam kocogásba. Mintegy öt-hét perc múlva aztán vascső került a küllők közé.

A fenti két fotón látható, szintben annyira nem is vészes, V-alakú lépcsőház a szelet ugyan nem fogta ki a vitorlámból (…), ellenben teljesen leamortizált – a nem kifogott szél széttépte a vásznat. A fellépdelés után még átváltottam kocogásra, de pár száz méter után úgy döntöttem, akkor egyelőre a sietésről ennyit. 33k-ig tartott tehát a lendület, ami végül is nagyságrendileg az előzetes várakozásoknak felelt meg, bár jobb lett volna nem megtapasztalni a tank (…) kiürülését. Már csak azért sem, mert az ég megsejtett valamit, kisvártatva elkezdett csapkodni az eső, és a csepergés a célig már csak erősödött. Emlékeztetni kellett magam arra, hogy miért is vagyok itt, így legalább a pergő perceken egyáltalán nem húztam magam, meg úgy általában elmaradt a dráma, abból a minimál-készletből kellett főzni, ami lábnál volt. Mindenesetre a következő 70-80 perc alatt megtett bő 8 kili kevés olyan élményt hozott, amit automatikusan a plusz jel alá huzigálnék be egy nagyobb szortírozáskor, miközben az ilyen időszakok jellemformáló ereje kétség kívül számottevő. Egyre jobban esett az eső, a szél továbbra sem lankadt, a pálya nem volt ugyan szintes, de az apró fűrészfogaknak köszönhetően szinte nem akadt egyenes része (pár lépcsőzés jutott még, hála Istennek), vagy 25-en előztek meg ezalatt az idő alatt („on your right!”), ráadásul a gyomrom is vacakolt, a puszedli, a koffein-lövedék, a helyi víz, vagy bármi más nem tetszett neki. Egyébként boldog voltam. Néha, jobbára lefelé belefutottam, ami édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartson, ezért fél óra után megálltam visszaaggatni magamra a hosszú ujjú pulóvert. Ezen a részen a dokumentálás is lemaradt, elég fatalista hangulatban bandukoltam, felváltva kémlelve a tengert és a sziklákat a lábam előtt. Az utolsó CP-hez, az Anvil Point világítótoronyhoz közeledve lettem képes ismét valami futásszerűségre váltani. A ponton már nem vettem el semmit, feltett célom volt a vésztartalék gumicukrom felbontása a gyomorhelyzet kedvezőbbre fordulása miatt, de annyira elgémberedtek addigra a kezeim, hogy ez a művelet vagy két percig tartott, miközben a fényképezéssel kísérletezésről is lemondtam átmenetileg motorikus nehézségeim miatt. Viszont az utolsó bő két mérföldön haladtam megint, önfeledten gumicukrot majszolva, immár leginkább aszfalton, keresztül a városon. A Beach-en aztán még kivágtam valami hajráfélét, félhomályban, esőben, néhol bokáig homokban bukdácsolva…

A vége majdnem 44k, bő 1500 szint és 6:29:23 lett, amit nem fogok kitenni az ablakba, bár a középmezőny végére még nagyjából odafértem (102/141). Persze legkevésbé az idő és a helyezés volt most a fontos. A túlcicomázott évzáró méltóképpen betetőzte a visszatérő évet, megmutatta, térdfájás nélkül képes lehetek terepmaratonokra, elvégre napokkal a célba érés után is tünetmentes maradtam. A verseny maga nem csak a táj miatt marad emlékezetes, mindent számba véve enyhén szimbolikusan összekeveredett benne a futással eltöltött elmúlt 15 évemből rengeteg minden. A kezdetek a dupla Tauntonnal, a sérülés előtti általános agyatlanságom, a rutinból túlvállalt távok, kalkulált zombimóddal, a minimalistára hangolt egyhétvégés futókirándulások, de talán már egy másfél szinttel bölcsebb, újabb kori hozzáállás és versenymenedzselés szintén. Nem utolsó sorban három napig többé-kevésbé nyugtom volt a világtól, ami idén eddig ritkán adatott meg. A regenerációmat valószínűleg hetekre visszavetette ez a három nap, de akkor sem történik tragédia, ha idén már nem futok egy métert sem. Azért remélem, az ünnepek táján már fogok. És az sem kizárt, hogy jövőre is…

crash and burn – the unlikely event of loss of momentum

“Mint egy döglött légy a húslevesben

alsógatyában a körmenetben

patkánytetem a szilvalekvárban

nem kerestem, mégis megtaláltam…”

Tényleg nem kellett volna válogatás nélkül minden, akár kétes értékű (…) könyvet elolvasni általános iskolás koromban. Annak idején rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a családi gyűjteményből találomra (néha tényleg szinte csak a borító színe miatt) kiemelt köteteket olvasgattam, utólag visszatekintve fájdalmasan keveset törődve azzal, hogy van-e egyáltalán értelme elveszni az ominózus borítót követő lapok között. Tanítónő anya és kamionsofőr apa gyermekeként (távolról még akár a gátőr nagyapát is idekeverhetem) egy igen széles palettáról mazsolázgattam össze olvasmányélményeimet, amibe a vászonkötésű „A világirodalom remekei” obskúrusabb darabjai éppúgy beletartoztak mint a másod- és harmadvonalú krimik. Ezek közé keveredtek a Verne Gyulák, vagy egy-két Delfin könyv, a hagyományosnak tekinthető ifjúsági irodalom reprezentánsaiként, nem is beszélve a szatyorszámban mérhető képregényről.

Nyilván tölthettem volna hasznosabban, vagy legalábbis jóval célirányosabban az olvasásban gazdag időszakot, bár vélhetően(?) legalább a többé-kevésbé szabatos fogalmazás képességével megajándékozott ez az eklektikus gyakorlat. Különösen zavarba ejtő néhány olyan kötet ebből a történelem előtti korból, aminek az összes jó tulajdonsága abban domborodott ki, hogy novellákból, vagy legalábbis rövid szakaszokból álltak, így hónapokat zötykölődtek az aktuális autónkban, hátizsákomban, vagy bárhol, és ezeket bújtam ott, ahol nem volt sok idő vagy lehetőség jobban elmélyedni, sokszor bizonyos részeket négyszer-ötször is elolvasva. Ilyen volt például egy horgászat tematikájú novellapályázat jobb írásait összegyűjtő kötet, a már-már Biblia-számba menő F-1 Autómodell História, A magyar futball anekdotakincse (ez végül nagyjából öt darabban végezte, a lapozgatásnak köszönhetően), a 111 mini-krimi (komolyan), illetve ami miatt ezt az egész hosszadalmas eszmefuttatást Önöknek végig kellett olvasniuk, Fekete Kálmán bizonyos körökben egész biztosan legendás interjú-füzére, A száguldás mámora (természetesen az 1987-es, első kiadásról beszélünk).

A folytonos ide-oda olvasgatásnak köszönhetően ezekből a könyvekből még ma is (legalábbis arányaiban többször, mint másból) be-bevillan pár bekezdés, mondat, vagy gondolat, legyen az egy elszakadó damilnak köszönhetően a fenekezőólommal a csónakban hátba dobott horgásztárs, vagy éppen olyan megkérdőjelezhetetlen életmegfejtés, mely szerint, ha a magasabbik tolvaj áll a jóval alacsonyabb nyakába, akkor az előbbi hosszabb keze miatt összességében magasabbra jutnak. A száguldás mámorában van egy interjú egy navigátorral, amiben zömmel a balesetükről (elég csúnyán felcsavarták a Ladájukat egy fára), illetve annak következményeiről (többek között kis híján amputálni kellett az egyik lábát) beszélgetnek. Egyebek mellett szóba kerül az is, mire gondolt közvetlenül a becsapódás előtt, ez pedig nem volt más, mint a Zabriskie Point című film zárójelenete:

Annak idején egy közel húsz éves, közepesen művészfilmet nem volt annyira egyszerű “on demand” megnézni (ritkán terjedtek agyonmásolt VHS-en), így sokáig fogalmam sem volt arról, hogyan nézhet ki ez a házmegsemmisülés. Talán egyszer adta a királyi tévé a kilencvenes évek elején, és feltett szándékom volt virrasztani emiatt a jelenetsor miatt, ami 11-12 évesen a film ismeretében talán nem annyira meglepő módon nem sikerült. Ezt a mulasztást a napokban pótoltam, amikor a saját aktuális futóteljesítményemről eszembe jutott ez az interjú, illetve ennek a csattanás előtti, asszociatív része. Azt kell mondjam, a párhuzam mindkét esetben egy kicsit erőltetett, de nem teljesen légből kapott. (A film maga egyébként valamiért azt a diszkomfortot idézte fel bennem, amit a Három óriásplakát Ebbing határában megtekintésekor éreztem, vagyis hogy a rendező egy kicsit mindenkit meg akart szívatni).

A lényegre térve, tíz hónap szinte példaértékű és tankönyvbe illő edzésmunka (…), rehabilitáció, keresztedzés-erősítés, valamint túlkoncentrált versenyzés után az elmúlt hetekben totálisan széthullt a futókám. Úgy is fogalmazhatnék, igencsak zaklatott kényszerleszállást hajtottam végre egy krumpliföldön azzal a duplafedeles mezőgazdasági repülőgéppel, ami idén mindezidáig modellezőgépeket megszégyenítő módon szelte az eget, korábban sosem látott orsókat, hurkokat és Immelmann-csavarokat bemutatva. Nagyjából mostanra elült a zaj és a porfelhő, és egyelőre fogalmam sincs, egész pontosan mennyire sérült meg a repülő, képes lesz-e hamar újra felszállni, netalán a szivárgó maradék üzemanyag éppen most készül lángra lobbantani az egész kócerájt.

Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt, „mindössze” túledzettem magam, aminek hatására látványosan visszaesett a feladatos edzéseim hatékonysága (vagyis megugrott ezek energiaigénye és önszopatás-együtthatója), miközben a nyugalmi pulzusom, meg az éjszakai átlagpulzusom értékei a Gulyakör óta szép lassan felkúsztak 10-15 százalékkal (Timing Tihamér és a Garmin Connect alapján 45-47-ről 51-54 körülre, illetve 50 körülről 55 fölé), és ezzel párhuzamosan úgy általában egyre nehezebben mentek a dolgok. Jártam már itt, csináltam már ezt, de régen nem foglalkoztam vele, elvégre akkoriban úgy gondoltam, a túledzettség csak másvalakivel történhet meg (plusz a pulzust akkoriban nem igazán figyeltem). Most ellenben már azt is tudom, hogy a szakértők még eltérő neveket is aggatnak a fentebb leírt jelenségre, szabad fordításban hívhatjuk például mi-a-mennykőtől-mozgok-úgy-mint-egy-lajhárnak (Unexplained Underperformance Syndrome, UPS) vagy gondatlan-takarón-túl-nyújtózkodásnak (nonfunctional overreaching), az igazán ínyencek pedig különböző fokozatait szintén elkülönítik.

Önök teljes joggal vonhatják fel a szemöldöküket, no, de kapitány, oh, kapitányom, egész évben azzal döngetted koffeinmintával ékesített melled, hogy milyen tervszerűen és óvatosan emeled az edzésmennyiséget, és aztán ez a végeredmény? Készségesen elismerem, hogy bőven akad jogalap az ilyen és hasonló kérdések torkomnak szegezésére, és igazából minden csak magyarázkodásnak hangzik ezzel kapcsolatban. Magyarázkodom hát egy kicsit. Nem mellékesen azért, hátha legközelebb nem feltétlenül szaladok bele ebbe a zsákutcába ekkora lendülettel.

Gyors önvizsgálatom eredményeképpen alapvetően két, egymással laza kapcsolatban lévő hibát követhettem el az elmúlt bő egy hónap lefolyása alatt. Kezdem azzal, amit hajlamos a hobbifutó könnyebben figyelmen kívül hagyni, ez pedig a futáson kívüli Minden Más regenerációgátló hatása. Noha általában sem élek túl egyszerű és lassított felvételként előre hömpölygő életet, októberben a munka és az ezzel járó stressz egy szinttel magasabb volt a megszokottnál. Nem kell különösebb képzelőerő annak belátásához, hogy ha az ember közepes idegbajban kisebb szünetekkel a gép előtt görnyed reggel öttől este kilenc-tízig olykor napokig, annak lehetnek alkalmasint a fizikai teljesítményt befolyásoló hatásai. Ráadásul mivel általában hiszek a fizikai munka léleknemesítő mellékhatásában, ezért a kenyérkereső tevékenységen túl nagy nehezen a semmiből előugró üres (…) óráimat sokszor kisebb-nagyobb felújítási munkákkal, festéssel-gletteléssel-csiszolással és hasonlókkal töltöttem, ha már ilyen enyhe az ősz. Még az is lehet, hogy ilyen szintű hiperaktivitást futás szempontjából át lehet vészelni büntetlenül, csak nem egy edzési ciklus gyakorlatilag csúcsán. Az első baki tehát az volt, hogy nem tekertem lentebb az edzés lángját, amikor arra az Élet futószalagon szállította a jobbnál jobb indokokat.

Az előzőekkel összefüggésben, ám a latban talán annál még többet nyomó gebasz az volt, hogy egy eleve enyhén elmért és túl hosszúra megkomponált edzésciklust nem módosítottam a versenynaptáram kényszerű átalakulásának függvényében. Ugyan rettenetesen elnyúlóra terveztem az őszt (vagy korán kezdtem, a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy), nagyon sokáig abban a mederben folytak a dolgok, amelyikben az előzetes ideák szerint folyniuk kellett, a “főversenynek” tervezett, október 22-ei terepmaratonig épp elég lett volna a becélzott 17 hét. Ebben az esetben gyaníthatóan a novemberre tervezett két “ajándékversenyt” (amiből az egyik szintén elmarad) valóban fel tudtam volna fogni ajándéknak. Viszont az eredeti “célverseny” elmaradásával annak eredeti időpontját megelőző két hétben egyáltalán nem vettem vissza (eredetileg sem fantáziáltam ezekre a hetekre gigantikus rápihenést sajnos, de valamennyit igen, és talán annyi pont elég lett volna…), a tévképzetem szerint 2-3 plusz hétnek maximum terhelésen nem kellett volna megkottyannia. Vagyis az évzáró angol funrunra hirtelen mégiscsak végcélként tekintettem valamennyire, és nekiálltam “óvatosan” kitolni a felkészülési időszakot. Mindezek tetejében azonban az elmaradó verseny tudatában elkezdtem figurázni, ha már kimarad a főfutam, legyenek kihívások, ahol fitogtathatom a (csúcs)formám. Ebbe az időszakba belecsúszott egy 10k teszt (44:48), egy meglehetősen optimista Yasso (szinte 3:20-ra, 8x), meg két 30 fölötti hosszú (ebből a rövidebbnél 26 és 30k között beletettem egy 23:30-as ötöst). Magától értetődő módon ezeket a számokat most semmi értelme megosztani, de büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha abszolút értékben még mindig elég megmosolyogtatóak, miközben még az egy évvel ezelőtti állapotomhoz képest is egy mámoros fantáziavilág. A testem végül (mint már annyiszor) megelégelte a kizsigereltetését, és úgy döntött, ezúttal a megszokottnál némileg finomabban, de jelzi ellenvetéseit és általános rosszallását. A történtek ismeretében nehéz lenne vitatkozni az igazával, de “Hindsight is 20/20, my friend”. Az edzőm meg egy dilettáns pöcs.

Ez tehát az aktuális helyzet, természetesen a felmerülő kérdés ilyenkor az, hogy mit is lehet tenni a kilábalás érdekében. Szerencsére a válasz erre a problémára nem annyira komplex, mintha meg kellene egyszerre fejtenem 111 minikrimit. Pihenni kell, ennyi az egész. Amit persze könnyebb leírni mint megvalósítani, de elkezdtem a folyamatot. Jobb lenne teljesen leállni, de nem engedtem el a visszatérő év végi ajándékomat (csak sulykolásképpen: CTS Dorset), ami egész biztosan nem esne jól négy hét teljes kihagyás után. Ezért a fokozatosság mellett döntöttem, harmadával-negyedével csökkentem hétről hétre az adagot, és ha már így alakult, próbálom kihasználni az alkalmat a kísérletezésre, mire hogyan reagál a szervezet ilyenkor, mondjuk ha sikerül két napot viszonylagos nyugiban tölteni, mi változik, hogyan alakul egy könnyű futás ezek után, vagy ha beteszek egy kis óvatos erőlködést, ilyesmik. Az eddigi mikrojelek alapján pár hét pihenés elég lehet majd a regenerációra. December első két hetét már valamikor júniusban kijelöltem futásmentes övezetnek, erre a szünetre az akkor gondoltnál valószínűleg jóval nagyobb szükségem lesz, sőt, lehet meg fogom toldani a vakációt, ez majd még alakul.

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Már megint nem sikerült egy teljes évet lehozni mindössze apróbb ostobaságokkal, csak majdnem. Túl sokszor kerül elő ez a majdnem. Ha elvonatkoztatok a (remélhetőleg) pár hét kellemetlenségtől, akkor viszont szinte csak a pozitívumok sorakoznak (vegyük fel egy pillanatra a rózsaszín szemüveget, annyi minden miatt lehet mostanában bosszankodni, ne szaporítsuk a sort öncélúan). Megtanultam például, hogy az edzőm segghülye, ha improvizálnia kell olyankor, amikor hirtelen sok lesz a bizonytalansági tényező, és különösen a magas terheléses időszakokban nem feltétlenül képes még jó döntéseket hozni ilyenkor. Az azonban mindenképpen jó jel, hogy ha nincs ekkora kalamajka, akkor elég üzembiztos a működés. Szintén örömteli, hogy a kifáradás nem jár, vagy járt ízületi bántalmakkal, azaz az idei fő cél nem került veszélybe, és egyelőre úgy tűnik, nem lesz szükség több hónapos pihengetésre a téli alapozgatás megkezdése előtt. Mindezeknek köszönhetően legalább az évzáró versenyen sem fog még véletlenül sem megfordulni a fejemben, hogy a mókázás helyett meg kellene nyomni. Általánosságban pedig csak a végtelen sokszor elismételt közhelyet visszhangozhatom: Ön ne legyen olyan hülye, mint én és az edzőm, nem érdemes még a jó dolgokat sem túlzásba vinni.

(heart)breaking news

A szeretetem olyan, mint a puffin lekvár. Csak míg az utóbbitól a dögvész a cápák, esetemben a futóversenyek között pusztít. A DINPI25 után gyors egymásutánban két versenyt is törölnöm kellett az őszi eseménynaptáramból (Tokod a bűbáj völgye és Mátra Trail), mert a szervezők szintén így tettek a rendezvényeikkel. A saját szerepem nem túlmisztifikálva (a szeretetem tényleg öl, butít és nyomorba dönt), ezek a tendenciák 2022 főbb jellegzetességeit is jól példázzák, vagyis a csökkenő létszámot a futóversenyeken, meg a gazdasági nehézségeket (ez utóbbi persze csak tipp a Mátra Trail versenyközpont nélkül maradására). Mindkettő igazi slágertéma, van egy-két öltetem néhány hipotézis tesztelésére az elsővel kapcsolatban, bár erre leghamarabb a téli szünetben lesz valószínűleg elegendő szabadidőm. Mindennek a tetejében magamtól, különösebb külső segítség nélkül is kihagytam egy futást (és ezzel valószínűleg Koffein Kapitány idei utolsó manifesztációját), mert nem voltam képes összeszedni magam logisztikai nehézségek és a harmadnap okán. Szóval események nélkül maradtam, a futósblogok és a futásukat rendszeresen kirakatba tevők viszont általában csak akkor igazán aktívak, ha van valami jelentőségteljes történés. Kénytelen-kelletlen kerestem hát valami közölnivalót, hogy nyúlfaroknyi helyzetjelentést posztolhassak.

Captain Caffeine, ahogy DALL-E látja (játszadozzanak Önök is mélytanuló algoritmusokkal)

Hosszas tipródás után rábukkantam két (részben közelgő) jubileumra. Ha kedden nem gázol el futás közben egy tartálykocsi, nem mondja fel addig a szolgálatot valamilyen, legalább közepesen létfontosságú szervem, vagy nem unom meg a futást hónapokra rajtaütésszerűen, akkor elérem a 2000 futott kilométert idén. A jeles számlálóforduló alkalmából párás szemmel gondolhatunk arra a két évre, amíg azon küszködtem, futhassak még egyáltalán értelmes távokat. Egyre inkább úgy tűnik, ez többé-kevésbé sikerült, amiben az a legjobb, hogy egy ilyen nyögvenyelős év, mint az idei, megszámlálhatatlan hibátlan futóélményt hozott. Ebben biztos benne van a hosszú koplalás ezen élmények nélkül, de akkor is. Gecijó. A nagy számok nem járnak egyedül, ezen a héten elértem az őszi szezon terhelésének a tervezett tetejét. 2019 óta nem volt 80k-s hetem, nos, most ismét van. Nem nagyon kapaszkodok már feljebb, még egy-két hétig próbálom tartani a nagyságrendet, aztán taper, és ha valamilyen megmagyarázhatatlan okból minden jól megy az élet minden területén (haha) a következő hat hétben, akkor jöhet a visszatérő év jutalomjátéka, Dorsetben. Kezdek azért fáradni, néha érdekes fiziológiai értékeket tudok produkálni Timing Tihamér rögzített adatai alapján – furcsa módon kezd most éppen a térdem kikerülni a limitáló tényezők sorából. Ennek jó eséllyel azért nem csak a futóterhelés az oka, hanem a manapság nyugodt élet, a tökéletesen stresszmentes munkáim, illetve az a kisebb felújítás, ami miatt az estéim és a hétvégéim egy része gletteléssel, meg festéssel telik, néha némi rekreációs kályhabontással megfűszerezve. Ráadásul a versenynaptár átrendeződése előtt sem volt túl nagy rendszer a futóőszben, így meg végképp nincs. Egész biztosan létezik az a nagy könyv, amiben meg van írva, hogy 6-7 hét alapozás és találomra végzett célirányos edzés (…) után ideális végigversenyezni egy hónapot tiszta erőből, majd mintha mi sem történt volna, folytatni egy maratoni felkészülést. Kár, hogy ez a nagy könyv a futó Darwin-díjasok kényelmetlenül népes csapatának kaszkadőrmutatványait gyűjti össze és dokumentálja…

flexing the muscles (of a skeleton)

“Well, one of these days I’m gonna stop being an asshole
and I’m gonna run, coach and write just like bart yasso
but it ain’t nobody’s business but my own”

A sors nagyságrendekkel jobb színész a kilencvenes évek levitézlett harcművész-akciósztárjainál. Ezt abból gondolom, hogy sokkal több fintora van annál, mint amit Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme valaha el tudott egyáltalán képzelni egy átmulatott éjszaka utáni, hallucinogénekkel megtámogatott hajnalon. E számtalan fintor egyike, hogy egész pontosan három éve tréfálkoztam azzal először, én vagyok az edzőm. Egy ideig aztán érthető okokból (ha nincs futás, nincs edző) ez a téma lekerült napirendről, hogy aztán teljes életnagyságban uralja az idei évet, mint valami rettenetesen fárasztó running joke (…). Ezzel a tematikával idővel mindössze két apróbb probléma akadt: 1. lassan én magam is ráuntam, 2. már az elején sem volt vicces. Igazából az előző posztban le kellett volna zárnom ezt a témát, de akkor úgy elragadott a metamegmondás hevülete, hogy mégsem sikerült. Ez voltaképpen tökéletesen passzolt a teljes C3-Coach Captain Caffeine sztorihoz, elvégre ez az egész edzősdi mindig leginkább rébuszokban beszélést jelentett itt a blogon. Zárásként, amolyan csattanó( maszlag)ként viszont szeretnék amennyire lehet, konkrétumokat írni, leginkább azt, mik a kedvenc feladataim, amiket ki szoktam írni magamnak, és miért épp azok, miért épp úgy.

Szerencsére jól is időzítettem, mivel legendás terepfutó épp a napokban tette közzé az idei edzéseit elemző bejegyzését, aminek köszönhetően most boldog-boldogtalan ezt elemzi a blogjában, youtube-csatornáján, a zsúfolt liftben, vagy bárhol, ahol ezt kompetencia-kommunikációra fel lehet használni. Legalább félig-meddig belemajomkodhatok ebbe a trendbe… Elöljáróban annyit, bármit, amit itt leírok, Ön ne próbálja ki otthon! Vagy legalábbis legyen esze, és adjusztálja kénye-kedve-edzettségi állapota szerint. Nem vagyunk egyformák én pedig nem vagyok edző. A célom ezen az őszön sérülésmentesen a gyorsabb, erősebb és kitartóbb futóvá válás útján történő megfontolt előrehaladás, ami egyelőre azért megy megtévesztően öles léptekkel, mert egy másik univerzumban van az a bánya, amivel szemléltetni lehetne, milyen alacsony bázisról indultam. Csak próbálom nem nagyon elszúrni, és folyamatosan vétek kisebb (khm) hibákat. Ha Ön, kedves Idetévedt Nyájas Olvasó esetleg edző, nagyon szívesen látom a kommentjeit alant, abban az esetben, ha ez nem a már említett kompetencia-kommunikáció jegyében történik (magyarán az okosabbtól mindig szívesen és hálásan tanulok, de azt, hogy balfasz vagyok, már tudom, ráadásul jelen blogot meghökkentően kevesen olvassák, innen nem nagyon lesz új kuncsaft).

Lássuk tehát azt a három feladatot, amit legjobban szeretek mostanság, és ami valójában legalább hétféle futást takar.

Fokozó futások

Rögtön kezdésként jöjjön valami, aminek a címével még semmit nem mondtam, elvégre gyakorlatilag bármilyen futást meg lehet úgy csinálni, hogy a vége haladósabb legyen, mint az eleje. Nevezhetjük egyfajta perverziónak, de ezek tényleg a kedvenc futásfajtáim mostanság, csak közepesen gondosan kell eljárni a megtervezésüknél, mert már-már brutális, mégis jóleső önabuzálás hozható ki belőle, ha megtaláljuk azt a szűk sávot, amikor még nem túl sok és már nem túl kevés. Tempófutásként (nem kezdek itt vég nélküli eszmefuttatásba, hogy mi a franc az a laktátküszöb/laktátgörbe, pláne mert nem is tudom) és hosszúfutásként próbálgattam, és amellett, hogy általában iszonyatosan élveztem, érzésre talán ezek azok a gyakorlatok, amikből szervezetem a legtöbb hasznot húzza. Szóval ezeket biztos megtartom hosszabb távon.

A fokozónál én gyakorlatilag arra törekszem, hogy a teljes rendelkezésre álló spektrumot keresztülfussam: a hosszúfutást nagyjából becsült/aktuális maraton tempóig gyorsítom a regeneráló kocogástól, a másikat meg szinte félmaraton tempóról valahová szinte 5K tempóig (ez utóbbi enyhe túlzás, de máskülönben hogyan lenne adaptáció, nem igaz?), 10 másodperc/km-es lépcsőkkel. A jó előre belengetett konkrétumok jegyében így nézett ki a legutóbbi fokozó tempófutásom (15 perc bemelegítés, 5 perc steady (ezt csak úgy hozzátettem, hogy legyen 45 perc az “aktív” rész), 4×10 perc gyorsulva 4:55-ről 4:25-ig, 12 perc levezetés). A konfigurációt én raktam össze magamnak, roppant büszke vagyok rá, bár az imént rákerestem a “progressive tempo run” kifejezésegyüttesre, és a második találat egy kísértetiesen hasonló edzés volt… Ugyanez hosszúfutás kivitelben (2k lötyögés, 5-5-5-4-4 kili 5:40-től 5:00-ig gyorsítva, 2k lötyögés). Eredetileg 5×5-nek készült, de a mai napig áldom az eszem, hogy last minute lehúztam a két leggyorsabból egy-egy ezrest. ‘gusztushúsz délutánja aktív sörözéssel telt, abba a plusz tíz percbe másnap valószínűleg elhaláloztam volna. Figyelmes szemlélő felteheti a kérdést, hogy ez utóbbi miben különbözik a sokak által népszerűsített gyors végű hosszúfutástól? Az abszolút szakmai (…) válaszom szerint semmiben, de az első (mondjuk) másfél óra amőbapénisznyivel izgisebb (most képzeljük ide a Cápa című film zenéjének első taktusait, hogy lássuk, mennyivel nem). A fokozók futása remek módszer arra is, hogy megtanuljuk a különböző tempóinkat “érzésre”. Én ezzel rettenetesen szenvedek, régen másfél sebességem volt összesen (egy átlagos, meg egy “lendületesebb”, de ez utóbbi nem volt egy teljesen új fokozat…), most minden nagyon újnak érződik, a tempógörbéim meg olyanok sokszor mint egy leharcolt fűrész. Bármennyire élvezetes, túl sokszor nem érdemes a fokozókat beiktatni, mert nem a legkönnyebb, regenerálódást elősegítő feladatok.

Felmérő futások

Számtalan módja van a saját futóteljesítmény kontextusba helyezésének, illetve ezek alapján az edzésinteznzitások kiókumlálásának. A Greg McMillan és a Jack Daniels-féle kalkulátorok mellett vannak kifejezetten tesztelésre szolgáló edzések. Ezeket majdnem annyira imádom, mint a fokozó futásokat, és ennek nem csak és elsősorban a tökéletességre törekvésem (ehe-ehe…) az oka, hanem az, hogy a kövéren átfutott évtized és az azt követő kihagyás miatt most indokolatlanul gyorsan fejlődöm (azaz valójában nyerem vissza az úgynevezett formám). Természetesen hiú vagyok mint a kurvaélet, és hát nem rossz arról minden sűrűn meggyőződni, hogy már megint gyorsabb lettem, a csuda vinné el… Ha majd eljön a csökkenő hozadék ideje, és nem a szerotonin-platóra mászom fel, hanem a futóteljesítményem görbéje fennsíkosodik ki, egész biztos máshogy állok majd ezekhez a gyakorlatokhoz. Addig azért kiélvezem a helyzetet. Az egyik ilyen teszt Jeff Galloway Mágikus Mérföldje, amit leginkább a Garmin Connect edzésterveinek tavaszi próbálgatásakor futottam. Szerencsére faék egyszerűségű, akár egy átmozgató futásba beilleszthető, elvégre mindössze arról szól, mennyi idő alatt fut le az ember egy mérföldet. Találtam is rá egy ideális helyet, bár addig volt az igazi az az útszakasz, amíg át nem adták az M4-gyel együtt. Nem csak ezért, de mostanában ritkábban csinálom, az utolsó nem is lett valami jó.

Néha az lehet az ember benyomása, hogy a fél futóvilág pulzus alapon edz (a másik felét meg nem érdekli annyira ez az egész teljesítmény-hajhászósdi), így kevesebb mint meglepő, hogy erre is van célirányos időtöltés, a (legjobb tudomásom szerint Joe Frielhez köthető, de a hazai edzésírást szolgáltatók között szintén bevett) 30 perces pulzusteszt. Ennek az eredményéből, nomen est omen, pulzuszónák számolhatók. Mint látható, egyet legalább már én is futottam, és fogok majd még néha-néha, elvégre nem bonyolultabb a Mágikus Mérföldnél, csak öt-hatszor olyan hosszú. A személyes tragédiám, hogy jól dokumentált módon azt írtam Timing Tihamér megvásárlásakor, hamarabb rágom le a saját lábaim, mintsem pulzusriasztást állítsak be a Garminon valaha. Ez némileg behatárolja a teszt hasznosságát az esetemben, de mivé lenne a világ, ha másoké mellett a saját elmebajunkat nem tisztelnénk. Az eredmény (esetemben legutóbb 169-170) ugyanakkor még így is sokat segít többé-kevésbé jól becélozni a különböző futások a fokozónál már említett határait. Sőt, igazából azért kezdtem bele egyáltalán, mert a legelső speed(nek gondolt) feladatom totális csőddel végződött.

Ha lenne szavazás a világ legszórakoztatóbb, egyben legtudománytalanabb futótesztjére, azon a Yasso 800-ak biztos bekerülnének a top3-ba. A kitalálójáról elnevezett módszer lényege: ha a maraton előtt 2-3 héttel valaki tud 10×800-at futni úgy, hogy a 800 tempója a célidőt képezi le (egy egyszerű átváltással, tehát ha 3 óra 30 perces maraton a cél, akkor 3 perc 30 másodperc alatt kell a nyolcszázakat futni), és az intervallumok közötti regeneráció ugyanennyi idő (vagyis szintén 3 perc 30 másodperc), akkor sínen van. A Yasso 800-ak nagyjából-kizárólag maratoneredmény-becslésre jók, és jelentős futóguruk szerint a teszt hozzávetőlegesen öt percet csal lefelé. Amikor először megláttam ezt a gyönyört, csak vakartam a fejem (vagy a 800 túl gyors, vagy a szünet túl hosszú), de aztán felfedeztem, elég kiterjedt irodalma van annak, mennyire légből kapott ez a metódus (legalábbis az edzéstervezés élettanát tekintve), és akkor megnyugodtam, talán mégsem vagyok tökkelütött teljesen, vagy ha igen, nem ezért. Tehát a Yasso 800 jó móka, és még valamennyire pontos is, de maratoni célirányos edzésnek minimum csapnivaló. Viszont mivel előszeretettel csinálok értelmetlen dolgokat, ezért havi egyszer fogok ilyet futni, ezek voltak például az első Yasso 800-aim (kezdésnek 6×800, 3:30-ra, ezt fokozatosan érdemes felépíteni tízig). További adalék a hasznosságához: két maraton távú versenyt tervezek az ősz végére, egyiken sem lesz kevesebb 1500 méternél a szint, tehát igazán pontos becslések várhatók.

Klasszikusok téridőben

A harmadik csoportban két olyan óriási klasszikust említenék meg, amiket rejtélyes módon eddig nem próbáltam, de a múlt héten már beiktattam – az egyiket inkább több, a másikat egyelőre kevesebb sikerrel. (Ez azt is jól megmutatja, mennyire vettem komolyan a taperinget a szarvasi félmaratonra.) A mérföld ismétléseknél nehezebb lenne alapvetőbb edzést előásni, ráadásul több célra, és szintén már-már végtelen variációban használható. A Mile repeat-szüzességem elvesztése előtt jó sokat vacilláltam a mennyiségeken, de azt kell mondjam, ebbe beletaláltam intuitíve. A cél 45 perc körüli, szerethető tempófutás lett volna, és baromi jól esett, ha csak fele ennyire volt hasznos, már nagyon megérte. Jóval kevésbé találtam fején a szöget az első vegyes intervallumokat tartalmazó próbálkozásomra. A kevert örömök indulásának döcögősségére az egyik magyarázat az, hogy a sebesség az kicsit sem az én világom, és ez már nem is nagyon fog megváltozni. Ennek ellenére nem akarom ezt a területet teljesen elhanyagolni, nehezítésképpen a speed-régióban kezdtem el kísérletezni ezekkel az összetettebb gyakorlatokkal, amikor többféle tempó/táv keveredik. Az 5×400, 1x1k, 5×200 elsőre igazi ínyencségnek tűnik, egy darabig nem is ment rosszul, de a végére, a 200 sprintekre szétestem, és utólag nézegetve a számokat akadnak kétségeim arról, megérte-e a Canossa-futás (mármint értelmezhető-e egyáltalán sebességet növelő foglalkozásként az etap). Nyilván az lenne a csoda, ha minden elsőre flottul menne. Bár itt leginkább semmi nem ment flottul, lesz bőven csiszolgatnivaló…

– – –

Így telnek tehát C3 napjai, azt azonban érdemes hozzátenni, nem minden áldott futást tervezek meg ennyire, így is kezdek lefelé lógni a paciról a másik oldalon. A heti két könnyű futásommal kapcsolatban deklaráltan nem végzek másodpercnyi agymunkát sem, és a vasárnapi hosszúk jelentős része szintén meglehetősen bézik (“legyen kb. egy-két(-há’) kilivel több, mint múltkor”), most meg elkezdtem helyettük ráadásul versenyezni, à la eseménynaptár. Egyelőre rettenetesen szeretek molyolni azzal, hogy heti szinten menjen valahová, amit csinálok (a térdeim konzerválása mellett persze), és még mint az a rövid áttekintésből kiviláglik, csak a legalapvetőbb dolgok legegyszerűbb variációiig jutottam. Kicsit olyan ez, mintha hétfő és szerda este mindig rejtvényt fejtenék 10-15 percet, elalvás előtt. Remélem, nem fogok ráunni.

Nem véletlenül említettem a poszt elején a Körös-körül a Körös körül Futófesztivált, elvégre egy jobbára aszfaltos, sík félmaraton pompásan beárazza az ember pillanatnyi állapotát, vagy éppen a nem létező edzőjének felkészültségét. A verseny olyan volt, mint három éve (jó), a központot a főtérről időközben áttették a Vízi Színházba, ami remek ötlet, fura módon ez az impozáns és fura építmény tökéletes egy futóverseny bázisának. A nyomvonal nagyjából megegyezett, bekerült egy erdei rekortán, amit nem olyan régen adtak át, és picit hosszabb lett a mindig zseniális arborétum-kör. Megjött szerencsére a hűvös idő is, ami nekem mindig segít.

(kép: Gácsiné Petrovics Szilvia)

Csakis ez utóbbi lehet az oka, hogy a májusi, fehérvári félmaratonhoz képest nagyjából húsz, a két héttel ezelőtti Túzok Trailhez képest bő tíz másodperccel gyorsabb ezreket gereblyéztem össze. A történeti hűség szerelmesei kedvéért: a pálya hosszabb volt vagy 600 méterrel, a hivatalos időm 1:43:23, az időhöz tartozó helyezés 13/66 (abszolút), 4/15 (korcsoport). Egyelőre nem tudom hova tenni azt, hogy percekkel voltam gyorsabb az optimista becslésemnél. Azt hiszem, megvan az oka annak, miért nem vagyok képes összerakni egy rendes speed-sessiont. Valószínűleg ideje elkezdeni lerágni a lábaim.

terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.

over(t )thinking – runner without a cause, part 3.

Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.

Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:

  1. Még mindig mocskosul szeretek futni.
  2. A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
  3. A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
  4. Türelem, a kurva anyád!

A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam.  Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.

Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.

Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.

„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.

öreg, kezdő futó nyöszörgései (comandante fatiguevara)

Az izmok megsüketülnek. Málló inak, agg csont.
Vehemens könyörgés vagy félszeg dörgedelmek
alig mozdítják a testet. Csak értem haragszom.
Mint megkopott szőnyeg, mit végleg föltekertek.

A rendhagyó recenzió, a koronavírus és a kéretlen futóórateszt késleltették ugyan az eljövetelét annak, ami most következik, de ettől még a szikár tény szikár tény marad: amennyiben folytatom a tartalomgyártást (és miért ne folytatnám, a rögeszméktől viszonylag körülményes megszabadulni), akkor bizony egy kezdő futó mindennapjait vagyok kénytelen dokumentálni és többé-kevésbé szellemes bejegyzésekké formálni a következő hónapokban. Miután sikeresen kihúztam a nagy futótársasjátékban (Kocog és kidob kocog) azt a kártyát, amin a következő szerepel: „Dagadt vagy, ezért szétcseszted az ízületeidet! 147 körből kimaradsz és lépj vissza a starthelyre!”, az adekvát válasz nyilvánvalóan a játéktábla sértődött falhoz vágása, és bizonyos értelemben ezen túl is estünk. Mivel azonban túlságosan megszerettem ezt a játékot, a következő lépés a tábla, a bábuk, valamint a kártyalapok némi bűntudattal terhelt újraállítása kellett legyen, aminek keretében tüzetesen tanulmányoztam a mellékelt, játékszabályokat tartalmazó, egyébként figyelemre méltó módon terebélyes füzetet. Ebben néhány olyan fejezetre bukkantam, aminek tartalmáról korábban jó esetben is csak hallomásból és szőrmentén értesültem. Például tartalmazott olyan tippeket, amelyek szerint bizonyos stratégiákhoz nem árt kisebb bábut választani. Jobb későn, mint soha, már amennyiben a későn az nem túl későn…

Áldott körforgás, mi újra hadra fogott.
Ismételt múlt, kisfilmszerű, palackozott
demizson déjà vu.
Robogó lelkem (inged vas, nadrágod klott)
pár vásott-szép pillanatra átváltozott
Epigon Dezsővé
.

Szóval itt állok ismét a startvonalnál. Na, jó, nem pont a startvonalnál, egy hármast már dobtam, és nekiindultam az új partinak. Ha most a twitchen közvetíteném virtuális futómagam, kommentátorként azért annyira nem lenne egyszerű dolgom. A futóblogoknak nagy átlagban van egy megszokottnak mondható, természetes életciklusuk, ami a kezdeti lelkesedéstől és a minden futólépés aprólékos dokumentálásán át vezet a hulló falevélként a főbb versenyekről ritkán szállingózó beszámolókig, vagy a fél évet átívelő szummázó tudósításokig. Természetesen van, aki ezt a műfajt hosszú-hosszú évekig üzemszerűen képes űzni, de ez azok körében, akik nem kívánnak eladni futással kapcsolatos szaktudást/terméket másoknak, igencsak ritka – bár nem párját ritkító. Ezt az arcátlan általánosítást csak azért merem megengedni magamnak, mert megjártam már mindkét tábort (a harmadikat pedig nem szeretném, bármilyen jól is mutatna egy futópalást- és szuperhősalsógatya-webshop), voltam már az évek folyamán többször újrakezdő, adott pillanatban éppen termékenynek nevezhető, illetve megkukult futóblogger is, bár ezt nehezen lehet függetleníteni az egóm méretétől és a hullámokban rám törő grafomániától sem. Most a változatosság kedvéért nem a rendszeres posztírást kezdem újra, hanem a futást. Mindkettőnek pontosan ugyanannyi értelme van, remélem, valahogy csak-csak megbirkózom az újabb típusú kreatív kihívással.

Téridővel bíbelődő, vég nélküli ingajáték,
Minden napra rávetülő, incselkedő cifra árnyék;
mosolyog, csak mosolyog.
Mint aki hatost dobott.

Volt időm hozzászokni az elmúlt év folyamán a futómennyiségek mértékegységében történt drasztikus hangsúlyeltolódáshoz a korábban olyannyira egyértelműnek tűnő kilométerről a jóval lecsupaszítottabb és szegényesebbnek érződő percre. Az új év annyiból hozott felüdülést ebben a nem túl szívderítő módszertani paradigmaváltásban, hogy a percek kezdtek ismét kilikké összeállni, a heti 150 minutum körüli mennyiség három futásra elosztva már ezer méterekben kifejezve is szabad szemmel látható tevékenységobjektumokat eredményezett (összesen pedig mintegy 22-24 egységet). Amíg be nem ütött a Covid-krach, épp elkezdtem kísérletezgetni privát futólaboratóriumom egyetlen rendelkezésre álló patkányán, vajon mit szól az alaposan leharcolt jószág a minden másnapi, azaz a kétheti ritmusban hét (7!) eseményes megerőltetéshez. Ezt az egész biztatóan alakuló tesztet vágta átmenetileg rövidre és tette egyelőre konklúzióhiányossá a vírus. Nem mondom egyébként, hogy a térdeim az újévi elhatározásom hatására a jótékony amnézia minden fájdalmat elfedő dunyhájába burkolódzva figyelik csupán a történéseket, de jelenleg egyáltalán nem vészes a helyzet, szinten tartásról, sőt, néha akár teljesen tünetmentes szakaszokról számolhatok be, amit az „óvatos bizakodásra okot adó” jelzős szerkezettel írhatnék le a legplasztikusabban. Ha sikerül ezt az állapotot konzerválva még két fokot feljebb szerencsétlenkednem magam a terhelés égig érő létráján, akkor olyan magasságokig kapaszkodnék, ahonnan értelmes félmaratoni berepüléseket lehetne kezdeményezni. A legelső diagnózis alapján ugye elviekben ilyesmikről nem is álmodhatnék.

Telt-tettrekész, tudatlan futólegény
napjaim immár végleg leperegtek.
A múlt édes-savanyú túrós lepény,

most éhes átkot szórok fellegeknek.
Futólét s nem lét peremén billegek,
de hitem szilaj, többé nem remeg meg.

Halljátok még hangom, Futóistenek?

A heti három (négy) futásom igyekszem multifunkciós tevékenységként felfogni. A legfontosabb cél természetesen a futás mint pompás dolog rendszeres gyakorlása, végre fél óránál hosszabb, egybefüggő periódusokban. Szokás mondani, a jót könnyű megszokni, nos, elszokni tőle valószínűleg nehezebb, de nem lehetetlen: néha kifejezetten zavarban vagyok, hogy akkor most tényleg, megint futok, szinte úgy, mint régen és ahogy egyébként sok-sok millió sporttárs épp abban a pillanatban a földgolyó különböző szegletében? Aztán mikor felzavarok egy-egy fácánt, vagy a dűlőn a kelő nappal szemközt haladva átszökell előttem egy csoport őz, akkor megnyugszom – igen, ez még mindig igencsak kedvemre való és csak jobban bele fogok merülni az idő múlásával újra. Az év első fele ugyanakkor az átgondoltabb rutinok kialakítására dedikált időszak, aminek jegyében az intenzitást nem eltúlozva, ám a monotóniát megtörve próbálom sokszínűbbé tenni azokat, amiket továbbra sem szívesen hívnék edzéseknek. Üres óráimban olvasgatok néha (szak)irodalmat, mostanában például ilyesmik akadtak a kezembe, de előkerestem a klasszikus, Fábián-Sajgó-féle A biokémia alapjait is, amiből azt szeretném felfrissíteni, hogyan kerül a laktát az asztalra (ráadásul a mai napig lenyűgöznek a citromsavciklus enzimjeinek elnevezései). Mindezeknek, valamint a Garmin Connecten keresztül próbálgatható, a legutóbbi posztban említett, beépített edzésterv hatására valami elfuserált 80/20-as struktúrát próbálok összerendezgetni magamnak. Az órarend mostani manifesztációja szerint a kétheti hetesből két alkalom a „bevezetés a tempófutásba” címet viseli, kettő pedig a klasszikus hétvégi “hosszú”, kínosan ügyelve a fájdalmasan lassú kivitelezésre (kivezetés a tempófutásból). A maradék három általában rövidebb (30-40 perc) könnyű, de ezeket néha a Jeff Galloway-es edzésterv alapján meg szoktam fűszerezni vagy egy kis hillworkkel (ennek komolyságához csak annyit teszek hozzá, igen, még mindig az Alföld közepén élek) vagy pedig a Magic Mile című gyönyörrel. Ez utóbbinál nem annyira a teszt eredményéből kalkulálható számok érdekelnek, hanem az, hogy kvázi legálisan szaladhatok néha legalább egy-egy majdnem padlógázos mérföldet. A történeti hűség kedvéért, a Covid előtt 6:47-et mértem (utána pedig hét perc fölött, lásd még következő bekezdés…), gimnáziumi sportágválasztón erre már majdnem azt mondanák, hogy érdemes lenne kezdenem valamit ezzel a futás dologgal. Ezt tulajdonképpen én is ugyanígy gondolom, kár, hogy pár évtizedet késtem vele.  Mint ahogy a lelkiismeretes, rendszeres nyújtással, valamint a megfelelő erősítéssel szintúgy, most azonban ezek sem hanyagolódnak el. Megtanultam az immár lezárult csoportos terápián egy nagy rakás funkcionális erősítő gyakorlatot, ezekhez innen-onnan folyamatosan csipegetek még hatásosnak tűnő figurákat, hogy aztán az egészet egyetlen kaotikus ritmikus sportgimnasztika-előadássá gyúrjam össze, amiben egyszerre kap főszerepet a négy szer, a labda, a (gumi)szalag, a szivacs meg a jumper…

Mert bírni kell, s a hibátlan,
züllött kakofóniában
meghallani Buddha szavát:
“Türelem, a kurva anyád!”

Óriási szerencse, hogy türelemből fölös készletet halmoztam fel az elmúlt időszak során (vajon ennek is felszökik az ára az infláció hatására?), mert nem én lennék, ha valami exkrementum nem keveredne valamilyen úton-módon az eddig leírtak alapján immár csudafinom, liszt, tej, tojás és olaj segítségével sütött futódesszertbe. Nevén nevezve a szart a palacsintában gyermeket: koronavírus utáni (indokolt vagy indokolatlan) levertség. Bő két hete számítok hivatalosan gyógyultnak, de talán-talán a mai 11k-val keveredek vissza végre a „rendes” kerékvágásba. Valószínűleg túl korán kezdtem el újra mozgolódni, aminek hatására mosott gólyafosként kóvályogtam cseberből-vederbe, és ez nem igazán töltött el földöntúli boldogsággal. Amennyire tőlem telik, óvatosra vettem tehát a dolgokat, elvégre kinek hiányzik az, hogy végül a földön hemperegve agonizáljak valami kósza szívizomgyulladás folyományaként? Más választásom persze nem is igazán volt, az energiaszintem szinte egyfolytában a legmélyebb tárnák alját kaparászta. Lassan mindenesetre ideje kilábalni, mert rohamosan (…) közeledik a futóemlékezet óta első terepversenyem, a Sasfészek Roham. A fáradtság-parancsnokként működő vírus által az ablakon kihajított energiakötegek és három hét okán egyetlen reális célom kivételesen a jóleső célbaérkezés lehet, noha ebben az állapotban sokkal könnyebb lenne jó szokásomhoz híven totálisan leamortizálni magam. A szintkülönbség egyáltalán nem tűnik leküzdhetetlennek (481 méter, szűk 15 kilin), viszont ennyit egyben legutóbb valamikor a szép- és egyben csúnyaemlékű 2019-es év októberében futottam… Jelen állás szerint Törzsolvasónk Karesszel megyünk, elvégre lassan három éve, hogy legutóbb együtt Waldorf&Statlerkedtünk a Kutyakaparó Futófesztiválon. Az utolsó szervezői közlés alapján szellősen leszünk, szóval jöjjön el Ön is, aztán iszunk egy csésze valamit.

the balancing act: low hanging carrots (and sticks)

“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”

Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.

Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben.  Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…

“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”

Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).

Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.

“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozással jobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”

Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.

A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.

“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”

Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).

Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:

Ceterum censeo: türelem, a kurva anyád!