terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.

over(t )thinking – runner without a cause, part 3.

Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.

Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:

  1. Még mindig mocskosul szeretek futni.
  2. A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
  3. A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
  4. Türelem, a kurva anyád!

A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam.  Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.

Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.

Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.

„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.

öreg, kezdő futó nyöszörgései (comandante fatiguevara)

Az izmok megsüketülnek. Málló inak, agg csont.
Vehemens könyörgés vagy félszeg dörgedelmek
alig mozdítják a testet. Csak értem haragszom.
Mint megkopott szőnyeg, mit végleg föltekertek.

A rendhagyó recenzió, a koronavírus és a kéretlen futóórateszt késleltették ugyan az eljövetelét annak, ami most következik, de ettől még a szikár tény szikár tény marad: amennyiben folytatom a tartalomgyártást (és miért ne folytatnám, a rögeszméktől viszonylag körülményes megszabadulni), akkor bizony egy kezdő futó mindennapjait vagyok kénytelen dokumentálni és többé-kevésbé szellemes bejegyzésekké formálni a következő hónapokban. Miután sikeresen kihúztam a nagy futótársasjátékban (Kocog és kidob kocog) azt a kártyát, amin a következő szerepel: „Dagadt vagy, ezért szétcseszted az ízületeidet! 147 körből kimaradsz és lépj vissza a starthelyre!”, az adekvát válasz nyilvánvalóan a játéktábla sértődött falhoz vágása, és bizonyos értelemben ezen túl is estünk. Mivel azonban túlságosan megszerettem ezt a játékot, a következő lépés a tábla, a bábuk, valamint a kártyalapok némi bűntudattal terhelt újraállítása kellett legyen, aminek keretében tüzetesen tanulmányoztam a mellékelt, játékszabályokat tartalmazó, egyébként figyelemre méltó módon terebélyes füzetet. Ebben néhány olyan fejezetre bukkantam, aminek tartalmáról korábban jó esetben is csak hallomásból és szőrmentén értesültem. Például tartalmazott olyan tippeket, amelyek szerint bizonyos stratégiákhoz nem árt kisebb bábut választani. Jobb későn, mint soha, már amennyiben a későn az nem túl későn…

Áldott körforgás, mi újra hadra fogott.
Ismételt múlt, kisfilmszerű, palackozott
demizson déjà vu.
Robogó lelkem (inged vas, nadrágod klott)
pár vásott-szép pillanatra átváltozott
Epigon Dezsővé
.

Szóval itt állok ismét a startvonalnál. Na, jó, nem pont a startvonalnál, egy hármast már dobtam, és nekiindultam az új partinak. Ha most a twitchen közvetíteném virtuális futómagam, kommentátorként azért annyira nem lenne egyszerű dolgom. A futóblogoknak nagy átlagban van egy megszokottnak mondható, természetes életciklusuk, ami a kezdeti lelkesedéstől és a minden futólépés aprólékos dokumentálásán át vezet a hulló falevélként a főbb versenyekről ritkán szállingózó beszámolókig, vagy a fél évet átívelő szummázó tudósításokig. Természetesen van, aki ezt a műfajt hosszú-hosszú évekig üzemszerűen képes űzni, de ez azok körében, akik nem kívánnak eladni futással kapcsolatos szaktudást/terméket másoknak, igencsak ritka – bár nem párját ritkító. Ezt az arcátlan általánosítást csak azért merem megengedni magamnak, mert megjártam már mindkét tábort (a harmadikat pedig nem szeretném, bármilyen jól is mutatna egy futópalást- és szuperhősalsógatya-webshop), voltam már az évek folyamán többször újrakezdő, adott pillanatban éppen termékenynek nevezhető, illetve megkukult futóblogger is, bár ezt nehezen lehet függetleníteni az egóm méretétől és a hullámokban rám törő grafomániától sem. Most a változatosság kedvéért nem a rendszeres posztírást kezdem újra, hanem a futást. Mindkettőnek pontosan ugyanannyi értelme van, remélem, valahogy csak-csak megbirkózom az újabb típusú kreatív kihívással.

Téridővel bíbelődő, vég nélküli ingajáték,
Minden napra rávetülő, incselkedő cifra árnyék;
mosolyog, csak mosolyog.
Mint aki hatost dobott.

Volt időm hozzászokni az elmúlt év folyamán a futómennyiségek mértékegységében történt drasztikus hangsúlyeltolódáshoz a korábban olyannyira egyértelműnek tűnő kilométerről a jóval lecsupaszítottabb és szegényesebbnek érződő percre. Az új év annyiból hozott felüdülést ebben a nem túl szívderítő módszertani paradigmaváltásban, hogy a percek kezdtek ismét kilikké összeállni, a heti 150 minutum körüli mennyiség három futásra elosztva már ezer méterekben kifejezve is szabad szemmel látható tevékenységobjektumokat eredményezett (összesen pedig mintegy 22-24 egységet). Amíg be nem ütött a Covid-krach, épp elkezdtem kísérletezgetni privát futólaboratóriumom egyetlen rendelkezésre álló patkányán, vajon mit szól az alaposan leharcolt jószág a minden másnapi, azaz a kétheti ritmusban hét (7!) eseményes megerőltetéshez. Ezt az egész biztatóan alakuló tesztet vágta átmenetileg rövidre és tette egyelőre konklúzióhiányossá a vírus. Nem mondom egyébként, hogy a térdeim az újévi elhatározásom hatására a jótékony amnézia minden fájdalmat elfedő dunyhájába burkolódzva figyelik csupán a történéseket, de jelenleg egyáltalán nem vészes a helyzet, szinten tartásról, sőt, néha akár teljesen tünetmentes szakaszokról számolhatok be, amit az „óvatos bizakodásra okot adó” jelzős szerkezettel írhatnék le a legplasztikusabban. Ha sikerül ezt az állapotot konzerválva még két fokot feljebb szerencsétlenkednem magam a terhelés égig érő létráján, akkor olyan magasságokig kapaszkodnék, ahonnan értelmes félmaratoni berepüléseket lehetne kezdeményezni. A legelső diagnózis alapján ugye elviekben ilyesmikről nem is álmodhatnék.

Telt-tettrekész, tudatlan futólegény
napjaim immár végleg leperegtek.
A múlt édes-savanyú túrós lepény,

most éhes átkot szórok fellegeknek.
Futólét s nem lét peremén billegek,
de hitem szilaj, többé nem remeg meg.

Halljátok még hangom, Futóistenek?

A heti három (négy) futásom igyekszem multifunkciós tevékenységként felfogni. A legfontosabb cél természetesen a futás mint pompás dolog rendszeres gyakorlása, végre fél óránál hosszabb, egybefüggő periódusokban. Szokás mondani, a jót könnyű megszokni, nos, elszokni tőle valószínűleg nehezebb, de nem lehetetlen: néha kifejezetten zavarban vagyok, hogy akkor most tényleg, megint futok, szinte úgy, mint régen és ahogy egyébként sok-sok millió sporttárs épp abban a pillanatban a földgolyó különböző szegletében? Aztán mikor felzavarok egy-egy fácánt, vagy a dűlőn a kelő nappal szemközt haladva átszökell előttem egy csoport őz, akkor megnyugszom – igen, ez még mindig igencsak kedvemre való és csak jobban bele fogok merülni az idő múlásával újra. Az év első fele ugyanakkor az átgondoltabb rutinok kialakítására dedikált időszak, aminek jegyében az intenzitást nem eltúlozva, ám a monotóniát megtörve próbálom sokszínűbbé tenni azokat, amiket továbbra sem szívesen hívnék edzéseknek. Üres óráimban olvasgatok néha (szak)irodalmat, mostanában például ilyesmik akadtak a kezembe, de előkerestem a klasszikus, Fábián-Sajgó-féle A biokémia alapjait is, amiből azt szeretném felfrissíteni, hogyan kerül a laktát az asztalra (ráadásul a mai napig lenyűgöznek a citromsavciklus enzimjeinek elnevezései). Mindezeknek, valamint a Garmin Connecten keresztül próbálgatható, a legutóbbi posztban említett, beépített edzésterv hatására valami elfuserált 80/20-as struktúrát próbálok összerendezgetni magamnak. Az órarend mostani manifesztációja szerint a kétheti hetesből két alkalom a „bevezetés a tempófutásba” címet viseli, kettő pedig a klasszikus hétvégi “hosszú”, kínosan ügyelve a fájdalmasan lassú kivitelezésre (kivezetés a tempófutásból). A maradék három általában rövidebb (30-40 perc) könnyű, de ezeket néha a Jeff Galloway-es edzésterv alapján meg szoktam fűszerezni vagy egy kis hillworkkel (ennek komolyságához csak annyit teszek hozzá, igen, még mindig az Alföld közepén élek) vagy pedig a Magic Mile című gyönyörrel. Ez utóbbinál nem annyira a teszt eredményéből kalkulálható számok érdekelnek, hanem az, hogy kvázi legálisan szaladhatok néha legalább egy-egy majdnem padlógázos mérföldet. A történeti hűség kedvéért, a Covid előtt 6:47-et mértem (utána pedig hét perc fölött, lásd még következő bekezdés…), gimnáziumi sportágválasztón erre már majdnem azt mondanák, hogy érdemes lenne kezdenem valamit ezzel a futás dologgal. Ezt tulajdonképpen én is ugyanígy gondolom, kár, hogy pár évtizedet késtem vele.  Mint ahogy a lelkiismeretes, rendszeres nyújtással, valamint a megfelelő erősítéssel szintúgy, most azonban ezek sem hanyagolódnak el. Megtanultam az immár lezárult csoportos terápián egy nagy rakás funkcionális erősítő gyakorlatot, ezekhez innen-onnan folyamatosan csipegetek még hatásosnak tűnő figurákat, hogy aztán az egészet egyetlen kaotikus ritmikus sportgimnasztika-előadássá gyúrjam össze, amiben egyszerre kap főszerepet a négy szer, a labda, a (gumi)szalag, a szivacs meg a jumper…

Mert bírni kell, s a hibátlan,
züllött kakofóniában
meghallani Buddha szavát:
“Türelem, a kurva anyád!”

Óriási szerencse, hogy türelemből fölös készletet halmoztam fel az elmúlt időszak során (vajon ennek is felszökik az ára az infláció hatására?), mert nem én lennék, ha valami exkrementum nem keveredne valamilyen úton-módon az eddig leírtak alapján immár csudafinom, liszt, tej, tojás és olaj segítségével sütött futódesszertbe. Nevén nevezve a szart a palacsintában gyermeket: koronavírus utáni (indokolt vagy indokolatlan) levertség. Bő két hete számítok hivatalosan gyógyultnak, de talán-talán a mai 11k-val keveredek vissza végre a „rendes” kerékvágásba. Valószínűleg túl korán kezdtem el újra mozgolódni, aminek hatására mosott gólyafosként kóvályogtam cseberből-vederbe, és ez nem igazán töltött el földöntúli boldogsággal. Amennyire tőlem telik, óvatosra vettem tehát a dolgokat, elvégre kinek hiányzik az, hogy végül a földön hemperegve agonizáljak valami kósza szívizomgyulladás folyományaként? Más választásom persze nem is igazán volt, az energiaszintem szinte egyfolytában a legmélyebb tárnák alját kaparászta. Lassan mindenesetre ideje kilábalni, mert rohamosan (…) közeledik a futóemlékezet óta első terepversenyem, a Sasfészek Roham. A fáradtság-parancsnokként működő vírus által az ablakon kihajított energiakötegek és három hét okán egyetlen reális célom kivételesen a jóleső célbaérkezés lehet, noha ebben az állapotban sokkal könnyebb lenne jó szokásomhoz híven totálisan leamortizálni magam. A szintkülönbség egyáltalán nem tűnik leküzdhetetlennek (481 méter, szűk 15 kilin), viszont ennyit egyben legutóbb valamikor a szép- és egyben csúnyaemlékű 2019-es év októberében futottam… Jelen állás szerint Törzsolvasónk Karesszel megyünk, elvégre lassan három éve, hogy legutóbb együtt Waldorf&Statlerkedtünk a Kutyakaparó Futófesztiválon. Az utolsó szervezői közlés alapján szellősen leszünk, szóval jöjjön el Ön is, aztán iszunk egy csésze valamit.

the balancing act: low hanging carrots (and sticks)

“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”

Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.

Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben.  Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…

“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”

Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).

Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.

“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozással jobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”

Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.

A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.

“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”

Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).

Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:

Ceterum censeo: türelem, a kurva anyád!

The half-hearted rehab chronicles: old dog learning (old tricks)

I’ve got the spirit, lose the feeling”

When did punk rock running become so safe???”

Közeleg ismét az év vége, ilyenkor némileg értelmetlen, de kellően megcsontosodott szokásként boldog-boldogtalan visszatekint, emlékezik és éves toplistákat állít össze. Általában jómagam sem vagyok ettől mentes, tartozzam éppen az adott időpillanatban a vigyorgós, vagy a mosolytalan csoportba, bár azért inkább az utóbbiba csúszok bele többször. Idén azonban nem a fülig érő száj megformálása okozza a legnagyobb kihívást, hanem a retrospekció földöntúli nehézsége abban az esetben, ha egyszerűen nincs mire visszatekinteni. Deklaráltan futósblogként (ami persze csak átlátszó ürügy arra, hogy magam lehessek blogposztjaim (szuper)hőse) nehéz bármi hangzatos összefoglalót írni egy olyan évről, amikor gyakorlatilag nem futottam. Zsinórban másodjára. Volt viszont mozgásszervi restauráció orrvérzésig, ennek a részleteit azonban igen mélyreható alapossággal taglaltam az elmúlt bő négy hónap során, ám mivel ez a folyamat lassan a végére ér, az ünnepi alkalomra következzék most a tessék-lássék rehabilitációs históriák záró és egyben tökéletesen hétköznapi fejezete, a rehab-puzzle utolsó két darabjának helyre illesztéséről. Az összképet még az sem fogja tudni elrontani, hogy ezt a két darabkát nem lehet kutyafuttában (…) a megfelelő pozícióba pattintani, sőt, valójában két végtelen, néhol egymásba gabalyodó történetszál kezdődik a mellékszereplésükkel.

Már csak négy alkalom van vissza a csoportos terápiából (kicsit úgy hangzik ez, mintha valami AA-gyűlésre járnék, és tulajdonképpen ez csak enyhén légből kapott párhuzam, hiszen valóban hasonló problémáink vannak a sorstársakkal, akiknek leginkább a keresztnevét tudom, vagy azt sem), és nem szeretnék az öreg bútordarabok közé tartozni a helyen. A mendemonda szerint vannak ott egész évet, vagy akár többet lehúzó kuncsaftok is, de szent meggyőződésem, hogy ők elsősorban a társaság meg az önkényeztetés miatt járnak már inkább vissza. Esetleg tényleg annyira lassú, mégis konstans a javulási folyamat, ami ezt indokolja, de azért ez a kevésbé valószínű. Mondjuk nekem sem január közepére fog kialakulni a határtalan dinamikus stabilitás, az izmokat szintén lehet még hova nevelgetni, viszont erre önállóan is képesnek kell lennem előbb-utóbb. DAVID-gépeim, már csak az árcédulájukból kifolyólag is, nyilvánvalóan nem lesznek sosem itthon a pincében, de öt hónap szenzoros muszklikeltetés után megítélésem szerint bátran el lehet tolni a hangsúlyt teljesen a funkcionális gyakorlatok felé. Ennek szellemében nem csak figyelek és néha utólag akár jegyzetelek is, mikor milyen mutatványokat kell elővezetni a manézsban, hanem az utóbbi hetekben összeállítottam itthonra egy kisebb vándorcirkuszt azokból a gyógyászati segédeszközökből, amelyek felhasználásával a gyakorlatok kellően nagy százalékát reprodukálni tudom. A kilencvenes évek prehisztorikus rétegeiből fellelt egy pár kézi súlyzó alkotta kezdetleges arzenál így hirtelen igencsak megszaporodott, feltűnt a színen egy csomag gumiszalag, egy gymball, egy egyensúly-szivacs és az új fitnesz-kincseskamra koronagyémántjaként (majd beteszem a fa alá…) egy jumper. Ez utóbbi már talán enyhe túlzás, de tényleg valahonnan a mínusz végtelenből kell visszahoznom ezt a stabilitás-dolgot, ehhez pedig szükséges néha ágyúval lőni. A nagyobb befektetést igénylő szerek közül azért is erre esett a választásom, mert ez a felfújt gumibigyó kellően sokoldalú gonoszsággal felvértezett szülemény, gyakorlatilag minden testtáj abuzálható általa: feldobható vele a már a könyökön kijövő oldalplank éppúgy, ahogy egy kitörés vagy fekvőtámasz, a dead bug pedig sosem volt még olyan halálian jó móka, mint ennek a tetején trónolva (már ha épp sikerül ott maradni). Én speciel mostanában leginkább fél lábbal ugrándozok rá és próbálom utána megtartani magam szálfaegyenesen… Azt nem tudom, hogy leszek-e még valaha hosszútávfutó, de ha egy hosszútávfutót arról is meg lehet ismerni, hogy funkcionális erősítéseket végez, nos, akkor legalább néha össze lehet a jövőben téveszteni engem egy hosszútávfutóval. Ez “sajnos” egy hosszú távú projekt, folyamatos szinten tartással. (Csak azért írom le ennyiszer a hosszútávfutó szót, hogy önbeteljesítő jóslatként érvényt szerezzek az orvosi szakvéleménynek.)

Gondolom, sokak oldalát fúrja most már a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az az utolsó kirakós-darabka, ami még hiányzik a teljes értékű rehabilitálódáshoz és eddig egy szót sem ejtettem róla. Bár Önök igazán hozzáértő Olvasóközönség, így valószínűleg az erről szóló találós kérdésre kórusban vágnák rá az általam helyesnek gondolt választ: FUTÓÓÓÓTECHNIKAAAAAAAAAAAA! És hát bingo. Ha lenne Koffein Kapitány merchandise, most a fél raktárkészletet kioszthatnám a helyes megfejtők között, de nincs. Volt viszont egy olyan ígéretem magam felé, amely szerint ha heti nagyjából háromszor fél óra futás már több-kevesebb probléma nélkül képes rendszeresen lezajlani, akkor ebbe az irányba is teszünk lépéseket. Vélhetően nem lesz teljesen kidobott erőfeszítés a jövő szempontjából annyi év után megtanulni, vagy elkezdeni megtanulni rendesen futni – hobbi/amatőr futó szinten legalábbis. Elvégre ez az egyetlen dolog maradt még jelenlegi ismereteim szerint, ami fejleszthető a teljes értékű visszatérés reményében, mint a testet, és ezáltal az ízületeket érő terhelésre futkorászáskor komoly hatással bíró összetevő. Az elhatározás nagyságát és komolyságát mutatja a részemről, hogy csekély 13 év után eljutottam erre a pontra, míg a basszusgitározással kapcsolatban mindez húsz év után sem következett be (az pedig hatalmas szerencse, hogy nem mosógépeket szerelek ennyi ideje). Ez utóbbiba mondjuk még nem sérültem bele, noha akad ennek az ellenkezőjét sugalló képi bizonyíték a gyönyörűen összevérezett Squieremről, ami szintén magas szintű technikai képzettségről árulkodik.

Befizettem tehát magam a decemberi Chi Running tanfolyamra, mint időközben kiderült, szinte több futós ismerősöm ment már el erre korábban, mint ahány nem, van, aki meg is örökítette benyomásait. Nem tisztem megítélni a metódus hatékonyságát, de a módszertan számomra meggyőző, leginkább azért, mert akármerre kutakodtam a témában, a főbb dolgokat tekintve mindenhol ugyanaz köszönt vissza (törzs megfelelő pozíciója, kellő lépésszám, ha lehet nem túl nagy lépésekkel és nem odabaszva a sarkadat, és ha az eddigiek nagyjából mennek, akkor a kezeddel inkább segítsd a folyamatot, ne gátold). Az ördög persze a részletekben lakozik ismét csak, és azt az 5-7 dolgot, amire figyelni érdemes és nem árt betartani, egyszerre tűrhetően csinálni nem pár perc megtanulni/összehangolni. Nekem biztosan, mert szignifikáns kocafutóként van bőven rossz beidegződésem, és az szintén fixa ideám, hogy egy teljesen más alakúvá transzformált test sem kifejezett segítség mindennek a tetejébe. Néha, amikor elszomorodom a dinamikus stabilitásom katasztrofális fejlettségén, akkor is ezzel nyugtatom magam. Egy torzújszülöttnek minden propriocepció új.

Maga a tanfolyam hamar elröppent, alapvetően élveztem, noha legtöbbször, amikor valami újat tanulok, az első pár rávezető gyakorlatnál totálisan elveszett vagyok, de rendszerint jön egy pont, amikor ez, ha nem is teljesen, de átbillen. Most is valami hasonló történt, a nap folyamán, ahogy végigmentünk a technika különböző darabkáin (pozíció, dőlés, csípő-lambada, lábak/sarok, kezek és így tovább, ha van tovább, talán már csak a lépésszám maradt ki), az éppen elfogadható és a siralmas között ingáztam (lefordítva jobbára szimplán szar volt a végrehajtás), aztán mikor egyben próbálgattuk az egészet, hirtelen legalább valamennyire összeállt a mozgás. A nap végén, a közös videózáskor/értékeléskor/elemzéskor az oktató, Szofi nekem adományozta a legtöbbet fejlődő nebuló titulusát – ezt ha jobban belegondolunk, kétféleképpen lehet a legkönnyebben kiérdemelni. Az első, ha már egy nap után káprázatos módon sikerül reprodukálni a kívánt mesterfogásokat, a másik pedig, ha valaki annyira mélyről indul, amihez képest egy gyenge átlagos állapot is hipertérugrásnak tűnik. Az Olvasóra bízom annak kitalálását, nálam melyik verzió lépett életbe, annyit segítek, nem az első. Ahogy az az aktuális futóportfóliómat tartalmazó promóvideóból kivágott lenti képen megfigyelhető, szinte minden a helyén van, ugyanakkor semmi sincs tényleg a helyén, a legproblémásabb rész az 5,5 kg-os fejem, ami jól láthatóan kilóg abból az egyenesből, ahol lennie kellene, kis barátaival (váll, csípő, ilyesmi) együtt. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ez szintén egy viszonylag hosszú távú projekt.

Ezzel körülbelül a végére értünk annak, amit elmondhatok arról, milyen meggyötört, de nem teljesen reménytelen térdízületekkel visszatérni a futáshoz. Dióhéjban: irgalmatlanul körülményes, és szép lassan kiöl legalább két dolgot a futásból, amit talán a legjobban szerettem benne. Nevezetesen azt, hogy nem muszáj jól csinálni, illetve részben ehhez kapcsolódva a spontaneitást. (A “ki tudja, hol lesz a plafon?”-verkli kurbliját most kivételesen nem veszem elő.) Rosszul csinálod? Szétcseszed a térded. Hülyeséget/meggondolatlanságot/bohóságot csinálsz? Szétcseszed a térded. És ez nem annyira jó, mert számomra a futás nagyon ritkán szólt arról, hogy mindent halálos pontossággal optimalizálva, a testem templomként építgetve, körzővel megrajzolt íveken teljesítek aprólékosan kidolgozott programokat. Persze, mondhatjuk erre, meg is érdemeltem a sérülést, olcsó flow-nak híg a leve, de ettől még nekem ha valami, akkor ez a jelenlegi pilinckázás a kilépés a komfortzónából, nem például heti 90-100k futás, amit utólag (talán már akkor is) leginkább gátlástalan dagonyázásnak neveznék a komfortzóna mértani közepében. De biztosan az élet akar most nekem tanítani valami fontosat. Kitartóan próbálok nem odafigyelni rá. És tulajdonképpen a spontaneitás nem tűnt el teljesen: egy hétnél távolabb nem érdemes az aktivitást tervezni, elvégre ki tudja, mit ad ki éppen a félkarú térdrabló. 4-5 hónapra előre is csak azért, hogy valami minimális orientáció legyen. Nekem most a Muzsla Trail ez a ködkürt, ha nem dől össze minden menet közben, négy hónap múlva realitás lehet egy ilyen táv. Összességében most már “csak” azt kell kideríteni, hogyan lesz valami ugyanolyan, mint amilyen már nem lehet. A 2022-es csapdája.

limiting the limits: mitigation imitation

“When you talk like that, you make me real nervous. No, don’t be inviting me to your funeral service. Throw down your fucking chips, let’s play for keeps this time.”

“I am trying hard to stand tall, I am not sure if I am trying at all.”

Volt néhány pillanat a nyár folyamán, amikor feltett szándékom volt törölni a blogot a gecibe. Ezek a pillanatok számos olyan más momentumot követtek az elmúlt bő másfél évből, amikor méltósággal, vagy legalábbis kevéssé arcpirító módon abbahagyhattam volna ezt az egész futóblogosdit. És amennyire ezt nekem el lehet hinni, ezúttal valóban mindössze egy hajszál választott már csak el az elengedéstől. (Bár talán 1fiatalember törzsolvasónk tudja a legjobban, hogy ez a hajszál milyen hajóvontató kötél-vastagságú tud lenni az esetemben.) Végül hogy, hogy nem újfent győzedelmeskedett a magamutogató grafománia az önsajnálat és a destruktív depresszió újabb hulláma felett. Ennek a “fordulatnak” persze már nagyjából egy éve megágyaztam: olyasmit írtam akkor, hogy eljön majd egyszer az a pillanat, amikor nekiveselkedem ismét ennek a futkorászós dolognak a járulékos dokumentációval együtt, így Önök pompásan szórakozhatnak majd az eddigieknél is látványosabb szerencsétlenkedésemen, amíg bebizonyosodik, hogy van, ahonnan tényleg nincs visszaút. Nohátakkor, ej uhnyem.

Hogy miért pont most, milyen kulcsingerek és körülmények hatására folytatódik térdszappanoperánk a megközelítőleg harmadik évadával, ahhoz röviden összefoglalnám az előzményeket. Maroknyi rendszeres olvasóm persze nagyon jól ismeri az előzményeket, és azzal szintén tisztában van, miért szükséges ez az újrakeretezés a részemről: a kiragadott igazságmorzsák megfelelő sorrendbe állítva és kellő egyéb információval kiegészítve megteremthetik a tudatosság illúzióját, mely szerint a közelmúlt összes csetlése-botlása tulajdonképpen egy igen agyafúrt mesterterv része volt csupán, amelyhez képest William Foster nyílegyenesnek (láttatott) útja Los Angelesen keresztül is csak bolyongásnak tűnik egy labirintusban. I’m going home.

A probléma gyökere alapvetően két külön szálon fejthető fel. Jelenkori, múló (?) rokkantságom egyrészt köszönhető a meglehetősen durva (és végül kurtára szabott) 2019-es futószezonomnak, aminek megkoronázását a P85-tel képzeltem el. Mindenképpen parádés ötlet volt pár év vegetálás után, szinte minden átmenet nélkül amatőr futókarrierem legnagyobb terheléssel járó évét beiktatni. Másrészt az ízületek elhasználódásának kezdetét egybehangzóan 40 éves kor körülre teszik a hiteles és hiteltelen források egyaránt, én meg ugye véletlenül éppen ezt a nem feltétlenül matuzsálemi, de gombócból már azért egy kisebb vödörnyi kort értem el akkoriban. A helyzetet némileg súlyosbította (…), hogy az idő múlásával mintegy négy évtizednyi gyakorlatra tettem szert abban, milyen kövérnek lenni. (Már úgy rendesen, nem teltnek, vaskosnak, vagy vasgyúrónak, hanem valóban dagadtnak, a szó legnemesebb értelmében.) Ezek után az, hogy azon a nyáron már pár óra ülés után csillagokat láttam, ha felálltam, nem annyira meglepő, az már inkább, hogy leszartam ezt és a hasonló mikrojeleket, és akkor mentem csak el orvoshoz, meg MRI-re, amikor már egy ültő fektemben is lüktetett a térdem.

A teljesen pontos diagnózis azóta sem ismert (illetve sok hozzáadott értéket nem is hordozna számomra egy egytől négyig terjedő skálán tűpontosan meghatározott kettes), mert amennyit megtudtam, az épp elég volt ahhoz, hogy az elkövetkező hónapok (évek, basszameg, évek) teendőit és még inkább tiltásait meg lehessen határozni. Az MRI alapján a porc vékonyabb, bár ez valószínűleg a kivételes genetikával és nagy fokú testkultúrával rendelkező, ellenben mindezek mellett korábbi, az ízület szerkezetét befolyásoló sérüléstől és túlsúlytól mentes életet élő kevesek kivételével ebben a korban már szinte természetes. A meniszkuszaim kellőnél darabosabb szerkezetét azért jó eséllyel a túlságosan aktív életmódomnak köszönhetem. Abban egészen biztos vagyok, a reumatológus amellett, hogy nem fektetett túl sok energiát abba, esetleg feltegyen-e egy másik lemezt, vagy ledarálja a magamfajtának szóló standard monológot (ledarálta), teljesen egyértelműen be is akart fosatni. Vagy csak szimplán nem bízott abban, képes vagyok megközelíteni az ideális súlyt, illetve képes vagyok bármilyen épeszű egyéb terápiás tevékenységre. Ez elsőre úgy hangzik, mintha neheztelnék egy kicsit, pedig ha hozzám, mint ízületekkel foglalkozó szakemberhez állított volna be egy középkorú, meglehetősen kövér ember azzal, hogy terepultrákat fut, miért fáj a térde, valószínűleg csak annyit válaszoltam volna: szerinted? Ha az invazív beavatkozásokat leszámoljuk, egyébként valóban igen szűk tartományban mozoghatunk, amikor végigpörgetjük a számba jöhető terápiás opciók színes katalógusát. Mivel a porckopás népbetegség, erről könnyen meg is győződhetünk, hiszen az internet bugyraiban végtelen mennyiségű tartalom lelehető fel arról, miképpen menedzselhetjük romlásnak indult térdeinket. Ezek gyakorlatilag száz százaléka vérmérséklet és fogalmazásmódbeli eltérésekkel ugyan, de a következő tartalmazza:

  1. Szabadulj meg a túlsúlytól!
  2. Erősítsd meg a térded stabilitását adó izmaidat (beleértve a törzs csatolt részeit)!
  3. Az intenzív, nagyobb terhelést jelentő (sport)aktivitás csak másvalakivel történhet meg. Ami veled történhet, az az úszás, a síkon biciklizés, a séta és egyebek (amennyiben kellő bemelegítéssel, levezetéssel, nyújtással párosul mindez, maximalista futócipőben, puha talajon, tudatos táplálkozás mellett), amiknek viszont meg kell történnie, mert az átkozott porc állapota a tétlenség esetén is romlik. A térd arra van kitalálva, hogy mozogjon – sem túlterhelni, sem tunyaságra kárhoztatni nem tanácsos.

Semmi meglepő nincs abban, hogy jómagam is az 1. és 3. pontot kaptam jótanácsként. Itt mindenképpen fontosnak érzem, hogy kitérjek arra, mennyire lenyűgöző berendezés a térdízület. Elsőre nem tűnik akkora durranásnak a combcsontot, meg a lábszárcsontokat összekötni, ám valójában az evolúció egyik kiemelt ajándéka a modern ember számára ez a műremek, amiért nem lehetünk elég hálásak az elő-előemberek millióinak, akik feláldozásra kerültek a deréktől lefelé végtelen mennyiségű izmot, szalagot, szinuviális folyadékot és sok más egyebet tartalmazó, komplex rendszer kifejlesztése és bámulatosan finomra hangolása során. Elvégre futásra születtünk. Egy idő után egész biztosan. Az egyetlen árnyoldala ennek a hihetetlenül találékony és összetett szerkezetnek, hogy végtelen sok dolog megbonthatja az egyensúlyát, lásd még népbetegség-jelleg. Magyarán millió és egy oka lehet, amiért kopni kezd, vagy fáj, és ez igencsak egyénfüggő, ebből kifolyólag a terápia szintén. Mindennek tetejében ha épp nehezen, vagy nem küszöbölhető ki az eredeti probléma, akkor tényleg baj van. Ugyanakkor az emberi szervezet méltán híres a regenerációs képességéről, amiben mindig bízhatunk. A témában utazó ortopédusok weboldalain például szinte mindig lehet olvasni az anekdotikus triatlonistáról, aki ironmaneket teljesít, gyakorlatilag a térdében fellelhető bárminemű porcborítás nélkül. Természetesen ők a ritka kivételek, de az alkalmazkodóképesség mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy (túl sok helyen olvastam ahhoz, ne legyen igaz) ameddig nem fáj a mozgás, addig nem löki magát az ember automatikusan a térdprotézis irányába, vagyis (ahogy az a fentiekből már részben kiderült) a mozgás kell a térdnek, azt pedig egyéne válogatja, hol van és meddig tolható az az aranyegyensúly, ami még éppen belefér.

Valahonnan innen, plusz a mélyletargia bűzös, iszappal telt bugyraiból indultam el 2019 őszén az uszodába, illetve a rendszeres séta/túra, valamint a kevés kalória irányába. Annak ellenére, hogy próbáltam magam meggyőzni a totális csődről és reménytelenségről (amit tulajdonképpen a mai napig igyekszem nem abbahagyni, jobb lesz nem keservesen csalódni), egy, a gondolkodásmódomhoz illeszkedő, faék egyszerűség “tervet” kidolgoztam. Ráadásul a lemondó felhangok ellenére nem indultam végtelenül rossz pozícióból. Ha túlterhelés nélkül, soványan és megfelelő erősségű izomzattal jön elő a fájdalom, akkor a mozgástér nagyítóval vizslatható mindössze, én azonban a spektrum túlsó végén foglaltam el az alaphelyzetet, hiszen ha bármit máshogy csináltam, rögvest ráfoghattam: terápia! A megnyitás azonban egy e4-nél fejvakarósabbnak tűnt, elvégre az elmúlt 30 évben inkább kevesebb sikerrel kísérleteztem a súlyom normalizálásával, amit pedig minden további lépés előfeltételéül szabtam. A témáról viszont itt már túl sokat írtam, a lényeg: azon a múlt heti állapotfelmérésen, amiről a későbbiekben részletesebben lesz még szó, 86 kilónak mértek (BMI: 23,9), vagyis 33-34 egység veszteséget jegyezhetünk fel 2019 novembere óta. (Tényleg zárójelben jegyzem meg, ha már eddig elzsírtalanodtam valahogy, a végcél most már 79-82 között valami, kizárólag azért, hogy elmondhassam akár csak egy napra: ‘ideális’ a súlyom. Jelentsen ez bármit.)

A dolgok itt kezdenek érdekessé válni. Nem állítható, hogy teljesen tünetmentes lettem, de határozottan érzek javulást, főleg mióta kilencven alatt vagyok, sőt, inkább úgy fogalmaznék, sokszor már el is felejtem a térdproblémát. A krepitálás minimális, a fájdalom pedig egy tízes skálán maximum egyig megy fel, ami annyit jelent, érzem, van térdem. Ez az állapot egyébként rohadt idegesítő, mert sem nem fáj rendesen, és teljesen megfeledkezni sem tudok róla huzamosabb ideig (bár az is igaz, hozzászoktam a jelek túlfigyeléséhez). Bő másfél év után elérkezett tehát az idő a második fázishoz, amikor az eredeti tervek szerint megmutatom csodálatos térdeimet egy olyan ortopéd orvosnak, aki sportolókkal (is) foglalkozik, így nem csípőből az “eszébe se jusson futni pár ezer méternél többet” című kezelési javaslattól indulunk. Végül a két döntőbe jutott szaktekintély (dr. Erdélyi versus dr. Majzik, de azt is mondhatnám, kézilabda versus jégkorong válogatott) mérkőzését előbbi nyerte volna, mivel az egyik barátom, akinek műtötte a térdét ajánlotta, másrészt időpontot is hozzá tudtam foglalni hamarabb. A volna szócska azonban odatüremkedett, mivel másfél héttel a termin előtt hívtak, mégse lesz aznap rendelés, így két hetet minimum csúszott volna a vizsgálat. Kicsivel később rájöttem, az áttolt időpont nekem mégsem lesz jó, mindeközben pedig elfogyott sok más opció, a szeptember vége meg már tényleg túlzásnak tűnt. Újratervezés, vagy inkább kiskapukeresés. Egy másik barátom, akinek szépen rendbe tették a derekát, ajánlotta a DAVID klinikát, akiket már én is kiszúrtam korábban (hihetetlen egyébként, mennyi szart összeolvastam a porckopásról), és figyelmesebb inspekció után konstatáltam, az eredetileg kinézett doki biztosítja számukra a szakmai háttértámogatást térd- és vállügyekben, vagyis a problémásabb esetekben vele konzultálnak. Ezek után nem sokat töprengtem, jelentkeztem, visszahívtak és lett időpontom állapotfelmérésre, véletlenül épp aznap, amikor eredetileg orvoshoz mentem volna.

Ha röviden össze kellene foglalni a DAVID módszer lényegét, akkor azt mondanám, a korábban felsorolt három alapvető terápiás tevékenységből az eddig általam elhanyagolt kettes pontot tölti meg a maximális korszellemmel: izomerősítés adatszteroidokon. Szenzorokkal felszerelt, speciális gépeket fejleszt a finn-német cég (viszonylag régóta), amikkel célzottan erősíthetők egyenként az ízületi fájdalmakban érdekelt izmok. A méréseknek hála ráadásul teljesen személyre szabható és nyomon követhető a program, miközben minden adatot gyűjtenek, letárolnak és elemeznek a felhőben, MI-vel, ahogy az manapság kézenfekvő. Többször értekeztem ezen az oldalon arról, mennyire gyűlölöm, ha a futást túloptimalizáljuk. (Bár tulajdonképpen nekem mindegy, amíg kihagynak belőle, hidegen hagy.) Sosem az volt az elsődleges célom a futással, hogy csúcsra járassam a rendszert, és ne maradjon semmi a genetikai lehetőségek és az elért eredmény között, elvégre van elég olyan szegmense az életemnek, ahol a maximalizmus feszít. A sors fintora, hogy a rehabilitáció érdekében ebbe az irányba kell kutakodnom, és ez a módi adhatja meg a végső választ a terhelhetőség kérdésre, elvégre ha (higgyük el ezt az egyszerűség kedvéért) objektív mérések alapján rendben vannak a végtagok, és mégsem működnek, akkor már csak az invazív megoldások maradnának, amikkel pedig nem szeretnék és nem is nagyon tudnék élni.

Ezek után némileg fatalista hangulatban zötykölődtem Hűvösvölgy felé. Némi gonoszsággal mondhatnám, maga az objektum gyakorlatilag egy speciális eszközökkel szerelt edzőterem, ahol a személyi edzőket terapeutának hívják. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, majd átöltöztem játszósba, és érkezett is a lány, aki levezényelte az egész folyamatot. Maga az állapotfelmérés három felvonásból állt. Az első a beszélgetős rész, egyfajta anamnézis, amikor átvesszük, mi a baj, hogyan is kerültem én ide és mit szeretnék elérni. Szegény terapeutám egy életre megtanulta szerintem, hogy egyszerűen imádok a futómúltamról beszélni, nagyjából duplájára nyújthattam szóvirágaimmal ezt a részt, miközben a papíron nem nagyon gyűltek a lejegyezésre érdemes információk, csupa fontos dolgot szőttem tehát a mondandómba. Arra azért kilyukadtunk a végén, hogy én azért még futnék 4-5k-nál többet is, ha egy mód van rá. A második rész az nagyjából az itt megtekinthető módon zajlott, vagyis válogatott szalag- és lábcsavargatási technikák közepette válaszolgattam az “Ez fáj?” kérdésre – némileg magamat meglepve egy kivétellel végig nemmel, és az az egy is inkább kellemetlen volt, mintsem fájdalmas. Még a végén kiderül, hogy csak kényeskedek mint egy gyerek. Fény derült még arra, hogy a hajlítóim meg vannak rövidülve kicsit, bele sem merek gondolni, mennyire csinálom jól a heti három nyújtásom, vagy mi lenne ezek nélkül a helyzet…

És végül természetesen jött a lényeg, amikor egytől egyig kipróbálhattam a végtelenül precíz kínzóeszközöket (talán hat darabot, a linkelt módszernél van promóvideó, amin megtekinthetők). Amikor az elsőbe beszíjaztam magam, eszembe jutott, hogy olyanok ezek az izék, mint a Vogon költészet élvezetére szolgáló bútordarabok. Miután megfelelően belehajtogatja magát az ember bármelyikbe, gyakorlatilag csak egy bizonyos területet tud megmozdítani, miközben a gép méri a kifejtett erőt és az elmozdulás mértékét is. Két üzemmód van, edzés és teszt, az elsőnél az előre meghatározott terhelés és ismétlésszám reprodukálása a cél. Ezzel szemben a teszt abból állt, hogy adott szögben rögzített gépen három ismétlésben próbáltam megmutatni, mennyire erős az éppen soron következő izomcsoport (spoiler alert: kevés kivételtől eltekintve kurvára nem az): elsőre 60-70 százalékos erőkifejtéssel megérti a mérés alanya, hogy mi a pontos teendő, majd két teljes erőbedobásos mutatvány következik, amit valós időben lehet követni az igen okos kijelzőn. Ez utóbbin a saját görbe mellett kirajzolódik az a referenciaérték, amit sok tízezer ember eredményeiből ki tudja hogyan, de meghatároztak, és azt mutatja, az adott nemű, korú (és talán az előzetesen felvett egyéb adatok alapján meghatározott felkészültségi szintű) versenyző számára mik lennének a kívánatos értékek (a futáshoz meg leginkább ezek az értékek +10 százalék…) Az erőlködés előtt még amolyan bemelegítésképpen a mozgástartományt rögzítik, illetve ahol van értelme (hasizomnál kevéssé, de a lábaknál nyilvánvalóan), ott a két oldal külön-külön is lemérésre kerül, majd pedig a kettő együtt szintén. Az eredmények így három dimenzióban állnak rendelkezésre, úgymint mobilitás, erő és egyensúly. Mivel még a hétszentség is szabadalmakkal védett a módszer körül, sokáig gondolkoztam, megosszam-e itt az állapotfelmérő lapom, végül mindent kivágtam belőle, csak a kategóriák nevét hagytam meg, és azt, a saját eredményem mennyiben tér el a referenciától (ezt/hasonló görbét tudományos cikkekben láttam megosztva, talán nem kell dollármilliókat fizetnem, mert kitettem):

Nos, mint látható, a mobilitás az igen biztató, minden fordul, tekeredik, csavarodik addig, ameddig kell, sőt, három értékem átlag feletti. Ezzel nagyjából az összes pozitívumot el is soroltuk, így a legelején, bár szerintem bizonyos szempontból ezek a legfontosabb eredmények. Az izmoknál néhol kifejezetten siralmasnak tűnik a helyzet, ami még a görbe alsó traktusában becsúszik a pozitívba, az a két hajlítóm külön-külön. Itt sem pozitív a végkicsengés, a mai napig nem értem, hogyan sikerült a kettővel együtt mélyen referencián alul teljesíteni. Egyetlen igazán kiugró kivétel van, írtam is róla, hogy hébe-hóba próbálok beiktatni törzserősítő dolgokat, ez szemmel láthatóan sikerült (+18%), bár én azt hittem, nem ennyire egydimenziós az, amiket csinálok. Az erő-deficit mellett igen jelentős különbségek vannak a két oldal, vagy éppen a hajlítás/nyújtás között, szóval a balansz az leginkább olyasmi, ami csak másvalakivel történhet meg. (Mellesleg valamilyen szenzor szerint a buksim éppen 5,5 kg. “Nem az enyém már a kezem, a lábam és a fejem, az is csak egy adat.“)

Ezek után természetesen a verdikt nem lehetett más, mint az, hogy csináljak végig egy 12 alkalmas terápiát, aminek során a már említettek szerint a felmérés alapján patikamérlegen adagolt terhelésnek köszönhetően a most rossz felé lógó görbeértékeket kezdenénk el terelgetni a jó irányba. És akkor a futásnak végül is mennie kellene (fél-deja vu, lásd “lehet még ezzel futni”). Még csak 95 százalékban beszéltem rá magam (nekem és nekik is jobb lenne a szeptemberi kezdés, még visszahívnak), sokat kell érte utazgatnom, nem is olcsó (bár gyors, egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján a hasonló, személyre szabott gyógytornákhoz/rehab programokhoz viszonyítva versenyképes árazású), de ha már elég mélyen bementünk a zsákutcába, menjünk koppanásig, hátha mégsem zsákutca. Elvégre még mindig akad min javítani, és így esély is van a javulásra. Mindenesetre maga a folyamat és a méricskélés az eredménytől függetlenül jó élmény volt, letesztelhettem az egyik state-of-the-art (vagy ahhoz közeli) szolgáltatót, akik teljesen professzionális benyomást keltettek.

UPDATE: a heti nagy státuszértékelésen végül a főterapeuta megpirosozta a nevemet, gondolom leginkább azért, mert nem lehet teljesen kizárni némi meniszkuszbeszakadást, és ebből kifolyólag az ízületi résben kalandozó porcdarabkákat meg törmelékeket. Szóval amikor visszahívtak, időpontot egyeztettünk, csak nem tornára, hanem orvoshoz. Tulajdonképpen ez tervben volt egyébként is (…)

Ez a helyzet most, folytatom egyre elkeseredettebb utóvédharcomat egy marginális dzsungel félreeső szegletében, elvégre tudom, a világnak szüksége van Koffein Kapitányra. A kérdés már csak az, hogy adott esetben nekem mennyire van még szükségem a futásra…

the child is grown

Egy évvel ezelőtt ilyen tájban már nagyban habzsoltam a saját magamnak szervírozott, meglehetősen sajátos születésnapi ajándékom, amire természetesen nem egy kávéházi szegleten került sor, hanem a bosnyák hegyekben. A masnival átkötött, első osztályú szenvedést akkor igencsak körmönfont jutalomjáték-jellege mellett amolyan bevezetésnek is gondoltam a terepultra világába. A sors (olyan ez, mint Hofinál a múlt hibás döntései, sors=saját hülyeség) aztán másképp hozta.

Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek, írta egykor Heltai Jenő, és én mindig kínosan igyekeztem ügyelni rá, nehogy véletlenül valaha teljesen fel kelljen nőnöm. Amellett, hogy ezt a törekvést néha nehéz elhatárolni az infantilizmustól, egyre kevésbé érzem a projekt sikerességét. Sok olyan dramaturgiai pont van az ember életében, amit fontosnak tartanak a felnőtté válás szempontjából, és ezekben valószínűleg több-kevesebb igazságtartalom mindig van, ráadásul ez a kérdés roppant szubjektív. Én azt hiszem, ezen dolgok nem létező rangsorában az első megszervezett temetés igen előkelő helyet foglal el. Nagyapám sajnos nem várta meg, amíg teljesen elkészülök a gyümölcsöse rendbehozásával, és pár nap híján 88 év után elhagyta ezt az árnyékvilágot. Mivel apám ideje nagy részét egy másik, sokkal békésebb dimenzióban tölti, rám hárult az ilyenkor szükséges teendők teljes köre, ami annyiból hálás, hogy nem hagy sok időt az egyébként is kontraproduktív elmélkedésre. Ettől persze még sok mindent rág meg és értékel az ember ilyenkor, a maga elé bámuláson túl. Ezek nagy része óhatatlanul közhely, másik része pedig annyira családregény-specifikus, hogy nem tűri a nyomdafestéket. A kettő közös halmazába eső tételek közül a mindenféle, sokszor összefüggéstelen emlékképekből az mindenképpen kikristályosodik, milyen markáns hatása van a gyerekkorban a szülőktől elsajátított mintáknak, és ezek a minták hogyan haladnak akár generációkon át, még akkor is, ha némelyikük, vagy kiváltképp némelyek rekombinációja meglehetősen toxikus/kontraproduktív. A saját, leginkább egykori futóstílusomból szintén akadnak olyan beazonosítható összetevők, amik gyökerei jól visszakövethetők akár a múlt század első felébe… De itt ezt abba is hagyjuk, elvégre minden egyedik sorozatgyilkosos film/sorozatepizód tulajdonképpen erről szól.

A temetés másnapján volt az idei Szent Iván éji Sóút, amit tavaly ugye futottam, idén pedig, ha már sikerült minimálban megrendezni az ismert körülmények ellenére, leginkább fejkiszellőztetésre használtam. Meg térdnyomorgatásra, mert előrelátó módon begumizott ízületekkel trappoltam a sötét éjszakában, illetve az egyre világosabb hajnalban. Idén is kimaradt a fürdőzés, mert bár most nem rohantam, a koronavírus utáni nyitás miatt a termálmedencéket csak 1-2 nap múlva tervezték feltölteni a célban lévő strandon, a normál medencébe meg ha belemászok, a nagy fehér bálna rögvest egy izomgörcsgombóccá transzformálódott volna a derült égből 50 kili leténfergése után. Meglepő (…), de az Alföld még mindig éjszaka a leggyönyörűbb:

IMG_20200620_2201372

Voltam időközben térdspecialistánál is. Magam helyett viszont anyukám vittem, akinek az elmúlt hónapokban annyit romlott a porckopás a térdében (…), hogy gyakorlatilag mozgásképtelenné vált. A dolog annyi tanulsággal szolgált, hogy az utóbbi időben tényleg kikupáltam magam a témában, semmi új, vagy meghökkentő nem hangzott el. (Tudták például, hogy egy innovatív kezelés során rizsszem nagyságú ép porcdarabot vesznek ki a szervezetből, ami laborkörülmények között kiválóan felszaporítható, és egy hálószerű struktúrán visszaültethető? Már ha bizonyos feltételek fennállnak. Mindössze 2 millió forintba kerül. Persze térdenként.) Pedig másodjára egy, a hasonló defektus degeneratív természetével még meg nem barátkozott páciens volt előttünk, és a vékony ajtónak hála végig lehetett hallgatni egy gyors, ám részletes fejtágítót a mibenlétről. Most majd jól megfigyelhetem két, arcátlanul drága injekció hatásmechanizmusát, papíron a teljes kiteljesedés eléréséig két hónap is eltelhet.

A kis intermezzo alapján a saját kilátásaim nagyjából ugyanolyanok, mint pár hónapja. A térdeimmel lehet teljes életet élni, ha a teljes életet futás nélkül képzeljük el. Ráadásul mivel a fenti események miatt elég nehezen tudtam mostanában a súlyoptimalizálással kapcsolatos teendőimre érdemben koncentrálni, megrekedtem az eredetileg kitűzött céltól jó 5-6 kiló távolságban, ráadásul ezt a célt időközben még további 7-8 egységgel megfejeltem, aminek eredőjeként továbbra is megközelítőleg három hónapra vagyok bármi érdemlegestől, csak azt nem lehet tudni, hogy ez a három hónap a következő három hónap lesz-e. Mivel igencsak vonzódom a teátrális megoldásokhoz, a tavalyi utolsó érdemi futásom idejére jó lenne megérkezni. A térdeim egyébként jönnek, mennek, megállnak, vagyis teszik a dolgukat, igazából nem is fájnak, de már csekély megerőltetéstől rögtön jelentkezik a szokásos, mogyorómajszolás hangjaira emlékeztető, szörnyen alattomos sutyorgás. Mivel eltelt már bő három hónap az első kakastaréj-kúra óta, nem annyira régen belekezdtem a másodikba, ártani nem árthat, bár érzésem szerint ennyi erővel akár málnahabbal is kenegethetném a térdkalácsom.

Igen furcsa egyébként, hogy újra bárhol-bármilyen ruhadarabot meg tudnék venni, teljesen konfekció-kompatibilisek lettek a méreteim, noha ez alól némileg kivételt képeznek a combjaim, amik a sok zsír rapid, helyenként hegyre fel történő mozgatása közben eléggé elhatalmasodtak az elmúlt években… Érdekes módon ez a konformitás kevésbé igaz a kerékpárokra. Komolyan elgondolkoztam egy túrabringa beszerzésén, mert igazából a szótáramban nincs már szó arra, mennyire unom a képmutató módon regenerációsnak hívott sétáimat. (Azt nem tudom, mennyi ebben a futással kialakított rutin csakazértis fenntartása, de rosszat biztos szintén nem tesz heti 30-40k, 5-6 részletben.) Észszerű alternatívaként merül fel az óvatos, sík biciklizés, viszont arra kellett rájöjjek, a nekem ideális 58-60 centis vázméret már eléggé behatárolja a választási lehetőségeimet. Mondjuk ha már a térdeim egyébként sem működnek, esetleg kiamputáltathatnám őket, akkor kisebb bicaj is jó lenne, de végül azzal sem lennék előrébb, elvégre a dolog jellegéből adódóan bármilyen defektes térd mégiscsak szükséges a tekeréshez. Szóval az idei szülinapi ajándékom valami megfelelő ár/érték arányú vasalumíniumparipa lehet, mondjuk valami ilyesmi (ezt egyébként jó eséllyel itt gyártották nem messze, Tószegen).

Mivel a világban egyensúly van (hosszú távon egész biztosan), azért történnek jobb dolgok is, még ha nem is arra gondolok elsősorban, hogy a világ kávéfogyasztása a karantén alatt lecsökkent. Hanem például az igazán bátor Boston Marathon UK szervezőire, akik a járványra fittyet hányva a jelek szerint idén is megtartják a tavalyi szembeszélben fejreállásom apropóját adó rendezvényt. Sok egyéb dolog történik, amit régen keresztedzésnek hívhattam volna (nyílászárókat festek, érik a paradicsom stb.), idén ezek ismét csak dolgok. További apró, nyugodt sziget a nyakam körülölelő fos tengerében Törzsolvasónk Karesszel alkotott szobapunk gitárduónk kiegészülése Zoli barátommal az üthető berendezések mögött, így most heti-kétheti rendszertelenséggel tartunk terápiás összejöveteleket (én a Tele Hólyag munkanéven emlegetem a projektet magamban, de azt hiszem, ez korántsem konszenzuális).  Mivel basszusgitározni kicsit, énekelni pedig egyáltalán nem tudok, viszont az alapszabály szerint mindenki azokat az örökzöldeket énekli, amiket az összeszokáshoz személy szerint javasolt, akadnak azért vidám pillanatok, elvégre miért is menne flottul a kettő együtt? (Kicsit Viktor Tugelbendes így a dolog részemről… “Can’t sing, can’t dance, can handle a sword a little”) De a lényeg a zenélés, elvégre a muzsika sok mindenre gyógyír. Tán még porcot is tud növeszteni.

 

beer quest

A Kapitány a szájához emelte a kávéscsészét és komor arccal hallgatta a tetőn kopogni kezdő esőcseppeket. Két hónapja nem esett. Mikor máskor kezdene hullani az angyalok izzadtsága, mint akkor, amikor elindul az ismeretlenbe. Tapasztalt kalandor volt, aki végigportyázta már a kontinenst. A teste megsínylette a hosszú évek csetepatéit, nem volt már a régi, a tűz azonban nem veszett ki belőle teljesen. Régóta tervezett egy magányos küldetést valahová, ahol meglepő módon még sosem járt, pedig alig félnapi járóföld az út az otthonától. “Viharvert utazó, tyúklépéses kalandra indul” – gondolta magában, miközben a harci kalapját a fejébe nyomta, és kilépett a szitáló vízpermetben üresen ásító, félhomályos utcára.

Kapitánynak hívták ugyan, de nem tudott volna visszaemlékezni, mikor állt legutóbb bárminek valójában az élére. És nem is nagyon vágyott a rivaldafényre, világéletében csendben tette a dolgát, miközben lassan kiment a divatból az, akit nem vesznek észre ha ott van, de a dolgok mégsem mennek olyan jól, ha eltűnik.  Az embereknek harsány álhősök kellenek manapság, ahelyett, hogy összedolgoznának, köpött ki keserűen, amint elért a holtág partjára, és leszegett fejjel kifelé indult a városkából. Teljesen váratlanul, az apokalipszis hirtelen megszaporodott lovasaiként csapott le rá a rohanó állathorda,  alig tudott elugrani a száguldó, gyapjas jószágok útjából, amik ugyanolyan gyorsan tűntek el, mint amilyen meglepetéssel előbukkantak a nem derült égből. Baljós előjelek.

Meggyorsította lépteit, amint elérte a ritkán használt szekérutat a folyóval párhuzamosan, és egyre távolabb került a lakott területtől. Innentől jobb lesz vigyázni, gondolta, és sötét gondolatainak tükreként kisvártatva rábukkant az út mellett egy vízi szörny tetemére, amit nem rég arra járó harcosok tiporhattak el.

snkae

A pórul járt vadállat mellett, a lassan sárrá változó porban trappolva azon töprengett, vajon hosszú élete során miért nem indult el sosem egy ponton túl az északi rengeteg felderítésére. A szóbeszéd pedig megfelelő zsákmánnyal kecsegtet: az a hír járja, a tél elmúltával Erdei gróf megnyitotta minden földi jóval kecsegtető csapszékét Óballaföld központjában, bár a vándor sosem lehet biztos az ilyen mendemondák hitelét illetően. Csak egy módja van kideríteni, és az út ehhez az ismeretlen, általa még sosem járt rengetegen keresztül vezet. Kapitány egyelőre még ismerős utakon haladt, egy olyan, letarolt részt keresztezve, amit  egy másik dimenzióban talán úgy hívnának, “épülő gyorsforgalmi autóút”. Az erőltetett menet dacára hősünk elgyötört szervezete egyelőre jól funkcionált, alig a tervezett út harmadánál,  aminek többsége még beleveszett a párás messzeségbe.

landscape

Ahogy egyre közeledett a teljesen megfejtetlen tájékhoz, Kapitány is egyre jobban felélénkült. Hiába látott már annyi mindent az évek során, az új, rejtelmes vidékek mindig lázba hozták, még ha nem is tudta már olyan fürgén bejárni ezeket, mint egykoron. Egyszer csak megérkezett az ismert világ végéhez, ahol egy megkopott, vérfoltos tábla jelezte, a sorompón túl nem látják szívesen az idegeneket.

unknown

Kapitány (elvégre az elhatározás már megszületett), le sem lassított a határvidéken. A rengeteg mintha még sűrűbbé vált volna, a madárdal mélyebb tónusúvá, de egyelőre más változást nem érzékelt, ahogy kiélesedett érzékszervekkel kémlelte a sosem látott vidéket, az időnként lassan záporrá teljesedő esőben. Bő fél óra után monoton zümmögés ütötte meg a fülét, ami az út fölött elhaladó drótok felől szűrődött felé, és közelebb érve úgy hangzott, mintha egyenesen a Sátán motorkerékpárjából származna. Hősünk, ha lehet, még jobban szaporázni kezdte, míg a huzalok alatt átkúszva a hátborzongató hangok halkulni nem kezdtek, és a távolban – útjelző a világ másik végén – feltűnt a vizeket uraló herceg kastélyának téglavörös teteje. Azon túl már ismét biztonságosabb terep következett, a portya céljához közel.

A földszintes uradalmat megkerülve Kapitány a falu felé fordult, ám ezzel egy időben a kétely nyomasztó, páncéltőkés  zongorája nehezedett a mellkasára. Mi van, ha még nem nyitott ki a csapszék? Ha dolgavégezetlenül kell veszélyes útjáról visszafordulnia? Schrödinger söre jutott Kapitány eszébe, amiről nem tudható előre, hogy döglött-e, vagy sem, ott van, de lehet mégsem elérhető, vagyis tulajdonképpen még sincs. Biztosat csak akkor tud az ember, ha a mancsai közé kaparinthatja a korsót. Egyre jobban kínozta a kétség, ugyanakkor próbálta azzal nyugtatni magát, hogy ha vasárnap reggel nem lehet seritalt zsákmányolni ott, akkor valószínűleg sohasem. Besurrant hát Óballafölde központjába, és már messziről látta az italmérés előtt kikötött lovakat – ettől a zongora rögvest felszívódott egy buborékban. Az ajtón befordulva hangosan köszöntötte a helyieket, akik ha eggyel többen lettek volna az apró helyiségben, már nem tudták volna betartani az ispán által kiadott járványügyi előírásokat, majd kikérte küldetése Célját. Borsodföldi nedűt szeretett volna, miután egyszer Miskóciában Soproni sört kért egy kassai portya után, a hibát pedig többé nem kívánta elkövetni, ha már akkor sikeresen és szerencsésen megmenekült. Végül egy hasonlóképp zöld dobozba zárt ital jutott számára.

A Szent Grált megkaparintva Kapitány elhelyezkedett az italmérés előtt, és üdvözült mosollyal az ábrázatán fogyasztotta el azt, mintegy hat és fél perc leforgása alatt….

beer

A kalandorok történeteit elregélő beszámolók néhány nevezetes kivételtől eltekintve véget érnek azon a ponton, amikor a főhős az utolsó kortyot is elfogyasztva belebámul a naplementébe csepergő esőbe. Érdekes kérdés, hogy egy sikeres küldetés után hazafelé szabadságot kapnak-e az egyéb, az odafelé úton épp figyelmetlen haramiák, óriásmamutok és tornádók. Kapitány hazafelé legalább annyiszor került életveszélybe, mint a délelőtt folyamán addig összesen (…). Az immár ismerős zümmögésnél bátran úgy döntött, felderíti annak forrását, és az erdő mélyén meg is találta a kazamaták bejáratát jelentő csőrendszert, de úgy döntött, az abba való alászállás, a Gonosz Nagyúr főhadiszállásának elfoglalása aznap csak másvalakivel történhet meg.

pipe

Az egyetlen utazó, akivel már otthona közelben találkozott, barátságosnak bizonyult. Újonnan költözött a szomszéd városba, és most vadászterületet keresett a nyílt vízen. Az eső végig vigasztalhatatlanul szakadt, a sár pedig egyre dagadt, otthona ajtaján belépve Kapitány megkönnyebbülten vette le teljesen átázott gönceit. Ha nem is futva, mint régen, de azért megy ez még…

Epilógus helyett. Izé, az van, hogy mivel annak idején, amikor elkezdtem ezt a futkározás dolgot, akkor elég sok BSI-s versenyre jutottam el (ezzel valószínűleg sokan vannak/voltak így a futást elkezdők közül itthon), és amikor szembe jött az aktuális virtuális versenyük, azt gondoltam, a régi szép (?) időkre való tekintettel megérdemelnek egy kis támogatást ezekben a nehéz időkben, ha már nincs szintidő. Főleg azért, mert egyébként is át akartam sétálni vasárnap kora reggel egy sört meginni Óballára, amolyan teljesítménytúra gyanánt, és a táv egyébként szinte megegyezik egy félmaratonnal (kicsit azért több, de ugye ez az egyszerűbb). Még egy indok, hogy versenyeim sorát a BSI rendszerben egy kövér DNF zárja, talán szimbolikájában jobban illik a futás abbahagyásához, de a túrázás nem feledéséhez, ha egy tempósan lesétált félmaraton foglalja el inkább ezt a helyet. A póló mondjuk nem hiányzik, mert már annyi van, amiben kertészkedni meg festeni lehet, hogy borzalom, de mindegy. Egyébként egyszer néztem rá a népszerű közösségi oldalon az eseményre, az emberek teljesen ki voltak akadva, mert nincs érem. Szerencse, ha az ember a mozgás öröméért sportol… (már ha tud). Lesétáltam tehát a cuccot 3:30 óra alatt, amiből vagy negyed óra a sör volt, illetve az, mikor mutogattam a jóembernek, hogy hol szoktak/lehet a Tiszán a környéken pecázni. Persze az eredmény most még annyira sem számított, mint egyébként. (A képeket én csináltam, csak szórakoztam kicsit a Lunapic szűrőivel). A pozitív az az, hogy a most éppen rosszabik lábam nem lett a (hívhatjuk így) megerőltetéstől még rosszabb, pedig a vége tényleg durva sárdagasztás volt.

A Schrödinger mint márkanév amúgy teljesen úgy hangzik, mintha a német tisztasági törvény alapján készítették volna, nem?

social distance running

Lószart kent rá az se használt

Ha annyiszor húsz forintom lenne, ahányszor a húsvét kapcsán a feltámadás különös aktualitásáról olvastam a jelen helyzetben, nos, akkor lenne vagy száz forintom, ami még mindig nem túl sok, mégis jelzi, hogy rektoroktól kamarai elnökökig mennyire egy rugóra jár mindenki agya (vagy mennyire kézenfekvő ez a párhuzam, netalán mennyi kreativitás szorult mindenkibe a karanténban). Elgondolkoztam, hogyan tudnám belekeverni ezt a főnix-témát a mostanában történtek leírásába, és sikerült is a rám jellemző, enyhe csavarral létrejövő megoldást megtalálni, elvégre ha már a költészet napja van, “Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén“.

A héten arra jutottam, a privát feltámadásomat valószínűleg futás nélkül kell majd megejtenem, kerüljön erre sor bármikor. Ez így elsőre elég keményen hangzik, de a térdeim is meglehetősen markánsan mutatják meg, mi az az egyetlen dolog,  amit ki nem állhatnak. Ez pedig a futás. Lehet osztani-sorozni, ötölni-hatolni, de ha valami egy héten kétszer vagy háromszor három kilit nem bír ki fájdalom nélkül, az nem fog varázsütésre alkalmassá válni maratonokra, terepultrákra. Hogy Pilinszky Költeményét (bár nem vagyok rá méltó), parafrazáljam, degeneratív elváltozás a degeneratív elváltozás. Valószínűleg igaza volt a reumatológusnak, amikor azt mondta, lehet majd még ezzel futni (tényleg lehet), de félmaratonokról, meg ilyesmikről ne álmodjak (tényleg nem érdemes).

A felelős magatartás tehát valószínűleg az lesz, ha a social distancing heveny gyakorlásától felbuzdulva távol tartom magam a futástól. Nem lesz egyszerű, elvégre azon kevés dolgok egyike, amit szeretek és igen sok örömet is okozott nekem. De egy pont után felesleges illúziókba ringatni magamat. Őszintén szólva ahhoz, hogy hetente egy-két alkalommal 3-7 kilométert bohóckodjak, esetleg nagy ritkán elmenjek egy maximum 10k-s versenyre, nincs túl sok kedvem. Csak belesajdulna a szívem, elvégre imádok futni, folyamatosan takaréklángon csinálni valamit, amit ennyire szeret az ember, nem annyira jó. Nyilván ennél sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna velem (például nem a futásból élek), és ennyinek is örülhetnék, de mindennek a tetejében az egész “futókarrierem” az ilyen pilinckázás ellenkezőjéről szólt. Mindig valami lehetetlen helyzetbe próbáltam hozni magam (sokszor zajos sikerrel), aminek viszont alapfeltétele a lehetetlen helyzet kontextusának felmerülhetőségéig eljutni. Erre a hozzáállásra egyébként ezen a héten elég erősen emlékeztetett egy irgalmatlanul hosszú versenybeszámoló (nem is olvastam még végig) szerzője, aki majdhogynem szó szerint azt írta le legfőbb motivációként, mint amit nem annyira régen én is megfogalmaztam magamnak itt, némileg retrospektíve. Nem túl komplikált belátni, ez a hozzáállás az üvegtérdeimmel nem fenntartható többé. A “biztonságos”, ritka, apró, óvatos hétköznapi futások, majd kalandmentes rövid versenyek nem az én világom. K2 egész egyszerűen nem erre szegődött. Tavaly, a Vadrózsa 50-en volt az az érzésem, hogy minden túl tervszerűen ment. (A nyolcórás időm nem valami fényes, de a tempó és a helyezés igazából sosem motivált túlságosan, és ha a 25 kiló felesleget leszámoljuk, szerintem még elég versenyképes is lettem volna. Picit azért fáj, hogy az már sosem fog kiderülni, mennyire. Egyetlen ötszáz méteres szakaszon valamennyire a lovak közé dobtam a gyeplőt bő másfél hete, a telóm szerint 4:40 lett az szakasz, pedig csak erős közepes volt az etap, nem mertem valóban “futni”. Vicces.)  Most az ilyen tervszerűség beláthatatlan távolságokba került, azt pedig kevéssé vonzó kaland figyelni, 20 vagy 30 perc után kezd el  fájni, vagy ha nem, akkor utána ki kell-e hagyni az egész hetet, mire a másnap reggel tapasztaltak enyhülnek, vagy csak pár napot.

Ez van tehát, vagyis a csodák teljes hiánya. Annyira egyértelműen csak a futástól kezdenek szarakodni az ízületeim, hogy felesleges áltatnom magam. Pedig egyébként nem bánok velük kesztyűs kézzel, mivel a távlét ellenére meghökkentően sokat dolgozom és ülök a gép előtt, a változatosság öröméért és a kijárási korlátozás hatásait enyhítendő, a kertben is igyekszem a lehető legtöbb dolgot elvégezni. Nagyapám gyümölcsöse például egész szépen alakul, pedig leginkább egy őserdőhöz hasonlított, mikor egy fűrész és egy ágvágó társaságával belevetettem magam két hete (Straight Outta Dzsumbuj). Említettem, ezek a (leginkább core-)gyakorlatok szolgálnak majd keresztedzésként a mostani időszakban, heti 2-3 alkalommal. Mivel ma már nem fértem az ágaktól, ezért több órás munkával egy helyre hordtam a nyesedéket (sarjhajtások, letört-leszáradt ágak, ilyesmik), és összeálltam egy képpé a kis Tüskeváram előtt (közel két méter magas, legalább ugyanannyi széles és vagy hat méter hosszú most, pedig alig tartok a felén túl a takarításnak…), negyedosztályú horrorfilmekbe illő eszközeimmel. Az jutott eszembe, vajon az Instagramon az amatőr kertészeknek mekkora közössége lehet, és van-e olyan aktív mint a futóké? Vajon vannak-e ott is vannak szponzorok? Utána kellene néznem, elvégre az ágvágó üzletágban az ilyesmi kifejezetten jól mutathat (ami a kupac két végén virágzik, azt is letaroltam, nem (csak) azért, mert egy együgyű barbár vagyok, hanem mert bármennyire is kedvelem a meggyet, azt nem dupla gabonasortávra kell vetni, mint amilyen sűrűn fölöttébb durva és antiszociális beavatkozásom előtt lopták egymástól a fényt):

gyumi

Az előbb azt írtam, kicsit fáj, amiért nem derül ki sosem, normális testalkattal vajon (nagyjából) mennyire lettem volna (futó)versenyképes. Van még egy ilyen becsípődésem, ami értelemszerűen már szintén nem fog megtörténni (nem mintha valaha lett volna rá esélyem, elnézve azt a tudatos brandépítést, amit az elmúlt bő tíz évben végrehajtottam), bár talán jobb is, mert nem a legszebb oldalamat mutatja, már ha feltételezzük, hogy volt olyan egyáltalán valaha. A lelkem mélyén mindig vártam, egyszer valaki megkeres engem (K2-t), mint futót, a támogatás/szponzoráció szándékával. Nem az ajándék termékek, vagy bármilyen haszon reményében, nem, nem. Tiszta szívből szerettem volna kikacagni és elhajtani ezt a bátor jelentkezőt. Ennek a vidám pillanatnak az esélye az egy a 987 654-hezről gyakorlatilag nullára csökkent. Micsoda változás. (Egyszer egyébként egy cégtulaj barátom tartott nekem fejtágítót a marketingről, de ott abbamaradt a társalgás, mikor mondtam neki, a palástomon nettó hat és fél millió a hirdetés négyzetmétere.)

Nem mondom, hogy ez az elhatározás egyben a blog azonnali végét jelenti, biztosan elagonizálok még egy darabig, és jó eséllyel lesz még olyan mániás (vagy épp depressziós) szakasza is az életemnek, amikor bebeszélem magamnak, időközben visszanőtt a porc a térdembe. Ekkor neki fogok buzdulni ismét, hogy Önök ugyanolyan jót nevethessenek a borítékolható kudarcon, mint én kacagtam volna gyanútlan szponzorjelöltömön. Nem tudom, mit hoz az idei év még versenyek tekintetében, van júliusra még két nevezésem, remélhetőleg sor kerül mindkettőre, mert addigra rendeződik valamelyest a helyzet, még ha nem is feltétlenül ebbe az irányba mutatnak most a dolgok. Egy tízest búcsúzóul csak kibírok, a Tönkölős Challenge pedig PNDTT-s rendezvény, bár azt nem gondoltam, hogy mire lesz csapatmezem, addigra maximum kabalaállat lehetek egy terepfutó egyesületben… (a Loch Ness esélytelen, sétálgatni biztos nem megyek, még ha lesz is verseny).

Zárásként fogadjanak el egy kis olvasnivalót Koffein Kapitány Karantén Könyvtárából:

Click to access The-Machine-Stops.pdf

sane again

I close my eyes so I can see, I tie my arms to be free

Nem is olyan régen azzal zártam egy bejegyzést, hogy a futás többé egész biztosan nem lesz már olyan számomra, mint azelőtt volt. Nos, közben az ismert körülmények miatt a héten már naponta több olyan cikket, kommentárt, miegyebet lehet olvasni, amelyek szerint a világ sem lesz már olyan többé, mint eddig volt. Ebben én némileg kételkedem. Abban legalábbis egész biztosan, hogy most aztán minden a sarkaiból fog kifordulni, és amit eddig az emberiség rosszul csinált, az minden a helyére pattan és úgy is marad. Nem kívánok végtelen eszmefuttatásokba bonyolódni a járvány és az abból következő események és teendők kapcsán (ahogy az egyik kedvenc tech-bloggerem írta, nem idézgetek olyan Medium-posztokat, amelyeknek a szerzői egy hónappal ezelőtt még le se tudták volna helyesen írni azt a szót, hogy epidemiológia). Az emberek emberek maradnak, ez most látszik igazán. Mindig mondtam, egy emberről sokat elárul az, ahogyan focizik (de írhatnék itt akár hangszeres játékot, vagy bármi mást, amiben egyrészt el lehet veszni, másrészt ami az idő legalább egy részében elvonja az ember figyelmét a homlokzatáról, vagyis a valódi énjével összhangban cselekszik). Sajnos valahol ilyen a vészhelyzet is, meg persze hozhatnánk az örök közhelyet az emberek igazi jelleméről és a hatalomról. Ami eddig számomra a legnagyobb tanulsága a krízisnek az az, ahogyan kiélesednek a kontúrok, mikro- és makroszinten egyaránt. Kik azok a magas szintű vezetők, akiknek a szájából elhangzik az, hogy ők semmiért sem felelősek. Kik azok, akik nem mondják, hogy felelősek bármiért, mégis időben és jól döntenek. Kik azok, akik “csak” működtetnek dolgokat. Kik azok, akiknek a bevezetett távmunka eszköz a mikromenedzsment őrületig fokozásának, vagy éppen teljesen értelmetlenül nem engedélyeznek távmunkát. Kik azok a megmondóemberek, akik most is mindent tudnak. A jövőről is. Leginkább azt, ami teljesen nyilvánvaló. Vagy két véglet forgatókönyvet, ami között bármi lehet. Kik azok, akik tömegesen elmennek futni elmaradt versenyek helyszínére, vagy hetven felett az egyébként bevásárlóképes, tinédzser unokájukkal együtt mennek a boltba. És kik azok, akik otthon maradnak. Netalán segítenek, akárhogy, bárhogy. Remélhetőleg ők mind itt lesznek a most-még-nem-túl-tisztán-látható jövőben, és bizony együtt kell élnünk a továbbiakban is, némi (?) tanulság levonása után. Addig pedig jó lenne, ha a király nem lenne meztelen. Jelenleg az túl sokba kerülhet.

IMG_20200319_0713530

Ez mégiscsak egy futósblog, még ha a térdem miatt az utóbbi hónapokban leginkább katasztrófamámorban fürdött, szóval lássuk inkább azt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Értve ezalatt leginkább a “futás” újrakezdését. Mivel az összes hely, ahol állományban vagyok, hamar belátta a helyzet komolyságát, hétfőn voltam most egy jó darabig a fővárosban utoljára. Vagyok annyira szerencsés, hogy az elmúlt bő tizenöt évben többet dolgoztam távmunkában, mint nem, ez egyúttal azt is jelenti, olyan sokat nem kell a megszokott rutinjaimon változtatnom. Egyelőre az unalom sem ért utol, még mindig olyan munkákat csinálok, amik pirossal jelöltek, vagy piros közeliek a to do listámban… De szentül hiszem, eljönnek azok a napok, amikor sokszor félretett tanulmányokat fogok folytatni, meg mélyíteni ismereteim az adatbázisokról, meg a LoRa technológiáról (…). És sokkal több könyvet fogok olvasni. Családápolás szintjén sem sokkal bonyolultabb a helyzet, mivel anyám az elmúlt fél évben egyébként sem nagyon tudott sajnos menni sehová, így nem nehéz rávenni, ezt most még egy darabig továbbra se erőltesse.

Mivel leginkább csak a boltba megyek, oda is lehetőleg akkorra időzítve, amikor jó eséllyel nem nagyon van ott más, meglehetősen örültem az országos tisztifőorvos azon bejelentésének, mely szerint a mozgás a szabadban (leginkább ugye egyedül) kifejezetten javallott. Kicsiny falum egyébként sem az a felkapott turisztikai desztináció (és járvány idején is inkább a Balatonra, meg hegyekbe mennek azok, akik nem pont jól csinálják ezt a social distancing dolgot), így nem kell attól tartanom, megfertőződhetek, vagy megfertőzök valakit, ha elmegyek egy jót futni. Az apró bökkenő ugye ott van, hogy egy jót én még nem tudok futni, csak egy jó szánalmasat. Kedd este öt és fél hónap után kimerészkedtem, és térdet megvető bátorsággal – kocogtam. 500 métereket egyszerre, közte 500 méteres sétákkal. Majdnem olyan volt, mint amikor 2000 táján legelőször kezdtem el önszántamból futni… Mostanában Straván, meg Instán az edzővel rendelkező futók nagy része rébuszokban kódokban beszél, lehet nekem is ki kellene találni ilyen rövidítéseket. Az eheti etapjaimat például leírhatnám így:

6×500 lh közte 6×500 cs (E00!)+ 200 tfny

Hatszor ötszáz lajhár, a szünetekben csigalassúságú vánszorgás (reggeli nyugalmi pulzuson!), a végén telefonnyomogatás. Ennél óvatosabb nem tudok lenni, a futós részek tempója 6-6:30 közötti, totálisan olyan vagyok, mint egy óvodába beszoktatós gyerek, csak most magamat szoktatom a futóiskolába (néha szívesen bőgnék egyet, hol az örömtől, hol meg pont nem attól). Ezt a szekvenciát aztán megismételtem csütörtökön meg ma, szombat reggel. A térdeim a harmadik után mintha kicsit morcosan néztek volna össze, mondván “Mi a faszt csinál már megint ez a hülye?” Azaz egy kicsit kevésbé komfortos a dolog sorozatterheléssé alakulva, de fájdalmat egyelőre szerencsére nem érzek, így legalább egy hétig még maradnak ezek a furcsa kirándulások, aztán majd ha továbbra sincs őrült (inkább semmilyen) fájdalom, akkor majd száz, kétszáz méterenként emeljük az adagot. Igazából nem rohanok sehová, a futótechnika-tanfolyam, meg a sportorvos szintén csúszik most egy-két hónapot. Marad a további súlynormalizálás, de már egyszerűen muszáj valami olyat mozognom, ami legalább nyomokban hasonlít a futásra.

Az elrontott séta azért is felértékelődik, mert természetesen múlt csütörtökön voltam legutóbb úszni, és az ismert okokból egy jó darabig nem fogok menni. Tegnap kitaláltam még egy keresztedzést, ami talán segít és kifejezetten hasznos. Nagyapámnak van egy kisebb gyümölcsöse, ami már évek óta vadul elfelé, mert ő már nem bírja, apám meg nem akarja gondozni. Tavaly el akartam kezdeni rendberakni, de a házfelújítás, meg egy újabb munka megakadályozott benne. Na, majd most. Szerencsére maga az objektum egy gyakorlatilag szinte megközelíthetetlen helyen van a falu határában, tökéletes hely az elvonulásra és a testgyakorlásra. Van olyan fa, aminek a metszésével még szörnyen el sem vagyok késve, bár előbb a rengeteg sarjhajtást meg gazt kell kipurgálnom. Egyébként rejtély, mi járhatott az Öreg fejében (akit a dinnyeszezon kivételével nem nagyon lehet gyümölcs közelében látni) a telepítésnél, elvégre egy cseresznye, két meggy, három alma, egy eper, két dió és egy kiszáradt barackfa mellett mintegy tucatnyi szilvafát rejt a földdarab… (lekvár, hogyne)

Az élet és a futás nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. A fontos most (is) azt hiszem az, hogy odafigyeljünk magunkra és a másikra, illetve megőrizzük a józan eszünket és a nyugalmunkat.