the clickbait campaign: Garmin Forerunner 245 “teszt” (Tihamér, nem?)

Több futóblogger kollégánál olvastam már olyan megjegyzéseket, hogy egy futászati segédeszközről (táska, óra, elektromos ösztöke, satöbbi) szóló posztjuk nagyságrendekkel a leglátogatottabb valaha publikált tartalmukká avanzsált. Annak ellenére, hogy én ezekbe a blogokba jellemzően azért botlottam bele, mert a házigazdák dicséretes részletességgel vallottak bizonyos ruhadarabjaik és kütyüik mellett a térdproblémáikról is, a népszerűség, a státusz és a kattintások utáni örökös hajsza jegyében következzék most a 21097 történetének egyetlen termékbemutatóba ágyazott futóóratesztje. A némileg szokatlan tartalom apropóját egy jeles esemény adja: egy hónapja csatoltam fel a keresztségben Tihamér nevet kapó jós(z)ágot a bal csuklómra, és azóta nagyjából folyamatosan ott csimpaszkodik kitartóan, szinte csak tölteni vettem le. Amit ennyi idő alatt nem próbáltam ki, vagy nem tapasztaltam meg vele kapcsolatban, az számomra nem létezik, és jó eséllyel nem fog létezni a jövőben sem.

A kattintásvadászat potenciális hatékonyságát ugyanakkor némileg rontja a tény, miszerint a konstrukció közel hároméves, azaz 2019 áprilisában jelent meg, vagyis aki rajtam kívül ilyet akart venni (én meg igazából sosem akartam pont ilyet venni, csak egy beugró szintű mai, modernnek hívott futóórát), már valószínűleg rég megvette, mindennek tetejébe jó eséllyel hamarosan megjelenik az utód, ahogy tesztünk alanya követte négy évvel a hasonló kategóriás Garmin-modellt, a 235-öt annak idején.  Annyit azért elöljáróban szögezzünk le: ez az úgynevezett teszt nem törekszik arra, hogy az óra teljes funkcionalitását végigelemezgesse, különösen nem összehasonlítgatva az adott szegmens többi versenyzőjével – ez utóbbit különösen azért nem, mert totálisan fogalmam sincs arról, mik egyáltalán a szóba jöhető vetélytársak, beleértve azok bármilyen technikai jellemzőjét és sajátosságát. Sokkal inkább rácsodálkozom arra, hova fejlődtek ezek a kütyük az alatt a 6-8 év alatt, amíg nem vettem tudomást a létezésükről. Szóval futóóra teszt, Koffein Kapitány módra. A mindenféle receptoldalakon is akadnak remek marhapörkölt receptek, ilyesmi címmel: Csikós Tokány Különcke Konyhájából. Önök is tesznek fokhagymát a meggylevesbe, nem?

Been there, done that (Sie ist ein Model und sie sieht gut aus)

Egyszer ebben az életben már írhattam volna hasonló bejegyzést, 2011-ben ugyanis, miután az első három lelkes év után először döccent meg kicsit a futóteljesítményem, részben szintén a technológiában láttam az esélyt a fejlett diagnosztikára és a dolgok újra megfelelő mederbe terelésére (pedig csak tudomásul kellett volna venni, hogy ha “észrevétlenül” hízik valaki bő tíz kilót, akkor bizony “körülményesebbé” válik). Bizonyos értelemben a dolog működött, az első, sikeres Balatonkerülésemkor is ott volt a kezemen a mostani óramű dédapja, egy bájosan ormótlan, hatalmas szürke-kék kocka. A 205-ös még “csak” egy klasszikus futóóra volt, ami gyakorlatilag már akkor tudott mindent, amit GPS igénybevételével futás közben én hasznosnak tudok képzelni (személyre szabható adatmezők, körök, útvonalak, saját edzés intervallumokkal/virtuális ellenféllel stb. stb.), és ennek akár 10 százalékát ki is használtam anno. Egész addig tartott a technoparti, amíg a garijának a letelte után bő fél évvel rá nem jött a random kikapcsolódhatnék – ezt nem sikerült egyszerű/hagyományos eszközökkel orvosolni, így a kezdeti lelkesedés elkopása okán is az első, kövér fecske nyugdíjba vonult egy fiók mélyére. A régi emlékek után most azzal kellett szembesülnöm, hogy dédapjával ellentétben, ami a bekapcsolás után rögvest műholdak után kezdett kutakodni, Tihamér egy futóóra (multisport…) mellett egy Gestapo anyától és NSA apától származó pegazus, ami igény szerint a nap minden másodpercében monitorozza a gazdit, a nyert adatokat pedig nem rest mindenféle algoritmusok útján életvezetési tanácsokká konvertálni. Ízlés kérdése, melyik eszköz a szebb, de a látszat nem csal, az újabb a könnyebb. Sokkal.     

Dédi és Tihi

Running clock

A futófunkciókra sok szót nem tudok vesztegetni, a GPS-szenzor gyors és amennyire az eddig rögzített futások rekordja alapján elmondható, pontos és igazi kozmopolita, többféle műholdat be tud cserkészni, a javára tudja fordítani az amerikai, az európia és az orosz rendszert is. A 205-ös hosszadalmas keresgélésén már egyértelműen túllépett a technológia. A számlapon az adatmezők átrendezhetők, futás közben jól láthatóak és könnyen lehet léptetni köztük, amire elsősorban azért lehet szükség, mert a kijelző átmérője alig három centi, ezért ebben az összehasonlításban eggyel elmarad az egyszerre mutatott adatféleségekben (4 mező vs. 3 mező) a megtermettebb őshöz képest. Több helyen olvastam, az érintőkijelző ma már alapfelszereltség ezeknél az óráknál. Ha belegondolok, amint a tömpe, húsos ujjaimmal bármit próbálnék egy ekkora, körömnyi felületen összenavigálni, jómagam is élesen érzem ezt a fájó hiányt… Bár tulajdonképpen egy egész képernyős hüvelykujjleolvasó kezelhető lenne ekkorában, kár, hogy az azonosítás nem kifejezetten életbevágó funkció.

Hoztam létre és ütemeztem be “edzést” a natív Garmin Connect alkalmazás segítségével, teljesen könnyen ment, mint ahogy egy ismerős hazai kör rögzítése, vagy egy adott .gpx feltöltése (a Sasfészek Roham pályájával teszteltem) szintúgy. A Connect elég jól használható a rögzített tevékenységek elemezgetésére, de gyakorlatilag bármivel összekapcsolható az óra, én a móka kedvéért reggeltem pár napra egy TrainigPeaks profilt, nagyjából 25 másodperc volt a kettőt szinkronizálni. Ami tehát a sportaktivitás/tevékenység nyomon követését jelenti, nincs nagyon új a nap alatt, leginkább azért, mert ami elképzelhető GPS-alapon, azt már 15 éve is tudták ezek az eszközök. Az idő múlását címszavakban összefoglalva: kisebb, könnyebb, jóval könnyebb kezelni és akármivel összekötni.

Az okosság földjén

A hagyományos futókonfiguráción túl az igazán szembeötlő újdonságok számomra azok a funkciók, amelyek azt az élményt nyújtják, mintha magamra rögzítenék egy hamarosan divatba jövő (…), intelligens WC-ülőkét. Vagyis a monitorozott élettani és egyéb értékből készített további mutatók alapján Tihamér igyekszik közölni valamit arról, mennyire menedzselem jól a fizikumom. A teljesség igénye nélkül: lépésszám, pulzus, stressz-szint, alvásmonitorozás, légzésszám, intenzív percek, VO2max (minden futó kedvence), napi energiaszint (ezt Body Batterynek hívja, a szívritmus változékonyságából, a stressz-szintből és a különböző, rögzített tevékenységekből becsüli). Ez a hosszú lista főleg annak fényében különösen impresszív, ha végignézünk a beépített szenzorok listáján, a már említett GPS-en kívül: Garmin Elevate™ pulzusmérő, iránytű, gyorsulásmérő, Pulzoximéter.

Az iránytű ugye kevéssé játszik, a véroxigénszint figyelője pedig leginkább mozdulatlanságra kárhoztatva és alvás közben működik, vagyis a végtelen sok állapotot gyakorlatilag két szenzor, de főleg a pulzusmérő adatai alapján köpi ki a rendszer, ami nekem egy kissé azért nyugtalanító, főleg annak a fényében, hogy többször le van írva Garminéknál, ha rendes szívritmusadatokat akarunk, akkor vegyünk mellkaspántot (ha meg érdemi mozgáselemzést, akkor egy erre való másik bigyót). Szóval a kapott értékek és javaslatok mögött általában egy olyan becslés áll, ami egy erős közepes szenzor mérésein nyugszik (“…calculated from estimated…”), amivel nem azt akarom mondani, hogy mindez egy tál szamócát ér, hanem leginkább azt, érdemes a tendenciákat figyelni, mintsem az abszolút értékeket és a nagy kinyilatkoztatásokat.

Mert egyébként több teszt szerint és szerintem is pontos és jó a pulzusmérő szenzor, viszont a mögötte lévő algoritmusok leginkább a teljesen átlagos, hétköznapi dolgokat tudják kezelni, mintsem az enyéni specialitásokat. Amikor például volt két erősebb napom, kevés alvással, már második nap kora délutánra lement a Body Batterym ötre, ami alá nem is süllyedhet az érték a rendszer szabályai szerint, szóval valószínűleg el kellett volna aludnom azonnal, mihelyst kijöttem az államvizsgáról, ahol biodíszletként/kültagként tevékenykedtem a bizottságban, és amit a stresszalgoritmus szerintem eléggé túlértékelt, elvégre nem én vizsgáztam, az viszont igaz, végig figyelnem kellett. (Viszont ha jól érzékelem, tanulékony az algoritmus, mert azóta mintha nem fogyna abban az ütemben, kivéve Covidkor, de erről később). Azt nem tudom, az alváselemző mennyire táplál be ebbe az energia-mutatóba, de ennek a becslései általában ordítóan pontatlanok. Azt ugyan nem tudom megítélni, mikor milyen alvási fázisban vagyok (mély, éber, REM), de amikor másfél órát a szokásos péntek esti, a lezárások idejéből megmaradt, feszültséglevezető CS:GO partiból édesded szunyókálásként azonosított, azt gondoltam, erre még ráfér majd a finomhangolás. Nem vagyok egy erős játékos, de ez azért túlzás. Azt viszont remekül kiszúrja, amikor kimegyek vizelni az éjjel közepén. Van még egy beépített Move IQ nevű opció, ami felismer különböző tevékenységeket (pl. gyaloglás, bringázás), és hozzácsapja az ember naptárához/grafikonjaihoz, könnyebben lehessen megítélni az aznapi eseményeket. Ez többé-kevésbé jól azonosított be hosszabb gyaloglásokat, a kedvencem viszont az a 15 perc söprögetés, amit a Move IQ szerint elliptikus tréneren végeztem.

Félreértés ne essék, az extrém példákat vettem ki, és leginkább azért, hogy bebizonyítsam, érdemes egy beugró szintű kütyü által kalkulált értékeket nem azonnal készpénznek venni – ezek becslések, az idő nagy részében ráadásul meglepően jó becslések, de korántsem tévedhetetlenek.

A nagy Covid-teszt

Hogy az előző bekezdésekben elmondottakat pozitív példával támasszam alá, mutatok pár görbét a közelmúltból. Múlt héten sikerült a fél országhoz hasonlatosan bekapnom az omikront, ami 2-3 napig valódi, közepesen erős tünetekkel járt. Utólag visszanéztem a rögzített értékeket, és a pulzuson, meg a légzésen már egy nappal a tünetek megjelenése előtt észrevehető a rossz felé induló tendencia. Íme például a nyugalmi pulzusom alakulása, amiből prímán nyomon követhető az a három-négy nap, amíg valóban beteg voltam, és ami szintén érdekes, körülbelül mikor jöhettem rendbe.

A Pulzoximéter egyébként kifejezetten jó szolgálatot tett nyugtatóként, túl sok helyen láttam leírva, hogy a Covid akkor kezd valóban durva lenni, ha már a véroxigénszinten át jelez. A következő képen az látszódik első rangúan a korábban enyhén kárhoztatott stressz-görbén, amikor roppant furcsa módon szombat hajnal négykor ütött be végül teljes erőből a fertőzés. Este már éreztem, valami nem stimmel, de nem volt lázam, reggel viszont 38-ra ébredtem… (A Body Batteryt ez szintén padlóra küldte, nem minden ok nélkül.)

Amire ki szeretnék lyukadni ezzel az egésszel: ha valakinek az a célja, hogy napi 24 órában monitorozza magát egy ilyesmi berendezéssel, akkor a saját tapasztalataim alapján ez kiválóan működik, csak ne másokhoz, vagy egy adatbázis szerinti értékhez hasonlítgasson elsősorban az ember, hanem a saját, az adott kütyüvel mért értékeihez, referenciáihoz. Az abszolút számok lehetnek pontatlanok, vagy a megoldókulcs rosszul fordíthat valamit, de saját magunkra vonatkoztatva, leginkább a trendekre figyelve nagyon sok dolog kiolvasható az adatokból.

Túl az okosságon

A rögzített sporttevékenységek sem maradnak ki az utólagos elemezgetésből és értékelésből, kapunk visszacsatolást az edzésfolyamat aktuális státusza, vagy az adott edzés hatékonysága (anaerob és aerob zónákban) tekintetében, de számolódik ajánlott regenerációs időszak, és vannak becsült versenyeredmények is. Ezekre megítélésem szerint szintén igaz, hogy kevésbé az a fontos, az ezerpontos terhelés-skálán most épp hány pontunk van, vagy az ötös skálán tizedre mennyi lehetett az aktuális futás beépülési együtthatója, hanem a tendenciák. Feltételezem, minél több adattal hizlaljuk a rendszert, ezek annál személyre szabottabbak, sőt, két hetet hordani kellett az órát, mire egyáltalán kikalkulált néhány induló értéket. Ezek mindenképpen hasznosak, de szentírásnak egyiket sem venném.

Még egy funkciót említenék meg, ezek a beépített edzéstervek, párhozhoz még ismertebb edzők is adták az arcukat. Kiválasztottam egy Jeff Galloway neve fémjelezte félmaraton edzéstervet, beállítottam célversenynek a Muzsla Trail időpontját és egy 1:45:00-ás célidőt. Leginkább az vezérelt, hogy ez a verzió ígért heti három futást, amit összeegyeztethetőnek tartottam a nagyon óvatosan növekvő futóperceimmel, és kisebb csalásokkal (picit hosszabb “bemelegítés”, vagy “levezetés”, és hasonló apró trükkök) sikerült követni a betegségig. Az ennyi idő alatt nem derülhet ki, mennyire hatékony, viszont ha szükségből átrendezem a napokat (három edzést tervez be általában előre pontos teendőkkel, plusz még kettőnek a napját jelzi), elég könnyű totálisan összezavarni, de fogalmazhatnék úgy, akadnak az adaptivitásnak korlátai, pedig nem törekedtem a szándékos megbolondítására.

Amit mindenképpen megjegyeznék zárásként ezekről az értékelő, edző funkciókról, az az, hogy mivel szívverésből, zónákból, futott időtartamokból, becsült regenerációból és hasonlókból építkezik mindegyik, szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni az eszköz a térdemmel, vagyis azzal, hogy az élettani mutatóimhoz mérten igen visszafogottan mozgolódom. Vagyis nagyon nehezen tudom a most engedélyezett futómennyiséggel beleteleportálni magam a “fejlődés” zónába a “regeneráció” és “szinten tartás” helyett, ami persze kevéssé az eszköz és az algoritmusok hibája. Csak szarul esik néha.

---

Mit is lehetne összegzésként írni azon kívül, hogy türelem, a kurva anyád? A Forerunner 245 egy kicsi, könnyű, egyszerűen kezelhető, remek futóóra és fitneszkarkötő egyben, ami hobbisportoló számára tökéletes elegendő lehet, egészen addig, amíg nem hiszünk el neki minden becsült mutatót elsőre, vagy legalábbis tisztában vagyunk a korlátaival ezen a téren. Pár hónap múlva majd még talán visszatérek az edzésállapot és edzéshatékonyság kérdésére. A technológia dübörgő elefántléptei tehát megállíthatatlanul törnek előre, ugyanakkor a big data személyre szabása és az adattudomány kiteljesedése – a piac alsó szegmensében legalábbis – nem megy minden döccenő nélkül. Az pedig gyakorlatilag megválaszolhatatlan filozófiai kérdés, hogy jót teszünk-e magunkkal akkor, ha automatizáljuk/kiszervezzük a futással kapcsolatos gondolkodást, illetve hol az egyensúly a kiszervezés és a saját befektetés között, különösen egy ilyen, meglehetősen személyes sportot illetően. Az enyém mindenesetre a vásárlás ellenére jelenleg inkább egy kritikai pozíció, ám korántsem biztos, hogy ez a hosszú távon nyerő hozzáállás…

sane again

“I close my eyes so I can see, I tie my arms to be free“

Nem is olyan régen azzal zártam egy bejegyzést, hogy a futás többé egész biztosan nem lesz már olyan számomra, mint azelőtt volt. Nos, közben az ismert körülmények miatt a héten már naponta több olyan cikket, kommentárt, miegyebet lehet olvasni, amelyek szerint a világ sem lesz már olyan többé, mint eddig volt. Ebben én némileg kételkedem. Abban legalábbis egész biztosan, hogy most aztán minden a sarkaiból fog kifordulni, és amit eddig az emberiség rosszul csinált, az minden a helyére pattan és úgy is marad. Nem kívánok végtelen eszmefuttatásokba bonyolódni a járvány és az abból következő események és teendők kapcsán (ahogy az egyik kedvenc tech-bloggerem írta, nem idézgetek olyan Medium-posztokat, amelyeknek a szerzői egy hónappal ezelőtt még le se tudták volna helyesen írni azt a szót, hogy epidemiológia). Az emberek emberek maradnak, ez most látszik igazán. Mindig mondtam, egy emberről sokat elárul az, ahogyan focizik (de írhatnék itt akár hangszeres játékot, vagy bármi mást, amiben egyrészt el lehet veszni, másrészt ami az idő legalább egy részében elvonja az ember figyelmét a homlokzatáról, vagyis a valódi énjével összhangban cselekszik). Sajnos valahol ilyen a vészhelyzet is, meg persze hozhatnánk az örök közhelyet az emberek igazi jelleméről és a hatalomról. Ami eddig számomra a legnagyobb tanulsága a krízisnek az az, ahogyan kiélesednek a kontúrok, mikro- és makroszinten egyaránt. Kik azok a magas szintű vezetők, akiknek a szájából elhangzik az, hogy ők semmiért sem felelősek. Kik azok, akik nem mondják, hogy felelősek bármiért, mégis időben és jól döntenek. Kik azok, akik “csak” működtetnek dolgokat. Kik azok, akiknek a bevezetett távmunka eszköz a mikromenedzsment őrületig fokozásának, vagy éppen teljesen értelmetlenül nem engedélyeznek távmunkát. Kik azok a megmondóemberek, akik most is mindent tudnak. A jövőről is. Leginkább azt, ami teljesen nyilvánvaló. Vagy két véglet forgatókönyvet, ami között bármi lehet. Kik azok, akik tömegesen elmennek futni elmaradt versenyek helyszínére, vagy hetven felett az egyébként bevásárlóképes, tinédzser unokájukkal együtt mennek a boltba. És kik azok, akik otthon maradnak. Netalán segítenek, akárhogy, bárhogy. Remélhetőleg ők mind itt lesznek a most-még-nem-túl-tisztán-látható jövőben, és bizony együtt kell élnünk a továbbiakban is, némi (?) tanulság levonása után. Addig pedig jó lenne, ha a király nem lenne meztelen. Jelenleg az túl sokba kerülhet.

Ez mégiscsak egy futósblog, még ha a térdem miatt az utóbbi hónapokban leginkább katasztrófamámorban fürdött, szóval lássuk inkább azt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Értve ezalatt leginkább a “futás” újrakezdését. Mivel az összes hely, ahol állományban vagyok, hamar belátta a helyzet komolyságát, hétfőn voltam most egy jó darabig a fővárosban utoljára. Vagyok annyira szerencsés, hogy az elmúlt bő tizenöt évben többet dolgoztam távmunkában, mint nem, ez egyúttal azt is jelenti, olyan sokat nem kell a megszokott rutinjaimon változtatnom. Egyelőre az unalom sem ért utol, még mindig olyan munkákat csinálok, amik pirossal jelöltek, vagy piros közeliek a to do listámban… De szentül hiszem, eljönnek azok a napok, amikor sokszor félretett tanulmányokat fogok folytatni, meg mélyíteni ismereteim az adatbázisokról, meg a LoRa technológiáról (…). És sokkal több könyvet fogok olvasni. Családápolás szintjén sem sokkal bonyolultabb a helyzet, mivel anyám az elmúlt fél évben egyébként sem nagyon tudott sajnos menni sehová, így nem nehéz rávenni, ezt most még egy darabig továbbra se erőltesse.

Mivel leginkább csak a boltba megyek, oda is lehetőleg akkorra időzítve, amikor jó eséllyel nem nagyon van ott más, meglehetősen örültem az országos tisztifőorvos azon bejelentésének, mely szerint a mozgás a szabadban (leginkább ugye egyedül) kifejezetten javallott. Kicsiny falum egyébként sem az a felkapott turisztikai desztináció (és járvány idején is inkább a Balatonra, meg hegyekbe mennek azok, akik nem pont jól csinálják ezt a social distancing dolgot), így nem kell attól tartanom, megfertőződhetek, vagy megfertőzök valakit, ha elmegyek egy jót futni. Az apró bökkenő ugye ott van, hogy egy jót én még nem tudok futni, csak egy jó szánalmasat. Kedd este öt és fél hónap után kimerészkedtem, és térdet megvető bátorsággal – kocogtam. 500 métereket egyszerre, közte 500 méteres sétákkal. Majdnem olyan volt, mint amikor 2000 táján legelőször kezdtem el önszántamból futni… Mostanában Straván, meg Instán az edzővel rendelkező futók nagy része rébuszokban kódokban beszél, lehet nekem is ki kellene találni ilyen rövidítéseket. Az eheti etapjaimat például leírhatnám így:

6×500 lh közte 6×500 cs (E00!)+ 200 tfny

Hatszor ötszáz lajhár, a szünetekben csigalassúságú vánszorgás (reggeli nyugalmi pulzuson!), a végén telefonnyomogatás. Ennél óvatosabb nem tudok lenni, a futós részek tempója 6-6:30 közötti, totálisan olyan vagyok, mint egy óvodába beszoktatós gyerek, csak most magamat szoktatom a futóiskolába (néha szívesen bőgnék egyet, hol az örömtől, hol meg pont nem attól). Ezt a szekvenciát aztán megismételtem csütörtökön meg ma, szombat reggel. A térdeim a harmadik után mintha kicsit morcosan néztek volna össze, mondván “Mi a faszt csinál már megint ez a hülye?” Azaz egy kicsit kevésbé komfortos a dolog sorozatterheléssé alakulva, de fájdalmat egyelőre szerencsére nem érzek, így legalább egy hétig még maradnak ezek a furcsa kirándulások, aztán majd ha továbbra sincs őrült (inkább semmilyen) fájdalom, akkor majd száz, kétszáz méterenként emeljük az adagot. Igazából nem rohanok sehová, a futótechnika-tanfolyam, meg a sportorvos szintén csúszik most egy-két hónapot. Marad a további súlynormalizálás, de már egyszerűen muszáj valami olyat mozognom, ami legalább nyomokban hasonlít a futásra.

Az elrontott séta azért is felértékelődik, mert természetesen múlt csütörtökön voltam legutóbb úszni, és az ismert okokból egy jó darabig nem fogok menni. Tegnap kitaláltam még egy keresztedzést, ami talán segít és kifejezetten hasznos. Nagyapámnak van egy kisebb gyümölcsöse, ami már évek óta vadul elfelé, mert ő már nem bírja, apám meg nem akarja gondozni. Tavaly el akartam kezdeni rendberakni, de a házfelújítás, meg egy újabb munka megakadályozott benne. Na, majd most. Szerencsére maga az objektum egy gyakorlatilag szinte megközelíthetetlen helyen van a falu határában, tökéletes hely az elvonulásra és a testgyakorlásra. Van olyan fa, aminek a metszésével még szörnyen el sem vagyok késve, bár előbb a rengeteg sarjhajtást meg gazt kell kipurgálnom. Egyébként rejtély, mi járhatott az Öreg fejében (akit a dinnyeszezon kivételével nem nagyon lehet gyümölcs közelében látni) a telepítésnél, elvégre egy cseresznye, két meggy, három alma, egy eper, két dió és egy kiszáradt barackfa mellett mintegy tucatnyi szilvafát rejt a földdarab… (lekvár, hogyne)

Az élet és a futás nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt. A fontos most (is) azt hiszem az, hogy odafigyeljünk magunkra és a másikra, illetve megőrizzük a józan eszünket és a nyugalmunkat.

 

 

the hardest race

“Never DNF-ed? Try a harder race!”

Elég kézenfekvő lenne az ismert járványügyi vészhelyzetről írnom, hiszen futás szempontból is számos aspektus érdekes lehet. De erről igazából nem szeretnék megnyilvánulni, hiszen amit lehet, azt már az erre szolgáló sajtótermékek, vagy bloggerek úgyis mind leírták, és nem is erről terveztem most hablatyolni. Az azért egyelőre úgy tűnik, az emberiség és az egyes emberek sem hoznak sokkal felelősebb döntéseket az ilyen zavaros időkben, mint mondjuk bő száz éve, a spanyolnátha idején (de legalább sokkal nagyobb százalékunk él zsúfolt városokban).  Bár ez így igazságtalan, elvégre van mindenre példa, és az ellenkezőjére is. A futás mindenesetre szemmel láthatóan tényleg a (felső) középosztály sportja, az első hullámban úgy tűnt, sokaknak a legnagyobb gondja az volt, hogy elmaradnak a versenyei, vagy urambocsá’ unatkozni fog.  Saját szemszögemből nézve ezek irigylésre méltó dolgok. Bárcsak ott tartanék, hogy be lennék nevezve olyan versenyekre, amiket sajnálnék, ha lefújnának. Másrészt Terry Pratchett regényhőséhez, Széltolóhoz hasonlóan nagyon megtanultam értékelni azokat a túlságosan ritka perceket, amikor unatkozhatnék…

Péntek 13-án volt öt hónapja, hogy úgy gondoltam, bekocogok Szolnokra purhabért. Ez a 15 kili volt az utolsó futásom az MRI előtt, és azóta is az igazi utolsó futásom. Azon töprengtem a héten, vajon valamikor, valaha készültem-e öt hónapot bármire is? Akárhogy erőlködtem, semmi ilyesmi nem jutott eszembe. (Ez persze némiképp azt az agyalásmentes (agyalágyult) hozzáállást minősíti, ahogyan nekiláttam bizonyos ultráknak.) A mostani, gyakorlatilag fél éves “esélyteremtés” lesz a leghosszabb felkészülésem eddigi “futókarrierem” során. A visszatérés tűnik tehát a legkeményebb versenyemnek. Hogy őszinte legyek, ahogy közeledik az igazság pillanata, egyre nyugtalanabb vagyok. Igyekszem pozitív maradni, de valahol tartok attól, mégis igaza lesz a reumatológusnak (“lehet még ezzel futni, csak félmaratonokról ne álmodjon”), ami finoman szólva érzékenyen érintene. Nyilván én voltam a hülye és megérdemelném, ha esetleg így alakulna, de attól még szar lenne, na.

Abban természetesen igaza volt, hogy fogynom kellene, mielőtt bármivel újra megpróbálkozom. Bő 25  kiló felesleggel nem lehet büntetlenül túl sokáig 50 kiliket futkározni (meg P85-ről álmodozni). A tervem ugye az volt, hogy elérem a számomra ideálisnak tekinthető súlyt (ez esetemben valahol 93-94 körül kezdődik, elvégre a családom egyik ága sem madárcsontozatáról közismert), mielőtt a nagyobb igénybevétellel egyáltalán megpróbálkoznék. A babatávokkal is csak az elvesztendő 26-27 kiló kétharmadánál kezdek próbálkozni (a doki szerint a kétszámjegyű súly már elég lehet az általa említett maximum eléréséhez, én azért egyelőre többet ambicionálnék, mármint távban, míg tömegben kevesebbet, noha nyilván nem egy számjegyet). Nem haladtam ugyan rosszul, de az utóbbi két hétben rágyorsítottam, így majdnem megdupláztam az eddigi csökkenést, és hétfőn, a rakétás kúra végén várhatóan 102-t mutat majd a mérleg (-17 összesen). Mivel szinte mindent megcsináltam, amit lehetett (magamra nagyon vigyázás, kakastaréj szedése, tornáztatás (na, jó, ezt nem vittem túlzásba), heti két úszás), és már csak karnyújtásnyira van a 99, a jövő héten elkezdem a futni tanulást. Ennek első lépéseként megpróbálom rögvest elfelejteni azt, amit a farsangi futáson csináltam, és csak 500-1000 méteres, óvatos etapokat kocogni, azt is bemelegítve, heti maximum háromszor. Elég hátborzongató lesz. És még csak aztán jön a neheze. A sportdoki, majd futótechnikázás, aztán pedig reménykedés, hogy a maradék porc ősztől elbírja a kikönnyített seggemet akkor is, ha terepen futok viszonylag sokat.

Egyáltalán nem tudom, mi vár rám egész pontosan, viszont már sokkal közelebb vagyok a végkifejlethez, mint az elejéhez. Ha tényleg egy darab trágya van már csak a térdem helyén, és heti 3×45 perc lesz az érdemi futásteljesítményem a jövőben, azt is tudomásul kell majd valahogy venni. De ezt még talán könnyebb is lenne, mint megtalálni a valódi plafont, ha a terhelhetőség túlmegy a félmaratonokon. A futás sava-borsa nekem mindig is az volt, hogy nagyjából reménytelen helyzetekbe hoztam magam, aztán többnyire valahogy kitrappoltam belőlük. Ez azonban csak addig működik, amíg a szervezet bírja. És az én testem nem templom. Ha vigyázni kell, optimalizálni, pilinckázni, vagy patikamérlegen adagolni az “edzést”, a futás többé nem lesz ugyanaz.

 

 

a million little pisces

A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére  (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.

Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….

Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)

Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.

(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)

Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.

De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.

athlete number nevermind (bamboozled by breakeven)

Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.

Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.

Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem  jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint  nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.

Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?

Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…

joe strummer and his marathons

“I didn’t fuckin’ train. Not once. Just turned up and did it.”

“Do you want some orange juice?” “I want a cigarette and a beer”

Talán többen vannak még jelenleg is a Föld hátán, akik hallottak valaha Joe Strummerről, mint akik nem. És ez nem véletlen. John Graham Mellor, Woody, Joe Strummer. Hiperaktív gyerek, sírásó, art school dropout, takarító, a punk nonpluszultrája avagy önjelölt punk rock warlord, maratoni futó, színész, filmzeneszer… Várjunk csak, várjunk csak. Maratoni? Futó? Bizonyám, és mi más lenne az apropója itt egy róla szóló írásnak, ha nem a maratoni futás, Törzsolvasónk Karesz tippjének nyomába eredve. Természetesen ha egy punk ikon, aki bő tíz év igen jól dokumentált és meglehetősen lelkiismeretes züllést tud felmutatni, nekiveselkedik egy (vagy több) ilyen versenynek, az senki figyelmét nem kerüli el, főleg manapság, a fél napos szenzációk világában. Energia befektetése nélkül is számos cikk és blogbejegyzés található a témában az internet legkülönfélébb bugyrainak mélyén, köztük néhány magyar is. A közös ezekben, hogy legtöbbjük azt a néhány minimálisan elérhető képet és információmorzsát reciklálja, ami hozzáférhető a témában (sokszor ezeket is teljesen random válogatva és olykor pontatlanul párosítva), míg a kisebbség kvázi oknyomozó tevékenységet folytat, magyarán azt boncolgatja, hősünk tényleg lefutotta-e ezeket a maratonokat. Mivel akkoriban nem videózta le rögtön és streamelte mindenki azt, ha egy hírességgel futott ugyanazon a versenyen, túl sok bizonyíték nem áll rendelkezésre, de nekem egyáltalán nincs kedvem zsandárt játszani, alapvetően elhiszem a három maratont (Joe habitusát és hozzáállását valamennyire ismerve), itt mindössze szeretném összegyűjteni a hozzáférhető dolgokat, és ahol esetleg tudok, az átlagosnál egy picit több kontextust rajzolni az események köré. Ami már csak azért sem egyszerű feladat, mert a kevés tényszerű(nek tűnő) forráson túl maximum olyan interjú és/vagy oral history-részletek lehetnek ebben segítségünkre, ahol egyrészt a showbizniszhez hűen mindenki faszagyereknek akar tűnni (ebben a valóságot általában utólag színes ecsettel reprodukáló főszereplőnk sem kivétel, sőt), sokszor akár évtizedes távlatokból, ami kevés esetben tesz jót a memóriának. A belinkelt cikkeken túl legfőbb forrásomul Chris Salewicz remek könyve, a Redemption Song: The Ballad of Joe Strummer szolgált. Lássuk tehát Joe Strummer maratonjait.

Mielőtt azonban a nyolcvanas évek elejére ugornánk, maradjunk még picit tovább az időgépünkben, és utazzunk még távolabbra a múltba, egészen a hatvanas évekbe, amelyeknek döntő többségét az ifjú John Graham Mellor egy bentlakásos iskolában (City of London Freemen’s School) töltötte. A Salewicz-könyv két helyen is foglalkozik ennek a periódusnak a testgyakorlással kapcsolatba hozható történéseivel, melyet egy-egy fél mondat erejéig a maraton-témában mélyre ásni szándékozó források is megemlítenek, nevezetesen a tényt, miszerint Strummer iskolai futóbajnok volt. A vonatkozó részek azonban többet is elárulnak.  Az akkor-még-nem-Joe tizenöt éves korában lelkes (?) tagja volt az iskola második számú rögbicsapatának (a kirakatba be nem férők Second XV Teamjének), ahol amolyan jolly-jokerként a tolongásban és szélsőként is feltűnt, vagyis viszonylag sok időt tölthetett el egy olyan sportban, ami kiemelkedő állóképességet igényel. Mindezzel párhuzamosan már ebben az időben az intézmény egyik legjobb mezei futójaként tartották számon. Pár évvel később, immár végzősként a Freemen magazinja, a The Ashteadian többek között diákképviselőként, a drámatársaság elnökeként, és nem utolsó sorban az iskola mezei futó bajnokaként említi John Mellort, miközben kitér a suli sportnapján magasugrásban elért első helyére is. Hogy mindezek jelentenek-e bármit egy bő tíz évvel későbbi maratonhoz? Nem kizárt, azt azonban jól példázzák, hogy a későbbi Joe Strummer már tinédzser korában sem vetette meg a sportot, és nagyjából már akkor annyi energia áramlott benne, mint amit nemsokára a színpadról mindenki más is megtapasztalhatott.

A The Vultures, némi sírásói (ahol egyébként inkább a könnyebb, talicskázós munkákat bízták rá, mert sport ide vagy oda, testalkatra nem volt egy Arnold) és egyéb alkalmi munkák, majd a The 101ers után a nyolcvanas évek eleje a most már tényleg Joe Strummert a London Callinggal a szupersztár státuszba lépő The Clash frontembereként találja. A dolgok a szupersztárság ellenére 1981 kora tavaszán némileg nehezebben mehettek, a London Callingot követő Sandinista! triplaalbum ugyan díjesőben részesült megjelenése után, de fogadta némi értetlenség és hazájukban kereskedelmi sikernek finoman szólva sem lehetett nevezni, miközben elég sok jogdíjukról lemondtak annak érdekében, hogy abban a formában és olyan áron jelenjen meg a lemez, ahogy elképzelték. Ebben az időszakban rendezték meg az első London Marathont (London “eredeti” maratonja egyébként az 1996-ig létező Poly volt, amelynek gyökere egész 1909-ig vezethető vissza), bár nem április közepén, ahogy Salewicz írta, hanem március végén (a Polytechnic Marathont általában nem akkortájt rendezték, a keveredést kizártnak tartom), és vélhetően a nagy csinnadratta (a rendőrség 7 500 nevezőt engedett indulni, miközben összesen 22 000-en regisztráltak) kelthette fel hősünk figyelmét is a versenyre. Amire természetesen Joe nem nevezett be, és Gaby Salter (akkori barátnője és később gyermekei anyja) elmondása szerint nem is edzett, csak fogott egy nadrágot (az egyetlen fennmaradt kép tanúsága szerint – amin stílszerűen két bobbyval a háttérben látható – egy Adidast) és egy ‘Clash Take the Fifth’ pólót, majd “Oké, fussunk egy maratont!” felkiáltással hozzácsapódott a tömeghez. Iskolai futómúltját egyébként soha nem kötötte Gaby orrára sem, de a lányt (aki elvileg féltávig jutott) magával ráncigálta a versenyre. Nagyjából ennyi tudható Joe Strummer első maratonjáról.

A második, az egy évvel későbbi Párizs Maraton jóval közismertebb, nem utolsó sorban azért, mert Joe (és Gaby) legendás, bő egy hónapos eltűnéséhez köthető, amiről igen kimerítő részletességgel cikkeztek akkoriban (egyes források szerint még az eltűnt személyek listájára is felkerült, pletykálták, hogy öngyilkos lett meg hasonlók). Az utólagos fedősztori szerint publicitásbeli okokból kellett eltüntetni a frontembert, mert nem mentek a jegyek a közelgő turnéra, bár – ahogy erre a hetek múlva kirúgott dobos, Topper Headon rávilágít – enyhén sántít a sztori, én legalábbis nem látom túl észszerűnek, ha emberek olyan koncertjegyeket vesznek, ahol a fő attrakció feltűnése több mint kérdéses. Az igazság sosem fog kiderülni, de a tény az, hogy a Clash akkoriban kezdett szétesni, és a Combat Rock megjelenése előtti felfokozott várakozások és munka, valamint egy majd két hónapos turné fáradtsága és feszültsége elől enyhe menekülés jelleggel Joe nem volt jó bőrben és ki akart kapcsolni. A versenyről elvileg egy párizsi újságból értesült, és az egy évvel azelőttihez hasonló rituálé következett: durr bele. A történtekről többet Richard Schroeder, egy párizsi fotós beszámolóiból tudhatunk (ha elfogadjuk őt megbízható forrásnak), akivel Joe a párizsi időszak alatt majdnem minden nap lógott. Ezek alapján Strummer (aki a futam előtt közölte, mivel a fellépés olyan mint a sport, ő tökéletesen felkészült) ismét magával rántotta a csaját (Gaby újfent kiállt, bár Salewicznek már azt mondta, utolsó lett, nyilván az előző évihez képest szeretett volna előrelépést kommunikálni, és hát az első kieső tulajdonképpen az utolsó helyezett, ha úgy vesszük), és igen elgyötört állapotban érkezett a célba, ahol a felkínált narancslé helyett rendes rocksztárhoz méltó módon cigit és sört kért (majd az első sokk után éjfélkor még felcsörgette újdonsült cimboráját, menjenek, igyanak még pár korsóval, hogy másnap aztán lépni ne bírjon). Az ideje Richard elmondása szerint a máig sok helyen fellelhető és hősünk által is kommunikált (valóban némi tamáskodással fogadható) 3:20 helyett valahol bőven négy óra fölött lehetett, de az előbbi már beégett a legendáriumba, amit Strummer egyébként még ’99-ben is bőszen építgetett: ekkorra datálható az az interjú, ahol feljött a párizsi maraton, és ennek kapcsán beszélt edzésmódszereiről, amit azóta is mindenhol idéznek internetszerte:

“Igyál tíz korsó sört a verseny előtti éjjelen, és a verseny előtt legalább négy hétig ne fuss egy lépést se!“

Az alábbi képet Schroeder készítette a célban, ahol meglepően fittnek tűnő főszereplőink pózolnak, Joe nyakában pedig elvileg még a mai szemmel nézve szokatlan befutóérem is ott lóg…

A következő évben emberünk minden tekintetben szakított szokásaival (többek között az imént szintén széles ecsetvonásokkal felvázolt tréningrutinján, ami, mint mindjárt látni fogjuk úgy is volt, meg nem is), életében először és utoljára regisztrált versenyzőként vett részt egy maratonon, újra Londonban. Mivel a dolog hivatalos volt (vélhetően menedzseri noszogatás is állhatott ennek a hátterében), és Joe egy jótékonysági csapat tagjaként futott (fura módon a The Sun támogatásával), számos jel utal arra, a hangzatos interjúk ellenére erre az eseményre a “hagyományos” módon is készült. Legalábbis Gaby tett erre utaló nyilatkozatot (“Ez volt az egyetlen maraton, ahová hivatalosan benevezett. Korábban mindig csak odament és beállt a többiek közé. Ez volt az egyetlen verseny, amire készült, és ami majdnem megölte.“), az igazán árulkodó információkat abban a néhány bekezdésben találhatjuk a The Legend of Joe Strummerben, amelyek arról szólnak, hősünk korábban az 1982-es évét a Test Évének nevezte ki (ami  már a Párizsban történteket is árnyalja némileg). Az addig is szakajtószámra szedett vitaminadagjait (ebbe Pault szintén belevitte, legalábbis az akkor visszatérő Terry Chimes dobos szerint) tovább emelte, és a Clash évindító csendes-óceáni turnéján leállt a fűvel, Ausztráliába érve pedig reggelente felkelt hatkor futni, időnként pedig a hotelszobájában a TV-t emelgetve “gyúrt”. Mindezt főképp a színpadi teljesítmény érdekében. Vagy ki tudja. Tehát valószínűleg tényleg nem futott közvetlenül a párizsi maraton előtt négy héttel, és a helyszínen valóban mindössze alapos sörözéssel melegített (Schroeder szerint tök részeg volt), de abban az évben, a Test Évében kifejezetten sokat edzett: Salewicz alapján olyankor, amikor otthon volt Londonban,  reggelente eljárt futni a csatornapartra, és a lelkesedés az év során nem lankadt. Sokszor a Clash crew-jának tagjait is elcipelte magával, úgy, ahogy Gabyt a versenyekre. Az akkori turnékon általában a merch-ért felelős Sean Carasov erre így emlékezett vissza: “Eldöntötte, hogy puhos lúzerek vagyunk. Azt mondta, karcsú, kecses harci masinákká kellene válnunk. Szerencsére a suliban benne voltam a futócsapatban… Mindenkit felrakott egy kisbuszra délelőtt 11-kor, majd körbefuttatta az egész dohányos, krákogó-köpködő bandát a Serpentine körül a Hyde Parkban.” A futásokat rendszerint erős folyadékpótlás zárta, valamelyik Notting Hill-i pubban…

Így érkezünk tehát a részben igen jól dokumentált, a Test Évét követő évben rendezett London Marathonhoz. Mint írtam, ennek volt némi hírverése, és így talán az sem véletlen, hogy a rajtnál számos fotó készült Joe-ról, a korszak egyik ismert (rock)fotósa, Steve Rapport által, sőt, egy, vélhetően már a táv második felében készült kép is közmonitoron forog.

Ezen a versenyen egyébként már nagyjából 18 000-en indulhattak el a korábbi hétezerrel szemben, ha Önök közül valaki nálam türelmesebb, akkor a BBC egészen fantasztikus (és néhol fantasztikusan mókás) verseny közbeni interjúkkal tűzdelt (hogy hogyan juthat eszébe bárkinek jelmezben maratont futni, én tényleg el nem tudom képzelni), alig három órás közvetítésében megpróbálhatja kiszúrni emberünket.

Hogy egész pontosan mennyi idő alatt teljesítette J Strummer a London Marathont, nem igazán lehet tudni. A legtöbb forrás tényként kezeli azt a 4 óra 13 percet, ami azután kezdett terjedni, hogy az egy hónappal későbbi Smash Hits magazin szkennelt formában felkerült a netre, benne az alant balról látható cikkel, ami ezt az eredményt közli, valamint azt, Joe túl ki volt készülve ahhoz, hogy interjút lehessen vele készíteni. Ezt vehetjük akár készpénznek is, annak ellenére, hogy a Bravot sem a sporteredmények megbízható bemutatása miatt ismertük és szerettük. A jobb oldali, francia cikk az előzőnek némileg ellentmondva egy beszélgetésszerű dolgot “idéz” (a “doppingról”, valamint a főszponzorra utalva az áramvonalasra borotvált frizuráról), és a kategória 1423. helyét említi, idő nélkül (a fenti közvetítésben egyébként az hangzik el, hogy nagyjából 10 000-en értek be négy órán belül, ebbe persze minden kategóriát beleértve). A nem annyira régen, a hivatalos oldalon közzétett, meglehetősen gagyi eredménykeresőben viszont hiába írjuk be J Strummer, esetleg J Mellor nevét.

Mint mondtam, az eredmény egyáltalán nem számít. Jól látszik viszont, hogy a maratont futó punk legendája mennyire bekerült a köztudatba, már az előtt, hogy időről-időre felbukkanjon a 2010-es években az interneten: Gavin Edwards 2006-os, zenei mítoszok nyomába eredő könyvének, az Is Tiny Dancer Really Elton’s Little John?: Music’s Most Enduring Mysteries, Myths, and Rumors Revealednek már az első fejezetében cáfolnia kellett azt a közkeletű történetet, amely szerint Joe Strummer egy csirkejelmezben futott maratont. Edwards szintén három maratont említ, a második londoni futás eredménye nála 4 óra és 30 perc…

– – –

És itt a vége fuss el véle. Ezután nincs már nyoma annak, hogy Joe Strummer maratonon indult volna, bár a bemutatott hármat előszeretettel emlegette később is. Talán az szintén elmondható, hogy igazán frappánsan szőtték hozzá az érintettek a saját sztorijukat az eseményekhez. A saját “megfejtésem” szerint az első London Marathont látva a futáshoz újra kedvet kapva Joe a rá jellemző módon teljes energiával vetette magát ismét a futásba (miközben más egyéb területen sem lassított), ám a lendület 1983 második felétől, a Clash teljes széthullásának kezdetén, majd gyermeke születésekor aztán elfogyott. Ez a megoldás persze épp annyira lehet valódi, mint a 3:20-as maratoni idő. Számomra viszont nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, ami néha-néha talán engem is jellemzett. Még akkor is, ha most épp a térdem romjait kezelve írtam egy emberről, akit ötven évesen vitt el az a nagy szíve.