a sound of thunder

(A bizonytalan kéz az utolsó pillanatban mégis inkább a meggyes kóla után nyúlt.)

Viszonylag ritka, amikor már a versenyközpontba a szalagozás segítségével talál el az egyszeri futó, most velem ez történt. A Börzsöny trail epicentrumát az energetikai korszerűsítésen éppen áteső általános iskola helyett (menet közben megnéztem, szinte egy focipályányi napelem került fel a tetőre, és a tornaterem brutálisan nagy ablakait is kicserélték, tehát nem aprózták el) kényszerűségből az erdőszélre helyezték át (egész pontosan a Diósjenői Erdei Szabadidő Parkba). A faluból kifelé trappolás közben szóba elegyedtem egy kedves és lelkes lánnyal, aki szintén az L-távot vette célba. Terepen rutintalannak vallotta magát, aztán mikor mondta, hogy tíz éve fut, aszfalton bőven öt percen belül van a tempója, egyébként meg Sashegyi Gepárd, elvigyorodtam. Két éve a VTM-en ugyanígy az állomásról a VK-ba menet trécseltem kicsit Ruscsák Krisztával, aki akkor szintén ugyanennek a klubnak a tagja volt, és legközelebb a dobogón láttam viszont (pár napja pedig második (?) lett a svéd 100k bajnokságon, hátborzongató tempóval). Ezt megosztottam újdonsült ismerősömmel, levonva a konzekvenciát, miszerint őt is a dobogón kell lássam. Arról nagyvonalúan hallgattam, hogy ez természetesen fizikai képtelenség, az L eredményhirdetésére ugyanis a rajt után négy és fél órával kerül sor, amire én csak és kizárólag abban az esetben érek vissza, ha történik valami a gravitációval, amitől a szar magától tud felfelé is gurulni. Gyorsan.

Odaérve tehát gyorsan felvettem a rajtszámot, miközben megállapítottam, hogy az új és átmeneti hely sokkal jobban illik egy terepfutóversenyhez, még ha némileg rusztikusabbak is a körülmények. Átöltöztem a terepjelmezembe (közben az jutott eszembe a viharvert cipőm láttán, hogy a Jahorinán remélem, engednek benne elrajtolni…), majd felderítettem a környéket. Kicsit osztálykirándulás-hangulat uralkodott a hely egyéb vendégei miatt („És mindenki tegye el az almáját!”), végül stílszerűen az osztálykirándulás-futómetafora sérüléséből visszatérő megalkotójával is volt szerencsém a Mecsek után ismét pár szót váltani (amit ismerve a szinte vadidegeneknek fenntartott szociális kreditjeit, megtiszteltetésnek veszek). Andit az írásai alapján igen kompetitívnek ismertem meg, és tényleg, ami kicsit megerősített a rajt előtt kitűzött futócélomban (odabaszunk, juhúúú, ha addig élek is).

Mondjuk intő jelnek kellett volna legyen, hogy a beszélgetések közben több kérdésre nem az adekvát választ adtam, ami előrevetítette, a fókusz mintha mégsem lenne velem éppen. Vagy ahogy ezt a történtek ismeretében mondanám: butának lenni jó. De hogy mennyire, az még a jövő zenéje. A rajtra várva igyekeztem valami részletesebb stratégiát rögzíteni, de nem nagyon jutottam tovább annál, minthogy nyomom neki, amíg mozogni bírok. A tavalyi túlélő-terv szerint a két frissítőponttal három szakaszra tagolt pálya mindhárom részt két óra alatt kellett lehoznom. Most arra gondoltam, a leges-legoptimálisabb esetben öt óra körüli idő jöhet ki belőlem, így három 1:40-es szakaszt tűztem ki, csak hogy lehessen közben kombinálni. Persze a pálya is változott a rajt áthelyezésével, egy 2-3 kili körüli rész (a „falukör”) átkerült a végéről az elejére. (Hiába javítottam a Mecsekben egy óránál is többet áprilisban, tavaly nyáron már valamennyit mozogtam, és szerintem a Börzsöny karakterisztikája szintén kevesebb esélyt ad az idő lefaragásához, ezért a “visszafogott” vállalás.) Ha már a verseny előtt írtam a frissítésről, a szokásosnál felpakoltabban indultam neki: a vízen kívül egy plusz üveg kólát és egy banános müzliizét rejtett még a zsákom, amolyan gyorssegélyként.

A rajt után tehát kivételesen visszamentünk (a már látott szalagozás mentén lefelé) a faluba, volt tehát rendes bemelegítés, azon a bő 2500 méteren. Ilyen sem sűrűn fordul elő velem. Amikor visszafordultunk az eredeti útvonalra és jött a fölfelé, megindultam előre a sorban, gyakorlatilag a következő 4-5 kilométeren végig előztem. Megszokott lett ez az idei terepversenyeimen, a mezőny második fele, vagy harmadik harmada nálam mindig sokkal óvatosabban közlekedik az első emelkedőkön, én meg idén mind a Mecsekben, mind a Vértesben úgy indultam, hogy padlógáz, aztán meglátjuk, mikor fogy el a kraft. Egyelőre elfogyó erőnek nyoma sem volt, jól haladtam és ezt élveztem, kicsit még bele is fotóbombáztam másról szóló képekbe.

Egy idő után megint az az érzésem lett, olyanokkal futok, akikkel nem kellene, illetve második ránézésre sem a realitás, de igyekeztem tartani az ütemet és egyelőre szinte mindent megfutni az első pontig. Annál is inkább, mert 10 után jöttek a lejtők, köztük olyan meredek részek, amiket az igazat megvallva teljes szívből gyűlölök, és sokkal szívesebben mennék rajtuk az ellenkező irányba. Mondhatjuk azt az ősrégi rallys mondással szólva, hogy ezeken a részeken ketten vagyunk a cipőimben, én meg a majré. Persze, igyekeztem tolni neki, ahol tudtam, ez azonban nem mindenhol volt indokolt. Ráadásul intő jelként az első pont előtt nem olyan sokkal utolértem egy sétáló srácot, aki mondta, hogy semmi gond, „csak” a bokája ment szét, a frissítőig elsétál, és ott kiszáll… Mivel segíteni nem tudtam, mentem tovább, kicsit ittam a kólából, gondoltam, egy kis pluszenergia nem árt arra a rövid időre, amíg elérek az asztalig. Valahogy furcsa íze volt, mondjuk évek óta nem ittam meggyes kólát.

Ezen a részen tényleg kicsit előrébb lehettem a szokásosnál, mert az első frissítőpontnál rendes tumultus fogadott, igaz, az M-táv legeleje itt csapott hátba minket. Nem időztem sokat, vettem a gyümölcs-zöldség készletből, feltöltöttem a vizet és indultam tovább. Előkotortam a telefonom, megnézni, időben hogyan állok. 12:08 volt, vagyis ha a tavalyi közel két órát, illetve az idei 2-3 kili pluszt nézem, akkor 10-15 perc mínuszban lehettem, amit teljesen rendben lévőnek gondoltam, így rávettem magam a futásra az általam csak siratófalnak nevezett rész aljáig. Amin leszegett fejjel és különösebb probléma nélkül, sőt kifejezetten könnyen mentem fel, egyik lábat a másik után, picit halszálkázva. A következő hosszabb emelkedőn viszont kezdtem meglassulni, nem éreztem (még) rosszabbul magam, de visszaelőzgettek szépen sorban a többiek. Köztük a BSZM előtt említett Sorbán doki, akivel öt éve nem találkoztam, de most örültünk kicsit egymásnak, csak ő aztán elhaladt. Ittam egy kis rossz ízű kólát, reméltem, némi energia csak jön belőle. Még mindig sokkal jobban voltam, mint bármikor ezen a szakaszon az eddigi versenyeken, de eléggé megviselt a két durvább emelkedőt követő hullámvasutazás a piroson, a rövid sík-fel a gerincre részek egymás után. A negyedik vagy az ötödik után tényleg szarul lettem, előszedtem megint a kólát, és rájöttem, miért volt furcsa íze: cola zero… Tehát sikerült reggel cukormenteset venni abból, amit vészhelyzetbeli cukorpótlásnak gondoltam. Bravo! Bravissimo! Kármentésként megettem gyorsan a müzli felét. A történtekre utólag visszatekintve ez a kisebb malőr a Mennydörgő robaj sárba ragadt pillangójához hasonlatos: egy kis nem kívánt esemény a múltban teljesen felforgatta a jövőt. (Ez persze valószínűleg nem teljesen igaz, de innentől az események burleszkbe illő sorozata következett a táv közepén.)

Az, hogy elkezdett esni az eső, némi égzengés kíséretében, az még nem jelentett semmit. Viszont a sík, sőt néhol lejtősebb részre fordulva is elég gané módon éreztem magam, és nem biztos, hogy elmentem volna balra, a rossz ösvényre, három másik kolléga után, ha teljesen magamnál vagyok. De nem voltam, így a szalagok tökéletes hiánya sem tűnt fel, illetve az sem lett gyanús, hogy a piros háromszög mellett három másik jel fel van még festve, aminek nem kellett volna ott lennie. Ehelyett még gyorsítottam egy idő után, mert leért a kaja, és visszajött az erőm, így ruganyosan lépdeltem felfelé, megelőzve az előttem lévő srácot az egyre jobban szakadó esőben. Mikor a térképet nézegető két lányt befogtam, már sejthettem volna a bajt, de még inkább rákapcsoltam, így két perc múlva szinte nekiütköztem a kilátónak a Csóványoson. Kár, hogy nem ez a hegy következett.

Miközben megfordultam és kisebb kupaktanácsot tartottunk majd elkezdtünk futni visszafelé, elkezdett hullani a jég, egy idő után majdnem olyan volt, mint a kartácstűz. Próbáltam kicsit odalépni, mert jobbnak láttam nem belegondolni abba, hogy épp jégesőben futok miután vagy másfél kilit mentem felfelé a rossz irányba, és éppen dobhatom ki a versenyt, legalábbis ami az időt illeti. Nem utolsó sorban energiával sem voltam túl gazdagon eleresztve az ilyen 20-25 perces kurflikhoz, még ha épp éledeztem is. Miközben csalódott voltam a hülyeségek miatt és büntetett a jég, megint ott motoszkált az agyamban, ez az, igazából ezért jöttem. Ilyenkor derül ki, mennyire vagy erős, barátom. És a jégesőben futni a hegy tetején azért elég menő. A lefelé még jó volt, de a Nagy-Hideg-hegyig vezető szinte egyenesen már elkezdtem mérges lenni magamra, bár itt még egész tűrhető tempóban haladtam. A fotós srác miközben az alábbi képet készítette, mondta, milyen jól haladok, török felfelé tavalyhoz képest a középmezőnybe, válaszként csak annyit mondtam, persze, ha nem kóricálnék össze-vissza az erdőben.

Akkor kezdtem elszomorodni igazából, amikor NH-hegyhez érve lefelé jöttek szembe sorban azok, akikkel együtt futottam az eltévedésig, ráadásul az utolsó meredély csupa sár lett felfelé (és utána lefelé). A hegy nevéhez méltóan ezen a részen még a leheletem is látszott, a csurom víz nadrág a combomra tapadt, ami öt lépés mászás után görcsölt be a hidegtől. Nesze púp, itt egy sánta… Felkecmeregtem valahogy (zárlatos T-800-asként), aztán besétáltam a második frissítőhöz. Ettem-ittam, felpakoltam, majd a két évvel ezelőtti, ugyanitt elkövetett balfaszkodásra egy perces csendes ücsörgéssel emlékeztem a pad szélén. Elmúlt két óra, mikor eljöttem a pontról, és nem voltam lelkes. A harmadik szakaszra kiveszett belőlem az a tűz, amivel a versenynek nekikezdtem, a bénázás meg a pluszenergia elégetése megtört kicsit. Egykedvűen baktattam felfelé a Csóványosra, immáron a jó oldalról, rossz hangulatban. Miután felértem, jött a „laza hetes” lefelé, próbáltam megidézni a harci szellemet és belehúzni, de ez csak néha-néha sikerült. Kockáztatni nem akartam (így is volt egy elég éles pillanat egy különösen gonosz gyökérnek köszönhetően), közben nagyon szerettem volna már, ha vége lenne. Az aszfaltra érve még hajráztam, és tényleg vége lett.

Sokféleképpen lehetne értékelni a történéseket, számos tanulsággal szolgáló versenyként, pocsék főpróbaként, szánalmas bénázásként, vagy éppen teljesített erőpróbaként. Valószínűleg egy kicsit mindegyik igaz is. Ironikus módon tegnap az alábbi megosztásom köpte ki a népszerű közösségi oldal “Emlékeid” funkciója mintegy hat év távlatából. Ha a többit nem is feltétlenül, az utolsó mondatot mindenképpen az eseményekhez illőnek érzem…

“Of course it was painful, and there were times when, emotionally, I just wanted to chuck it all. But pain seems to be a precondition for this kind of sport. If pain weren’t involved, who in the world would ever go to the trouble of taking part in sports like the triathlon or the marathon, which demand such an investment of time and energy? It’s precisely because of the pain, precisely because we want to overcome that pain, that we can get the feeling, through this process, of really being alive–or at least a partial sense of it. Your quality of experience is based not on standards such as time or ranking, but on finally awakening to an awareness of the fluidity within action itself.”
― Haruki Murakami, What I Talk About When I Talk About Running