inch perfect

Ültem egy fa földből kiálló gyökerén, mintegy 100 méterre (vertikálisan persze) a Csóványos tetejétől, és azon gondolkoztam, hogy lassan tíz éves futókarrierem (…) során olyan még úgyse volt, hogy beérek a célba, de a szintidőn túl. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ha valahol hat óra a szintidő és ennek a megugrása problémát okoz, akkor az elég lehangoló a hobbisportoló számára. Bár meglepetés nem történt, elvégre az előjelek nemhogy pozitívak, egyenesen katasztrofálisak voltak. Ezek után a teljes és tökéletes hepiend váratlan fordulat, nem igaz? Addig azért történt egysmás.

Az idei futószezon két markáns hangulati csúcspontja mind a hegyekhez köthető. Az első (VTM fél) után döntöttem el, hogy idén bizony oda fogok baszni, míg az egyébként magamhoz képest egész jól sikerült, és így akár az odabaszáshoz vezető út első állomásának is tekinthető Mecsek trail után a motivációs barométeren váratlan helycsere történt az esőkabátos fószer javára. Mivel a felhősödést átmenetinek gondoltam, ez nem akadályozott meg abban, hogy benevezzek a Börzsöny trail leghosszabb távjára, ami már csak azért is volt okos dolog, mert ha jól figyeltem, ez a legdurvább az összes terepfutás.hu-s futam L-távjai közül (1500m szint, 35k táv). A Börzsöny kihívásokkal bőven megtölthető bérceit egyébként sem kell bemutatni, nem véletlenül vonzza az extrém rendezvények kedvelőit (lásd még Dögölj meg, Börzsöny! vagy A Kör).

Aztán telt múlt az idő,  és mint mindenki mást, engem is megbasz természetesen a kurvaélet, így mindössze 20-30 kiliket futkorásztam egy héten, ami nem tűnik kielégítő felkészülésnek egy ilyen kihíváshoz, még ha ez a kevés legalább mindig jól is esett (közben bevállaltam egy „legyőzhető távolságot” a népszerű maraton váltón, ahol én voltam a csapat egyik fele, de a melegben az sem sült el túl jól…). Szerencsére a sorsnak van humorérzéke, így az elmúlt két hétben legalább négy különböző cikkben bukkantam rá az ősi futós mantára, amit én is szoktam ismételgetni: „a futás a legőszintébb sport”. Szóval kezdhettem rendesen aggódni, mert vagy 6-8 hétig hazudtam a futásnak. Sejthető volt, hogy az a bizonyos számla benyújtásra kerül.

Érdekes módon, mivel a számla érkezésében tökéletesen biztos voltam, ez meg is nyugtatott (oké, oké, szenvedés, volt már olyan, beérek azért valahogy). Van valami megmagyarázhatatlanul szedáló abban, ha az ember tudja, hogy ami jön, az mindenképpen  „fölöttébb kellemetlen” (khm…) lesz, a futás minden örömével együtt. Így átlagos hangulatban, gyanútlanul vonatoztam hegymentes lakókörnyezetemből Diósjenőre. A korai kelés miatt egy-két marginálisan fontos dolgot elfelejtettem berakni a pakkomba, ez azért előrevetítette, hogy nem vagyok ráhangolódva _száz százalékban_ arra, ami jön. Megvettem a helyi boltban az elfeledett darabokat, majd a versenyközpont felé vettem az irányt. Nem múlt el nyomtalanul egyébként az elmúlt 1-2 év pár trailje, még én, a nem ebben a közegben szocializálódott bunkó is találkozom ismerős arcokkal. Végigcsináltam a szokásos rituálémat (flott (ez nem rajtam múlt) rajtcsomagfelvétel, kicsi evés-ivás, bimbik (mint utóbb kiderült, slendrián) és sarok leragasztása, bárminemű bemelegítés tudatos és precíz elkerülése), és próbáltam rögzíteni az itinerről, hogy hol lesznek a nekem fekvő részek. Ilyet mondjuk előre sem találtam túl sokat, elvégre számomra csak az erős, de nem extrém emelkedők és a jól futható, közepes lejtők jelentenek “könnyebbséget”, ha egyáltalán. Most a szokásos faluból felfelé ki, után a kicsi lanka, emelkedő, majd hullámzás után egy nagyon hosszú emelkedő következett, amiről sejtettem, hogy jelenlegi állapotomban vízválasztó (…) lesz. És aztán volt még ott egy Csóványos is, valahol a messzi távolban. Nyami.

Elfoglaltam az engem megillető helyet a sor végén, majd a rajt után a szokásos óvatos tempóval elhagytuk a falut. Ilyenkor szoktam azt gondolni azokon a versenyeken, amikre nem készülök fel rendesen, hogy pont úgy megy, mint máskor, nem lesz itt semmi gond. Az első meredekebb, sétálós részeken sem haladtam magamhoz képest rosszul, ismerős arcokkal kerülgettük egymást, nyilván hat hét nem volt elég leamortizálni teljesen az állóképességemet, sőt, még figyeltem is arra, hogy semmi olyat ne fussak meg, amit nem muszáj (ez utólag azért megmosolyogtató óvatosság volt). Szóval az első 10k elhussant különösebb probléma nélkül, bár az első frissítőt azért már vártam. Valamiért mostanában mindig a gyermekkoromban népszerű Bobo képregényújság főhősét szoktam imitálni ilyenkor, legalábbis az egyetlen dolog, amire emlékszem belőle, hogy Bobo szereti a sajtos kenyeret, savanyú uborkával. Én is ezt pakoltam be, értelemszerűen kenyér nélkül, majd kocogtam is tovább. Gondoltam, hogy a durván hosszú emelkedőig elkocogok, ott meg úgyis sétálni fogok, vagy öt-hat kilit folyamatosan, kemény lesz, de dallamos.

Arra azért nem számítottam, hogy az emelkedő eleje egy olyan kavicsos siratófal lesz, ami ha nem lenne védett területen, szerintem Káeurópa összes off-road fanatikusa ide járna csapatni non-stop. Sosem hódoltam ennek a hobbinak, de szerintem az ottani srácoknak-lányoknak az ilyen kaptatóktól lesz vérbősége ágyéktájon. A pulzusom mondjuk nekem is felment, mire elértem a tetejére, és ugye ez csak a kezdet volt. Elég keservesen haladtam, az az egy kárpótolt, hogy a Börzsöny ezen része (is) gyönyörű. 19k körül kezdtem el először aggódni. Ekkor még nem az időkorlát szűkössége miatt, hanem az első bizonytalan lépések és a „ki tette ide ezt a gyökeret?”-típusú megbotlások alig a féltávon túl nem arra utalnak, hogy túl sok van még a tankban, de ekkor azért még tudtam szaporázni legalább a felfelé sétát. Nézelődtem, kapaszkodtam, aztán azon kaptam magam, hogy sikerült néhány 15+ perces kilométert összehozni, ami semmilyen körülmények között nem tűnt a siker zálogának. Mivel átfutott a szemem előtt egy összecsomagolt és éppen távozóban lévő frissítőpont (ami persze nem történhetett meg, de néha drasztikus módszerekhez kell folyamodni, ideje volt magamnak is hazudni), ez arra épp elég volt, hogy kicsit erőteljesebb haladásra ösztökéljem a lábaim. Taktikám bevált, mert elégettem minden létező tartalékom, és az ájulás határán érkeztem be a Nagy Hideg-hegyre a második frissítőponthoz (23k). Komor felhők gyülekeztek, még ha a szintkülönbség bő nyolcvan százalékát addigra leküzdöttem. Egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy képes leszek lefelé futni. Igen, jól látja a kedves Olvasó. Lefelé. Futni. Esetleg.

A pont személyzete kiválóan alkalmazkodott az állapotomhoz, eszméletlenül (…) jó fejek voltak, próbáltak visszahozni a való világba, én örültem a néhány artikulált szónak (kóla, energia, kóla, energia, nem, tudok én járni, hörg), amit képes voltam kinyögni, majd letelepedtem egy horgászszékre, amiről azt gondoltam, a hasonlóan fitt daliák miatt készítettek oda… Az energia szavak ismétlésére a kezembe nyomtak egy teljes energiaszeletet, és mivel minden szakanyagban azt írják, hogy lehetőleg kipróbált cuccokkal frissítsen az ember, én meg még sosem ettem ilyet, be is toltam az összeset. Majd leöblítettem még fél liter kólával, mert arra is emlékeztem, hogy ez a kettő jó együtt. Be is idézném ezeket a cikkeket, csak most nem találok egyet sem. Mindenesetre a sajt meg az uborka biztos összevonta a szemöldökét odalenn.

Elücsörögtem volna még ott pár órát, de előbb-utóbb úgyis le kellett volna jönni, így elindultam, elvégre ez mégis csak egy futóverseny lett volna. Annyira remek állapotban voltam, hogy az első nagyobb lejtőn elejtettem a vizet, amit elhoztam a pontról (a végén csak kezdett derengeni valami), és a felét sikeresen szétlocsoltam, mire utolértem a lefelé guruló palackot. Egész pontosan mire megállt az átkozott üveg. És jött az igazi feketeleves. Volt még kétszáz szint felfelé, és nemhogy a futás, a tempós haladás sem volt opció, felfelé félúton pedig most épp elhaladunk a már említett, ülő csomó mellett. Ekkor úgy tűnt, hogy hiába van még szinte másfél óra a szintidőből, ez a hajó szép lassan (de még milyen lassan) most elment, én meg szédülve integetek neki. Feltámolyogtam azért a Csóványosra, ahol a szintén nagyon kedves ellenőrzőpont-őrök megnyugtattak, hogy innentől már lefelé, és csak ügyesen. Nagyjából egy óra volt még ekkor vissza szintidőből, ami lejtőn több mint elegendőnek tűnik bő 7k megtételére, kivéve ha az ember (ahogy mondani szokás) már nem evilági ingerek receptora. Az állapotomban az egyetlen komoly pozitívum az volt, hogy a hányás meg sem fordult a fejemben.

És lefelé elkezdődött valami rettenetesen szürreális dolog. Dac. “Az nem lehet, bazmeg”. Bipolaritás szteroidokon. Azon kaptam magam, hogy rohanok lefelé. Hé, emlékszel, te már menni sem nagyon bírsz. Beérek szintidő alatt, ha beledöglök is. Esélyed sincs. Ki tette ide ezt a gyökeret? Még rengeteg idő van, tényleg, simán meglesz. Ez a lejtő nem elég meredek, ezt most inkább nem kéne megfutni. Honnan jött ez az energialöket? Ha most eltaknyolok, itt alszom, ahová beesek, de el is áshattok. A mellkasom szúr jobban, vagy a térdem? Nincs is semmi bajod, mit kényeskedsz. Ez már az a piros kereszt. Nem, ez nagyon nem az a piros kereszt. Arról volt szó, hogy itt már nem lesz emelkedő. Halál, erdő, nihil, napsütés.

Közben volt még egy ellenőrzőpont, ahol kaptam egy kis vizet, ami az elejtős baleset miatt nem jött rosszul, őszintén hálás vagyok érte. És a falu előtt volt még egy kétszáz méteres rész, ami nem egyértelműen lefelé ment (kaptatónak hívni a humor egy magasabb szintje lenne), ott eldőlt, mégis vége a dalnak.

Aztán amikor beértem a faluba nagy nehezen, meglepetésemre még mindig mutatkozott minimális esély, főleg mert fingom sem volt, mennyi lehet a célig, már a telefonomon se láttam, mennyi az idő, de még nem szólt a harang! Hajrázni viszont kell!!! Elképzelhetetlen sebességre kapcsoltam (utólagos reprodukció alapján ez a verseny számomra leggyorsabb,  5:39-es kilijét eredményezte…). Mintegy ötszáz méter elteltével megint feladtam. 525 méter után elkezdtem rohanni. A maradék nagyjából ezren döbbenetes dolog történt. Abban a ritmusban sétálgattak a már beért sporttársak az útvonalon, hogy amikor  ismét összeomlottam volna, valaki mindig ott volt, hogy átlendítsen („300 méter és még van pár perced!”). Nélkülük nem jött volna össze.

„Kicentizted” – mondta a befutónál a srác a dugóka másik felével, majd mutatta az óráját: 15:59. (5 óra 59 perc és 24 másodperc).

Azt mondják, hogy az ilyen hosszú blogbejegyzések felett elszállt az idő. Tanulságok helyett tehát konstatáljuk csak röviden, hogy életem talán legdurvább “hajrája” most arra volt elég, hogy épp megcsípjem a szintidőt. Mégis, ritkán örültem így bárminek mostanában. És aztán belevonatoztam a naplementébe.