…559

Odaértem. Hogy egy pár évvel ezelőtt divatos kifejezést használjak, közben azért enyhe agyfaszt kaptam, mert bő egy órát aszalódtunk Monorierdőn a vezetékszakadás után, aztán mikor Kökire beértem, nem láttam sehol az eszközt, amivel gyorsan átjutottam volna Kelenföldre. Egy gyors pofavizitre lemásztam a metróba és kezdtem lemondani arról, hogy idén futok a Vértesben. Közben a szintén el nem induló metróból láttam, hogy mégis beérkezik a nekem tetsző szerelvény, ami jó eséllyel indul vissza nemsokára, szóval visszarohantam, és innentől kezdve akár azt is mondhatnám, hogy sínen voltam. Végül is azzal a vonattal mentem, amivel a félmaraton rajtjára még kényelmesen oda lehet érni, de nem akartam erre az idősávra célozni alapból, merthogy bármi történhet…

Így végül is minden kellemesen alakult, Száron komplett futóhorda lepte el az egyébként igen kietlen állomást, majd egymást bátorítgattuk, hogy jó irányba megyünk a sportcsarnok felé (illetve megállapításra került, hogy “ideális futóidő” van). Beszédbe elegyedtem egy kedves lánnyal, akiről aztán kiderült, hogy a „szélsebes” attribútummal is rendelkezik, mivel később a félmaraton női eredményhirdetésén láttam, a dobogón… Mondjuk mikor említette, hogy ja, amúgy alapozgatott és hát 100k-s hetek is voltak, akkor csak hümmögtem, hogy no igen, az valóban nem kevés (miközben enyhe (…) nosztalgiával gondoltam vissza azokra a telekre 4-5 éve, amikor még nekem is volt ilyen, bár tényleg csak mutatóba), egész biztosan elég lesz majd Bécsben is (ami egyébként egy remek verseny, csak ajánlani tudom).

Közben lassan megtaláltuk a sportcsarnok-versenyközpontot, gyorsan felvettem „rajtcsomagot” (dugóka+rajtszám), igazából az lett volna furcsa, ha nem ment volna flottul bármi is, az elmúlt három versenyen már hozzászokhattam (elkényeztettek?), hogy a terepfutas.hu-s szervezéseknél nehéz lenne kivetnivalót találni. A vonaton épp azon gondolkoztam, hogy a sok kötelező és szigorúnak tűnő dolog, amik kihangsúlyozásra is kerülnek a felvezetés során és a versenykiírásban, az nekem most végül is tetszik vagy nem, de mivel ezt-azt már én is szerveztem, rá kellett jönnöm, hogy majd 800 embert nem lehet máshogy koordinálni, főleg ugye ha valamennyire szinte az összes kattant. Tempósan, de nem sietve előkészültem, tulajdonképpen így azt is mondhatnám, hogy a MÁV optimalizálta a felkészülési időmet, akár hálás is lehetnék nekik ezért. Kár, hogy ezt a hálát bárhogy próbálom érezni, nem megy, főleg mert úgy tűnik még most, hazafelé jövet is buszoznom kell majd Albertirsa és Cegléd között…

Node. Írtam már sok zagyvaságot, de közben volt azért egy verseny is, ha már ez egy leginkább egy futósblog akar lenni, írjak már pár bekezdést erről is… A szolnoki időeredményemből azért ki lehet következtetni, hogy még ha felfelé is ível, nem most vagyok életem formájában. Nem nagyon tudtam, mire számítsak, így amikor többszázadmagammal nekiindultunk, eléggé takarékra állítottam magam, még ha tegnap tésztát ettem is. Ezt a pálya adottságai is indokolták némileg, ha valaki vette a fáradtságot és megtekintette a korábban itt elhelyezett pályarajzot, ami a szintemelkedést is tartalmazta, az könnyen rájöhetett, hogy igazából az első nyolc kili az, ami a prognosztizált 400 méter szint gyakorlatilag egészét tartalmazta. Ez némileg kódolta azt is, hogy a kezdést viszonylag nehéz elsietni, még ha a felfeléken akkor is el lehet vérezni, ha futás helyett „csak” túlerőlteti az ember (ez már csak ilyen, az ég kék, a víz meg nedves…).

Szerencsére a Vértes adottságainak köszönhetően a pálya nélkülözte az olyan siratófal jellegű finomságokat, mint amikkel azért a Gerecsében és a Mátrában itt-ott sikerült szembesülni, valójában csak az ötödik kili volt az, amikor a mezőny második fele libasorban, szuszogva, egykedvűen baktatott felfelé. „Futottam” ahol tudtam, és mivel alapvetően szeretek, és mint észrevettem, kicsit tudok is haladni felfelé (már magamhoz és a mezőny végének egy részéhez képest), erőltetett menetre kapcsoltam, abban a reményben, hogy lefelé azért majd csak lesz valahogy a forduló és az első frissítés után. Nem mondom, hogy minden jól esett, és az ominózus ötödik kili az bő tíz percesre sikeredett, azon kaptam magam, hogy igazából nem fáradtam el látványosan és egész jó tempóra gyorsultam az emelkedők elmúltával.

Az első frissítés (10,6k) meglepően hamar bukkant elő a fák közül, a terülj-terülj asztalkámból érdekes módon a sajt volt az, amit célravezetőnek gondoltam, vagy ha nem is gondoltam annak, baromira megkívántam és jól is esett. Amit célravezetőnek gondoltam, azt valójában némileg akaratom ellenére tömtem magamba, de a jó eséllyel bekövetkező energia-deficit megelőzésére elrágcsáltam két darab gumimacit és két kocka M&Msszel töltött csokit (ha jól azonosítottam be). Mikor ezt betettem a sajt mellé, úgy belassultam, hogy öröm lehetett nézni. (Közben azt mindenképpen érdemes jeleznem, hogy a vonatom hazafelé _mégis_ továbbment Albertirsáról. Kíváncsian várom, hogy kell-e buszoznom). A tudatos frissítésre továbbra is úgy tekintek, mint valamire, ami csak másvalakivel történhet meg, de egyre inkább úgy gondolom, hogy futókarrierem második évtizedében már figyelni fogok erre is, addig marad az ad libitum…

Nem mellesleg a Vértes szép. Nem érnek az égig a csúcsai, de igen impesszív, amit volt lehetőségem megcsodálni a táv második felében, már amikor nem kellett a lábam elé koncentrálni a meredekebb lejtőkön, vagy éppen ott, ahol az első frissítés utáni részen az erdészet gépei keresztül nem mentek, vagy ahol még csak most kezdték a téli fagy okozta károkat eltakarítani, és kidőlt fák kölcsönöztek akadályverseny-jelleget ennek a résznek (mondhatnám, hogy csak ezért lassultam meg a frissítés után, de…). Itt már az is látszott, hogy nagyjából kikkel fogok együtt célba érni, letisztult annyira a mezőny, hogy az eltérő stratégiák dacára sejthető volt, hogy ki bírja a hullámvasutazást nagyjából úgy, mint én. Nem véletlenül írtam ám hullámvasutazást, mivel noha a szint nagy részén túl voltunk (mármint ami a dolog kevésbé vidám végét illeti), azért ez sosem ennyire fekete vagy fehér, volt azért néhol felfelé, nem is olyan kevés, bár tény, hogy lefelé jóval több és hosszabb és meredekebb. Többször kifejtettem már őszinte rajongásom a meredek lefelékkel kapcsolatban, a mai nap is meggyőzött arról, hogy helyem lenne a Guinness rekordok könyvében a „terepfutás közben lefelé a leginkább fosik a térde miatt” kategóriában. Bármennyire is nehezen operacionalizálható ez a témakör, ha létezne térd-fos-o-méter, annak a mutatója egész biztosan elgörbülne attól, amit én a rohanós lefeléken érzek. Nem segít ezen, hogy ránézésre senki másnál nem görbül el ez a mutató, így egy idő után a rettegés mellett hátrafelé is kell tekintgetnem, mert akadályozni a világért sem szeretnék senkit a tovahaladásban. Felmerül a kérdés, hogy ha ebből ekkora cirkuszt csinálok, akkor minek megyek egyáltalán hegyre, de sajnos a térdeim is olvassák azokat a cikkeket, amelyek szerint ki kell lépni a komfortzónából…

Szerencsére igazából összesen két olyan, viszonylag rövid szakasz volt, ahol az említett műszer tönkremenetele reális veszélyként felmerült volna, összességében nagyon kellemes fel-le-le-LE-fel-le-le játék volt ez, ami kiváltképp azért tetszett, mert a tempóm egész vállalhatóra sikerült közben. Olyannyira, hogy már-már azon gondolkoztam, hogy mikor kapcsolok rá _igazából_, de amikor 14k körül előhalásztam a telefonom, és láttam, hogy 6:00 alatti kilikkel jövök, hirtelen a priortiás az lett, hogy ne lassuljak le :). Próbáltam valamennyire egyenletes tempót tartani, függetlenül attól, hogy lefelé vagy felfelé megyek, mert ismét rájöttem arra, hogy ha felfelé belegyalogolok a még épphogy futható lankába, akkor nekem sokkal szarabb kellemetlenebb megint felvenni az utazósebességet. Ebben a felfedezésben nyilvánvalóan az volt a legörömtelibb, hogy léteztek olyan felfelék, amiket a „futható” halmazba tudtam sorolni, még 15k után is. Így nem meglepő módon a második frissítőpont is váratlanul hamar érkezett. Mivel volt még annyi izo-löttyöm, amit úgy gondoltam, hogy kitart a végéig, a színvonalas választékból ismét rávetettem maga a sajtra (nem tanulok gyorsan), meg egy-két sós perecre, aztán mentem is tovább, immár aszfaltos erdei úton.

Természetesen ezzel adtam magamnak megint egy sallert, mert a gyomrom elkezdett barátkozni azzal, amit kapott, én meg megint meglassultam, szúrhattam vissza a hármat neki. Kicsit javított a helyzeten, hoyg az egyik kanyar után feltűnt az erdőben három, jobbára lakatlan ház, a szebbik fajtából (legalábbis kettő az volt), lehetett kicsit bámészkodni. Ettől eltekintve a következő két kilit leginkább azzal töltöttem, hogy eldöntsem, most akkor kezdek szarul lenni, avagy sem, az idén eddig nem látott tempó eredményeképpen. Abból, hogy nem tűnt el előttem az a kisebb csoport, akiket egy ideje követtem, azt szűrtem le, a probléma még kívülről maximum a fejemen látszik, a haladás jobbára egyenletes. Igazából még ezt az állapotot is kedvelem, mert noha nem érzem a tavaszi, napsütötte réten való szökdécselés örömét maradéktalanul, de ezért némileg kárpótol, hogy a cél legalább közeledik. Kis szerencsével ez kitart a vonalig, ha nem, akkor van tényleg baj, mert szarul is leszek ugye, meg nem is haladok, de erről a végkifejletről talán túl sokat is írtam már korábban…

Ebből a köztes lebegésből zökkentett ki, hogy megelőzött egy maratonista. Mivel teljesen tisztán már nem tudtam gondolkodni, ezért az „észbontóan szánalmas” jelzős szerkezettel kezdtem jellemezni a teljesítményem, és felsejlett a Kassa Maraton szelleme, ahol ugye a kedves, javarészt mindössze két combból álló etióp fiatalemberek _leköröztek_ a (nekik) célegyenesben. Én meg fordulhattam neki a második körnek. Kis tipródás után aztán az “észbontóan”-t töröltem, mert rájöttem, hogy amikor a maratonisták elindultak, akkor én még a vonatról kászálódtam lefelé (és azért valóban fura lett volna, ha terepen 2:20 körüli időket fut az eleje, bár a 3:20 is nagyon durva).

Lassan kezdtünk beérni a házak közé, próbáltam még rátenni egy lapáttal, de ezzel mindneki így volt látótávolságon belül, és minimálisan sikerült is, de azért abban, hogy a legjobb ezrem az utolsó előtti lett, nagy szerepe van annak a bő 300 méteres lejtőnek, ami a sportcsarnokhoz vezetett… Szóval beértem, csekkoltam, kaptam érmet, fürödtem, gratuláltam, ettem. Hazajöttem, szerencsére a MÁV azzal kompenzált, hogy épp elcsíptem az első vonatot, amivel már nem kellett buszozni (…).

Az időm amúgy 2:16:akármennyi lett, ami mégiscsak észbontóan szánalmas (bár lassan jó lenne, ha nem hasonlítanék mindent a hét évvel ezelőtti PB-imhez, ami nem csak régen, de húsz kilóval ezelőtt is volt), másrészt ahhoz képest, hogy két hete 20 méter szinttel futottam 2:14-et, a fejlődés megkérdőjelezhetetlen (még akkor is, ha ez a pálya nem volt meg 21,1, gyakorlatiag kétharmada lefelé vezetett, és nálam sokkal felkentebb szakértők szerint még az aszfaltnál is gyorsabb :)). Szóval lassan jöhetnek a hosszabb távok, vasárnap is, meg versenyen is. Még az is lehet, hogy lesz valami a májusi maratonból, feljebb tekerem a potit eggyel. Már csak az alliteráció miatt is.