a sound of thunder

(A bizonytalan kéz az utolsó pillanatban mégis inkább a meggyes kóla után nyúlt.)

Viszonylag ritka, amikor már a versenyközpontba a szalagozás segítségével talál el az egyszeri futó, most velem ez történt. A Börzsöny trail epicentrumát az energetikai korszerűsítésen éppen áteső általános iskola helyett (menet közben megnéztem, szinte egy focipályányi napelem került fel a tetőre, és a tornaterem brutálisan nagy ablakait is kicserélték, tehát nem aprózták el) kényszerűségből az erdőszélre helyezték át (egész pontosan a Diósjenői Erdei Szabadidő Parkba). A faluból kifelé trappolás közben szóba elegyedtem egy kedves és lelkes lánnyal, aki szintén az L-távot vette célba. Terepen rutintalannak vallotta magát, aztán mikor mondta, hogy tíz éve fut, aszfalton bőven öt percen belül van a tempója, egyébként meg Sashegyi Gepárd, elvigyorodtam. Két éve a VTM-en ugyanígy az állomásról a VK-ba menet trécseltem kicsit Ruscsák Krisztával, aki akkor szintén ugyanennek a klubnak a tagja volt, és legközelebb a dobogón láttam viszont (pár napja pedig második (?) lett a svéd 100k bajnokságon, hátborzongató tempóval). Ezt megosztottam újdonsült ismerősömmel, levonva a konzekvenciát, miszerint őt is a dobogón kell lássam. Arról nagyvonalúan hallgattam, hogy ez természetesen fizikai képtelenség, az L eredményhirdetésére ugyanis a rajt után négy és fél órával kerül sor, amire én csak és kizárólag abban az esetben érek vissza, ha történik valami a gravitációval, amitől a szar magától tud felfelé is gurulni. Gyorsan.

Odaérve tehát gyorsan felvettem a rajtszámot, miközben megállapítottam, hogy az új és átmeneti hely sokkal jobban illik egy terepfutóversenyhez, még ha némileg rusztikusabbak is a körülmények. Átöltöztem a terepjelmezembe (közben az jutott eszembe a viharvert cipőm láttán, hogy a Jahorinán remélem, engednek benne elrajtolni…), majd felderítettem a környéket. Kicsit osztálykirándulás-hangulat uralkodott a hely egyéb vendégei miatt („És mindenki tegye el az almáját!”), végül stílszerűen az osztálykirándulás-futómetafora sérüléséből visszatérő megalkotójával is volt szerencsém a Mecsek után ismét pár szót váltani (amit ismerve a szinte vadidegeneknek fenntartott szociális kreditjeit, megtiszteltetésnek veszek). Andit az írásai alapján igen kompetitívnek ismertem meg, és tényleg, ami kicsit megerősített a rajt előtt kitűzött futócélomban (odabaszunk, juhúúú, ha addig élek is).

Mondjuk intő jelnek kellett volna legyen, hogy a beszélgetések közben több kérdésre nem az adekvát választ adtam, ami előrevetítette, a fókusz mintha mégsem lenne velem éppen. Vagy ahogy ezt a történtek ismeretében mondanám: butának lenni jó. De hogy mennyire, az még a jövő zenéje. A rajtra várva igyekeztem valami részletesebb stratégiát rögzíteni, de nem nagyon jutottam tovább annál, minthogy nyomom neki, amíg mozogni bírok. A tavalyi túlélő-terv szerint a két frissítőponttal három szakaszra tagolt pálya mindhárom részt két óra alatt kellett lehoznom. Most arra gondoltam, a leges-legoptimálisabb esetben öt óra körüli idő jöhet ki belőlem, így három 1:40-es szakaszt tűztem ki, csak hogy lehessen közben kombinálni. Persze a pálya is változott a rajt áthelyezésével, egy 2-3 kili körüli rész (a „falukör”) átkerült a végéről az elejére. (Hiába javítottam a Mecsekben egy óránál is többet áprilisban, tavaly nyáron már valamennyit mozogtam, és szerintem a Börzsöny karakterisztikája szintén kevesebb esélyt ad az idő lefaragásához, ezért a “visszafogott” vállalás.) Ha már a verseny előtt írtam a frissítésről, a szokásosnál felpakoltabban indultam neki: a vízen kívül egy plusz üveg kólát és egy banános müzliizét rejtett még a zsákom, amolyan gyorssegélyként.

A rajt után tehát kivételesen visszamentünk (a már látott szalagozás mentén lefelé) a faluba, volt tehát rendes bemelegítés, azon a bő 2500 méteren. Ilyen sem sűrűn fordul elő velem. Amikor visszafordultunk az eredeti útvonalra és jött a fölfelé, megindultam előre a sorban, gyakorlatilag a következő 4-5 kilométeren végig előztem. Megszokott lett ez az idei terepversenyeimen, a mezőny második fele, vagy harmadik harmada nálam mindig sokkal óvatosabban közlekedik az első emelkedőkön, én meg idén mind a Mecsekben, mind a Vértesben úgy indultam, hogy padlógáz, aztán meglátjuk, mikor fogy el a kraft. Egyelőre elfogyó erőnek nyoma sem volt, jól haladtam és ezt élveztem, kicsit még bele is fotóbombáztam másról szóló képekbe.

Egy idő után megint az az érzésem lett, olyanokkal futok, akikkel nem kellene, illetve második ránézésre sem a realitás, de igyekeztem tartani az ütemet és egyelőre szinte mindent megfutni az első pontig. Annál is inkább, mert 10 után jöttek a lejtők, köztük olyan meredek részek, amiket az igazat megvallva teljes szívből gyűlölök, és sokkal szívesebben mennék rajtuk az ellenkező irányba. Mondhatjuk azt az ősrégi rallys mondással szólva, hogy ezeken a részeken ketten vagyunk a cipőimben, én meg a majré. Persze, igyekeztem tolni neki, ahol tudtam, ez azonban nem mindenhol volt indokolt. Ráadásul intő jelként az első pont előtt nem olyan sokkal utolértem egy sétáló srácot, aki mondta, hogy semmi gond, „csak” a bokája ment szét, a frissítőig elsétál, és ott kiszáll… Mivel segíteni nem tudtam, mentem tovább, kicsit ittam a kólából, gondoltam, egy kis pluszenergia nem árt arra a rövid időre, amíg elérek az asztalig. Valahogy furcsa íze volt, mondjuk évek óta nem ittam meggyes kólát.

Ezen a részen tényleg kicsit előrébb lehettem a szokásosnál, mert az első frissítőpontnál rendes tumultus fogadott, igaz, az M-táv legeleje itt csapott hátba minket. Nem időztem sokat, vettem a gyümölcs-zöldség készletből, feltöltöttem a vizet és indultam tovább. Előkotortam a telefonom, megnézni, időben hogyan állok. 12:08 volt, vagyis ha a tavalyi közel két órát, illetve az idei 2-3 kili pluszt nézem, akkor 10-15 perc mínuszban lehettem, amit teljesen rendben lévőnek gondoltam, így rávettem magam a futásra az általam csak siratófalnak nevezett rész aljáig. Amin leszegett fejjel és különösebb probléma nélkül, sőt kifejezetten könnyen mentem fel, egyik lábat a másik után, picit halszálkázva. A következő hosszabb emelkedőn viszont kezdtem meglassulni, nem éreztem (még) rosszabbul magam, de visszaelőzgettek szépen sorban a többiek. Köztük a BSZM előtt említett Sorbán doki, akivel öt éve nem találkoztam, de most örültünk kicsit egymásnak, csak ő aztán elhaladt. Ittam egy kis rossz ízű kólát, reméltem, némi energia csak jön belőle. Még mindig sokkal jobban voltam, mint bármikor ezen a szakaszon az eddigi versenyeken, de eléggé megviselt a két durvább emelkedőt követő hullámvasutazás a piroson, a rövid sík-fel a gerincre részek egymás után. A negyedik vagy az ötödik után tényleg szarul lettem, előszedtem megint a kólát, és rájöttem, miért volt furcsa íze: cola zero… Tehát sikerült reggel cukormenteset venni abból, amit vészhelyzetbeli cukorpótlásnak gondoltam. Bravo! Bravissimo! Kármentésként megettem gyorsan a müzli felét. A történtekre utólag visszatekintve ez a kisebb malőr a Mennydörgő robaj sárba ragadt pillangójához hasonlatos: egy kis nem kívánt esemény a múltban teljesen felforgatta a jövőt. (Ez persze valószínűleg nem teljesen igaz, de innentől az események burleszkbe illő sorozata következett a táv közepén.)

Az, hogy elkezdett esni az eső, némi égzengés kíséretében, az még nem jelentett semmit. Viszont a sík, sőt néhol lejtősebb részre fordulva is elég gané módon éreztem magam, és nem biztos, hogy elmentem volna balra, a rossz ösvényre, három másik kolléga után, ha teljesen magamnál vagyok. De nem voltam, így a szalagok tökéletes hiánya sem tűnt fel, illetve az sem lett gyanús, hogy a piros háromszög mellett három másik jel fel van még festve, aminek nem kellett volna ott lennie. Ehelyett még gyorsítottam egy idő után, mert leért a kaja, és visszajött az erőm, így ruganyosan lépdeltem felfelé, megelőzve az előttem lévő srácot az egyre jobban szakadó esőben. Mikor a térképet nézegető két lányt befogtam, már sejthettem volna a bajt, de még inkább rákapcsoltam, így két perc múlva szinte nekiütköztem a kilátónak a Csóványoson. Kár, hogy nem ez a hegy következett.

Miközben megfordultam és kisebb kupaktanácsot tartottunk majd elkezdtünk futni visszafelé, elkezdett hullani a jég, egy idő után majdnem olyan volt, mint a kartácstűz. Próbáltam kicsit odalépni, mert jobbnak láttam nem belegondolni abba, hogy épp jégesőben futok miután vagy másfél kilit mentem felfelé a rossz irányba, és éppen dobhatom ki a versenyt, legalábbis ami az időt illeti. Nem utolsó sorban energiával sem voltam túl gazdagon eleresztve az ilyen 20-25 perces kurflikhoz, még ha épp éledeztem is. Miközben csalódott voltam a hülyeségek miatt és büntetett a jég, megint ott motoszkált az agyamban, ez az, igazából ezért jöttem. Ilyenkor derül ki, mennyire vagy erős, barátom. És a jégesőben futni a hegy tetején azért elég menő. A lefelé még jó volt, de a Nagy-Hideg-hegyig vezető szinte egyenesen már elkezdtem mérges lenni magamra, bár itt még egész tűrhető tempóban haladtam. A fotós srác miközben az alábbi képet készítette, mondta, milyen jól haladok, török felfelé tavalyhoz képest a középmezőnybe, válaszként csak annyit mondtam, persze, ha nem kóricálnék össze-vissza az erdőben.

Akkor kezdtem elszomorodni igazából, amikor NH-hegyhez érve lefelé jöttek szembe sorban azok, akikkel együtt futottam az eltévedésig, ráadásul az utolsó meredély csupa sár lett felfelé (és utána lefelé). A hegy nevéhez méltóan ezen a részen még a leheletem is látszott, a csurom víz nadrág a combomra tapadt, ami öt lépés mászás után görcsölt be a hidegtől. Nesze púp, itt egy sánta… Felkecmeregtem valahogy (zárlatos T-800-asként), aztán besétáltam a második frissítőhöz. Ettem-ittam, felpakoltam, majd a két évvel ezelőtti, ugyanitt elkövetett balfaszkodásra egy perces csendes ücsörgéssel emlékeztem a pad szélén. Elmúlt két óra, mikor eljöttem a pontról, és nem voltam lelkes. A harmadik szakaszra kiveszett belőlem az a tűz, amivel a versenynek nekikezdtem, a bénázás meg a pluszenergia elégetése megtört kicsit. Egykedvűen baktattam felfelé a Csóványosra, immáron a jó oldalról, rossz hangulatban. Miután felértem, jött a „laza hetes” lefelé, próbáltam megidézni a harci szellemet és belehúzni, de ez csak néha-néha sikerült. Kockáztatni nem akartam (így is volt egy elég éles pillanat egy különösen gonosz gyökérnek köszönhetően), közben nagyon szerettem volna már, ha vége lenne. Az aszfaltra érve még hajráztam, és tényleg vége lett.

Sokféleképpen lehetne értékelni a történéseket, számos tanulsággal szolgáló versenyként, pocsék főpróbaként, szánalmas bénázásként, vagy éppen teljesített erőpróbaként. Valószínűleg egy kicsit mindegyik igaz is. Ironikus módon tegnap az alábbi megosztásom köpte ki a népszerű közösségi oldal “Emlékeid” funkciója mintegy hat év távlatából. Ha a többit nem is feltétlenül, az utolsó mondatot mindenképpen az eseményekhez illőnek érzem…

“Of course it was painful, and there were times when, emotionally, I just wanted to chuck it all. But pain seems to be a precondition for this kind of sport. If pain weren’t involved, who in the world would ever go to the trouble of taking part in sports like the triathlon or the marathon, which demand such an investment of time and energy? It’s precisely because of the pain, precisely because we want to overcome that pain, that we can get the feeling, through this process, of really being alive–or at least a partial sense of it. Your quality of experience is based not on standards such as time or ranking, but on finally awakening to an awareness of the fluidity within action itself.”
― Haruki Murakami, What I Talk About When I Talk About Running

inch perfect

Ültem egy fa földből kiálló gyökerén, mintegy 100 méterre (vertikálisan persze) a Csóványos tetejétől, és azon gondolkoztam, hogy lassan tíz éves futókarrierem (…) során olyan még úgyse volt, hogy beérek a célba, de a szintidőn túl. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ha valahol hat óra a szintidő és ennek a megugrása problémát okoz, akkor az elég lehangoló a hobbisportoló számára. Bár meglepetés nem történt, elvégre az előjelek nemhogy pozitívak, egyenesen katasztrofálisak voltak. Ezek után a teljes és tökéletes hepiend váratlan fordulat, nem igaz? Addig azért történt egysmás.

Az idei futószezon két markáns hangulati csúcspontja mind a hegyekhez köthető. Az első (VTM fél) után döntöttem el, hogy idén bizony oda fogok baszni, míg az egyébként magamhoz képest egész jól sikerült, és így akár az odabaszáshoz vezető út első állomásának is tekinthető Mecsek trail után a motivációs barométeren váratlan helycsere történt az esőkabátos fószer javára. Mivel a felhősödést átmenetinek gondoltam, ez nem akadályozott meg abban, hogy benevezzek a Börzsöny trail leghosszabb távjára, ami már csak azért is volt okos dolog, mert ha jól figyeltem, ez a legdurvább az összes terepfutás.hu-s futam L-távjai közül (1500m szint, 35k táv). A Börzsöny kihívásokkal bőven megtölthető bérceit egyébként sem kell bemutatni, nem véletlenül vonzza az extrém rendezvények kedvelőit (lásd még Dögölj meg, Börzsöny! vagy A Kör).

Aztán telt múlt az idő,  és mint mindenki mást, engem is megbasz természetesen a kurvaélet, így mindössze 20-30 kiliket futkorásztam egy héten, ami nem tűnik kielégítő felkészülésnek egy ilyen kihíváshoz, még ha ez a kevés legalább mindig jól is esett (közben bevállaltam egy „legyőzhető távolságot” a népszerű maraton váltón, ahol én voltam a csapat egyik fele, de a melegben az sem sült el túl jól…). Szerencsére a sorsnak van humorérzéke, így az elmúlt két hétben legalább négy különböző cikkben bukkantam rá az ősi futós mantára, amit én is szoktam ismételgetni: „a futás a legőszintébb sport”. Szóval kezdhettem rendesen aggódni, mert vagy 6-8 hétig hazudtam a futásnak. Sejthető volt, hogy az a bizonyos számla benyújtásra kerül.

Érdekes módon, mivel a számla érkezésében tökéletesen biztos voltam, ez meg is nyugtatott (oké, oké, szenvedés, volt már olyan, beérek azért valahogy). Van valami megmagyarázhatatlanul szedáló abban, ha az ember tudja, hogy ami jön, az mindenképpen  „fölöttébb kellemetlen” (khm…) lesz, a futás minden örömével együtt. Így átlagos hangulatban, gyanútlanul vonatoztam hegymentes lakókörnyezetemből Diósjenőre. A korai kelés miatt egy-két marginálisan fontos dolgot elfelejtettem berakni a pakkomba, ez azért előrevetítette, hogy nem vagyok ráhangolódva _száz százalékban_ arra, ami jön. Megvettem a helyi boltban az elfeledett darabokat, majd a versenyközpont felé vettem az irányt. Nem múlt el nyomtalanul egyébként az elmúlt 1-2 év pár trailje, még én, a nem ebben a közegben szocializálódott bunkó is találkozom ismerős arcokkal. Végigcsináltam a szokásos rituálémat (flott (ez nem rajtam múlt) rajtcsomagfelvétel, kicsi evés-ivás, bimbik (mint utóbb kiderült, slendrián) és sarok leragasztása, bárminemű bemelegítés tudatos és precíz elkerülése), és próbáltam rögzíteni az itinerről, hogy hol lesznek a nekem fekvő részek. Ilyet mondjuk előre sem találtam túl sokat, elvégre számomra csak az erős, de nem extrém emelkedők és a jól futható, közepes lejtők jelentenek “könnyebbséget”, ha egyáltalán. Most a szokásos faluból felfelé ki, után a kicsi lanka, emelkedő, majd hullámzás után egy nagyon hosszú emelkedő következett, amiről sejtettem, hogy jelenlegi állapotomban vízválasztó (…) lesz. És aztán volt még ott egy Csóványos is, valahol a messzi távolban. Nyami.

Elfoglaltam az engem megillető helyet a sor végén, majd a rajt után a szokásos óvatos tempóval elhagytuk a falut. Ilyenkor szoktam azt gondolni azokon a versenyeken, amikre nem készülök fel rendesen, hogy pont úgy megy, mint máskor, nem lesz itt semmi gond. Az első meredekebb, sétálós részeken sem haladtam magamhoz képest rosszul, ismerős arcokkal kerülgettük egymást, nyilván hat hét nem volt elég leamortizálni teljesen az állóképességemet, sőt, még figyeltem is arra, hogy semmi olyat ne fussak meg, amit nem muszáj (ez utólag azért megmosolyogtató óvatosság volt). Szóval az első 10k elhussant különösebb probléma nélkül, bár az első frissítőt azért már vártam. Valamiért mostanában mindig a gyermekkoromban népszerű Bobo képregényújság főhősét szoktam imitálni ilyenkor, legalábbis az egyetlen dolog, amire emlékszem belőle, hogy Bobo szereti a sajtos kenyeret, savanyú uborkával. Én is ezt pakoltam be, értelemszerűen kenyér nélkül, majd kocogtam is tovább. Gondoltam, hogy a durván hosszú emelkedőig elkocogok, ott meg úgyis sétálni fogok, vagy öt-hat kilit folyamatosan, kemény lesz, de dallamos.

Arra azért nem számítottam, hogy az emelkedő eleje egy olyan kavicsos siratófal lesz, ami ha nem lenne védett területen, szerintem Káeurópa összes off-road fanatikusa ide járna csapatni non-stop. Sosem hódoltam ennek a hobbinak, de szerintem az ottani srácoknak-lányoknak az ilyen kaptatóktól lesz vérbősége ágyéktájon. A pulzusom mondjuk nekem is felment, mire elértem a tetejére, és ugye ez csak a kezdet volt. Elég keservesen haladtam, az az egy kárpótolt, hogy a Börzsöny ezen része (is) gyönyörű. 19k körül kezdtem el először aggódni. Ekkor még nem az időkorlát szűkössége miatt, hanem az első bizonytalan lépések és a „ki tette ide ezt a gyökeret?”-típusú megbotlások alig a féltávon túl nem arra utalnak, hogy túl sok van még a tankban, de ekkor azért még tudtam szaporázni legalább a felfelé sétát. Nézelődtem, kapaszkodtam, aztán azon kaptam magam, hogy sikerült néhány 15+ perces kilométert összehozni, ami semmilyen körülmények között nem tűnt a siker zálogának. Mivel átfutott a szemem előtt egy összecsomagolt és éppen távozóban lévő frissítőpont (ami persze nem történhetett meg, de néha drasztikus módszerekhez kell folyamodni, ideje volt magamnak is hazudni), ez arra épp elég volt, hogy kicsit erőteljesebb haladásra ösztökéljem a lábaim. Taktikám bevált, mert elégettem minden létező tartalékom, és az ájulás határán érkeztem be a Nagy Hideg-hegyre a második frissítőponthoz (23k). Komor felhők gyülekeztek, még ha a szintkülönbség bő nyolcvan százalékát addigra leküzdöttem. Egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy képes leszek lefelé futni. Igen, jól látja a kedves Olvasó. Lefelé. Futni. Esetleg.

A pont személyzete kiválóan alkalmazkodott az állapotomhoz, eszméletlenül (…) jó fejek voltak, próbáltak visszahozni a való világba, én örültem a néhány artikulált szónak (kóla, energia, kóla, energia, nem, tudok én járni, hörg), amit képes voltam kinyögni, majd letelepedtem egy horgászszékre, amiről azt gondoltam, a hasonlóan fitt daliák miatt készítettek oda… Az energia szavak ismétlésére a kezembe nyomtak egy teljes energiaszeletet, és mivel minden szakanyagban azt írják, hogy lehetőleg kipróbált cuccokkal frissítsen az ember, én meg még sosem ettem ilyet, be is toltam az összeset. Majd leöblítettem még fél liter kólával, mert arra is emlékeztem, hogy ez a kettő jó együtt. Be is idézném ezeket a cikkeket, csak most nem találok egyet sem. Mindenesetre a sajt meg az uborka biztos összevonta a szemöldökét odalenn.

Elücsörögtem volna még ott pár órát, de előbb-utóbb úgyis le kellett volna jönni, így elindultam, elvégre ez mégis csak egy futóverseny lett volna. Annyira remek állapotban voltam, hogy az első nagyobb lejtőn elejtettem a vizet, amit elhoztam a pontról (a végén csak kezdett derengeni valami), és a felét sikeresen szétlocsoltam, mire utolértem a lefelé guruló palackot. Egész pontosan mire megállt az átkozott üveg. És jött az igazi feketeleves. Volt még kétszáz szint felfelé, és nemhogy a futás, a tempós haladás sem volt opció, felfelé félúton pedig most épp elhaladunk a már említett, ülő csomó mellett. Ekkor úgy tűnt, hogy hiába van még szinte másfél óra a szintidőből, ez a hajó szép lassan (de még milyen lassan) most elment, én meg szédülve integetek neki. Feltámolyogtam azért a Csóványosra, ahol a szintén nagyon kedves ellenőrzőpont-őrök megnyugtattak, hogy innentől már lefelé, és csak ügyesen. Nagyjából egy óra volt még ekkor vissza szintidőből, ami lejtőn több mint elegendőnek tűnik bő 7k megtételére, kivéve ha az ember (ahogy mondani szokás) már nem evilági ingerek receptora. Az állapotomban az egyetlen komoly pozitívum az volt, hogy a hányás meg sem fordult a fejemben.

És lefelé elkezdődött valami rettenetesen szürreális dolog. Dac. “Az nem lehet, bazmeg”. Bipolaritás szteroidokon. Azon kaptam magam, hogy rohanok lefelé. Hé, emlékszel, te már menni sem nagyon bírsz. Beérek szintidő alatt, ha beledöglök is. Esélyed sincs. Ki tette ide ezt a gyökeret? Még rengeteg idő van, tényleg, simán meglesz. Ez a lejtő nem elég meredek, ezt most inkább nem kéne megfutni. Honnan jött ez az energialöket? Ha most eltaknyolok, itt alszom, ahová beesek, de el is áshattok. A mellkasom szúr jobban, vagy a térdem? Nincs is semmi bajod, mit kényeskedsz. Ez már az a piros kereszt. Nem, ez nagyon nem az a piros kereszt. Arról volt szó, hogy itt már nem lesz emelkedő. Halál, erdő, nihil, napsütés.

Közben volt még egy ellenőrzőpont, ahol kaptam egy kis vizet, ami az elejtős baleset miatt nem jött rosszul, őszintén hálás vagyok érte. És a falu előtt volt még egy kétszáz méteres rész, ami nem egyértelműen lefelé ment (kaptatónak hívni a humor egy magasabb szintje lenne), ott eldőlt, mégis vége a dalnak.

Aztán amikor beértem a faluba nagy nehezen, meglepetésemre még mindig mutatkozott minimális esély, főleg mert fingom sem volt, mennyi lehet a célig, már a telefonomon se láttam, mennyi az idő, de még nem szólt a harang! Hajrázni viszont kell!!! Elképzelhetetlen sebességre kapcsoltam (utólagos reprodukció alapján ez a verseny számomra leggyorsabb,  5:39-es kilijét eredményezte…). Mintegy ötszáz méter elteltével megint feladtam. 525 méter után elkezdtem rohanni. A maradék nagyjából ezren döbbenetes dolog történt. Abban a ritmusban sétálgattak a már beért sporttársak az útvonalon, hogy amikor  ismét összeomlottam volna, valaki mindig ott volt, hogy átlendítsen („300 méter és még van pár perced!”). Nélkülük nem jött volna össze.

„Kicentizted” – mondta a befutónál a srác a dugóka másik felével, majd mutatta az óráját: 15:59. (5 óra 59 perc és 24 másodperc).

Azt mondják, hogy az ilyen hosszú blogbejegyzések felett elszállt az idő. Tanulságok helyett tehát konstatáljuk csak röviden, hogy életem talán legdurvább “hajrája” most arra volt elég, hogy épp megcsípjem a szintidőt. Mégis, ritkán örültem így bárminek mostanában. És aztán belevonatoztam a naplementébe.