athlete number 105

Meglehetős hullámvasutazással telt gyakorlatilag a teljes „felkészülési” időszak (vagyis mióta egyáltalán beneveztem április legelején) a Jahorina Trailre. Kezdődött a teljesítmény szempontjából pocsék maratonnal, folytatódott az egész jó Mecsek traillel, közben és utána a hipochondriás veseparával és orvoshoz járással, kihagyásokkal, új melóval, házszétszedés majd összerakással, meg ki emlékszik már, mi mindennel. És most itt vagyok Szarajevóban, az ablakom arra a Trebevićre néz, amit bő két nap múlva az aljától a tetejéig meg kell majd mászni.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy erre most feltétlenül szükségem lenne, vagy szeretni fogom ezt csinálni, de talán két nap elég lesz ráhangolódásként. Azt is csodaként fogom fel, hogy egyáltalán itt lehetek, még a múlt héten sem volt biztos, hogy egyéb, nem részletezendő okok miatt el tudok-e jönni. Az indulás előtti 4-5 nap egyébként is elég össze-visszára sikeredett, hétvégén még egy esküvőn voltam, ami elég jól sikerült, ráadásul a tortát sem rontottam el, amit szívem összes szeretetével és annál némileg több kakaóval készítettem (utólag attól azért óvnék mindenkit, hogy hajnali fél négykor az ingét a feje fölött pörgetve imitálja Angus Youngot a you shook me all night longra). Hétfőn volt a szabadságom előtti utolsó érdemi munkanapom, annak minden szépségével, kedden meg még segítettem megcsinálni a plafont, így megint hajnalban volt szűk egy órám összepakolni. Ezek után nem csoda, hogy megérkezésem után igazi bunkó módjára cukorral ittam az egyébként fantasztikus bosnyák kávét.

Na, de beszéljünk végre a futásról. Ez lesz a második, egyben leghosszabb terepultrám, ám lényegében az első, mert a 2011-es Bükki Hegyi Maraton ötvenes távját nem szoktam ide számolni (az talán nem is volt épp 50, tehát biztosan első 50+ jön most). Nyilván nem esett jól, hogy már bontották a célkaput, mikor beértem (másfél órával a versenykiírásban szereplő szintidőn belül), viszont igazából ha nem tudja az ember, hogy trailen versenyzik, akkor az nem is trail, nem igaz? Emlékszem, a pálya szintrajza is nagyon barátságos volt, félútig lassan felkapaszkodtunk Bánkútig, aztán vissza. Ezzel szemben a szombati mulatság így fog kinézni:

A legmegnyugtatóbb az a kis autó-sziluett a négyes ponton, onnantól ezek szerint lehet azzal is menni… (Kéktúrázni is lehet sível.) Bizonyos értelemben ez is egy elég egyszerű vonalvezetés, a lényegre redukálva menni kell lefelé féltávig, aztán meg felfelé a célig. Talán ez nekem jobban “kedvez”, amikor teljesen kikészülök, akkor lefelé sem igazán tudok futni, csak hergelném magam a végén, milyen fospocsolya vagyok – már ha eljutnék odáig. Kérdezték tőlem, készülök-e valami speciális taktikával, de azon kívül, amit ez a fentebbi kép nagyjából megszab nekem, nem igazán tudok mit kifundálni. Az elején megyek óvatosan lefelé, mint ahogy lefelé mindig is óvatosan tudok csak menni, a nagy része egész barátságosnak tűnik (így, pixelek formájában). Az első és leghosszabb emelkedőnek még mennie kellene kvázi simán, ráadásul abban van a bobpálya rész. Az, hogy mi fog történni az ötös pont után, teljesen megjósolhatatlan. Rettenetesen fogom élvezni, ez az egy biztos, és az, menni kell. Kell. Kell. (És nem elbaszni a frissítést.) A végcélt két szóban tudnám összefoglalni: világosban beérni. Ez nagyjából 14 órát jelent, és a korábbi versenyeken aki élt és mozgott, az többé-kevésbé be is ért ennyivel.

Amit el lehetett követni május óta, azt elkövettem, a három hosszabb kalandból kettő után néha-néha már valamennyi erőt is éreztem. Majd meglátjuk, küzdelmes lesz, de a küzdelemnek ezen a környéken van hagyománya…