elisa day

„All beauty must die”

Szeretem a Mátrát, így talán nem véletlen, hogy jó ötletnek tűnt a Vadrózsa TT – aminek már a huszadik kiírása volt a mostani – felvétele a naptáramba, mint amolyan visszarázódás-féle a kvázi-kompetitív, szervezett keretek közötti futkorászáshoz (illetve még őszintébben fogalmazva esetemben a hegyre felfelé történő dülöngéléshez). Már csak azért is, mert a Mátra nyugati széle – mint ahogy azt szinte minden, ezzel foglalkozó írás kiemeli – nem annyira turistás rész, az én alföldi lábaim sem tapodták még sűrűn a környéket, ideje volt arrafelé körülnézni. Még ha ehhez újfent három után nem sokkal kellett felkelni (a rajt héttől fél kilencig volt nyitva), hiszen Rózsaszentmárton nincs olyan messze, de ha valaki megrögzött tömegközlekedő, akkor hétvégén a hegyekbe odaérni valahová azért már nem olyan egyértelmű.

Végül épp jó ütemben, hét után nem is olyan sokkal megérkeztem a tetthelyre, megcsodálva a falu szélén a kotrógépet, ami körül fesztiválszerűen zajlott már az élet (és persze mivel a „jó” irányból jött a buszom, már szembe az aszfalton láttam elhaladni sok túratársat). Beálltam a sorba, de rögtön kiszúrtuk egymást Ádámmal, a PNDTT egyik alapítójával (akinek köszönhetően Gáborral is megismerkedtem), így folytathattam asszimilációmat a közösségbe :). Felvettem a rajtdokumentációt, majd nem túl sok szöszmötölés, meg öltözködés után így hármasban kezdtünk bele az emelkedésnek, hiszen természetesen egy TT-n/trailen az elején a faluból kifelé rendszerint csak felfelé lehet menni. Induláskor rájöttem, otthon hagytam azt a zárható, eredetileg csavarokat tartalmazó zacskót, amit az itinernek készítettem elő, így a telefon mellé gyűrtem be, abba a tokba, ami ugye már bizonyította korábban, képtelen szárazon tartani egy papírt…

Óvatosan kezdtünk bele, néha szemerkélt az eső, de egyébként (vagy épp ezért) a nagykönyvben megírt futóidőben haladtunk, trécseltünk közben, gyűjtöttem be némi intelt rutinosabb, illetve helyismerettel rendelkező kollégáimtól. Hamar elértünk az első ellenőrzőponthoz, a Kopasz-hegy oldalába, majd egy rövid lefelé után meg is érkezett az első finomabb mászóka, immár erdőben a Somlyó-hegyre. Persze, ezek a hegyek leginkább bemelegítésül szolgáltak, de a kilátás már ez utóbbiról sem volt elhanyagolható.

A következő pontig mindössze 2500 métert kellett arrébb menni, és igen impozáns helyen, a széleskői tó – avagy leánykori nevén apci tengerszem – partján volt. Már önmagában ezért megérte volna eljönni, az élményt csak fokozta, hogy kiderült, a JUT-on a dinnyével elkezdődött szezonális gyümölcsös frissítés a hónapok előrehaladtával itt szőlővel folytatódik (ráadásul finom szőlővel!). Mondjuk egy szűk óra után még nem nagyon volt mit frissíteni, de a hedonizmus győzött.

Kicsit körülményes volt kimászni a tengerszem mellől, de után jól futható rétek jöttek (az egyik kanyarnál egy nagy halom csöves kukorica volt lerakva, nesze neked szezonális frissítés/abrak…), majd utána szintén jól futható erdős részek jöttek, egész az Eszter-forrásig, vagyis a Szurdokpüspökibe vezető műútig. Itt volt a következő ellenőrzőpont (a célt nem számítva a nyolc szükséges pecsétből négy már rá is került az egyre viharvertebb lapomra 14 kilinél, pedig a java igazából még csak ezután kezdődött – legalábbis az ötvenes távon), ahol a megelőző lefelén egymástól elnyúlt triónk újra összerázódott, majd nagyjából együtt kocogtunk be a faluba határába, ahol elbúcsúztam a srácoktól, ők a 30-as távon hasítottak, ami itt visszakanyarodott a Nagy-hársasra vezető emelkedőre, nekem azonban még ez előtt a rész előtt volt egy bő 20 km-es kerülőm a Muzslára. Nem nagyon láttam rá esélyt, hogy a célban ismét összefutunk (…), az előzetes becslésem alapján a „minden már-már túl faszán megy”-forgatókönyv szerint is legalább nyolc órára becsültem, amennyi idő alatt le tudom botorkálni ezt a távot (51,6, +1900), a kilenc órához már el kellett volna rontanom dolgokat jelentősen, ami esetleg afölött van, az pedig a „Szanitéc!!!”-kategória lett volna.

Kímélő tempóban áthaladtam tehát a településen, majd az impozáns pincesor tövében egy kútnál tervezetten megtöltöttem az összes kis bödönkémet, mert legközelebb 14 km múlva nyílhatott ilyesmire mód, közben meg akadt ott még vagy 800 méter szint. Elindultam felfelé, elég változatos volt az emelkedő, akadt minimális, számomra futható lanka, meg egy kisebb olyan sziklás rét, ami már-már a Trebevic kellemetlenebb részét idézte meg a JUT-ról (persze csak egészen rövid időintervallumokra…), de a többi a kettő között volt. Próbáltam fenntartani valami haladósabb tempót, azért egy srác, meg egy lány futó is durván lehagyott ezen a részen (a botozó túrázót most ne számoljuk…), adtak egy kis ízelítőt abból, hogy meddig lehet ezt a fejlődés dolgot még kifuttatni ((…) maradjunk annyiban, akadtak volna még futható részek). Egy idő után a táj sem nagyon vonhatta el a figyelmemet, mert a Kis-Koncsúr tetejétől (595 méter) nem igazán van klasszikus kilátópont a gerincen. Mivel ezt tudtam, így még időben dokumentáltam egy kicsit.

Tulajdonképpen nem haladtam rosszul, négy órán bőven belül érkeztem fel a Muzsla tetejére, ami a táv felét, illetve a szint kétharmadát jelentette, vagyis az egyes számú, “minden pompás” forgatókönyv megvalósulása tűnt egyelőre a valószínűbbnek. Annak fényében különösen, hogy alapvetően továbbra is tettre készen értem be egy rövid, ám meredek lejtő után a következő ellenőrzőpontra.

Kaptam müzlit, illetve némi megnyugvást, mert a pontszemélyzet szerint sokan mások itineres/bélyegzős papírjai még jobban el voltak ázva, így többé-kevésbé komfortos állapotban, lomha teherszállító gépként kezdhettem ereszkedésemet nagy ívben visszakanyarodva Szurdokpüspöki felé. Kezdődött egy meredekebb lefelé pilinckázással, ahol próbáltam rögzíteni néhány olyan dolgot, amivel talán gyorsabban haladhatnék az ilyen részeken – egyelőre kevésebb sikerrel. Amikor kicsit később azt hittem, most jön majd a számomra vidámabb szakasz, kiderült, hogy ez nem teljesen lesz így. Ugyan a pálya talán legszebb része következett, amiben viszont már csak azért is lehetett gyönyörködni, mert a patakvölgyben a mérhetetlen sok köves rész, fatörzs meg a mintegy tizenhét, a patakon oda-vissza átkelés közben haladni egyáltalán nem lehetett. Én legalábbis nagyon nem tudtam. Egy idő után egyáltalán nem is élveztem, és az jutott eszembe, ez valami kandi kamera, a R*nnersworld valamikor biztos tematikus számot szentel majd a terepfutás technikájának, és a fotósuk ott dolgozik valahol a bozótban az elhaladásomon, mert ennyi szemléletesen rossz példáról szóló illusztrációt ilyen rövid idő alatt máshol nem készíthetnének.

Mikor kikeveredtem a patakvölgyből, teljesen indokolatlanul ugyan, de sokkal elcsigázottabb voltam, mint a mászás után… Mivel megfogadtam a saját hármas számú szabályomat, előszedtem a vésztartalékot, és a közelgő frissítőpont ellenére pár gumicukorral kényeztettem magam, inkább mentálisan kellett, bár nyilván két óra csetlés-botlás után a tápanyag sem ártott. A ponton aztán összegyűltünk jó sokan, én meg “megebédeltem”, vagyis a bőséges választékból végigettem a sósat (ez leginkább vajas kenyeret jelentett, meg mindenféle savanyút). Feltöltöttem az italkészletet, majd jó sok kényelmeskedés után igyekeztem felvenni a tempót ismét. Ez nem ment problémamentesen, az első adandó alkalommal benéztem egy kanyart, szerencsére mintegy húsz méter után feltűnt, hogy szimpla sárga jelzésen sehol sem kellene lennem a nap folyamán…

Nagy nehezen megindultam tehát lefelé, és egy idő után felvettem a ritmust. Közben azon gondolkoztam, valahogy minden olyan egyértelműen hömpölyög előre, a remek nyomvonal és a biztató haladás ellenére egy kicsit mégis közönyösen/gépiesen rombolok előre. Vajon minden jól van így? Ebbe annyira beleéltem magam, hogy kipottyant a nap leggyorsabb ezre. A hurkot befejezve visszaértem a negyedik ellenőrzőpontra az Eszter-forrásnál, ami már csak víz+szőlő frissítőpontként működött közre. Innen kicsit sétálgatós társasági életet éltem az aszfalton, egész a Nagy-Hársas aljáig, a már egyszer megtett aszfaltos részen, majd újdonsült ismerőseimet a hegy aljánál hátrahagyva tettem még egy kísérletet egy erősebb kapaszkodásra. Egy darabig ez jól is ment, de a kaptató középső szakasza durván sámlikihúzósra sikeredett. Ahogy aztán a geodéziai torony felé simult a terep, lettem peckesebb újra én is. Egy lány utolért, mondta, majd lefelé megint megelőzöm… Nagyon furcsa volt, hogy 40+ után vannak, akikkel nagyjából együtt haladok és felfelé gyorsabbak, nem lefelé. Ez általában fordítva szokott lenni. Persze, ez TT, azt meg már megtanultam, hogy a “túrázók” eleje elég keményen tolja.

A torony tövében odafenn elég nagy dzsembori volt, éppen valami kolbászfélét sütögettek a srácok a tábortűzön, illetve volt náluk nem csekély mennyiségű ital is (Ádám mondta még reggel, hogy tavaly belediktáltak ezen a ponton egy deci Jagert…). Mivel a kolbász “illata” valamiért irritált, gyorsan továbbálltam, szerencsére lankásabb részen indultunk lefelé, egy kis víz+gumicukor tankolás után próbáltam rákapcsolni, amennyire ez még lehetséges volt. Már csak azért is, mert még a műút előtti ereszkedéskor látszottak az esőfelhők, jó lett volna megúszni a megázást. Kicsit sem sikerült.

Épp mikor kiértem az erdőből, akkor kezdett el rendesen esni, ami azért volt káprázatos, mert a réten a dűlőút jó kötött talajon haladt, vagyis két perc után rögtön tépőzáras lett föld, hamar 2-3 centi sárréteg gyűlt a cipőre, így módom nyílt a már Emil Zatopek által is kedvelt, súlyozott cipős edzésmódszer gyakorlására. Rohadtul kihagytam volna, ráadásul az út mellett vagy cserjés vagy térdig érő susnyás volt, nem volt más választás mint a sárdagasztás. Nem. volt. jó. Meglassultam rendesen, és nem kizárólag kedves gondolataim lettek a dologtól. Ráadásul egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, mikor egy más versenyekről ismerős arc futott velem szembe hirtelen. Eléggé kiborultam volna, ha az eső tetejébe még el is tévedek. Szerencsére kiderült, az ember a felesége elé jött, mert ő reggel nem tudott elindulni a hosszún… A minőségi szenvedés után beértem a nap második pincesorához, ahol az lett 500 méter után a kényszerképzetem, hogy benéztem az utolsó ellenőrzőpontot, túljöttem rajta. Kérdeztem is egy sráctól, aki mint kiderült, a 30-as táv seprűje volt, mi az ábra, mondta, hogy szerinte nem, de ha mégis, fogjam rá a célban nyugodtan a tévesztést :).

Megtaláltam aztán a pontot, mivel pince, kértem egy kis vörösbort, de három kortyot ittam csak, aztán mentem is tovább. Továbbra is esett, jött az a rész, ami már igazából senkinek sem hiányzott, befelé aszfalton a faluba, majd át az egész falun a kotrógéphez. Jött még egy kis murvás, könnyed emelkedő az aszfaltra fordulás előtt, amit már inkább lelkierőm nem volt megfutni, pedig talán ment volna, vissza is előzött egy lányka, aki szerintem csak le akarta nyomni a szőrös, dagadt köcsögöt. Ebbe annyira belelovalta magát, hogy a kereszteződésnél a négy szalag ellenére elment tovább a rossz irányba a faluba fordulás helyett, nekem kellett szólni, hogy legyen szemfülesebb. Kevés lelombozóbb dolog van amúgy 48 km után az esőben, aszfalton bekocogni a völgyben lévő faluba, annak is a túlvégébe. De valahogy azért csak-csak sikerült.

Gábort még ott értem a célban, illetve cimboráltam pár sporttárssal, akivel menet közben többször találkoztunk, és megettem a paprikás krumplit (az eső is humoránál volt, ekkorra elállt). Sörrel. Az időm végül csak egy kicsit maradt el az ideáltipikusnak gondolttól (8:19:31), részben mivel a körülmények is így tettek az utolsó szűk tízesen, viszont minden zajlott a maga medrében, és ez egy kicsit zavarba ejtő. Hol a katarzis? Kellene, hogy legyen? Az idő alapján a Medvés kör valószínűleg menne szintidőn (10 óra) belül, az azonban még elég határeset, hogy tudnék-e 35-öt menni bő ezer szinttel további hét óra alatt. És a túra másnapján egyáltalán nem voltam benne biztos, szeretnék-e egyáltalán. Maga a szombat ha nem is katartikus,  de gyakorlatilag hibátlan volt, megszerettem rögtön ezt a túrát, változatos és szép az útvonal (majd egyszer megnézem a 160-ast, ehe-ehe), a szervezés is elsőrangú. Utána viszont elkapott a post race depression, lehet, túl jó is volt a rendezvény, nagy lett a kontraszt. Vagy az is lehet, a post race-nek ehhez semmi köze. Mindenesetre ma már futottam, és jövő hét végén, ha minden a tervek szerint alakul, Koffein Kapitány is színre lép egy félmaraton erejéig. Ta-ta-ta-tá-tátááááá…