A két számmal nagyobb kabát

Ha valaki terepfutásra adja a fejét az Alföld közepén, ráadásul javarészt inkább a tömegközlekedést favorizálja a helyváltoztatás alapvető módozataként, legalább két dologban egészen biztos lehet. Az egyik az, hogy komoly szintdeficitet lehet felhalmozni a mindennapi lötyögések során, ami alkalmasint tud kellemetlen lenni a hegyekbe történő ritka beszabadulások alkalmával. A jelen beszámoló tárgyát képező Muzsla Trail előtt nagyjából annyi szintet szorgoskodtam idén össze a közel 500k futás alkalmával, mint amennyi ezen az egyetlen versenyen várt rám, ráadásul a korábban összeharácsolt felfelék felét a Sasfészek Roham dobta be a közösbe… A másik mozdíthatatlan pont az „északi” versenyek felé indulva a Szolnok-Hatvan vasútvonal nagyjából 80 perces menetideje, ahol a kora reggeli zötykölődés alatt tiszta időben az út szinte száz százalékában lehet fixírozni az ellenállhatatlanul közeledő Mátra vonulatait. A látvány remek alkalmat ad a múltba révedésre, a ráhangolódásra, a sopánkodásra, a pálya átismétlésére és a versenystratégia rögzítésére. Most ugyan nem volt tiszta idő, én mégis sort kerítettem szinte mindegyikre, a sopánkodást kivételesen próbáltam a lehető legminimálisabbra szorítani.

Ez a teljesen használhatatlan kép ugyan hazafelé készült, de éppen ide teremtette a kamera…

A múltba révedésre sem érdemes túl sok betűt fecsérelni, csak gyorsan rögzíteni a tényt: a legutolsó érdemi terepversenyem a térdem tropára menése előtt a Vadrózsa 50 volt két és fél évvel ezelőtt, és mivel Nyájas Olvasóim nagyon jól tudják, mennyire vonzódom a teátrális megoldásokhoz, egyáltalán nem meglepő, hogy a valódinak gondolt visszatérés alkalmával ugyanazt a hegyet mászom meg mint akkor, csak az ellenkező irányból. Manapság divat a számokkal dobálózni, illetve minden megoldását a számokban keresni, és különben is, milyen jópofa lenne mondjuk egy ilyesmi csökkenő sorozatot összeállítani: 34 hónap kihagyás, 33 kiló fogyás, 32 rém unalmas, siránkozó blogposzt, 31 elsajátított erősítő gyakorlat és így tovább, de a rehabos témát mindannyian rohadtul unjuk már. Egy jelentékeny haszna mégis lenne egy ilyen remek és terjedelmes számsorozat kreálásának: prímán elterelné a figyelmet arról, meghaladja képességeimet az érzésnek a leírása, ami még mindig bizserget néha, ha a futás kvázi halálos ítéletére és az azt követő, években mérhető háthamégsem-kapálózás folyományaként az újra versenyképessé alakulásra gondolok.

Mindezeket konstatálva Portland Portelek magasságában rátérhettem a pálya karakterisztikájának, főbb összetevőinek átismétlésére, beleszőve a roppant megfontolt versenytaktika alapvető elemeit. Timing Tihamérra jóelőre feltöltöttem a tracket, sőt, a PacePro funkcióval még egy menetrend-féleséget is összeeszkábáltam. Ennek a tervnek a nagyjából megvalósítható része a február végi, Pilisben elővezetett teljesítményre, és az úgynevezett hosszúfutásaimra alapozva megállapított, enyhén optimista 3:30-as célidő volt. A kilinként kalkulált részidők viszont sokadik ránézésre sem stimmeltek, ami alapvetően a saját türelmetlenségemnek róható fel, igen hamar meguntam a hevenyészett tervezéskor huzigálni a különböző csúszkákat, így a lefelék lassúbbak, a felfelék gyorsabbak lettek bármi valósnál, bízva azonban a puhli bölcsességben („a bírói tévedések hosszú távon kiegyenlítik egymást”) ráhagytam, a kütyünek elsősorban vésznavigációs szerepet szántam, mást nem igazán. A valódi taktika kiókumlálása úgyis jóval keményebb diónak tűnt, hiszen a korábban leírtak és a rehab ritmusa miatt valójában csak a túlélésben reménykedhettem. Sem szintben, sem heti futásmennyiségben nem tartok egy Muzsla Trail-szintű versenynél, ezért a csodafegyverhez, a kimagaslóan professzionális Pferdeschwantz-im-Geländeläuferarsch-applikációhoz fordultam segítségért. A kizárólag az én külön bejáratú operációs rendszeremen (lásd még: kényszerképzet) futtatott szoftver által kiköpött végeredmény pedig valóban nem okozott csalódást és abszolút teljesíthetőnek tűnt: Mátrakeresztesig, a „fordítóig” mindent megfutok, amihez nem kell mászóvas meg csákány, a következő ötezren, fel a Muzsla tetejéig lehet békésen alibizgetni, onnan pedig jólszituált ganajtúró bogárként valahogy már csak-csak legörgetem magam a célig. Mivel a hosszú kihagyás alatt meglehetősen tudatos (…) lettem, a káprázatos taktika tetejébe frissítési stratégiát is rittyentettem. Ennek központi elemét a rajt előtt elmajszolt banánon kívül a héten vásárolt, számomra eleddig ismeretlen összetételű és állagú, raw bar feliratú akármi adta, állítólag zserbó ízben, ezt a csomagolása szerint mintegy 400 kalóriát (50 gramm szénhidrát!!50!) tartalmazó gyöngyszemet bő egy óra után, a második hupli végén, a Hidegkúti Turistaház tájékán terveztem elfogyasztani, így mire a frissítőponthoz érek, és el kell indulni megint felfelé, már kiderül, hogy okádok-e tőle, vagy új erőre kapok. A ponton újratöltöm a vizet, felnyalábolok 2-3 kávés gélt a sponzor készletéből (GU), amivel pedig majd elmenedzselgetem a maradék távot, ha pedig valami gebasz történne, még mindig ott van a vésztartalék, egy zacskó kólás gumicukor formájában. A terveim annyira betonbiztosnak tűntek, hogy a hatvani átszállás közben azon gondolkoztam, miért nem írok én pénzért verseny- és frissítési stratégiát másoknak, de tényleg.

Szurdokpüspöki vasútállomásán velem együtt három futó kászálódott le a Bzmotról (általában nem kifejezetten nehéz minket kiszúrni egy frekventáltabb helyen sem, a kerékpárt is hozó kollégával később hazafelé nagyon kellemesen eldiskuráltunk, ha jól láttam, szintén tervezi a Szada Terepfutást), majd igyekezett a legrövidebb úton a versenyközpont felé. Nagyjából egy órával a rajt előtt sikeredett odaérni, ez számomra pont a kellemes időtáv, a szekvenciális rajtceremónia minden szükséges elemét (regisztráció-átöltözés-pisi-kaki-szex-csomagleadás-bemelegítésféleség-zord-arccal-a-hegy-irányába-nézés) kényelmesen el lehet végezni.

Tehát a becsekkolással indítottam, meglepetésemre az egyik támogató ugyanaz volt, mint az Aranyszarvas túrán, kezd zavarba ejtően sok mazsola összegyűlni a konyhaszekrényben… A meglepetések itt azonban nem értek véget, a rajtcsomagból előkerülő bokachip számomra újdonságnak számított, futottam már vagy ötféle időmérő alkalmatossággal (vagyis a chip az nagyjából ugyanaz, ám a hordozóközeg), de ilyen tépőzáras bigyóval még sosem. Hegyi őrizetbe vonultunk a nyomkövetővel… Amíg aktiváltuk/ellenőriztük a chipem, egy kedves párbeszéd fültanúja lehettem a finisher csősál egyik legfőbb attribútumáról (mármint hogy okkal nincs benne a rajtcsomagban). Elvonultam átöltözni, a szokásos tavaszi-őszi kollekciót vettem fel (rövidnadrágok, dupla póló, karszár), úgy voltam vele, ha esik, úgyis mindegy, ráadásul végig ott lebeg felettem a túlvállalt verseny, mint két számmal nagyobb kabát… Érdekes, hogy az öltözőben mennyire más a hangulat a verseny előtt mint a végén, néha már-már fülsüketítő csendben tud akár 8-10 ember szedelődzködni, és most nekem sem nagyon volt kedvem megzavarni a mélyfókuszálást. Haladtam tovább a rajt előtti sormintán, az újabban kimódolt bemelegítő rutinom többnyire lelkiismeretes letudása után eljutottam a végkifejletig, a rajtban toporgó embercsomó legvégére állva a morcos távolba nézésig. A mezőny bőven száz fölöttinek tűnt (végül 150-en szerepelnek az eredménylistán célidővel), vagyis az előző két év foghíjai után ismét növekedésnek indult a létszám. Ennek alapvetően örültem, bár annyi eszem azért lehetett volna, hogy megszokásból nem leghátulra állok, ha már az elején égetni akartam neki a lankásabb felfelén. Így aztán csak kimérten lődörögtem a sor végén amíg ki nem értünk a faluból, a pincesor szűk utcáján esélytelen volt előrébb jutni, a szüreti bálon kívül szerintem ilyen sűrűségben szinte sosem fordul meg ember itt.

Kijutva a mezőre bemutatkoztunk egymásnak a nap legmeghatározóbb élményével, a sárban tapicskolással. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy szügyig érő dagonya lett volna mindenhol, de a megelőző napok esős időjárása egyáltalán nem múlt el nyom nélkül. Azért volt ez különösen előnyös, mert az ilyen körülmények észrevétlenül erodálják azokat az energiatartalékokat, amelyek amúgy sem lettek volna elegek a teljes versenytávra… (Igen, tudom, ezt bele kell mindig kalkulálni, majd egyszer bele fogom. Komolyan.) A jó oldalát nézve az egésznek, lehetett gyakorolni a technikázást, stabilitást. Arra jöttem rá már igen korán, hogy a mezőny döntő többségével ellentétben szívesebben slattyogok ott felfelé a szekérutakon, ahol a víz csordogál lefelé, mert kavicsosnak ugyan kavicsosabb, meg nedves, de legalább nem olyan saras/csúszós. Ezt a hatalmas megfejtést rögtön a hajamra kenhettem, amikor az első átmeneti lefelén egy kisebb ösvényre kellett csapni egy balost a susnyásba, és ez az ösvény tulajdonképpen egy 30-40 centi mély és ugyanilyen széles, víz vájta V-alakú vágat volt, a két „partján” 10-15 centi cuppogós sárcsíkkal. Technikás, technikás… A kanyarnál egyébként néhány sporttársat vissza kellett kiabálni, akik egy hatalmas fehér lapon elhelyezett nyíl ellenére mentek tovább egyenesen. Ez később még egyszer megismétlődött, amit azért tartok furának picit, mert annyira jól volt jelölve a pálya, hogy még nekem sem kellett sehol elgondolkoznom a merre továbbon, a navigációra egész nap nulla ATP-t égettem el, bár az is igaz, mindig volt valaki közvetlenül előttem, aki(k) ráadásul sosem fordult(ak) rossz felé. A kalandok pedig tovább folytatódtak, amikor az ösvényen leérve, a patakon átgázolás után megérkeztünk az első komolyabb mászóka, János vára tövébe. Annyira tettre készen kezdtem neki a mászásnak, hogy fél méter szintet hősiesen leküzdve, a második lépésnél billentem ki az egyensúlyomból. A sajnálatosan nem szorult helyzetemet egy vastag faág megragadásával szerettem volna orvosolni, pechemre a fadarab már viszonylag rég nem tartozhatott akármihez, aminek a gyökeres része a földben tanyázik. Örök hálám a mögöttem jövő sporttársnak, aki egy kisebb, de annál jobb ütemű taszítással visszaadta a stabilitás máskor olyannyira alulértékelt képességét (még ha valószínűleg a felebaráti szeretet mellett részben attól is tartott, ráesem, vagy eltalálom kétségbeesett kalimpálásom közben). Nem tudtam, mire számítsak az első lépcsőházas felfelétől a nedves talajon, ilyen körülmények között nem volt még alkalmam Salamont (XA Discovery) kipróbálni, de nagyon jól kapaszkodott, a rossz rajt után viszonylag könnyedén kúsztam felfelé, a tetőtől aztán folytatódhatott a lankás emelkedés, immár néhol egész pofás kilátással. Meg gyönyörű fenyvesekkel.

Ott, valahol középtájon szemben történtek az eddig leírtak

Teljesen vállalható (…) állapotban ért az első óra vége, noha kezdtem már érezni a távot és a szintet. Mivel az újabb bimbi előtti utolsó rohamok következtek, arra jutottam, ezek egyébként sem esnének már túl jól futást imitálva, itt az ideje tehát megvalósítani a sebészi pontossággal megalkotott frissítési stratégia első markáns pontját. Ittam, majd elkezdtem kicsomagolni rögtönzött ebédkémet (közben szemembe ötlött a vegán szó, amin eddig átsiklottam), még félre is álltam a single tracken egy felfelé futó lány útjából, aki megelőzött, majd mikor visszaléptem az útra szinte azonnal megállt, hogy újra előre engedjen. Mikor értetlenkedésemnek adtam hangot (vagyis most engedtem, el, én csak sétálok, meg épp abrakolnék, szemmel láthatóan jobban halad stb.), azt válaszolta, hogy olyan tud ő lenni, mint a kutya, ha csörgést hall az ösvényen, reflexből félreáll. Hosszú perceknek kellett eltelnie (és a zserbóra egyáltalán nem hasonlító, de egyébként egész finom izé energiája is kelhetett hozzá), mire rájöttem, csörgés alatt nem a csomagolással való szöszmötölésemre utalt, hanem arra a légies, zergéket megszégyenítő suhanásra, amivel gőzmozdonyként verem fel az erdő csendjét…

Mire a képembe gyömöszöltem az energiabombát, el is hagytam a turistaházat, jöhetett a ruganyos alászállás Mátrakeresztesre. Az elején kicsit elragadtattam magam, szólt a térdem, hogy mindennek van határa, és nem most lesz az, amikor megkerüljük, semmi szükség az öt perc alá jócskán benéző ezrekre lefelé csúszkálva, kivételesen bármennyire kecsegtető is ehhez a domborzat. Picit visszább vettem, és kellemes (túlóvatoskodott) tempóban kocogtam tovább lefelé, gyors rovancsolás közepette: erő pipa, lelkesedés pipa, gyomor pipa, láb pipa, készletek pipa, véres alkar pip… a fene? Most, hogy akadt időm a luxusnézelődésre, arra lettem figyelmes, a dzsindzsa valahol megkaristolta a jobb kezem, amiből jó ideje szivároghatott apránként bánatosan a vér, majd az izzadtsággal keveredve már lassan a fél alkarom beborította. Valamennyire leöblítettem a nagyját még a faluba beérés előtt, ne keltsünk a kelleténél rosszabb benyomást a helyiekben…

A mosolygó erdei gyilkos helyett így a mosolygó erdei idióta köszöngetett a kíváncsi arcoknak a településre érve, amíg meg nem érkeztem az első és egyetlen ellenőrzőpontra, mint utóbb kiderült 1:40:47-es idővel. A táv és a szint felén túl voltam, és váratlanul jól éreztem magam – ebből persze messzemenő következtetést a valóban rutintalanok vonnak csak le egy terepfutóverseny első fele után. A lényeg az volt, hogy óramű pontossággal a tervek szerint jutottam el idáig, és volt még nagyjából 45 percem, mielőtt a nagykönyv szerint rám szakad(hat) az ég. A ponton a srác, aki segített újratölteni a kulacsom, felderült a pólóm láttán („PNDTT? Remek kis csapat! Pápáról jöttél?”), ettől én is felderültem, bár ugye jómagam az alföldi szakosztályt képviselem, másrészt mióta befogadtak a srácok, gyakorlatilag végig maródi voltam, szóval a renomé építésében finoman szólva nem vállaltam szerepet. Eltettem még a kávés zseléket (tervek, tervek), aztán indultam is az újabb mászás irányába, tettre késznek tettetett testbeszéddel.

Azt ugyan nem tudom, kit akartam ezzel a műpeckességgel meggyőzni egész pontosan, valószínűleg leginkább a saját gyanakvásom próbáltam elaltatni, mert benn volt azért minimálisan a zabszem és nem a raw barnak köszönhetően. Ha jóval hamarabb fogy el a kraft, mielőtt felérek 805 méter magasra, akkor szignifikáns agónia nézett ki, jóval több mint egy óra terjedelemben, ami nem kevés. Szerencsére tudtam folytatni a tempós (kreatív…) rombolást felfelé, a hullámosabb részeket még meg is futottam, a hiteles rekordot utólag visszanézve akadt itt majd 2000 méter kocogás. Egyre feljebb jutva már gyorsuló ütemben kopott a dinamizmus a mozgásomból, viszont cserébe egyre faszább lett a kilátás a bércre érvén. Meg persze nagyobb a szél, olyannyira, hogy kénytelen voltam visszavenni az igen régóta a zsebemben utazó karszárakat, ilyen se gyakran fordul elő velem (mennék sűrűbben hegyekbe…). Emlékeztem a Vadrózsáról arra a meglehetősen alattomos (írtam már, hogy technikás?) lejtőre, ami közvetlenül a csúcs után jött, nos, ez a rész most nem lejtőként szerepelt a programban. Itt, az utolsó mini-vertikál aljánál az is világossá vált, nagyjából jól becsültem fel a lehetőségeim. Magyarán porzott a tank rendesen, egyetlen vigaszom akadt, a tudat, mely szerint ha felérek, utána zömmel már csak önfeledten ugra-bugrálni kell lefelé.

Ugra-bugra (kép: Mátrabérc Trails)

Fura és pompás érzés volt újra a Muzsla csúcskövénél lenni, ez volt az a pont, amikor átfutott az agyamon, hogy igen, tényleg visszatértem, itt vagyok megint (a kurva életbe). Ennek örömére eldorbézoltam egy kis időt, ittam, fényképeztem párat, és még meg is “kávéztam”. Szűk óra alatt gyűrtem le az utolsó hosszabb emelkedőt, gondoltam, számottevő rossz innen már nem igazán történhet. Viszonylag jelentőset tévedtem.

Elkezdtem volna újra felvenni az utazósebességet a gerincen, de valahogy egyáltalán nem éreztem komfortosan magam, sőt, kifejezetten szarul lettem. Ha már volt nálam óra, a verseny során először ránéztem a pulzusomra, ami olyan irreális értékeket mutatott (az én koromban 200 fölött…), ami csak mérési hiba lehetett, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, valóban nagyjából eddig tartottak a tartalékok tartalékai. Az átázott, szúette hatalmas kabát hirtelen teljes valójával borított be. Nyilvánvalóan nem a legkifizetődőbb a versenystratégia megalkotásánál olyan vizuális előképekkel élni, ami saját magunkat egy nagy, átázott fekáliagömböcként reprezentálja a pálya bizonyos, jellemzően késői szakaszán, ám erősen kételkedem abban, hogy bármilyen pozitív keretezése a dolgoknak érdemben változtatott volna a helyzetemen. Majdnem minden fejben dől el. Csak legyen, ami hordozza a fejet. Átállítottam a hordozóberendezést túlélő-turista üzemmódra, mindent sétáltam, ami kicsit is felfelének tűnt az ereszkedés hullámzása közben, meg-megálltam a kilátásban gyönyörködni, meg fényképezni, és határtalan, szinte kínos előzékenységgel tértem ki az összes, nálam jóval önfeledtebben ugra-bugráló sporttárs elől. Nem számoltam, de nagyjából húszan előzhettek meg az utolsó szakaszon, amíg próbáltam legalább a ganajtúráshoz szükséges koncentrációt megőrizni a köves-saras ösvényeken (és nem eldőlni a fejen kívül).

Örökkévalóságnak tűnő negyedóra után minimálisan kezdett normalizálódni a helyzet, ebben segített a Szurdokpüspökivel időközben kialakított vizuális kontaktus, valamint a nagyon gyengén, de eleredő eső (az előrejelzések egy órára ígérték, és tessék). Csorogtam lefelé, félig magamon kívül, az egyik szűkebb, meredek részen egy pillanatra azt hittem, kezdek tényleg egy másik dimenziót fürkészni, amikor egy lovat sétáltattak el mellettünk felfelé, de ezt egész biztosan nem képzeltem. Egyre jobban vártam a visszatérést a faluba vezető útra, a pálya első szakaszához, ami rohamosan (…) közeledett ugyan, viszont a pályaismeretem hiánya miatt nem voltam tisztában az utolsó szuvenírrel, a rövid kiruccanással a Diós-patak völgyébe. Nem annyira a „leugrunk a patakpartra” összetevővel akadt problémám, hanem a feljövünk onnan résszel. A jobb combhajlítóm ezt a dramaturgiailag tökéletes pillanatot használta ki a nagyon durva begörcsölésre. Enyhén fájdalmas arckifejezéssel egyensúlyoztam a legkevésbé izominvazív pózban a meredek, saras emelkedő közepén, és azon töprengtem, vajon mit lehetne csinálni az azonnali hazateleportáláson kívül. Végül mint egy elgyötört, csatából szalasztott, féllábú kalózkapitány, akit épp a királyi haditengerészet igyekezett kipurgálni legénységével együtt az óceán egy rosszabb hírű szegletéből, elkezdtem felfelé féllábazni: a görcsölő jobbost szigorúan kinyújtva, azt csak amolyan hátsó támaszték falábként húztam magam után, a súlyt csak tizedmásodpercekre ráhelyezve, amíg a másik lábammal találtam egy fentebb elhelyezkedő, a dagonyában biztosnak tűnő pontot. Nagyszerű szórakozás volt kijönni így a gödörből (…), nem kizárt, falábbal sem lett volna sokkal nehezebb, elvégre az legfeljebb göcsörtös, de nem görcsöl.

Az utolsó, rövid kálvária leküzdésének jutalmaként valóban megérkeztem a végső másfél kilis szakaszhoz, ahol délelőtt felfelé indultunk. Az első kétszáz méteren sikerült futóképes állapotba lazítani magam ismét, és elkezdtem a hajrát. Minél jobban belelendültem, az agyam annál jobban felhősödött el, szerencsére már nem nagyon kellett feldolgozni a külvilág felől érkező ingereket. Részben ennek köszönhetően a célegyenesbe fordulva túl későn vettem észre a pacsit gyűjtő kissrácot, akinek szépen elcsaptam a keze mellett. Épp azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, de közben eszembe jutott, mennyire tehet jót egy gyermek fejlődésének, ha tőlem (főleg ilyen állapotban) kap egy pacsit, másrészt a szpíker szirénhangjai is elkezdtek csalogatni a célvonal felé, így tiszteletkör nélkül bújtam át a kapun.

A célbaérés után elkezdtem próbálgatni, melyik a jobb, megállni egy helyben, vagy inkább mégsem, de egyformán rossz volt bármi, amit csináltam. Fogalmam sincs, mikor hajtottam ki ennyire magam utoljára. Kínomban aztán nyújtógyakorlatokat kevertem a szédelgésbe, ezek sem estek azonban túl jól, a senkiföldjén, az ájulás és a bőgés határán egyensúlyoztam, végül úgy döntöttem, ezek helyett mégis inkább fürödni kellene. Valószínűleg megdöntöttem a „Leglassabb Terepfutás Utáni Sárleverető Zuhanyzás” világrekordját. Mire egyetlen fokkal életképesebben visszaértem a célterületre, befutott az előző nap a hosszabb távon finishelő PNDTT Ádi meg Józsi, klassz volt végre bandázni egy kicsit, nem sok lehetőség volt rá az utóbbi időkben. Nem mintha túlságosan kommunikatív lettem volna, a srácok már ránézésre mondták, rendesen rottyon lehetek. Hazaindulás előtt még a célkajával próbáltam javítani a helyzetemen, talán nem véletlen, hogy az univerzum három órával azelőtti jelzésével összhangban már csak a vegán verzió közül választhattam.

A hivatalos időm 3 óra 32 perc 12 másodperc lett, egyáltalán nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem jó, az 59. hely alapján erős közepesnek tűnik. Személyes kontextus nélkül teljesen indifferens, nekem meg ilyen kontextusom jelenleg nem létezik. A „régi” futóénemhez való bármilyen hasonlítás tökéletesen értelmetlen, más pedig egyelőre nincs. Nem fájdult meg a térdem utólag, tehát szuper a végeredmény. A versenyzési stílusom nem sokat változott, ami viszont nem felhőtlen öröm, még ha a mostani futamnál egyértelmű cél volt a lehető legtöbb értelemben tesztelni a rendszer határait. Mindezek mellett elég pontosan fel tudtam mérni, mi várható, az előzetes elképzeléseim/terveim szinte teljesen beigazolódtak, ez sosem hátrány. És ami a legjobban számít, rohadtul élveztem az egészet. Mondjuk abban azért van valami hátborzongató, ha a jó az ilyen.