elisa day

„All beauty must die”

Szeretem a Mátrát, így talán nem véletlen, hogy jó ötletnek tűnt a Vadrózsa TT – aminek már a huszadik kiírása volt a mostani – felvétele a naptáramba, mint amolyan visszarázódás-féle a kvázi-kompetitív, szervezett keretek közötti futkorászáshoz (illetve még őszintébben fogalmazva esetemben a hegyre felfelé történő dülöngéléshez). Már csak azért is, mert a Mátra nyugati széle – mint ahogy azt szinte minden, ezzel foglalkozó írás kiemeli – nem annyira turistás rész, az én alföldi lábaim sem tapodták még sűrűn a környéket, ideje volt arrafelé körülnézni. Még ha ehhez újfent három után nem sokkal kellett felkelni (a rajt héttől fél kilencig volt nyitva), hiszen Rózsaszentmárton nincs olyan messze, de ha valaki megrögzött tömegközlekedő, akkor hétvégén a hegyekbe odaérni valahová azért már nem olyan egyértelmű.

Végül épp jó ütemben, hét után nem is olyan sokkal megérkeztem a tetthelyre, megcsodálva a falu szélén a kotrógépet, ami körül fesztiválszerűen zajlott már az élet (és persze mivel a „jó” irányból jött a buszom, már szembe az aszfalton láttam elhaladni sok túratársat). Beálltam a sorba, de rögtön kiszúrtuk egymást Ádámmal, a PNDTT egyik alapítójával (akinek köszönhetően Gáborral is megismerkedtem), így folytathattam asszimilációmat a közösségbe :). Felvettem a rajtdokumentációt, majd nem túl sok szöszmötölés, meg öltözködés után így hármasban kezdtünk bele az emelkedésnek, hiszen természetesen egy TT-n/trailen az elején a faluból kifelé rendszerint csak felfelé lehet menni. Induláskor rájöttem, otthon hagytam azt a zárható, eredetileg csavarokat tartalmazó zacskót, amit az itinernek készítettem elő, így a telefon mellé gyűrtem be, abba a tokba, ami ugye már bizonyította korábban, képtelen szárazon tartani egy papírt…

Óvatosan kezdtünk bele, néha szemerkélt az eső, de egyébként (vagy épp ezért) a nagykönyvben megírt futóidőben haladtunk, trécseltünk közben, gyűjtöttem be némi intelt rutinosabb, illetve helyismerettel rendelkező kollégáimtól. Hamar elértünk az első ellenőrzőponthoz, a Kopasz-hegy oldalába, majd egy rövid lefelé után meg is érkezett az első finomabb mászóka, immár erdőben a Somlyó-hegyre. Persze, ezek a hegyek leginkább bemelegítésül szolgáltak, de a kilátás már ez utóbbiról sem volt elhanyagolható.

IMG_20190907_0828500

A következő pontig mindössze 2500 métert kellett arrébb menni, és igen impozáns helyen, a széleskői tó – avagy leánykori nevén apci tengerszem – partján volt. Már önmagában ezért megérte volna eljönni, az élményt csak fokozta, hogy kiderült, a JUT-on a dinnyével elkezdődött szezonális gyümölcsös frissítés a hónapok előrehaladtával itt szőlővel folytatódik (ráadásul finom szőlővel!). Mondjuk egy szűk óra után még nem nagyon volt mit frissíteni, de a hedonizmus győzött.

IMG_20190907_0850532

Kicsit körülményes volt kimászni a tengerszem mellől, de után jól futható rétek jöttek (az egyik kanyarnál egy nagy halom csöves kukorica volt lerakva, nesze neked szezonális frissítés/abrak…), majd utána szintén jól futható erdős részek jöttek, egész az Eszter-forrásig, vagyis a Szurdokpüspökibe vezető műútig. Itt volt a következő ellenőrzőpont (a célt nem számítva a nyolc szükséges pecsétből négy már rá is került az egyre viharvertebb lapomra 14 kilinél, pedig a java igazából még csak ezután kezdődött – legalábbis az ötvenes távon), ahol a megelőző lefelén egymástól elnyúlt triónk újra összerázódott, majd nagyjából együtt kocogtunk be a faluba határába, ahol elbúcsúztam a srácoktól, ők a 30-as távon hasítottak, ami itt visszakanyarodott a Nagy-hársasra vezető emelkedőre, nekem azonban még ez előtt a rész előtt volt egy bő 20 km-es kerülőm a Muzslára. Nem nagyon láttam rá esélyt, hogy a célban ismét összefutunk (…), az előzetes becslésem alapján a „minden már-már túl faszán megy”-forgatókönyv szerint is legalább nyolc órára becsültem, amennyi idő alatt le tudom botorkálni ezt a távot (51,6, +1900), a kilenc órához már el kellett volna rontanom dolgokat jelentősen, ami esetleg afölött van, az pedig a „Szanitéc!!!”-kategória lett volna.

Kímélő tempóban áthaladtam tehát a településen, majd az impozáns pincesor tövében egy kútnál tervezetten megtöltöttem az összes kis bödönkémet, mert legközelebb 14 km múlva nyílhatott ilyesmire mód, közben meg akadt ott még vagy 800 méter szint. Elindultam felfelé, elég változatos volt az emelkedő, akadt minimális, számomra futható lanka, meg egy kisebb olyan sziklás rét, ami már-már a Trebevic kellemetlenebb részét idézte meg a JUT-ról (persze csak egészen rövid időintervallumokra…), de a többi a kettő között volt. Próbáltam fenntartani valami haladósabb tempót, azért egy srác, meg egy lány futó is durván lehagyott ezen a részen (a botozó túrázót most ne számoljuk…), adtak egy kis ízelítőt abból, hogy meddig lehet ezt a fejlődés dolgot még kifuttatni ((…) maradjunk annyiban, akadtak volna még futható részek). Egy idő után a táj sem nagyon vonhatta el a figyelmemet, mert a Kis-Koncsúr tetejétől (595 méter) nem igazán van klasszikus kilátópont a gerincen. Mivel ezt tudtam, így még időben dokumentáltam egy kicsit.

Tulajdonképpen nem haladtam rosszul, négy órán bőven belül érkeztem fel a Muzsla tetejére, ami a táv felét, illetve a szint kétharmadát jelentette, vagyis az egyes számú, “minden pompás” forgatókönyv megvalósulása tűnt egyelőre a valószínűbbnek. Annak fényében különösen, hogy alapvetően továbbra is tettre készen értem be egy rövid, ám meredek lejtő után a következő ellenőrzőpontra.

IMG_20190907_1128114

Kaptam müzlit, illetve némi megnyugvást, mert a pontszemélyzet szerint sokan mások itineres/bélyegzős papírjai még jobban el voltak ázva, így többé-kevésbé komfortos állapotban, lomha teherszállító gépként kezdhettem ereszkedésemet nagy ívben visszakanyarodva Szurdokpüspöki felé. Kezdődött egy meredekebb lefelé pilinckázással, ahol próbáltam rögzíteni néhány olyan dolgot, amivel talán gyorsabban haladhatnék az ilyen részeken – egyelőre kevésebb sikerrel. Amikor kicsit később azt hittem, most jön majd a számomra vidámabb szakasz, kiderült, hogy ez nem teljesen lesz így. Ugyan a pálya talán legszebb része következett, amiben viszont már csak azért is lehetett gyönyörködni, mert a patakvölgyben a mérhetetlen sok köves rész, fatörzs meg a mintegy tizenhét, a patakon oda-vissza átkelés közben haladni egyáltalán nem lehetett. Én legalábbis nagyon nem tudtam. Egy idő után egyáltalán nem is élveztem, és az jutott eszembe, ez valami kandi kamera, a R*nnersworld valamikor biztos tematikus számot szentel majd a terepfutás technikájának, és a fotósuk ott dolgozik valahol a bozótban az elhaladásomon, mert ennyi szemléletesen rossz példáról szóló illusztrációt ilyen rövid idő alatt máshol nem készíthetnének.

IMG_20190907_1158176

Mikor kikeveredtem a patakvölgyből, teljesen indokolatlanul ugyan, de sokkal elcsigázottabb voltam, mint a mászás után… Mivel megfogadtam a saját hármas számú szabályomat, előszedtem a vésztartalékot, és a közelgő frissítőpont ellenére pár gumicukorral kényeztettem magam, inkább mentálisan kellett, bár nyilván két óra csetlés-botlás után a tápanyag sem ártott. A ponton aztán összegyűltünk jó sokan, én meg “megebédeltem”, vagyis a bőséges választékból végigettem a sósat (ez leginkább vajas kenyeret jelentett, meg mindenféle savanyút). Feltöltöttem az italkészletet, majd jó sok kényelmeskedés után igyekeztem felvenni a tempót ismét. Ez nem ment problémamentesen, az első adandó alkalommal benéztem egy kanyart, szerencsére mintegy húsz méter után feltűnt, hogy szimpla sárga jelzésen sehol sem kellene lennem a nap folyamán…

Nagy nehezen megindultam tehát lefelé, és egy idő után felvettem a ritmust. Közben azon gondolkoztam, valahogy minden olyan egyértelműen hömpölyög előre, a remek nyomvonal és a biztató haladás ellenére egy kicsit mégis közönyösen/gépiesen rombolok előre. Vajon minden jól van így? Ebbe annyira beleéltem magam, hogy kipottyant a nap leggyorsabb ezre. A hurkot befejezve visszaértem a negyedik ellenőrzőpontra az Eszter-forrásnál, ami már csak víz+szőlő frissítőpontként működött közre. Innen kicsit sétálgatós társasági életet éltem az aszfalton, egész a Nagy-Hársas aljáig, a már egyszer megtett aszfaltos részen, majd újdonsült ismerőseimet a hegy aljánál hátrahagyva tettem még egy kísérletet egy erősebb kapaszkodásra. Egy darabig ez jól is ment, de a kaptató középső szakasza durván sámlikihúzósra sikeredett. Ahogy aztán a geodéziai torony felé simult a terep, lettem peckesebb újra én is. Egy lány utolért, mondta, majd lefelé megint megelőzöm… Nagyon furcsa volt, hogy 40+ után vannak, akikkel nagyjából együtt haladok és felfelé gyorsabbak, nem lefelé. Ez általában fordítva szokott lenni. Persze, ez TT, azt meg már megtanultam, hogy a “túrázók” eleje elég keményen tolja.

A torony tövében odafenn elég nagy dzsembori volt, éppen valami kolbászfélét sütögettek a srácok a tábortűzön, illetve volt náluk nem csekély mennyiségű ital is (Ádám mondta még reggel, hogy tavaly belediktáltak ezen a ponton egy deci Jagert…). Mivel a kolbász “illata” valamiért irritált, gyorsan továbbálltam, szerencsére lankásabb részen indultunk lefelé, egy kis víz+gumicukor tankolás után próbáltam rákapcsolni, amennyire ez még lehetséges volt. Már csak azért is, mert még a műút előtti ereszkedéskor látszottak az esőfelhők, jó lett volna megúszni a megázást. Kicsit sem sikerült.

Épp mikor kiértem az erdőből, akkor kezdett el rendesen esni, ami azért volt káprázatos, mert a réten a dűlőút jó kötött talajon haladt, vagyis két perc után rögtön tépőzáras lett föld, hamar 2-3 centi sárréteg gyűlt a cipőre, így módom nyílt a már Emil Zatopek által is kedvelt, súlyozott cipős edzésmódszer gyakorlására. Rohadtul kihagytam volna, ráadásul az út mellett vagy cserjés vagy térdig érő susnyás volt, nem volt más választás mint a sárdagasztás. Nem. volt. jó. Meglassultam rendesen, és nem kizárólag kedves gondolataim lettek a dologtól. Ráadásul egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, mikor egy más versenyekről ismerős arc futott velem szembe hirtelen. Eléggé kiborultam volna, ha az eső tetejébe még el is tévedek. Szerencsére kiderült, az ember a felesége elé jött, mert ő reggel nem tudott elindulni a hosszún… A minőségi szenvedés után beértem a nap második pincesorához, ahol az lett 500 méter után a kényszerképzetem, hogy benéztem az utolsó ellenőrzőpontot, túljöttem rajta. Kérdeztem is egy sráctól, aki mint kiderült, a 30-as táv seprűje volt, mi az ábra, mondta, hogy szerinte nem, de ha mégis, fogjam rá a célban nyugodtan a tévesztést :).

Megtaláltam aztán a pontot, mivel pince, kértem egy kis vörösbort, de három kortyot ittam csak, aztán mentem is tovább. Továbbra is esett, jött az a rész, ami már igazából senkinek sem hiányzott, befelé aszfalton a faluba, majd át az egész falun a kotrógéphez. Jött még egy kis murvás, könnyed emelkedő az aszfaltra fordulás előtt, amit már inkább lelkierőm nem volt megfutni, pedig talán ment volna, vissza is előzött egy lányka, aki szerintem csak le akarta nyomni a szőrös, dagadt köcsögöt. Ebbe annyira belelovalta magát, hogy a kereszteződésnél a négy szalag ellenére elment tovább a rossz irányba a faluba fordulás helyett, nekem kellett szólni, hogy legyen szemfülesebb. Kevés lelombozóbb dolog van amúgy 48 km után az esőben, aszfalton bekocogni a völgyben lévő faluba, annak is a túlvégébe. De valahogy azért csak-csak sikerült.

Gábort még ott értem a célban, illetve cimboráltam pár sporttárssal, akivel menet közben többször találkoztunk, és megettem a paprikás krumplit (az eső is humoránál volt, ekkorra elállt). Sörrel. Az időm végül csak egy kicsit maradt el az ideáltipikusnak gondolttól (8:19:31), részben mivel a körülmények is így tettek az utolsó szűk tízesen, viszont minden zajlott a maga medrében, és ez egy kicsit zavarba ejtő. Hol a katarzis? Kellene, hogy legyen? Az idő alapján a Medvés kör valószínűleg menne szintidőn (10 óra) belül, az azonban még elég határeset, hogy tudnék-e 35-öt menni bő ezer szinttel további hét óra alatt. És a túra másnapján egyáltalán nem voltam benne biztos, szeretnék-e egyáltalán. Maga a szombat ha nem is katartikus,  de gyakorlatilag hibátlan volt, megszerettem rögtön ezt a túrát, változatos és szép az útvonal (majd egyszer megnézem a 160-ast, ehe-ehe), a szervezés is elsőrangú. Utána viszont elkapott a post race depression, lehet, túl jó is volt a rendezvény, nagy lett a kontraszt. Vagy az is lehet, a post race-nek ehhez semmi köze. Mindenesetre ma már futottam, és jövő hét végén, ha minden a tervek szerint alakul, Koffein Kapitány is színre lép egy félmaraton erejéig. Ta-ta-ta-tá-tátááááá…

IMG_20190907_1754247

judgement day

Az ökológiai lábnyom minimalizálása mellett azért is jó a vasárnap kora reggeli, töküres vonattal egy verseny felé zötykölődni, mert alkalmat ad egy kis elmélyülésre. Mint azt korábban említettem, az elmúlt hónapokban mindig valamiféle terv birtokában szelem át a rajtvonalat, most ezt próbáltam teljesen hülyebiztosra kimunkálni a rendelkezésemre álló bő egy órában. Ennyiből már egy nem túl figyelmes szemlélő is rájöhetett, hogy az elmúlt napok megfázás-parája végül nem érte el a riasztó szintet, így nekiveselkedtem az utazásnak és a nagyon régóta (2014?) első ultrámnak. A rendhagyó mesterterv nem meglepő módon ezúttal csak azokra a fiziológiai vészjelzésekre tért ki, amelyek előfordulása esetén inkább elővigyázatosságból feladom a versenyt, mintsem egy nylonzsákban távozzam a helyszínről. Némileg megnyugtatott a közösségi média forgatagából épp szintén a vonaton szemembe ötlő információ, mely szerint Tiricz Irén egy hetes megfázással bajlódás után nyerte meg a legutóbbi, szervezett Balboa serlegét, csak azért nem pályacsúccsal, mert közben nem figyelte az óráját… (Már csak ezért is megérte a nemrégiben kezdett kísérletem a hazai futószcéna online reprezentációjáról, noha a találat relevanciája kérdéses, hisz véletlenül sem hasonlítanám magam topatlétákhoz). Eljött tehát az igazság pillanata, vagy úgy is mondhatnám (ha már egyesek szerint enyhén terminátoros a futóstílusom), az ítélet napja, amikor kiderül, mire elég valójában némi megerőltető és többé-kevésbé lelkiismeretes edzésmunka a téli Alföldön (avagy tényleg van-e egy kis fémváz az élő szövet alatt).

A tavalyi, szabadkígyósi verseny előtt letesztelt állomási büfében kértem egy számomra ideális futómenüt (kávé-szendvics-isler), amit el is fogyasztottam, mert nem kergetett a tatár, így feltöltekezve sétáltam el a versenyközpontba, az Árpád Gyógy- és Strandfürdőbe. Itt nyolckor már javában zajlott az élet, fel is vettem gyorsan a rajtszámom/rajtcsomagom, mert a hosszabb távok (21, 42, 50) rajtja kilencre volt kiírva. Korábban elszámolhattam, vagy valaki leesett a platóról időközben, de tizenegy helyett tíz név szerepelt az 50k rajtlistáján összesen, köztük a tavalyi UTT-győztes, 12 órás országos bajnok Zétényi Szvetlanáé – el is kezdtem morfondírozni, vajon hányszor fog lekörözni (a helyes választ lelövöm előre: kétszer). Gyorsan bevettem magam egy kabinba és elkezdtem öltözködni, ami járt egy kis dilemmával, mert mire kiértem a fürdőbe, szinte keményre fagytam, és sokkal jobb idővel a délután sem kecsegtetett. Futás közben az akár extrém hideg nem zavar (ó, azok a szakállon csüngő jégcsapok), de meg kellett találni az aranyegyensúlyt egy hétköznapi szuperhős ruhatárának határai között. Végül a három réteg (plusz ugye a palást) lett a befutó, dzseki nélkül, és ez többé-kevésbé be is vált, nem hiszem, hogy bármi mással érdemben jobban jártam volna.

Kezdtek megérkezni a rövidebb távokra nevezők, én meg leraktam a ruhatárba a cuccom (épp akkor futott be három csapatnyi vízilabdázó gyermek is Ceglédről), majd negyed órával a rajt előtt előhívtam Koffein Kapitányt teljes valójában. Kimentem a rajtkapuhoz melegítést színlelni, illetve elvegyülni a farsangi forgatagban (kicsit persze hülyén éreztem magam, mert aszfaltos versenyen farsangon kívül is jóval többször voltam hétköznapi szuperhős mint saját magam), bár a hosszú távokon talán négy maskarás futó volt összesen. Részben ennek köszönhetően K2 mintegy rajtaütésszerűen megkapta valamilyen helyi TV mikrofonját az orra alá, de finoman szólva is karakteren kívül voltam még, így csak remélni tudom, hogy az összefüggéstelen mondatokból semmi nem került adásba. Szeretem egyébként az ilyen kisebb versenyeket, nem véletlenül bukkanok fel viszonylag sűrűn hasonlókon, általában remek a hangulat. Nem volt ez másként most sem, amikor kilenckor nekiindultunk a köröknek, amikből kétféle is létezett, egy rövid (1,1) és egy hosszabb (4,6). Minden távon ezekből kellett összelegózni a versenyt, kivéve a leghosszabbat, ami 11 darab hosszú körből állt mindösszesen. Mondhatnám, csak azért neveztem az ötvenesre, mert ezt lett volna a legnehezebb elrontani… Maga a pálya szerintem szuper volt, az Élővíz-csatorna (ezt a helyiek egész biztosan máshogy becézik) „gátján” kellett körözni, néha még zöld sáv jelzés is felbukkant a fákon. A híd itt egyáltalán nem volt túl messze, ha jól számoltam, hat darab jutott az érintett részre. A rajt után 900 méternél el is váltunk a rövidre forduló többiektől (21, 42), akkor úgy tűnt, én leszek a záróbusz/söprögető, a többiek kilencen nagyon megindultak.

A szerdai próba után reális időnek 5 óra 40 percet kalkuláltam, ami kis fejszámolással szűk 31 perces köröket jelentett (volna). Megpróbáltam felvenni egy teljesen egyenletes, nem túl gyors tempót, már csak addig is, amíg kiderül, a megfázás tényleg figyelmen kívül hagyható-e. Így kicsit megijedtem, mikor az első, óvatos kör végén 29 eleje volt a táblán, mikor elhaladtam előtte a versenyközpontnál (nem vittem magammal semmi kütyüt, amivel követni/kontrollálni tudtam volna menet közben a tempót). Ez annyira összezavart, hogy a frissítést is kihagytam, pedig akadt még egy fogadalmam: ha már gyakorlatilag ideális ütemben, félóránként lehetett minden kör végén enni-inni, akkor ezt ki kell használnom. Talán sikerül végre bebizonyítom magamnak, erre máskor is oda kell figyelni jobban, mert kifejezetten hasznos. Szóval haladtam tovább a második körre, ami megint csak gyorsabb lehetett, mint a terv, mert a rövidebb távokon egy órával később rajtolók éppen álltak be a kapuhoz, mikor odaértem. Mivel egy ideje feszített a hólyagom, gyorsan bemenekültem a fürdő WC-jébe, elegánsan (…) elengedve a nagy bolyt, ami egyébként is átgázolt volna rajtam a későbbiekben.

Megtelt tehát a pálya rendesen, egyszerre volt fenn totálisan összekeveredve az összes táv, a következő két kör volt a legmozgalmasabb. Miközben folyamatosan előzgettek, azon gondolkoztam, hogy akkor most tényleg jól vagyok-e, és ez a tempó nem lesz-e túlzás, de végül arra jutottam, igen, jól vagyok és nem, nem túlzás. A harmadik kör végén aztán szemügyre tudtam venni a terülj-terülj asztalka felhozatalát, ami elégedettséggel töltött el, mert egész a verseny végéig kellő változatossággal tudtam legelni sósat vagy édeset, meg inni teát, izót vagy vizet. Innentől kezdve minden körben ettem picit (kétszer sósat, a zsíros kenyér amúgy is bejött legutóbb a Téli Sóút túrán) és ittam egy pohár valamit, kötelező jelleggel. A negyedik kör végén meglepetésemre utolért Zorró, aki éppen finiselt a 10k-n. Nagyon jó lenne, ha valahonnan előkerülne egy olyan fénykép, amin együtt szerepelünk, mert kiváló oktatási segédanyagot készítenék belőle a K2 és Zorró közötti lényegi különbségek (kalap, kard vs. kívül hordott alsógatya) mibenlétéről.

Az ötödik körtől kezdett ismét szellősebb lenni a terep, a rövid távosak és a félmaratonisták is lassan beszállingóztak a célba. Én meg még féltávnál sem voltam… Viszont ez nem keserített el egyáltalán, tökéletesen éreztem magam a lehetőségekhez képest, és egyértelműen kézben tartottam a dolgokat. A forduló végén mondjuk a mikrofont épp megkaparintó versenyigazgató arcáról a biztató szavai ellenére valami olyasmit olvastam le, hogy hiba volt nem megállapítani limitidőt, mert ha ez elkezd lassulni, az életben nem megyünk haza. A következő körre ez a kifejezés el is tűnt (vagy csak képzeltem), valószínűleg leginkább azért, mert szemlátomást nem lankadtam. Sőt, már javában a hetedik körben jártam, mikor meghallottam a déli harangszót, tehát továbbra is erősebb köröket mentem, mint amit egyáltalán teljesíthetőnek gondoltam előzetesen. Harminc felé közelítettem, ami nem kevés, viszont ha kipukkadok, akkor a hátralévő 20 nagyon-nagyon-nagyon keserves tud lenni, így néha nem túl erélyesen próbáltam a gyeplőt meghúzni, de a felvett ritmus annyira egyértelműnek tűnt, hogy ezt végül abbahagytam. Take it as it comes. Az egyetlen kisebb nyűgöm a szelesebb részek voltak, ahol fáztam néha. A hetedik kör végére, miközben már csak a maratonisták maradtak még rajtunk kívül a pályán (bár általában csak találgatni tudtam, ki melyik távot futja), teljesen megnyugodtam, mert tudtam, van még bennem 1-2 kör nagyjából értelmes tempóban, aztán meg már majd csak lesz valahogy. Az időmérés alapján ez volt a második leggyorsabb köröm, ennyire nyugodtam meg…. A nyolcadik kör elején ismét bevágtattam egy kétbetűs kitérőre (ezt terminátorok egész biztosan nem csinálják), majd mentem is tovább. Közben hallgattam, amint biztatják a körülöttem futó maratonosokat, hogy már csak egy vagy két körük van hátra…

Mivel a saját várakozásaimat messze túlszárnyalva haladtam (az előző kör végén még meg is előztem az egyik, átmenetileg meglassuló kollégát), óhatatlanul elkezdtem kombinálni, mégpedig a maratoni időmmel. Teljesen hihetetlennek tűnt, de reális volt egy négy és fél órás maraton, amit szerintem 2011 óta nem futottam, még ha ez a mostani nem is számít hivatalosan annak. Legalább még inkább motivált lettem a kilencedik kör végéig fenntartani a haladást, amiben kicsit segített az, hogy Szvetlana a kilencedik forduló első harmadában körözött le másodszor… Negyven felé közelítve kezdett azért már nehezemre esni a dolog, de úgy voltam vele, két kört már fejen futva is kibírok valahogy. Ebből az állapotomból zökkentettek ki a kör végén az időmérő kapunál, amikor mondták, hogy faszán nyomod, már csak három köröd van hátra. Ha létezik lehervadó vigyor, nos, az enyém abban a pillanatban tankönyvbe illő volt. Itt kell megjegyeznem, hogy extra-mega köszönet illeti a szervezőket, az önkénteseket és az időmérőket (nem is beszélve a néhány kereszteződést biztosító polgárőrökről, akik egész biztosan tudtak volna jobb dolgot kitalálni vasárnapra maguknak, mint öt-hat órát szobrozni a hidegben), mert főleg a vége felé valódi gálahangulat uralkodott, mikor éppen elhaladtam arra, sokat dobott a lelkivilágomon mindig. Utólag némi számolgatás után 4:23 elejére jött ki a kilenc kör (41,4), tehát az elmúlt szűk öt hónapban lecsippentettem fél órát a maratoni időmből (4:30-on belül meg egyébként is csak négyszer futottam eddig).

Elcsigázva, és kételyek között vágtam tehát neki a (szerintem) tizedik körömnek, amikorra az ultrásokon kívül mindenki más már befejezte aznapra (6-7 futó maradt már csak a pályán, illetve egy-két rövid távos, aki a napi edzésadagját egészítette ki), a vasárnap fél kettes időpontban pedig a lokális aktivitás szintén a minimálisra süllyedt. Ebbe az irányba kezdett tendálni az energiaszintem is, de még kitartottam, gondoltam, legalább addig, míg kiderítem, hány köröm van tényleg hátra. Mikor a lelkes kis csapat azzal fogadott, már csak egy, akkor egy kicsit megkönnyebbültem (közben láttam az időközben három utánpótlásmeccset lejátszó ceglédi pólóspalánták buszát kikanyarodni a parkolóból), illetve átváltottam jutalomjáték-módba. Az utolsó kört egy kicsit ellazsáltam, például amikor előttem a még épp látótávolságban lévő lányok belesétáltak, én is belesétáltam, az utolsó hosszabb egyenesnél pedig lementem közvetlenül a vízparti ösvényre: ez egy olyan fél méter széles aszfaltcsík, ami mellett megnőttek az “ártéri” fák, és a gyökerek miatt felpúposodott mindenhol, így futásra gyakorlatilag alkalmatlan, viszont kiélvezhettem az új perspektívát és a vízpartot.

Egy meglehetősen visszafogott szuperhős-hajrával jutottam át a célvonalon végül, mint utóbb kiderült, öt és fél órán belüli idővel, amit még most sem igazán tudok elhinni. A verdikt ez alapján egyértelműnek látszik: készen állok a BSZM túlélésére (már csak a Vértesben nem kellene összetörni magam előtte). Nem igazán körbeírható érzés oly sok nyűglődés után visszakerülni egy olyan állapotba, amiben egyébként is csak egy nyúlfaroknyi ideig tanyáztam, ráadásul jó régen. Persze, valahol ez volt a cél, de akkor is. Élő szövet (leginkább zsír) fém vázon, ha-ha.

Egy szinte végtelen hosszúra elnyújtott zuhanyzás után még megvártam az igen családias légkörben lezajlott 50-es eredményhirdetést (közben kiderült, a mezőny nagy részével a Balatonnál is találkozhatok majd), és mivel valóban voltak korcsoportok az abszolút értékelésen túl, a világtörténelemben példa nélkül álló dolog történt. A nap szürreális lezárásaként kaptam egy oklevelet. Pedig négyen voltunk a korcsoportban.

The Captain has left the building.

IMG_20190224_184025