Egész biztosan nem azt kellett volna művelni futás címén, mint amit ezen a héten elővezettem. Nem mintha bármi szégyellnivaló lenne a lefutott nagyjából 86 kilométeren (gondoltam, ha már gyakorlatilag most kezdődik a P85 felkészülés, akkor milyen „jópofa” lenne annyit futni, amennyit majd in situ egyben kell), a problémás az az, hogy egyrészt ez még egy kicsit sok a mostani állapotomban, másrészt majdnem egész héten nyomtam neki, félőrült módra – főleg az elején, amikor még volt bennem energia. Önök joggal tehetik fel a kérdést, hogy mindezt most mégis miért? Megnyugtató válasszal nem szolgálhatok, és szokás szerint magam sem vagyok benne biztos, honnan jött az az ötlet, amely szerint az év szerintem egybefüggően legmelegebb két hetének másodikját fölöttébb durva és antiszociális némiképp céltalan önsanyargatással töltsem. Ráadásul a múlt heti 40+60 sem igazán nevezhető rápihenésnek, volt honnan a mélybe szállni. Szóval érzésem szerint meg akartam bizonyosodni, mennyire gondolom komolyan az egész szintlépést dolgot. A következő nyolc hét meglehetősen morcosnak tűnik (akármennyire is jó futni, ezt az időszakot nehéz lesz a maga teljességében szeretni), ha valóban az a cél, amit kitűztem, és kíváncsi voltam, nem is annyira fizikálisan, inkább mentálisan készen vagyok-e rá. Ebből a szempontból nézve a körülmények tökéletesek voltak.
Olvastam valahol a múlt héten, hogy a legtöbbször mennyire egyenetlenül oszlik meg a futók futásmennyisége a hétvégi hosszú miatt (mondhatnánk farnehéz), és érdemes egy közepesen hosszú etapot valamikor máskorra is beiktatni. Ennek jegyében kedden rögtön bő 18k-val kedveskedtem magamnak, változatos utakon. Egyébként ez volt az a futás, amikortól nem érdekelt már kicsit sem a Strava-publicitás, már ha addig érdekelt egyáltalán. Annyiból azért igen, hogy a héten szinte minden olyan részen jártam a környéken, amit koptatni szoktam, vagyis felvittem a (hő)térképemre a Püspöki-strandot, a Petét, a Kukást, az Átit, a Mol-telepet, a horgászversenypályát és persze ma a „nagykört”. Ez utóbbi mondjuk nem lett tökéletes, mert kétszer nyomtam a gombot az indításkor, így lement vagy háromnegyed óra, mire észrevettem (mindig az órám/telefonom nézem futás közben), el sem kezdett pörögni a számláló… Mivel harminc nap ingyen van, elkezdtem nézegetni a prémium Strapát, de nem igazán győzött meg egyelőre az emelt funkcionalitás sem. A legszórakoztatóbb része az, hogy súlycsoport szerint is lehet szűrni ilyenkor a különböző szakaszok meg kihívások eredményeit, és augusztusban a +115 kg-ban ránézésre sokkal gyorsabb volt az eleje a 10k-s kihívásnak, mint a 104-115 kg-s kategóriában. Nyilván mindenki valós értéket ad meg, hiszen súlyemelésben is javulnak az eredmények, ahogy haladunk felfelé.
Szerdán meg pénteken még kifejezetten élveztem a távokat és a tempót, utóbbi napot sikerült igencsak kiszínezni, „résztávoztam”, a magam balfasz módján, illetve kiváltottam anyám gyógyszereit, ha már arra jártam (csak először nem jó irányba indultam, így lett egy bő tíz kilométeres kerülő előtte). Szerintem miután eljöttem a gyógyszertárból, öt percre bezártak és fertőtlenítettek mindent, mert a tartozom-neked cetlijük még a telefontokban is ronggyá ázott (ami kicsit aggasztó az új tartozék hasznosságát illetően), illetve a padlón egy kisebb tócsa lett alattam az alatt a pár perc alatt, amíg minden vonalkódot beolvastak… Viszont ez után a futás után már megfordult a fejemben, mennyire is szeretem én ezt az egészet. Kezdtem elfáradni, így szombaton hajnalban két jelzőt igyekeztem szem előtt tartani ezek pedig a lassú és a rövid voltak. Hiába, délután, amikor össze-vissza szédelegtem fűnyírás közben, egyértelmű volt, lassan teljesen kizsigerelem a gazdatestet. Ezek után mi sem természetesebb, ma elindultam a hagyományos vasárnapi karikámra. Kedves gyerekek, futótársak! Ne csináljatok ilyen hülyeséget, hallgassatok az edzőtökre, a pulzusotokra, mindkettőre, kutyátokra, bárki/bármi másra és ne eddzétek túl magatokat. Nem mondom, hogy a közel négy óra minden pillanata kivételesen rossz volt, de majdnem. A bő háromnegyed órával későbbi elindulás a tervezettnél (helló, hőség), a majdnem fél óra bemelegedés, az erdőben szarás (mégsem szoktam le róla), a tömeg a Tescóban a bevett frissítőpontomon, illetve nagyjából minden öt kilométerből négy. Megcsináltam, de minek. Beépül?
Ha más nem, az idegrendszerembe be fog épülni, mert ha most nem utáltatom meg magammal a futást, akkor azért később ez már erősen komplikált lesz. (Nem mintha eddig sikerült volna megutáltatni, pedig Isten látja lelkemet, néha keményen próbálkoztam.) Mindenesetre a jövő héten visszább fogok venni (a varázsszó: mikrociklus), ott van szombatra például a Vadrózsa 50 nevezésem, lazsálásra éppen megfelelő lesz. Én így lazsálok, na. De persze, addig még számos lehetőség adódik henyélésre, amiket meg is fogok ragadni. Aztán majd látjuk, hogyan alakul. Kíváncsi vagyok magára a rendezvényre, a szervezésre is, és persze arra is, mire vagyok képes egy ilyen átmeneti távon, ismeretlen terepen, közepes szinttel. Kipihenten. Egész pontosan mindezekre holnaptól, esetleg keddtől leszek kíváncsi, mert aludnom kell legalább egyet ahhoz, hogy egy ötvenes TT/verseny káprázatos ötletnek tűnjön…
21097 