hungaboring

“I’m no poet, not a sailor
I don’t ride the setting sun
I’m succeeding as a “failer”
But I don’t want to hurt no one”

Valamiért a címben idézett, a Red Bull Forma-1-es csapatának vélhetően arcátlanul túlfizetett sajtómunkásai által az előző évtizedben kitalált nyelvi lelemény többször eszembe jutott az elmúlt héten. A szürkének tűnő, kilométergyűjtő kora reggeli körözések tükrében ez egyáltalán nem nevezhető meglepőnek. Bár emlékeim szerint ezt a valóban pompás, és a júliusi/augusztusi forróságban korábban sokszor unalomba fulladó magyar futamok alapján akár találónak is nevezhető szóviccet sikerült éppen abban az évben elsütniük (akkoriban még a pályán nyomtattak Red Bulletint, igazi dőzs…), amikor egy nyári zivatar okozta totális káosznak köszönhetően az év versenye lett a hungaroringi gépviadal. Ha száguldásról esetemben (egyelőre…) nem is beszélhetünk, és a sors ilyetén fintora (bár az unalom inverzbe fordítása már inkább grimasz volt, vagy annál is több) sem volt tapasztalható, amit párhuzamba állíthatnék az egykor történtekkel, egyvalamiben azért biztos vagyok: egész pontosan ezek a látszólag semmire sem való futások tologatják majd össze azt a mindent lebíró akaratot (…) kiszolgálni képes erőt, amire feltétlenül szükségem lesz a rohamosan közeledő megmérettetéseken. Történik ez annak ellenére, hogy bizonyos reggeleken szemmel láthatóan még a villanypóznák is inkább legszívesebben felszívódnának.

“Amikor a magasfeszültségű vezeték oszlopa a párában füröszti magát”

Kár lenne tagadni, a hét eleji nehézségeimben erősen közrejátszott a végtelen fáradtság. A Vadrózsa valamiért szinte jobban kicsavart, mint a JUT. Nyújtottam én, meg minden, de még három nap múlva, az első átmozgatáskor is kellett vagy fél óra, mire úgy-ahogy emberformának éreztem magam. Az izmaim és az ízületeim jó része szerdára azért többé-kevésbé regenerálódott, egyetlen dolgot kivéve, ami a jobb térdem, és amit már korábban is éreztem. Ez nagyszerű indikátora annak, jó úton járok. Általában a “megfelelő” terhelés hívja elő ezt a krónikus fájdalmat, melynek alapján épp a kívánatos terhelést kapom. Remélem, szétszakadás továbbra is mindössze szenzorként üzemel majd, illetve megadja nekem néha reggelente az ágyból felkelve (vagy ha túl sokat ülök a vonaton) azt az élményt, amit profi focisták 35 éves koruk fölött érezhetnek meccseik másnapján.

Az egyetlen biztató körülmény a térdem számára, hogy nem nagyon tervezek tovább emelni a távokon, és valószínűleg az intenzitáson is csak ímmel-ámmal. Annak idején olvasgattam pár dolgot a P85-ről, többek között pár interjút hazai nagyágyúkkal a versenyről, és talán Belus Tamástól származik az a mondás, mely szerint egy erősebb maraton-felkészülésből meg lehet futni. Ezt nyilván nem egy hozzám hasonló, közepesen fogalmatlan és teljesen túlsúlyos futóra értette, de ettől én még iránymutatásnak veszem. Nem mintha korábban valaha csináltam volna erősebb maraton-felkészülést, valamennyi fogalmam mégis van arról, mi lehet épp elég. (Egyelőre a zsír nem igazán szublimál, hanem vagy semmit nem csinál, netalán az izgágább rész átlényegül izommá, tehát ez a projekt mégsem megy annyira zökkenőmentesen mint elsőre reméltem, de azért halad, mert lassan új lyukat kell fúrnom a Bostonban (UK) vásárolt övre.)

“Giccs over troubled water”

A csütörtöki pihenőnap utáni péntek a hét fénypontja volt, mert megmutatta, ha lassan is, de fejlődöm. Említettem korábban, mostanában szoktam tempót futni, és mivel ugye elég sok hülyeséget összeolvasok, minden ellenkezésem dacára az is elkezdett érdekelni, hol lehet a trash hód laktátküszöböm (mégiscsak egy elbaszott mérnök lennék eredetileg). Annyira nem izgat persze, hogy nekiálljak “pontosan” megmérni (ha valaha Önök pulzusmérővel látnak, nyugodtan lőjenek le), de szaporáztam egy olyat, amiből ha kitalálni nem is lehet, de azt tudom, mi az, ami még nem pont ott van. Egyrészt nem ért túl nagy meglepetés, ez az érték most valahol 5 perc körül lehet, másrészt az viszont már sokkal inkább meglepett, hogy a bemelegedést is beszámítva 15 kilit megerőltetés nélkül hoztam nagyjából a félmaratoni PB-men, ami ugye bő tíz éves (és 15 kilóval vékonyabb, bár három éve egy rövid ideig, amíg tönkre nem mentem, lehettem hasonló állapotban). Eléggé feldobott a dolog, nem rossz, ha néha az ember valamennyi haladást fel tud mutatni, főleg ha arra igen nagy szüksége lesz, záros határidőn belül… Úgy tűnik, némi józan ész segítségével egyelőre sikerül ellavíroznom a különböző kísértések (túledzés, túlokoskodás, eltunyulás stb.) szirénhangjai között.

Mindezek után szombaton csak megsétáltattam magam, volt egy kis eső, gondoltam a terepcipőben megyek, ami még kissé bejáratós. Természetesen elfelejtettem leragasztani a sarkam, nyolcezer elég volt egy körömnyi tetszetős, friss sebhez. Ez nem szegte kedvemet, sőt, a vasárnapi hosszút a keleti nyitásnak szenteltem. Valamiért az elmúlt tíz évben sosem gondoltam arra, hogy kelet-délkelet irányba induljak el futni, akár hosszúra. Arrafelé nincs sem élővíz, sem holtág, és gyerekkoromból sem rémlenek a dűlők, sosem tűnt valós alternatívának. Most viszont rábeszéltem magam (sőt, térképen megterveztem előre), és nem mondom, hogy ez lesz az új instant-túra szenzáció, de én azért a biztonság kedvéért elneveztem TTNP-körnek, avagy “Alföldi megkapó települések 30”-nak, mert van benne fantázia. Csak nem túl sok. A tájegység jellegzetességeinek megfelelően szofisztikált (értsd: hosszú egyenesek) útvonal Tiszatenyő, Törökszentmiklós, Tiszapüspöki és Szajol legszebb részeit érinti. Tenyőn a QR-kódot a Kondi büfében helyezném el, mert vasárnap reggel hétkor is volt már élet. Később megtekinthető többek között egy folyamatosan üzemen kívüli szélerőmű és egy döbbenetes szépségű izocukorgyár is, van tehát minden, mint a búcsúban. Szerencsére elfelejtettem pénzt vinni, így a víz volt az én egyetlen barátom ebben a bő három órában, tudtam kizárólag az útvonalra koncentrálni.

Jobban megnézve, a hungaboring ellenére tulajdonképpen nem is unatkoztam annyira a múlt héten, ráadásul a teljesítményem mutogat néha biztató jeleket. Mindennek tetejébe a veteránkórház-effektus ellenére élvezem a futást. Javarészt. És ha mindez még nem lenne elég, megjelent az új Pixies, amiről két dolog jutott eszembe: 1. Nem olyan jó dolog megöregedni. 2. Nem olyan rossz dolog megöregedni…