fist fighting gravity

Az Aranyszarvas 50 legmarkánsabb tanulsága, hogy a térdeim újabban üzembiztosan kibírnak 15-20 km futást. Igazán sajnálatos módon ez erős fényszórókkal világít rá bárminek a tökéletes hiányára, amit állóképességnek hívhatnánk. Még a romokat is elhordták az éj leple alatt. Ami a meta-tanulságokat illeti, teljesen váratlanul ért, hogy egy Tápió-körtúra ilyen döbbenetesen koncentrált mértékben enged betekintést abba, milyen csodálatos az élet, milyen borzalmas a világ és mennyire nem vagyok jó ember.

the balancing act: low hanging carrots (and sticks)

“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”

Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.

Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben.  Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…

“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”

Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).

Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.

“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozással jobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”

Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.

A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.

“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”

Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).

Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:

Ceterum censeo: türelem, a kurva anyád!

beer quest

A Kapitány a szájához emelte a kávéscsészét és komor arccal hallgatta a tetőn kopogni kezdő esőcseppeket. Két hónapja nem esett. Mikor máskor kezdene hullani az angyalok izzadtsága, mint akkor, amikor elindul az ismeretlenbe. Tapasztalt kalandor volt, aki végigportyázta már a kontinenst. A teste megsínylette a hosszú évek csetepatéit, nem volt már a régi, a tűz azonban nem veszett ki belőle teljesen. Régóta tervezett egy magányos küldetést valahová, ahol meglepő módon még sosem járt, pedig alig félnapi járóföld az út az otthonától. “Viharvert utazó, tyúklépéses kalandra indul” – gondolta magában, miközben a harci kalapját a fejébe nyomta, és kilépett a szitáló vízpermetben üresen ásító, félhomályos utcára.

Kapitánynak hívták ugyan, de nem tudott volna visszaemlékezni, mikor állt legutóbb bárminek valójában az élére. És nem is nagyon vágyott a rivaldafényre, világéletében csendben tette a dolgát, miközben lassan kiment a divatból az, akit nem vesznek észre ha ott van, de a dolgok mégsem mennek olyan jól, ha eltűnik.  Az embereknek harsány álhősök kellenek manapság, ahelyett, hogy összedolgoznának, köpött ki keserűen, amint elért a holtág partjára, és leszegett fejjel kifelé indult a városkából. Teljesen váratlanul, az apokalipszis hirtelen megszaporodott lovasaiként csapott le rá a rohanó állathorda,  alig tudott elugrani a száguldó, gyapjas jószágok útjából, amik ugyanolyan gyorsan tűntek el, mint amilyen meglepetéssel előbukkantak a nem derült égből. Baljós előjelek.

Meggyorsította lépteit, amint elérte a ritkán használt szekérutat a folyóval párhuzamosan, és egyre távolabb került a lakott területtől. Innentől jobb lesz vigyázni, gondolta, és sötét gondolatainak tükreként kisvártatva rábukkant az út mellett egy vízi szörny tetemére, amit nem rég arra járó harcosok tiporhattak el.

snkae

A pórul járt vadállat mellett, a lassan sárrá változó porban trappolva azon töprengett, vajon hosszú élete során miért nem indult el sosem egy ponton túl az északi rengeteg felderítésére. A szóbeszéd pedig megfelelő zsákmánnyal kecsegtet: az a hír járja, a tél elmúltával Erdei gróf megnyitotta minden földi jóval kecsegtető csapszékét Óballaföld központjában, bár a vándor sosem lehet biztos az ilyen mendemondák hitelét illetően. Csak egy módja van kideríteni, és az út ehhez az ismeretlen, általa még sosem járt rengetegen keresztül vezet. Kapitány egyelőre még ismerős utakon haladt, egy olyan, letarolt részt keresztezve, amit  egy másik dimenzióban talán úgy hívnának, “épülő gyorsforgalmi autóút”. Az erőltetett menet dacára hősünk elgyötört szervezete egyelőre jól funkcionált, alig a tervezett út harmadánál,  aminek többsége még beleveszett a párás messzeségbe.

landscape

Ahogy egyre közeledett a teljesen megfejtetlen tájékhoz, Kapitány is egyre jobban felélénkült. Hiába látott már annyi mindent az évek során, az új, rejtelmes vidékek mindig lázba hozták, még ha nem is tudta már olyan fürgén bejárni ezeket, mint egykoron. Egyszer csak megérkezett az ismert világ végéhez, ahol egy megkopott, vérfoltos tábla jelezte, a sorompón túl nem látják szívesen az idegeneket.

unknown

Kapitány (elvégre az elhatározás már megszületett), le sem lassított a határvidéken. A rengeteg mintha még sűrűbbé vált volna, a madárdal mélyebb tónusúvá, de egyelőre más változást nem érzékelt, ahogy kiélesedett érzékszervekkel kémlelte a sosem látott vidéket, az időnként lassan záporrá teljesedő esőben. Bő fél óra után monoton zümmögés ütötte meg a fülét, ami az út fölött elhaladó drótok felől szűrődött felé, és közelebb érve úgy hangzott, mintha egyenesen a Sátán motorkerékpárjából származna. Hősünk, ha lehet, még jobban szaporázni kezdte, míg a huzalok alatt átkúszva a hátborzongató hangok halkulni nem kezdtek, és a távolban – útjelző a világ másik végén – feltűnt a vizeket uraló herceg kastélyának téglavörös teteje. Azon túl már ismét biztonságosabb terep következett, a portya céljához közel.

A földszintes uradalmat megkerülve Kapitány a falu felé fordult, ám ezzel egy időben a kétely nyomasztó, páncéltőkés  zongorája nehezedett a mellkasára. Mi van, ha még nem nyitott ki a csapszék? Ha dolgavégezetlenül kell veszélyes útjáról visszafordulnia? Schrödinger söre jutott Kapitány eszébe, amiről nem tudható előre, hogy döglött-e, vagy sem, ott van, de lehet mégsem elérhető, vagyis tulajdonképpen még sincs. Biztosat csak akkor tud az ember, ha a mancsai közé kaparinthatja a korsót. Egyre jobban kínozta a kétség, ugyanakkor próbálta azzal nyugtatni magát, hogy ha vasárnap reggel nem lehet seritalt zsákmányolni ott, akkor valószínűleg sohasem. Besurrant hát Óballafölde központjába, és már messziről látta az italmérés előtt kikötött lovakat – ettől a zongora rögvest felszívódott egy buborékban. Az ajtón befordulva hangosan köszöntötte a helyieket, akik ha eggyel többen lettek volna az apró helyiségben, már nem tudták volna betartani az ispán által kiadott járványügyi előírásokat, majd kikérte küldetése Célját. Borsodföldi nedűt szeretett volna, miután egyszer Miskóciában Soproni sört kért egy kassai portya után, a hibát pedig többé nem kívánta elkövetni, ha már akkor sikeresen és szerencsésen megmenekült. Végül egy hasonlóképp zöld dobozba zárt ital jutott számára.

A Szent Grált megkaparintva Kapitány elhelyezkedett az italmérés előtt, és üdvözült mosollyal az ábrázatán fogyasztotta el azt, mintegy hat és fél perc leforgása alatt….

beer

A kalandorok történeteit elregélő beszámolók néhány nevezetes kivételtől eltekintve véget érnek azon a ponton, amikor a főhős az utolsó kortyot is elfogyasztva belebámul a naplementébe csepergő esőbe. Érdekes kérdés, hogy egy sikeres küldetés után hazafelé szabadságot kapnak-e az egyéb, az odafelé úton épp figyelmetlen haramiák, óriásmamutok és tornádók. Kapitány hazafelé legalább annyiszor került életveszélybe, mint a délelőtt folyamán addig összesen (…). Az immár ismerős zümmögésnél bátran úgy döntött, felderíti annak forrását, és az erdő mélyén meg is találta a kazamaták bejáratát jelentő csőrendszert, de úgy döntött, az abba való alászállás, a Gonosz Nagyúr főhadiszállásának elfoglalása aznap csak másvalakivel történhet meg.

pipe

Az egyetlen utazó, akivel már otthona közelben találkozott, barátságosnak bizonyult. Újonnan költözött a szomszéd városba, és most vadászterületet keresett a nyílt vízen. Az eső végig vigasztalhatatlanul szakadt, a sár pedig egyre dagadt, otthona ajtaján belépve Kapitány megkönnyebbülten vette le teljesen átázott gönceit. Ha nem is futva, mint régen, de azért megy ez még…

Epilógus helyett. Izé, az van, hogy mivel annak idején, amikor elkezdtem ezt a futkározás dolgot, akkor elég sok BSI-s versenyre jutottam el (ezzel valószínűleg sokan vannak/voltak így a futást elkezdők közül itthon), és amikor szembe jött az aktuális virtuális versenyük, azt gondoltam, a régi szép (?) időkre való tekintettel megérdemelnek egy kis támogatást ezekben a nehéz időkben, ha már nincs szintidő. Főleg azért, mert egyébként is át akartam sétálni vasárnap kora reggel egy sört meginni Óballára, amolyan teljesítménytúra gyanánt, és a táv egyébként szinte megegyezik egy félmaratonnal (kicsit azért több, de ugye ez az egyszerűbb). Még egy indok, hogy versenyeim sorát a BSI rendszerben egy kövér DNF zárja, talán szimbolikájában jobban illik a futás abbahagyásához, de a túrázás nem feledéséhez, ha egy tempósan lesétált félmaraton foglalja el inkább ezt a helyet. A póló mondjuk nem hiányzik, mert már annyi van, amiben kertészkedni meg festeni lehet, hogy borzalom, de mindegy. Egyébként egyszer néztem rá a népszerű közösségi oldalon az eseményre, az emberek teljesen ki voltak akadva, mert nincs érem. Szerencse, ha az ember a mozgás öröméért sportol… (már ha tud). Lesétáltam tehát a cuccot 3:30 óra alatt, amiből vagy negyed óra a sör volt, illetve az, mikor mutogattam a jóembernek, hogy hol szoktak/lehet a Tiszán a környéken pecázni. Persze az eredmény most még annyira sem számított, mint egyébként. (A képeket én csináltam, csak szórakoztam kicsit a Lunapic szűrőivel). A pozitív az az, hogy a most éppen rosszabik lábam nem lett a (hívhatjuk így) megerőltetéstől még rosszabb, pedig a vége tényleg durva sárdagasztás volt.

A Schrödinger mint márkanév amúgy teljesen úgy hangzik, mintha a német tisztasági törvény alapján készítették volna, nem?

ótérdbúcsúztató

Mivel kivételesen kimaradt a hagyományos, karácsony utáni kéktúránk (nem is voltunk túl elkötelezettek, meg Kisebb Isten kollégának egyéb elfoglaltságai akadtak (szia, Marika, ha tényleg olvasod a blogot!), vasárnap este nagyon last minute kitaláltam, egy fejszellőztetős napra azért szükségem lenne, lehetőleg emberek, legalábbis ismerősök nélkül. Tegnap így végigbaktattam az Örsi-Somlyó hosszabb távján. Két éve, mikor igen ramaty állapotból próbáltam télen összekaparni magam, elmentem egy-két bő harmincas TT-re, és ez a remekül szervezett, igen látványos nyomvonalú (akkor épp Veszprémben volt a rajt és Alsóörsön a cél, de a kis variálás csak izgalmasabbá tette a kb. 70 százalékban megegyező útvonalat) túra is köztük volt, amit a nem kifejezetten hosszú és egyáltalán nem meredek felfelék miatt most térdbarátnak (ez szerencsésebb időkben gyakorlatilag a “végig futható” szinonimája lenne) gondoltam. Az ilyen gondolataim miatt fogok a térdek poklába kerülni. Legalábbis az jutott tegnap 25 után eszembe, hogy ha az ízületek csak tizedannyira spirituálisak, mint azok a szervezetek, amiket mozgatnak, akkor egész biztosan van pokluk, ahová az őket bántalmazó gazdalelkek kerülnek. Én pedig az ilyen “óóó, az a 34k 800 szinttel még illeszkedik is a rehabilitációmba”-típusú ideáim miatt ennek az alvilágnak egy olyan szegletében fogok vezekelni, ahol bérelt helyen őrlődöm egy folyamatosan mozgó, gigantikus femur és egy hatalmas tibia közötti, igen szűk résben…

Persze egyáltalán nem volt olyan szörnyű a helyzet, bár húsz után akadt néhány kisebb nyilallás, de inkább az aggodalmam volt nagyobb, mintsem a sajgás. Mindenesetre kénytelen voltam az utolsó kocsmás pontnál a kínált teába egy kis rumot venni, amivel aztán pompásan kihúztam az utolsó hegymenetet, meg az Almádiban csalinkázást a végén. Nem is értem, miért nem kezelik rumos teával a porckopást, testnek és léleknek egyaránt gyógyír. Minden más nagyszerű volt, nézzék csak!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Miután nagy nehezen hazaértem, még a népszerű közösségi oldalon a szemem elé került egy bejegyzés, ami arra buzdította a futókat, hogy osszák meg azokat az érmeiket, amire idén a legbüszkébbek. Ezen eléggé elgondolkoztam. Egyrészt azért,  mert épp a karácsony előtti pakolászáskor költöztettem át a szekrényből egy cipősdobozba az elmúlt másfél év érmeit-rajtszámjait-itinerjeit, másrészt azért, mert nem tudtam megmondani, az utóbbi 6-8 évben mikor néztem meg kétszer egy érmet egyáltalán. (Na, jó, egyszer igen, mikor ellenőriztem, hogy a trails-sorozat négy érme tényleg összeillik-e). Biztos benne van az is, hogy ritkán futok olyat, amivel teljesen elégedett lennék, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék bizonyos teljesítményemre a magam áttételes módján büszke. Valószínűleg én vagyok az idióta, de a rajtszámaimat sokkal nagyobb becsben tartom, mint ezeket a tárgyakat (bár szimbólumokban sosem voltam erős). Elsőként a rajtszám mindjárt egy alapvetően funkcionális dolog, ami az én földhözragadt világomban mindig pozitívum. Aztán pedig benne van az egész verseny, szervezőstől (praktikum és esztétikum), versenyzőstől. A rajtszám egyedi, és végigköveti a teljes útvonalat, ugyanúgy fürdik az izzadságban, mint a gazdája (az enyéim néha a vérben is úsztak, amíg nem voltam valami hatékony a bimbik leragasztásában). És ott van rajta a jel, hogy átvetted a befutós cuccokat, leadtad a chipedet. Vagy esetleg egy áthúzás, ha valami gebasz történt… Szóval ha a régi, sokat ismételt közhely alapján az út tényleg maga a cél, akkor szerintem a rajtszám a kő, és az érem az olló (ez meg a képzavar csimborasszója volt). Sok éve láttam egy fotót egy doki néni rendelőjéről, ahol a négy fal tele volt a bekeretezett rajtszámaival. Lehet, ebben gyökerezik ez a fixáció, de át tudom érezni, miért csinálta. Szóval én most inkább minden kedves futó olvasónak sok (vagy épp elég) gyűrött, megkopott, átizzadt és összefirkált rajtszámot kívánok 2020-ra!

 

(Remélhetőleg nekem is jut majd azért pár darab.)

 

elisa day

„All beauty must die”

Szeretem a Mátrát, így talán nem véletlen, hogy jó ötletnek tűnt a Vadrózsa TT – aminek már a huszadik kiírása volt a mostani – felvétele a naptáramba, mint amolyan visszarázódás-féle a kvázi-kompetitív, szervezett keretek közötti futkorászáshoz (illetve még őszintébben fogalmazva esetemben a hegyre felfelé történő dülöngéléshez). Már csak azért is, mert a Mátra nyugati széle – mint ahogy azt szinte minden, ezzel foglalkozó írás kiemeli – nem annyira turistás rész, az én alföldi lábaim sem tapodták még sűrűn a környéket, ideje volt arrafelé körülnézni. Még ha ehhez újfent három után nem sokkal kellett felkelni (a rajt héttől fél kilencig volt nyitva), hiszen Rózsaszentmárton nincs olyan messze, de ha valaki megrögzött tömegközlekedő, akkor hétvégén a hegyekbe odaérni valahová azért már nem olyan egyértelmű.

Végül épp jó ütemben, hét után nem is olyan sokkal megérkeztem a tetthelyre, megcsodálva a falu szélén a kotrógépet, ami körül fesztiválszerűen zajlott már az élet (és persze mivel a „jó” irányból jött a buszom, már szembe az aszfalton láttam elhaladni sok túratársat). Beálltam a sorba, de rögtön kiszúrtuk egymást Ádámmal, a PNDTT egyik alapítójával (akinek köszönhetően Gáborral is megismerkedtem), így folytathattam asszimilációmat a közösségbe :). Felvettem a rajtdokumentációt, majd nem túl sok szöszmötölés, meg öltözködés után így hármasban kezdtünk bele az emelkedésnek, hiszen természetesen egy TT-n/trailen az elején a faluból kifelé rendszerint csak felfelé lehet menni. Induláskor rájöttem, otthon hagytam azt a zárható, eredetileg csavarokat tartalmazó zacskót, amit az itinernek készítettem elő, így a telefon mellé gyűrtem be, abba a tokba, ami ugye már bizonyította korábban, képtelen szárazon tartani egy papírt…

Óvatosan kezdtünk bele, néha szemerkélt az eső, de egyébként (vagy épp ezért) a nagykönyvben megírt futóidőben haladtunk, trécseltünk közben, gyűjtöttem be némi intelt rutinosabb, illetve helyismerettel rendelkező kollégáimtól. Hamar elértünk az első ellenőrzőponthoz, a Kopasz-hegy oldalába, majd egy rövid lefelé után meg is érkezett az első finomabb mászóka, immár erdőben a Somlyó-hegyre. Persze, ezek a hegyek leginkább bemelegítésül szolgáltak, de a kilátás már ez utóbbiról sem volt elhanyagolható.

IMG_20190907_0828500

A következő pontig mindössze 2500 métert kellett arrébb menni, és igen impozáns helyen, a széleskői tó – avagy leánykori nevén apci tengerszem – partján volt. Már önmagában ezért megérte volna eljönni, az élményt csak fokozta, hogy kiderült, a JUT-on a dinnyével elkezdődött szezonális gyümölcsös frissítés a hónapok előrehaladtával itt szőlővel folytatódik (ráadásul finom szőlővel!). Mondjuk egy szűk óra után még nem nagyon volt mit frissíteni, de a hedonizmus győzött.

IMG_20190907_0850532

Kicsit körülményes volt kimászni a tengerszem mellől, de után jól futható rétek jöttek (az egyik kanyarnál egy nagy halom csöves kukorica volt lerakva, nesze neked szezonális frissítés/abrak…), majd utána szintén jól futható erdős részek jöttek, egész az Eszter-forrásig, vagyis a Szurdokpüspökibe vezető műútig. Itt volt a következő ellenőrzőpont (a célt nem számítva a nyolc szükséges pecsétből négy már rá is került az egyre viharvertebb lapomra 14 kilinél, pedig a java igazából még csak ezután kezdődött – legalábbis az ötvenes távon), ahol a megelőző lefelén egymástól elnyúlt triónk újra összerázódott, majd nagyjából együtt kocogtunk be a faluba határába, ahol elbúcsúztam a srácoktól, ők a 30-as távon hasítottak, ami itt visszakanyarodott a Nagy-hársasra vezető emelkedőre, nekem azonban még ez előtt a rész előtt volt egy bő 20 km-es kerülőm a Muzslára. Nem nagyon láttam rá esélyt, hogy a célban ismét összefutunk (…), az előzetes becslésem alapján a „minden már-már túl faszán megy”-forgatókönyv szerint is legalább nyolc órára becsültem, amennyi idő alatt le tudom botorkálni ezt a távot (51,6, +1900), a kilenc órához már el kellett volna rontanom dolgokat jelentősen, ami esetleg afölött van, az pedig a „Szanitéc!!!”-kategória lett volna.

Kímélő tempóban áthaladtam tehát a településen, majd az impozáns pincesor tövében egy kútnál tervezetten megtöltöttem az összes kis bödönkémet, mert legközelebb 14 km múlva nyílhatott ilyesmire mód, közben meg akadt ott még vagy 800 méter szint. Elindultam felfelé, elég változatos volt az emelkedő, akadt minimális, számomra futható lanka, meg egy kisebb olyan sziklás rét, ami már-már a Trebevic kellemetlenebb részét idézte meg a JUT-ról (persze csak egészen rövid időintervallumokra…), de a többi a kettő között volt. Próbáltam fenntartani valami haladósabb tempót, azért egy srác, meg egy lány futó is durván lehagyott ezen a részen (a botozó túrázót most ne számoljuk…), adtak egy kis ízelítőt abból, hogy meddig lehet ezt a fejlődés dolgot még kifuttatni ((…) maradjunk annyiban, akadtak volna még futható részek). Egy idő után a táj sem nagyon vonhatta el a figyelmemet, mert a Kis-Koncsúr tetejétől (595 méter) nem igazán van klasszikus kilátópont a gerincen. Mivel ezt tudtam, így még időben dokumentáltam egy kicsit.

Tulajdonképpen nem haladtam rosszul, négy órán bőven belül érkeztem fel a Muzsla tetejére, ami a táv felét, illetve a szint kétharmadát jelentette, vagyis az egyes számú, “minden pompás” forgatókönyv megvalósulása tűnt egyelőre a valószínűbbnek. Annak fényében különösen, hogy alapvetően továbbra is tettre készen értem be egy rövid, ám meredek lejtő után a következő ellenőrzőpontra.

IMG_20190907_1128114

Kaptam müzlit, illetve némi megnyugvást, mert a pontszemélyzet szerint sokan mások itineres/bélyegzős papírjai még jobban el voltak ázva, így többé-kevésbé komfortos állapotban, lomha teherszállító gépként kezdhettem ereszkedésemet nagy ívben visszakanyarodva Szurdokpüspöki felé. Kezdődött egy meredekebb lefelé pilinckázással, ahol próbáltam rögzíteni néhány olyan dolgot, amivel talán gyorsabban haladhatnék az ilyen részeken – egyelőre kevésebb sikerrel. Amikor kicsit később azt hittem, most jön majd a számomra vidámabb szakasz, kiderült, hogy ez nem teljesen lesz így. Ugyan a pálya talán legszebb része következett, amiben viszont már csak azért is lehetett gyönyörködni, mert a patakvölgyben a mérhetetlen sok köves rész, fatörzs meg a mintegy tizenhét, a patakon oda-vissza átkelés közben haladni egyáltalán nem lehetett. Én legalábbis nagyon nem tudtam. Egy idő után egyáltalán nem is élveztem, és az jutott eszembe, ez valami kandi kamera, a R*nnersworld valamikor biztos tematikus számot szentel majd a terepfutás technikájának, és a fotósuk ott dolgozik valahol a bozótban az elhaladásomon, mert ennyi szemléletesen rossz példáról szóló illusztrációt ilyen rövid idő alatt máshol nem készíthetnének.

IMG_20190907_1158176

Mikor kikeveredtem a patakvölgyből, teljesen indokolatlanul ugyan, de sokkal elcsigázottabb voltam, mint a mászás után… Mivel megfogadtam a saját hármas számú szabályomat, előszedtem a vésztartalékot, és a közelgő frissítőpont ellenére pár gumicukorral kényeztettem magam, inkább mentálisan kellett, bár nyilván két óra csetlés-botlás után a tápanyag sem ártott. A ponton aztán összegyűltünk jó sokan, én meg “megebédeltem”, vagyis a bőséges választékból végigettem a sósat (ez leginkább vajas kenyeret jelentett, meg mindenféle savanyút). Feltöltöttem az italkészletet, majd jó sok kényelmeskedés után igyekeztem felvenni a tempót ismét. Ez nem ment problémamentesen, az első adandó alkalommal benéztem egy kanyart, szerencsére mintegy húsz méter után feltűnt, hogy szimpla sárga jelzésen sehol sem kellene lennem a nap folyamán…

Nagy nehezen megindultam tehát lefelé, és egy idő után felvettem a ritmust. Közben azon gondolkoztam, valahogy minden olyan egyértelműen hömpölyög előre, a remek nyomvonal és a biztató haladás ellenére egy kicsit mégis közönyösen/gépiesen rombolok előre. Vajon minden jól van így? Ebbe annyira beleéltem magam, hogy kipottyant a nap leggyorsabb ezre. A hurkot befejezve visszaértem a negyedik ellenőrzőpontra az Eszter-forrásnál, ami már csak víz+szőlő frissítőpontként működött közre. Innen kicsit sétálgatós társasági életet éltem az aszfalton, egész a Nagy-Hársas aljáig, a már egyszer megtett aszfaltos részen, majd újdonsült ismerőseimet a hegy aljánál hátrahagyva tettem még egy kísérletet egy erősebb kapaszkodásra. Egy darabig ez jól is ment, de a kaptató középső szakasza durván sámlikihúzósra sikeredett. Ahogy aztán a geodéziai torony felé simult a terep, lettem peckesebb újra én is. Egy lány utolért, mondta, majd lefelé megint megelőzöm… Nagyon furcsa volt, hogy 40+ után vannak, akikkel nagyjából együtt haladok és felfelé gyorsabbak, nem lefelé. Ez általában fordítva szokott lenni. Persze, ez TT, azt meg már megtanultam, hogy a “túrázók” eleje elég keményen tolja.

A torony tövében odafenn elég nagy dzsembori volt, éppen valami kolbászfélét sütögettek a srácok a tábortűzön, illetve volt náluk nem csekély mennyiségű ital is (Ádám mondta még reggel, hogy tavaly belediktáltak ezen a ponton egy deci Jagert…). Mivel a kolbász “illata” valamiért irritált, gyorsan továbbálltam, szerencsére lankásabb részen indultunk lefelé, egy kis víz+gumicukor tankolás után próbáltam rákapcsolni, amennyire ez még lehetséges volt. Már csak azért is, mert még a műút előtti ereszkedéskor látszottak az esőfelhők, jó lett volna megúszni a megázást. Kicsit sem sikerült.

Épp mikor kiértem az erdőből, akkor kezdett el rendesen esni, ami azért volt káprázatos, mert a réten a dűlőút jó kötött talajon haladt, vagyis két perc után rögtön tépőzáras lett föld, hamar 2-3 centi sárréteg gyűlt a cipőre, így módom nyílt a már Emil Zatopek által is kedvelt, súlyozott cipős edzésmódszer gyakorlására. Rohadtul kihagytam volna, ráadásul az út mellett vagy cserjés vagy térdig érő susnyás volt, nem volt más választás mint a sárdagasztás. Nem. volt. jó. Meglassultam rendesen, és nem kizárólag kedves gondolataim lettek a dologtól. Ráadásul egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, mikor egy más versenyekről ismerős arc futott velem szembe hirtelen. Eléggé kiborultam volna, ha az eső tetejébe még el is tévedek. Szerencsére kiderült, az ember a felesége elé jött, mert ő reggel nem tudott elindulni a hosszún… A minőségi szenvedés után beértem a nap második pincesorához, ahol az lett 500 méter után a kényszerképzetem, hogy benéztem az utolsó ellenőrzőpontot, túljöttem rajta. Kérdeztem is egy sráctól, aki mint kiderült, a 30-as táv seprűje volt, mi az ábra, mondta, hogy szerinte nem, de ha mégis, fogjam rá a célban nyugodtan a tévesztést :).

Megtaláltam aztán a pontot, mivel pince, kértem egy kis vörösbort, de három kortyot ittam csak, aztán mentem is tovább. Továbbra is esett, jött az a rész, ami már igazából senkinek sem hiányzott, befelé aszfalton a faluba, majd át az egész falun a kotrógéphez. Jött még egy kis murvás, könnyed emelkedő az aszfaltra fordulás előtt, amit már inkább lelkierőm nem volt megfutni, pedig talán ment volna, vissza is előzött egy lányka, aki szerintem csak le akarta nyomni a szőrös, dagadt köcsögöt. Ebbe annyira belelovalta magát, hogy a kereszteződésnél a négy szalag ellenére elment tovább a rossz irányba a faluba fordulás helyett, nekem kellett szólni, hogy legyen szemfülesebb. Kevés lelombozóbb dolog van amúgy 48 km után az esőben, aszfalton bekocogni a völgyben lévő faluba, annak is a túlvégébe. De valahogy azért csak-csak sikerült.

Gábort még ott értem a célban, illetve cimboráltam pár sporttárssal, akivel menet közben többször találkoztunk, és megettem a paprikás krumplit (az eső is humoránál volt, ekkorra elállt). Sörrel. Az időm végül csak egy kicsit maradt el az ideáltipikusnak gondolttól (8:19:31), részben mivel a körülmények is így tettek az utolsó szűk tízesen, viszont minden zajlott a maga medrében, és ez egy kicsit zavarba ejtő. Hol a katarzis? Kellene, hogy legyen? Az idő alapján a Medvés kör valószínűleg menne szintidőn (10 óra) belül, az azonban még elég határeset, hogy tudnék-e 35-öt menni bő ezer szinttel további hét óra alatt. És a túra másnapján egyáltalán nem voltam benne biztos, szeretnék-e egyáltalán. Maga a szombat ha nem is katartikus,  de gyakorlatilag hibátlan volt, megszerettem rögtön ezt a túrát, változatos és szép az útvonal (majd egyszer megnézem a 160-ast, ehe-ehe), a szervezés is elsőrangú. Utána viszont elkapott a post race depression, lehet, túl jó is volt a rendezvény, nagy lett a kontraszt. Vagy az is lehet, a post race-nek ehhez semmi köze. Mindenesetre ma már futottam, és jövő hét végén, ha minden a tervek szerint alakul, Koffein Kapitány is színre lép egy félmaraton erejéig. Ta-ta-ta-tá-tátááááá…

IMG_20190907_1754247

i’m on heat (maps)

Egész biztosan nem azt kellett volna művelni futás címén, mint amit ezen a héten elővezettem. Nem mintha bármi szégyellnivaló lenne a lefutott nagyjából 86 kilométeren (gondoltam, ha már gyakorlatilag most kezdődik a P85 felkészülés, akkor milyen „jópofa” lenne annyit futni, amennyit majd in situ egyben kell), a problémás az az, hogy egyrészt ez még egy kicsit sok a mostani állapotomban, másrészt majdnem egész héten nyomtam neki, félőrült módra – főleg az elején, amikor még volt bennem energia. Önök joggal tehetik fel a kérdést, hogy mindezt most mégis miért? Megnyugtató válasszal nem szolgálhatok, és szokás szerint magam sem vagyok benne biztos, honnan jött az az ötlet, amely szerint az év szerintem egybefüggően legmelegebb két hetének másodikját fölöttébb durva és antiszociális némiképp céltalan önsanyargatással töltsem. Ráadásul a múlt heti 40+60 sem igazán nevezhető rápihenésnek, volt honnan a mélybe szállni. Szóval érzésem szerint meg akartam bizonyosodni, mennyire gondolom komolyan az egész szintlépést dolgot. A következő nyolc hét meglehetősen morcosnak tűnik (akármennyire is jó futni, ezt az időszakot nehéz lesz a maga teljességében szeretni), ha valóban az a cél, amit kitűztem, és kíváncsi voltam, nem is annyira fizikálisan, inkább mentálisan készen vagyok-e rá. Ebből a szempontból nézve a körülmények tökéletesek voltak.

IMG_20190828_0704581

Olvastam valahol a múlt héten, hogy a legtöbbször mennyire egyenetlenül oszlik meg a futók futásmennyisége a hétvégi hosszú miatt (mondhatnánk farnehéz), és érdemes egy közepesen hosszú etapot valamikor máskorra is beiktatni. Ennek jegyében kedden rögtön bő 18k-val kedveskedtem magamnak, változatos utakon. Egyébként ez volt az a futás, amikortól nem érdekelt már kicsit sem a Strava-publicitás, már ha addig érdekelt egyáltalán. Annyiból azért igen, hogy a héten szinte minden olyan részen jártam a környéken, amit koptatni szoktam, vagyis felvittem a (hő)térképemre a Püspöki-strandot, a Petét, a Kukást, az Átit, a Mol-telepet, a horgászversenypályát és persze ma a „nagykört”. Ez utóbbi mondjuk nem lett tökéletes, mert kétszer nyomtam a gombot az indításkor, így lement vagy háromnegyed óra, mire észrevettem (mindig az órám/telefonom nézem futás közben), el sem kezdett pörögni a számláló… Mivel harminc nap ingyen van, elkezdtem nézegetni a prémium Strapát, de nem igazán győzött meg egyelőre az emelt funkcionalitás sem. A legszórakoztatóbb része az, hogy súlycsoport szerint is lehet szűrni ilyenkor a különböző szakaszok meg kihívások eredményeit, és augusztusban a +115 kg-ban ránézésre sokkal gyorsabb volt az eleje a 10k-s kihívásnak, mint a 104-115 kg-s kategóriában. Nyilván mindenki valós értéket ad meg, hiszen súlyemelésben is javulnak az eredmények, ahogy haladunk felfelé.

IMG_20190828_0709321

Szerdán meg pénteken még kifejezetten élveztem a távokat és a tempót, utóbbi napot sikerült igencsak kiszínezni, „résztávoztam”, a magam balfasz módján, illetve kiváltottam anyám gyógyszereit, ha már arra jártam (csak először nem jó irányba indultam, így lett egy bő tíz kilométeres kerülő előtte). Szerintem miután eljöttem a gyógyszertárból, öt percre bezártak és fertőtlenítettek mindent, mert a tartozom-neked cetlijük még a telefontokban is ronggyá ázott (ami kicsit aggasztó az új tartozék hasznosságát illetően), illetve a padlón egy kisebb tócsa lett alattam az alatt a pár perc alatt, amíg minden vonalkódot beolvastak… Viszont ez után a futás után már megfordult a fejemben, mennyire is szeretem én ezt az egészet. Kezdtem elfáradni, így szombaton hajnalban két jelzőt igyekeztem szem előtt tartani ezek pedig a lassú és a rövid voltak. Hiába, délután, amikor össze-vissza szédelegtem fűnyírás közben, egyértelmű volt, lassan teljesen kizsigerelem a gazdatestet. Ezek után mi sem természetesebb, ma elindultam a hagyományos vasárnapi karikámra. Kedves gyerekek, futótársak! Ne csináljatok ilyen hülyeséget, hallgassatok az edzőtökre, a pulzusotokra, mindkettőre, kutyátokra, bárki/bármi másra és ne eddzétek túl magatokat. Nem mondom, hogy a közel négy óra minden pillanata kivételesen rossz volt, de majdnem. A bő háromnegyed órával későbbi elindulás a tervezettnél (helló, hőség), a majdnem fél óra bemelegedés, az erdőben szarás (mégsem szoktam le róla), a tömeg a Tescóban a bevett frissítőpontomon, illetve nagyjából minden öt kilométerből négy. Megcsináltam, de minek. Beépül?

IMG_20190830_0650597

Ha más nem, az idegrendszerembe be fog épülni, mert ha most nem utáltatom meg magammal a futást, akkor azért később ez már erősen komplikált lesz. (Nem mintha eddig sikerült volna megutáltatni, pedig Isten látja lelkemet, néha keményen próbálkoztam.) Mindenesetre a jövő héten visszább fogok venni (a varázsszó: mikrociklus), ott van szombatra például a Vadrózsa 50 nevezésem, lazsálásra éppen megfelelő lesz. Én így lazsálok, na. De persze, addig még számos lehetőség adódik henyélésre, amiket meg is fogok ragadni. Aztán majd látjuk, hogyan alakul. Kíváncsi vagyok magára a rendezvényre, a szervezésre is, és persze arra is, mire vagyok képes egy ilyen átmeneti távon, ismeretlen terepen, közepes szinttel. Kipihenten. Egész pontosan mindezekre holnaptól, esetleg keddtől leszek kíváncsi, mert aludnom kell legalább egyet ahhoz, hogy egy ötvenes TT/verseny káprázatos ötletnek tűnjön…

takes control and slowly tears you apart

Vannak olyan hetek, amikor alapvetően teljesen jó, vagy legalábbis egyáltalán nem rossz dolgok történnek, de az ember (jelen esetben én) mégis azt érzi, murtaugh-i értelemben véve az évei számához képest aránytalanul sok minden zajlik egyszerre, illetve a kelleténél nagyobb intenzitással. Már a hétfő sem volt zavartalan, főleg mert nem sikerült száz százalékosan túllépni a Börzsöny okozta megpróbáltatásokon, az igazi nagyüzem azonban szerdán indult be, miután letudtam a keddi visszarázódós bő másfél órámat. Ez utóbbi nyomán elmondható, kezd a testem neheztelni azért, ami történik vele mostanában. Szép lassan, ahogy közeledünk a 100k-s hetek felé (és az örökös hóban nyikorgás miatt szerintem bizonyos értelemben már nem feltétlenül csak közelítek…), egyre inkább rakódik egyrészt az izmaimra egyfajta ólmosság, másrészt kezdenek előjönni az apró nyavalyák, mint az örökké recsegő bal vállam vagy egy újabban aggasztóan érzékeny pont talpamon. Egyelőre semmi komoly, de nem bánom, hogy már nem emelkednek igazából az adagok, és a négy februári hétből kettő visszavevősebb (…). Utána meg már ugye (szinte) célegyenesben leszek (nem mintha egy ilyen lenne idén).

Csütörtök este 12k-ra mérséklődött egy 15-re tervezett etap, mégpedig azért, mert már akkor majdnem elpusztultam, mikor kiléptem a kapun. Ki kellett javítanom rapid módon szerda-csütörtökön két cikkemet (alapvetően remek élmény végre nem nekem írni „kedves szerzőnk”-típusú levelet, hanem kapni, de sajnos nem magamtól kaptam, mi egy hetet azért adunk a tördelt cikk ellenőrzésére), csak időm nem volt rá, mert ezen a két napon négy órát ültem biodíszletként (kültag) egy záróvizsga-bizottságban, meg még vagy hatot mindenféle megbeszéléseken. Nyilván nem segítette a dolgokat a szerda esti Therapy?-koncert sem, amire már hónapokkal előre megvolt a jegyem, szóval a kihagyása holmi munka-kulminálás miatt egyáltalán nem volt esélyes. Azt hiszem, kedvenc északírjeim dobogóesélyesek a „tisztességesen megöregedett rockzenekar” kategóriában, már ami a kilencvenes években befutott, általam kedvelt zenekarokat illeti, látva sokan mások agóniáját. Persze, jó nagy trógerek, képesek voltak például megetetni a közönséggel, hogy a dobosnak születésnapja van („NEIL! NEIL! DRUM LIKE A MOTHERFUCKER!”). Pedig nem. De elnézem nekik, a turné addigi setlistjeihez képest amúgy is vagy öt dallal többet játszottak, majdnem két órát (miközben szerintem másfél órás szerződésük lehetett). És bár ahogy mondani szokás, már a nosztalgia sem a régi, az ember azért érzékeny a középiskolás éveiből előtüremkedő emlékekre (ezzel más sem lehet nagyon másként, szinte az összes iskolából, ahová jártam, illetve szinte az összes érdemi munkahelyemről találkoztam kortárs ismerőssel a bulin…). Na, de egy sok szempontból kordokumentummal (egy szót mondok, heavy metal VHS) legyen is elég ebből.

Miután péntek hajnalban befejeztem, ami még átcsúszott az előző két napból, mentem is a reggeli húszasra, természetesen ismét hóesésben. Akármennyire is erőltetett volt a menet, a bő két óra végén megint azt vettem észre, nem nagyon megy ez a tempó-visszafogás dolog, vagy ha egy darabig megy is, bizonyos időszakokban, amikor elkalandoznak a gondolataim, már nagyon nem, aztán jönnek akár a hat alatti ezrek is. Persze, ez egyelőre nem baj, csak ha egyébként fordulok föl éppen a mentális meg a fizikai fáradtságtól, odafigyelhetnék jobban. Legközelebb tényleg ezt fogom tenni…

Így jött el a szombat, kicsattanó erőben vártam az idei második szervezett eseményt, amin részt vehettem – alig hat nappal az első után. A Téli Sóút egyáltalán nem verseny, erre a kapott itiner külön fel is hívta a figyelmet, én sem tekintettem annak (egy rövidke részét kivéve, de erről később), inkább egy esélynek arra, hogy a hétvégi hosszún kicsit kizökkenjek a megszokott környezetből. Különösen azért, mert a tavaly nyári Szentivánéji Sóút (ami ugyanezen az útvonalon, de ellenkező irányba zajlott) nagyon kellemes élmény volt, és egyik első lépése annak a visszatérés-félének, aminek épp a sűrűjében vagyok. Klasszikus, régi vágású túra, aminek minden részlete a helyén van (és sok modern hívságtól mentes, hála a jó égnek), István bá’, a főszervező pedig harsány határozottsággal tartott rendet a rajtnál a forgatagban. A forgatag nem túlzás, mert a nyárival ellentétben (ahol szerintem két nagyobb gimnáziumi osztálynyi résztvevő lehetett) több százan jöttek a két távra, aminek én örülök, hiszen van az alföldi túráknak egy különleges bájuk, és szeretném, ha megmaradnának. (Ilyen báj például a 22 méteres szintkülönbség vagy a 97 méter pozitív szint 33 kilométeren).

Szóval kitöltöttem a nevezési papírom, kicsengettem a kemény 800 forintot (ami gyakorlatilag teljes egészében lefogyasztható, mivel többek között egy naranccsal, egy túró rudival és egy téli fagyival(!) lettem gazdagabb az ellenőrzőpontokon, miközben a célban volt még fasza forralt bor és egy pár virsli is), megkaptam a papírokat (hogy miért sóút, azt nem írom le, de a kapott kis tájékoztatót alulra beteszem), majd elindultam. A környéken összesen két futóforma embert láttam, egy szakállas, rutinosabbnak tűnő srácot, és egy fura fiút, aki egy terepre ránézésre teljesen alkalmatlan, és makulátlanul tiszta Nike szabadidőcipőben végzett számomra eleddig ismeretlen bemelegítő gyakorlatokat. Ő aztán elszaladt és nem is láttam többé, valószínűleg a rövidebb (14k) távra melegített annyira (vagy elképzelhetetlen sebességre kapcsolt, és azelőtt hazament, hogy bárki beért volna a Víg Bakter sörözőbe, vagyis a célba). Én egészen 300 méterig jutottam, a tavaly a cél előtt vidám pillanatokat okozó pékség mintaboltjáig, mert egyrészt vissza akartam adni egy kicsit a kapott energiából valahogy, másrészt az itinerben azt írták, az utolsó ellenőrzőpont nem nyit ki 11:50 előtt, ezért még annyira sem siettem, mint addig (mindez nyolckor történt).

Egy kávé és egy túrós süti kíséretében néztem az ablakon keresztül, ahogy vonulnak a túrázók csoportjai, miközben azon gondolkoztam, a hirtelen megenyhült időjárás és a héten elolvadt közepes mennyiségű hó hatására meddig fog érni a sár. Tudom, hogy terepfutó körökben a sár=orgazmus képlet amolyan axióma, de töredelmesen be kell valljam, ennek a szubkulturális értéknek az internalizálásával még akadnak kisebb-nagyobb problémáim. Komolyabb bajom nincs vele, vígan el tudom akár órákon át dagasztani túl sok káromkodás nélkül, keresni viszont nem keresem: attól még messze vagyok, hogy amint sarat látok, felderülő arccal beleslattyogjak a puha, langy tócsába, aztán már csak nézzem üdvözülten, ahogy babrál pihéim közt a fény. Végül arra jutottam, mindegy, a sok hó után legalább itt egy kis változatosság.

Nekilendültem másodjára, immár valóban, és óvatos tempóban kocogtam ki a településről. Négyezer aszfalt után kezdődött az első dűlős rész, de nem volt vészes, egész jó tempóban lehetett haladni az első ellenőrzőpontig (7k), illetve utána a másodikig, a Pokoltanyáig (10k). Nézegettem a pompás alföldi tájat, elvégre éjszaka erre kevesebb módom nyílt legutóbb, kicsit gonoszul (meg hát enyhén Cyranósan) azt is mondhatnám, megéri futni ezeket a túrákat, mert kétszer ennyi időben már lehet, unalmas lenne… A kontraszt mindenesetre megvolt a múlt vasárnapi versenyhez képest. A második ellenőrzőpont után (amikorra a túrázók nagy részét utolértem, nagyjából 25-en lehettek a lapon, akik előttem jutottak át és rövid távos is volt köztük) jött bő 7 kili aszfaltos rész (útnak azért akkora gödrökkel nem hívnám), néhány tanya mellett, Pest megyéből Szolnok megyébe. Prímán haladtam, noha itt már érződött az erős szél. Amikor odaértem a harmadik pontra, alig akartam hinni a szememnek. Egyrészt egy nagyobb termoszban kávét kínálgattak a pontőrök, másrészt egy rácsos alkalmatosságon egyikük szalonnát sütött, és a friss zsírt felhasználva szerkesztett hagymás-szalonnás-zsíros kenyereket. Elég szürreális volt, mindig is szerettem volna, ha lenne kávé a frissítőpontokon (főleg Koffein Kapitány eljöveteleikor persze), nem gondoltam, hogy ez éppen itt jön el. A zsíros kenyér természetesen a legjobb frissítő, amit egy futó tehet magával, és én sem ugrom el mindig a hedonizmus elől.

Jól jött a hangulatfokozás, mert következett az a tíz kilométer, ami a valódi kihívást jelentette a túrában, nyílt színi dűlő, pazar sárban, nagyon durva pofaszélben végig. Meglassultam rendesen, de azért próbáltam tovább futni, noha elég burleszkbe hajló volt a mozgásom. Vagy 20 percig üldöztem egy párost, akikről akkor még azt hittem, a túracsoport legeleje, és elég impresszív tempóban égették neki, aztán mikor nagy nehezen levadásztam őket, kiderült, hogy egy nyugdíjas házaspár, akikkel gyalogolva a lépést sem biztosan tudtam volna tartani. A szél egyébként nem jött rosszul, elvégre a Balatonra készülök most elsősorban, ott meg majdnem mindig fúj, és leginkább szembe. A messziről világító Széchenyi-lakótelep pedig már-már olyan volt, mint a Szigligeti vár, ami a második nap célját jelzi, órákkal azelőtt, hogy odaérne az ember…

Ahogy küzdöttem az elemekkel, egy idő után feltűnt két olyan pont a távolban, ami változtatta a helyét, és mivel a sárban is itt-ott lábnyomokat fedeztem fel, hamar rájöttem, akadnak még befogható sporttársak, ezzel próbáltam motiválni magam a cudar viszonyok között (bár a nap közben kisütött, szóval semmi okom nem lenne itt nyavalyogni). Mire ráfordultunk az utolsó ellenőrzőpontig vezető hosszú egyenesre, már egész közel értem, és a futó kollégát ismertem fel magam előtt, valamint egy túrabotos ismeretlent, aki a nyugdíjas párnál is erősebben tolta neki. A futótárs már a futok-gyaloglok-futok-gyaloglok ritmusban haladt, így viszonylag hamar megelőztem, majd mielőtt beértem az Abonyi úti házsor közé, a szélvédett helyre, a másik túratársat is lehagytam. 11:35-öt mutatott az óra, aggódtam picit, vannak-e már az ellenőrzőponton, így lelassítottam és megittam a maradék vizem, mindeközben a futó srác visszaelőzött. Nem tudom, a normális ritmusa volt-e ez neki (a célban dumáltunk, és mondta, hogy a szembeszélben nem volt nagyon kedve futni, ezért ott elég lazára vette), vagy nem akart elengedni, de én ezt kihívásként érzékeltem, és miután a szerencsés módon hamarabb nyitó ponton pecsételtünk, gondoltam, lássuk, mit tudsz az utolsó ötösön. Nyilvánvalóan elég egyesélyes volt ez a dolog, ha valakin hozok 600-700 métert nagyjából húsz perc alatt, és képes vagyok tovább futni, az nem fogja felvenni az ütemet, inkább magamnak akartam valami kis plusz serkentőt találni ezzel a szándékos félreértéssel, a nehéz rész után ne döccenjek meg teljesen. Végül nagyjából négy óra alatt érdemeltem ki a jelvényt és az emléklapot, amely szerint szintidő belül végiggyalogoltam a túrát. A főszervező pedig letolt, hogy nem is lettem saras rendesen. Mégiscsak bele kellett volna feküdnöm a dagonyába…

Ma végre sikerült igazán lassan futnom, és remélem, a Jóisten megtartja ezt a remek szokásom végig a jövő héten.