Legutóbb azzal kezdtem, hogy nem vagyok jó ember. Nem tudom, kívülről nézve ez mennyire fedi a valóságot, viszont legalább egy érvem van megkérdőjelezhető szavahihetőségem mellett. Nevezetesen ha valamiről azt írom itt a blogon, egész biztosan nem fogok vele többet foglalkozni, nos, akkor Önök mérget vehetnek arra, valamikor újra rákezdem a verklit. Mentségemre szóljon, a státuszkommunikációs témát most nem én hoztam fel, hanem hazánk egyik magasan jegyzett edzője, Lőrincz Olivér, aki terjedelmes dolgozatot szentelt az általa Strava-betegségnek nevezett, korholni való jelenségnek. Amit a témával kapcsolatban korábban itt-ott elejtettem, az alapján nehéz lenne nem egyetértenem azokkal az állításokkal, mely szerint a közösségi oldalak kapcsán nem jó átesni a ló túloldalára és csak onnan várni a visszacsatolást, vagy kifejezetten kellemetlen, amikor sugallt kép és az offline valóság között éles szakadék tátong. (Mostanában személy szerint engem is kevesebb dolog húz fel jobban, mint a látványpékség, vagyis a teljesítmény nélkül elért magas státusz, mert sajnos ez előbb-utóbb garancia értékes erőforrások elfecsérlésére, hiszen azok fölött olyanok is rendelkezhetnek, akik nem tudják azt hatékonyan felhasználni, képességeik szerény volta, netalán ezzel párosuló önös érdekeik okán).
Az szintén egy jó meglátás, hogy a “kivagyiság” (itt hívjuk továbbra is sznob módon status seekingnek) gyakorlatilag egyidős az emberiséggel (elvégre az antropológusok elég terjedelmes korpuszt összeírtak róla az évtizedek során), és a közösségi média jellege (mely gyakorlatilag 7/24-ben publikussá teszi az életünk nagy részét, így folyamatosan fenn kell tartani a homlokzatot) miatt manapság ez meglehetősen csúcsra van járatva (láttam már olyan kutatást, amiben (nem influenszer) fiatalok arról panaszkodnak, ez mennyire döbbenetesen fárasztó és kemény munka). Alex Danco ebben a blogbejegyzésében ezt a felfokozott kivagyiságot a két antropológiai klisé egyikének nevezi, ami manapság az internetkultúrát jellemzi (emlékszik még valaki a like-ok előtt azokra, akik az iwiwen ismerősökre vadásztak, bejelölve azt is, akivel egyszer együtt villamosoztak – mert az ismerősök száma volt a leginkább számszerűsíthető “státuszmutató”? Kicsivel korábban a még közel sem okos mobiltelefon birtoklása önmagában is ilyen hatást váltott ki, és legyünk őszinték, ott is volt, akinek tényleg szüksége volt rá, míg másoknak arra volt szüksége, hogy a lehető legtöbben lássák, hogy szüksége (…) van rá (hogy lássák)). Abban viszont nem értek egyet, hogy ez a “mindennapos bizonyítási vágy” egy valóban ész nélküli rossz szokása lenne az embereknek. Ami értelmetlen/funkciótlan, már rég kikopott volna a kultúránkból, a magasabb státusz pedig több lehetőséget jelent, és nagyon régen elmúlt az a boldog, ám meglehetősen rövid időszak, amikor az online történéseknek nem sok közük volt az offline világhoz. És erre épp a szerző Insta-profilja az élő példa, amely napi szinten igyekszik újrakeretezni a futóedzői státuszkommunikációt a menőségről a szakmaiság felé (témánk szempontjából teljesen mindegy, hogy a kókler “edzők” okozta károk mérséklése, vagy esetleg a saját biznisz javítása céljából), gyakorlatilag befogott orral (vagyis a szósölt egy idő után egyébként már-már unalmas módon, napi szinten ostorozva) mégis folyamatosan (hiszen nem lehet nem jelen lenni) előtérbe húzódva célba juttatni a saját (szakmai) üzenetet. De azt is kétlem, hogy a cégek számára manapság a szponzorációk éves odaítélésekor pusztán a világraszóló eredmény lenne az egyetlen szempont, vagy esetleg a szerethető, ám megnyerő profilokkal nem rendelkező személyiség. Arról nem is beszélve, hogy két ugyanolyan dolog (akár két hasonlóan színvonalas edzői szolgáltatás) közül jó eséllyel az attraktívabb csomagolásút vesszük, vagy manapság épp azt, amelyik csomagolás nélküli, hiszen olyan tudatosak vagyunk…
Az biztos, hogy edzői szemmel a tanítványok státuszhajszolása nem feltétlenül üdvös dolog, és akkor még finoman fogalmaztam (erre rásegít valamennyit egy másik futóközéleti személyiségünk megállapítása, mely szerint a (terep)futás a (felső)középosztály sportja, ahol azért a státusz, mint olyan, igen kiemelt tényező tud lenni). A lényeg persze, mint gyakorlatilag mindig és mindenben (ezzel a létező egyik legordasabb közhelyet elsütve), a megfelelő egyensúly megtalálása. Hiszen nemcsak a versengés van a vérünkben, hanem teljes emberi kialakításunk és kommunikációs képességeink az együttműködésre predesztinálnak minket (ezen a héten valamiért úgy jött ki, elég sok podcastot hallgattam, néhányat belinkelek, hátha az a benyomás alakul ki Önökben, milyen nyitott és érdeklődő srác vagyok én tulajdonképpen), vagy ahogy arra Pataki Gyuri épp a héten hívta fel a figyelmet, a teljes neurobiológiai apparátusunk voltaképpen ez utóbbit szolgálná. És hát az ostorozott közösségi oldalak (akár az említett Strava) számos olyan funkcióval bírhatnak, ami nem csak élettanilag, vagy teljesítmény szempontjából, de élmény és közösségépítés tekintetében is hasznos.
Ha már átkozni szeretnénk a közösségi médiát, először elővennék egy másik podcastot, ami nem feltétlenül erről szólt, hanem a flow-ról, és aminek legfőbb ide kapcsolódó üzenete az, hogy ha van ellensége a koncentrált munkának (és így a teljesítménynek), akkor az a social media, mivel csak kizökkenteni tud (a push notification-öktől kezdve egész az alapvetően érzelmekre ható tartalmak garmadájáig). Mondjuk ez volt az a beszélgetés, amit annak ellenére hallgattam végig, hogy a házigazda és a vendége is irritált. Előbbi azért, mert valahogy mindig tudta, mikor kell nem odavalót kérdezni, különösen amikor az alany kibökött valami tényleg érdekeset, amibe bele lehetett volna mászni, ő rögtön témát váltott. A szakértő meg azért, mert tökéletesen hozta azt a kutatói stílust (ezt egyébként lehet, tanítják arrafelé, vagy egymástól lesik el, mit gondolnak célravezetőnek, mit szeret a pórnép, vagy mitől néz ki tudósnak a tudós), amit én nem igazán kedvelek. Ami azért is érdekes, mert Kotler valójában egy író (és üzletember), semmiféle felkutatható (neurobiológiai) tudományos háttere nincs. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ért hozzá (elvégre például több társadalomtudománnyal kiemelkedően magas szinten foglalkozó, eredetileg mérnökember munkásságával volt már szerencsém találkozni), csak kicsit furi, na. Sok, Olivér által érintett téma feljött abban az eheti cikkben is, amiben kutatókat kérdeztek arról, miért is “addiktív” a közösségi média. A válaszokból leginkább az látszott, mennyire rossz ezzel a függőség-témával azonosítani egy olyan dolgot, ami ennél sokkal, de sokkal összetettebb (többek között egy nagyon vékony szegmense a Strava-betegség is). Valóban, van egy elenyésző hányada az embereknek, akiknél addiktológiai tekintetben beszélhetünk tünetekről. Máskor viszont a már említett társas lény mivoltunkból fakadó igények lépnek fel (mint például megerősítés, reciprocitás, reprezentáció), vagy az újdonság iránti folyamatos vágyakozásunk kerül kielégítésre. Érdekes adalék a mindenki szebb, és szinte mindenki túljátszik vonatkozásához az egyik válaszadó pszichológus újabb kutatása, aki szerint természetesen a társas haszon érdekében néha (?) hajlamosak vagyunk szebbnek láttatni a valóság ránk vonatkozó részét, viszont ez van, akiben rossz érzéseket, akár depressziót is okozhat (azokban vélhetően kevéssé, akik a mutatott kép segítségével valamilyen javak mindenáron történő megszerzésében érdekeltek). Szóval már csak ezért sem érdemes berendezni a kirakatot, nem csak azért, hogy ne idegesítse fel valaki az edzőjét, vagy később az eredmények ne legyenek összhangban a prospektussal. Mivel már így is kicsit (…) hosszúra nyúlt ez a “bevezető”, a téma azon vonatkozására nem térek ki, hogy igen, ezek a platformok úgy vannak megtervezve, minél több időt-energiát-figyelmet-pénzt fordítsunk rájuk, és ez azért működik a cél közismertsége ellenére, mert alapvető szükségleteket szteroidoznak, illetve hajtanak túl. (A blogon már idézett folyóirat következő lapszámában mindenesetre lesz majd egy Facebook-csöndről szóló kutatás, legyenek résen.) Az elmúlt húsz évben lezajlott változásoknál kisebb horderejű kulturális átalakulásokhoz is jóval több idő kellett, igazából érthető a zűrzavar, ami most a média, és ezen belül a közösségi média környékén látható. Nincsenek kialakult, bevált mintázataink vagy normáink az együttélés új szegmenseire, és – ahogy azt Ben Evans szokta írni – amit sokan használnak, ott felbukkannak az anomáliák. Így tulajdonképpen örülök, hogy a hazai futóközösségben van, aki a tudatosítás hálátlan feladatát magára vállalja.
Miért is éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy megint homlokzatozzak, meg státuszozzak, mintegy 8000 leütés erejéig? Természetesen felmelegíthetném a saját arculatom meghatározó részét alkotó “hogy én mennyire leszarom ezt az egészet”, ami pompásan hangzik, de csak részben igaz. Szoktam néha töprengeni ezen (mert nem feltétlenül jó, hogy sokszor akkor veszem észre egyáltalán a vonatkozó helyzeteket, amikor épp elefántként fordultam meg valaki gondosan berendezett kirakatában, és nem értem, miért kezd el olyan dolgokat hangsúlyozni, amiket nem kellene, vagy teljesen evidens, vagy látszólag nem is oda kapcsolódik), és arra jutottam, elég magas szintű tanult tehetetlenség van bennem ezen a területen, még ha nem is feltétlenül ez a legjobb szó az állapotomra. A lényeg, hogy valószínűleg még egész kiskoromban arra jutottam, eleve vesztes játszmáknak még a részletes szabályait sem érdemes elsajátítanom. Kövér kisgyerekként, az általános suli előtt egy héttel új városba költözve nem tűnt valószínűnek, hogy valaha is növeljem zsetonjaim számát ebben a játékban (és alsóban nem igazán ütőkártya mindezek mellett, ha általában neked vannak a legjobb jegyeid, sőt, pláne pedagógusgyerekként). Még arra sem igazán tudtam építeni, hogy nekem volt először lemezes meghajtóm a C64-eshez az osztályban :). Azon kívül, hogy ez a háttér egyáltalán nem meglepő módon markánsan tetten érhető Koffein Kapitány karakterében (elvégre a jelmez definíció szerint elfedi a mögötte megbúvó személyt, beleértve annak bármilyen polcra pozicionálását a nagy játszmában) és jó eséllyel ezért sem éreztem soha különösebb indíttatást másokkal (kiváltképp ismeretlenekkel) összevetni a futóteljesítményem (egyébként is értelmetlen összehasonlítani két hobbifutót, az összes többi jellemző ismerete hiányában), most ez mind teljesen érdektelen. Viszont a tüneteim lassú múltával, valamint a súlyom még ennél is cammogósabb (…) rendeződésével mostanában néha elgondolkozom azon, hogyan integráljam vissza a futást majd szép lassan a mindennapokba, közben részben felülvizsgálva azokat a részben megcsontosodott beidegződéseimet, amelyekkel a mozgásforma irányába viseltetek. (Ennek a felülvizsgálatnak a hatékonyságát rontja némileg az enyhe információhiány a térdeim jövőbéli teherbíró-képességéről, de maradjunk kivételesen pozitívak, és vegyük úgy, nem a sík félmaraton lesz a plafon, hanem a terepultra.) Ami részben elindított a morfondírozás útján, az pár bejegyzés, amit itt-ott láttam mostanában, és amelyek témája a következő volt: mennyire nem volt kedvem kimenni erre az edzésre, de kimentem, mert csak így érhetem el a szent céljaim. Ez a céltudatosság és a befektetett munka igazán klassz dolog, én csak abban reménykedem, ez az érzés nem válik senkiben rendszeressé (és most nem a szőlő savanyúsága beszél belőlem, mert nekem lassan fél éve lenne kedvem futni akár egy tornádó közepében is, de nem tudok). Többször írtam arról, nem vagyok barátja a futás túlzott számszerűsítésének. Nem tartom magam sportolónak, még kevésbé versenyzőnek. A sportolók, a versenyzők szakadatlanul fejlődni akarnak, és manapság nagy tömegek számára vált elérhetővé az a módszertani precizitás, amivel patikamérlegen kimérve tervezhető meg egy-egy, vagy akár több év előre. Őszintén szólva engem ez taszít. Tudom, hogy ez a leghatékonyabb módja a célok elérésének, de én nem ezért kezdtem el futni, és sosem ez volt a célom, vagy csak sokadlagos célom volt, mikor éppen elkapott jobban a gépszíj. Ha nem vagyok sérült, amit csinálok, az nem edzés. Elsősorban nem azért, mert béna lennék, vagy nem tudom, mi fán terem a résztávozás, hanem mert ez nekem rekreáció, öröm, menekülés, drogozás. Csak egy ember vagyok, aki imád(ott?) futni, és a futás szabadságát, játékosságát továbbra sem szeretném (félig) automatizált szekvenciákra cserélni. Nyilvánvalóan nem a hülyeséget ünneplem, ami részben hozzásegített a lábam leamortizálásához, de kell legyen egy aranyegyensúly (már megint ez az egyensúly), amikor van persze fejlődés, meg célversenyek, de leginkább azért, hogy adjanak egy kis struktúrát az egésznek, és amit aztán akár könnyű szívvel el is lehet engedni. Talán még az egyensúlynál is nagyobb közhely az “út maga a cél”, amit most csak azért írtam ide, mert talán épp megfejtettem, általában miért neveztem be olyan versenyekre, amik egyértelműen az aktuális teljesítőképességem határán voltak. Ha rendesen felkészül valaki, és nem történik valami nagyon váratlan a versenyen, akkor ott alapvetően minden egy jobbára izgalommentes mederben fog végigcsordogálni. A cél elérésre kerül, a katarzis így viszont elmaradhat. De egyszerűen kell bele szívás erős. Valószínűleg ezért nevezek általában egy számmal nagyobb versenyre, és ez az igazán vonzó számomra a terepultrázásban, hiszen ott bármennyire is rákészül az ember, valami úgyis történni fog…
A fejlődés egyébként többé-kevésbé elkerülhetetlen, erre az úszás kapcsán kellett rádöbbennem. Nem, egyelőre nem sikerült sok másodpercet lefaragnom az egy hossz leúszásához szükséges időmből, viszont testi elváltozásaim kezdenek lenni a kényszersporttól. Mivel az űrséta és a síugrás mellett az elmúlt negyven évemet viszonylag kevéssé jellemezte még saját magam tükörben nézegetése, eléggé meghökkentett, amikor múlt héten arra lettem figyelmes fogmosás közben, hogy azok az izmaim váll és nyaktájékon, amiket az úszáshoz használok, bizony szemmel láthatóan vastagodtak az elmúlt hónapokban. Ez egyrészt örömteli, másrészt akár hetekkel is késleltethetik a visszatérésem, hiszem most nem a vállam szélesítése a cél, hanem a térdemet érő terhelés csökkentése az optimális súly elérése által. Ebben a küzdelemben a muszklivá transzformált zsír szigorúan véve nem tekinthető egyértelmű sikernek. Igazából mindegy, ha már eddig kihúztam, egy-két hét ide vagy oda már nem számít. Csigalassúsággal tehát, de elérek az első mérföldkövemhez, amikor a nagyon óvatos, nagyon rövid futásokat majd el fogom kezdeni, valamikor március első felében. Mivel eléggé ki vagyok éhezve, és némi pluszmotiváció szintén rám fér, egy ideálisnak gondolt visszatérési ütemhez viszonyítva benevezek mindenféle rövidke versenyre, amik persze tájékoztató jellegűek – ha esetleg mégis fájna valami, akkor hagyom őket a csudába természetesen. Aztán meglátjuk, mit bír valójában a futómű, de azt hiszem, ha már félmaratonok mennének fájdalommentesen, már tökéletesen elégedett leszek, ha pedig más is, akkor pedig ki fogok ugrani a bőrömből. Úgy tűnik, a hozzáállásomon sem fogok túl sokat változtatni (a bőrömből nehéz lenne kibújni, ha már egyszer kiugrottam belőle…), már ha kevésnek tekintjük a kínos ügyelést a sérülések elkerülésére. És ha mindez eljön, még az is lehet, előfizetek egy edzéstervre, hogy átélhessem, mennem kellene futni, de épp nincs hozzá kedvem.
21097 