kulcsszavaink valának: Szada és szaladás

Mivel eléggé egybefolynak a tegnapi verseny történései, ráadásul nem is igazán érzem az energiát magamban egy összeszedett, koherens, lineáris (vagy akár több idősíkkal játszadozó), urambocsá’ szellemes beszámolóhoz, ezért most rendhagyó módon néhány kulcsszó köré kanyarítva osztanék meg pár benyomást a Szada Terepfutásról.

Helyi erők: Mint ahogy a verseny elnevezése mutatja, a rendezvény szerves része a helyi értékek bemutatása, és nekem nagyon tetszik az a szervezői koncepció, amely a lehető legtöbb szálon kapcsolódni igyekszik a térséghez/településhez. Ötletes volt a helyi táncegyüttes tagjaival levezényelt bemelegítés, vagy a nyugdíjasklub által készített céllángos/palacsinta (miközben lelki szemeim előtt látni vélem a vegán sporttársak enyhén hoppon maradt arckifejezését), de az egész hangulatból érződött egy ilyen “gyertek, nézzétek meg, ezek vagyunk”-érzés, ami mellett szerintem a szokásos szervezési elemek szintjén is teljesen remek volt minden (nevezés, verseny előtti kommunikáció, eredményközlés, fotók, meleg víz, ilyesmik, amiket manapság elvár a nép a pénzéért).

Old haunts: Egy régi, kedves ismerősömmel is összefutottunk még az egyetemi brancsból, megállapítottuk, hogy régen a kocsmában találkoztunk, manapság meg futóversenyen. Khm.

Gödöllői-dombság: Régi emlékeimből, egy ősi Margita-túrás futásból, meg a Villámkör letrappolásából következően annyi helyismerettel rendelkezem, ami alapján már előre sejtettem, a dombság név ellenére lehet itt teljes értékű (jelentsen ez bármit) terepversenyt összerakni, sőt, csak egy-két kihívástípus (siratófal és társai) egy picit rövidebb lehet a Mátrában vagy a Börzsönyben megszokottnál. Ezen túl sík rész gyakorlatilag nem akadt a nyomvonalon, a folyamatos hullámzás mindig jólesően megfűszerezi a dolgokat. A hosszú táv pályája nekem tetszett, majdnem végig erdőben kalandoztunk, egy dologról feledkeztem el előzetesen, a táj sajátja a néhány helyen bokáig érő homok, ami nem barátja a tempós haladásnak, kiváltképp fölfelé. Kisebb kihívást még a rajt környékén közepesen meginduló eső jelentett, aminek hatására a táv első felén, és a bozótosabb, sűrűbb részeken az ösvények tele voltak csigával, őket nyilván senki nem szeretné lábbal tiporni. A nem tiprás viszont elég körülményes, ha a futó hétköznapi szuperhősként nem igazán rendelkezik a periférikus látás jótéteményeivel.

Koffein Kapitány: Kézenfekvő okokból K2 eljövetelére terepversenyeken nem nagyon van mód, most viszont a visszatérés-fesztivál jegyében minden adottnak tűnt egy egyszeri erdőlátogatásra a részéről. Egyáltalán nem bántam meg, tényleg jó muri volt, a rajtszámfelvételnél például megegyeztünk, hogy inkább e-mailt mutatok, mintsem személyi igazolványt… Amikor előmásztam az öltözőből, némileg elhalkult a folyosó, az ihletett pillanatot a csomagmegőrzőben szolgálatot teljesítők nevetése törte meg. Amikor 10 kili után volt egy nyugalmasabb rész az utolsó három bimbi előtt, elgondolkoztam, vajon mennyire vagyok tájidegen, de arra jutottam, hogy semmivel sem jobban, mintha felvenném a teljes terepfutó egyenruhát (sapka/fejpánt, ivózsák/hátizsák/mellény, kompressziós akármik, mindezek kellemesen rikító színekben). A végén többektől megkaptam, hogy nekem könnyű, szupererővel (…), meg palásttal vitorlázva, elvégre a lábam sem éri a földet. Ha már ennyire könnyű hétköznapi szuperhősként, akkor vélhetőleg egyre többen fogják ezt az utat választani, reméljük, divatot teremtettem, bár azt is remélem, a kreativitás jegyében nem a Koffein Kapitányok fognak szaporodni, hanem a Marvel és a DC után egy teljesen új magyar futószuperhősuniverzum jöhet létre… (A termosz azért egy ici-picit túlzás volt, de ha mégsem, kényelmesnek akkor sem nevezném.)

Az Erdő Kapitánya

2 óra 19 perc 15 másodperc: A futott időt akár tökéletesnek is nevezhetném jelen körülmények között, bár előzetesen volt egy olyan tévképzetem, talánnagyonnagyontalántalán be lehetne csúszni a hatos átlag alá, ez végül nem jött össze, amit csöppet sem bánok. Az volt az egyetlen jelentősebb előzetes taktikai megfontolás, hogy tolom neki rendesen, mégis valamennyire ésszel (…), a komfortos nemjólesésen túlra lehetőleg ne merészkedjek. Ez majdnem mindig sikerült, az első harmad végénél volt egy apróbb döccenő, és szokás szerint elfogytam a végére, kivételesen a faluban is voltak még emelkedők, ott már néhol tényleg majdnem elpusztultam, elvégre a hajrában nem gyaloglunk… Rettenetesen hiányoztak nem csak ezen, hanem az összes tavaszi versenyen az érdemi hosszúfutások, amiket ugye a rehab aktuális állása, és kicsit a Covid miatt nem volt lehetőség beiktatni. Mindezek ellenére meglepően elől vagyok a rangsorban: a tömegek haranggörbe-alakú futóbölcsességét mindig sokra tartottam, és közelmúlt futamaihoz hasonlóan újfent a mezőny nagyjából harmadik hatodában végeztem. A meglepetés valószínűleg csak érzéki csalódás, a régi időkre emlékezem, amikor kétszer ennyit futottam hetente és a mezőny harmadik harmadának elején-közepén voltunk általában, én és a testzsírszázalékom.

Jövő: Ezennel véget ért a Visszatérés-futófesztivál, most egy darabig nem fogok versenyezni, az biztos. Hogy futni mennyit fogok, azt pedig erőteljesen át kell gondolnom. A futás egész biztosan nem lesz már olyan, mint régen volt, de hogy pontosan milyen legyen, az nagy talány. Fantasztikusan örülök neki, hogy egyáltalán a jelenlegi szintre vissza tudtam jönni, valid megoldás lenne maradni itt, és csöndben folytatni az örülést. Ugyanakkor túl jól ment a tavasz, valószínűleg nem tudom megállni, hogy ne menjek fentebb egy-két lépcsőfokot, ahol azonban újra csak osztódással szaporodnak a kérdőjelek (pl. hova tovább, főnök? lásd még rendes félmaraton PB vs. maraton/ultra). Meglátjuk, erről majd még írok hosszabban a nem túl távoli jövőben, de egy csendesebb időszak következik, sajnos a futáson kívül is nagyon sok dolgot kellene rendbe szednem magam körül.

staying some inches this side of dying

Ma, a Cerbona Fehérvár Félmaratonon kivételesen roppant bölcsen úgy döntöttem, 1-3 perccel (esetleg) jobb eredményt nem feltétlenül ér meg az az egész napos (beleértve a verseny utolsó szakaszát) holdkóros szédelgés, amit képes vagyok előcsalni magamból a közismerten felelőtlen tempóválasztásommal. Ennek köszönhetően az utóbbi előtti, azaz a sérülést megelőző időszak talán legeseménytelenebb körözését vezettem elő Székesfehérvár többnyire belvárosában: arra figyeltem, végig kellően diszkomfortosan érezzem magam, egyúttal viszont arra is, soha ne túl kényelmetlenül. Ez számokban kifejezve odáig fajult, hogy 18 darab 4:54 és 5:09 közötti kilit halmoztam egymásra a vasárnap délelőtti matiné alkalmával, csak az első kettő és az utolsó ezres (benne a vitorlázós hajrá mellett a célban toporgással és az éremakasztással) lett picit lassabb. Tulajdonképpen betű szerint betartottam az A-tervet, és hagytam, hogy a pálya, a mezőny, és a frissítések ritmusa és sajátosságai alkalmasint felzabáljanak másodperceket, így a kedv-faktor maximalizálásra került – és időt tekintve valójában nem nagyon volt több a mai napban. Ami benne volt, az viszont nem kevés. Egy jól szervezett verseny, városi félmaraton szinten kellemes pályán, másfél év után némi bandázás barátommal és futótársammal, Zolival, kora nyári idő, sör, no és persze azért a beígért egyéni csúcs.

A hivatalos eredménylista szerint az új PB-m 1:51:47, ez négy perc javítást jelent, csekély 13 év elmúltával. Picit árnyalja a képet, hogy Timing Tihamér alapján a félmaratoni legjobb eredményem 1:47:12, merthogy szerinte a táv nagyjából 900 méterrel hosszabbra sikeredett (egy másik Garmin alapján szűk 700 méter plusz jött össze a három kör alatt). Mivel tavaly itt, ezen a pályán volt a félmaraton OB (aminek köszönhetően a pályacsúcsért járó pénzdíj bezsebeléséhez Csere Gáspár 1:06-os idejét kellett volna felülmúlni bárkinek, ez érthetetlen módon elmaradt), feltételezem a nyomvonal alapvető pontosságát, de ezek szerint bőven akadt hely a kijelölt részen belül a kalandozásnak (vagy a Garmin-univerzumot felejtsük el, mint a pontosság mintaképét). De mindegy, legrosszabb esetben könnyebb lesz tovább csiszolni az eredményt, ha egyszer esetleg ezt szeretném… A mai nap mondjuk nem abban erősített meg, hogy az aszfalton tempózást ezekkel a térdekkel a végtelenségig erőltetni kellene. Közeledik ellenben a Szada Terepfutás, ahol a visszatérés-fesztivál csimborasszójaként az eddigi két verseny legjobb részei ötvöződ(het)nek majd.

athlete number ex-1268 (peak performance perfectionist)

Folytatódik négyhetes, három állomásos reunion turném, amelynek középső megállója bizonyos szemszögből igen különleges a számomra. Hogy miért is? Elég lenne csak a blog címére pillantani, és nem igényelne sokkal több magyarázatot a dolog, de én azért rossz szokásomhoz hűen tudom tetézni. Koffein Kapitány egyik korai kedvenc vadászterülete volt a legyőzhető távolság, és noha fél óra keresgélés után mindössze egyetlen (update: nem keresgélni, gondolkodni kellett volna, akkor nem marad ki a Körös-körül, nem volt elég régen…) versenyeredményt sikerült az utóbbi évtizedből fellelnem (2016-os K&H Maratonváltó, ahol kivételesen teljes létszámmal jelen volt az Order of the Stick, így nem kellett volna, de én megszokásból két kört még rátettem a váltóbotos elsőre), az újrakezdés/visszatéréskor óhatatlanul előtolulnak emlékek a félmaratonokkal, különösen egy Somerset megyei futammal kapcsolatban. Ha ugyanis egy darabban célba érek, akkor gyakorlatilag biztosan megdöntöm a meglehetősen szakállas egyéni csúcsomat a hagyományos, klasszikus, hitelesen kimért, lapos (…) 21,1 km-es távon, amit még a 2009-es Taunton Marathonon futottam. Kevéssé a nem túl veretes, 1:55:44-es időeredmény a valóban nosztalgikus ezzel a rendezvénnyel kapcsolatban (olyannyira, hogy nem is tudtam, pontosan mennyi ez a PB, de ezen a csodálatos weboldalősön sikerült megtalálnom), hanem az a koncentráltság, amivel magába sűríti a futással töltött első 2-3 évemet. A helyszín futásra inspiráló hatásáról többször írtam korábban, de többek között a blog akkori teljes szerzőgárdája felsorakozott a rajtvonalnál, K2 maszkjának eredeti változata itt keveredett el a célba érkezés után, a never been TOurist egy jeles kirándulása, de Balatonkerülő-csapattársámmal, aki most erre a versenyre elhívott, szintén nagyjából ekkor, a futam után két nappal ismerkedtünk össze, amikor a kanapéin szörföltünk. Egyre csökkenő esélyem és lehetőségem volt azóta az időeredmény megjavítására, ám a lelkem mélyén abban sem vagyok biztos, hogy teljes szívvel én ezt valaha felül akartam eddig múlni. Persze ez az egész csak arra világít rá, mennyire szarul öregedtem meg. Lépjünk is túl ezen, fordítsuk tekintetünket inkább a futóújjászületés felé.

Amikor a hét elején a képen látható lila ikon és a felirat először feltűnt Tihaméron, azt hittem elromlott az eszköz, alig négy hónap után. Aztán kiderült, hogy a sok-sok algoritmusból az edzés állapotát kalkuláló és büszkén hirdető nem csak az eredményes-eredménytelen-fenntartás-regenerálódás szentnégységből választ némileg találomra (továbbra is kiválóan mulatok néha az óra egy-egy képlet és közepesen pontos adatok alapján a zaccból jóslás határait feszegető kinyilatkoztatásán, mert ha a tökéletesen átlagostól eltérnek a körülmények, rögvest jönnek a furcsaságok, a Race Predictor által jelenleg ideális esetben megvalósíthatónak tartott 1:38:15-ös félmaraton pedig tényleg nevetséges), hanem érzékelve a Muzsla Trail utáni pihengetésemet kinézte belőlem a formaidőzítést. Haha. Szóval elvileg minden adott az odabaszáshoz… A hivatalos terv természetesen nem ez, hanem egy végtelen monoton kísérlet arra, hogy valóban a célig tudom-e tartani a most csak enyhén kényelmetlen ötös átlagot, és ha mégsem, akkor szépen, ésszel lassulok.

Három kör lesz a penzum a képen látható vonalvezetésen, az imént vázolt tervvel ellentétben jó eséllyel az fog történni, hogy az elsőben hajszállal gyorsabban kezdek a kelleténél, aztán minden körben próbálok majd egy picit még rátenni, egész addig, amíg a világomról tudok. Ha már nem tudok, akkor visszalassulok…

De az is lehet, hogy vénségemre megjön az eszem.

a million little pisces

A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére  (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.

Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….

Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)

IMG_2722

Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.

IMG_2790(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)

Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.

De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.

athlete number nevermind (bamboozled by breakeven)

Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.

Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.

Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem  jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint  nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.

Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?

Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…

insignificant others

Legutóbb azzal kezdtem, hogy nem vagyok jó ember. Nem tudom, kívülről nézve ez mennyire fedi a valóságot, viszont legalább egy érvem van megkérdőjelezhető szavahihetőségem mellett. Nevezetesen ha valamiről azt írom itt a blogon, egész biztosan nem fogok vele többet foglalkozni, nos, akkor Önök mérget vehetnek arra, valamikor újra rákezdem a verklit. Mentségemre szóljon, a státuszkommunikációs témát most nem én hoztam fel, hanem hazánk egyik magasan jegyzett edzője, Lőrincz Olivér, aki terjedelmes dolgozatot szentelt az általa Strava-betegségnek nevezett, korholni való jelenségnek. Amit a témával kapcsolatban korábban itt-ott elejtettem, az alapján nehéz lenne nem egyetértenem azokkal az állításokkal, mely szerint a közösségi oldalak kapcsán nem jó átesni a ló túloldalára és csak onnan várni a visszacsatolást, vagy kifejezetten kellemetlen, amikor sugallt kép és az offline valóság között éles szakadék tátong. (Mostanában személy szerint engem is kevesebb dolog húz fel jobban, mint a látványpékség, vagyis a teljesítmény nélkül elért magas státusz, mert sajnos ez előbb-utóbb garancia értékes erőforrások elfecsérlésére, hiszen azok fölött olyanok is rendelkezhetnek, akik nem tudják azt hatékonyan felhasználni, képességeik szerény volta, netalán ezzel párosuló önös érdekeik okán).

Az szintén egy jó meglátás, hogy a “kivagyiság” (itt hívjuk továbbra is sznob módon status seekingnek) gyakorlatilag egyidős az emberiséggel (elvégre az antropológusok elég terjedelmes korpuszt összeírtak róla az évtizedek során), és a közösségi média jellege (mely gyakorlatilag 7/24-ben publikussá teszi az életünk nagy részét, így folyamatosan fenn kell tartani a homlokzatot) miatt manapság ez meglehetősen csúcsra van járatva (láttam már olyan kutatást, amiben (nem influenszer) fiatalok arról panaszkodnak, ez mennyire döbbenetesen fárasztó és kemény munka). Alex Danco ebben a blogbejegyzésében ezt a felfokozott kivagyiságot a két antropológiai klisé egyikének nevezi, ami manapság az internetkultúrát jellemzi (emlékszik még valaki a like-ok előtt azokra, akik az iwiwen ismerősökre vadásztak, bejelölve azt is, akivel egyszer együtt villamosoztak – mert az ismerősök száma volt a leginkább számszerűsíthető “státuszmutató”? Kicsivel korábban a még közel sem okos mobiltelefon birtoklása önmagában is ilyen hatást váltott ki, és legyünk őszinték, ott is volt, akinek tényleg szüksége volt rá, míg másoknak arra volt szüksége, hogy a lehető legtöbben lássák, hogy szüksége (…) van rá (hogy lássák)). Abban viszont nem értek egyet, hogy ez a “mindennapos bizonyítási vágy” egy valóban ész nélküli rossz szokása lenne az embereknek. Ami értelmetlen/funkciótlan, már rég kikopott volna a kultúránkból, a magasabb státusz pedig több lehetőséget jelent, és nagyon régen elmúlt az a boldog, ám meglehetősen rövid időszak, amikor az online történéseknek nem sok közük volt az offline világhoz. És erre épp a szerző Insta-profilja az élő példa, amely napi szinten igyekszik újrakeretezni a futóedzői státuszkommunikációt a menőségről a szakmaiság felé (témánk szempontjából teljesen mindegy, hogy a kókler “edzők” okozta károk mérséklése, vagy esetleg a saját biznisz javítása céljából), gyakorlatilag befogott orral (vagyis a szósölt egy idő után egyébként már-már unalmas módon, napi szinten ostorozva) mégis folyamatosan (hiszen nem lehet nem jelen lenni) előtérbe húzódva célba juttatni a saját (szakmai) üzenetet. De azt is kétlem, hogy a cégek számára manapság a szponzorációk éves odaítélésekor pusztán a világraszóló eredmény lenne az egyetlen szempont, vagy esetleg a szerethető, ám megnyerő profilokkal nem rendelkező személyiség. Arról nem is beszélve, hogy két ugyanolyan dolog (akár két hasonlóan színvonalas edzői szolgáltatás) közül jó eséllyel az attraktívabb csomagolásút vesszük, vagy manapság épp azt, amelyik csomagolás nélküli, hiszen olyan tudatosak vagyunk…

Az biztos, hogy edzői szemmel a tanítványok státuszhajszolása nem feltétlenül üdvös dolog, és akkor még finoman fogalmaztam (erre rásegít valamennyit egy másik futóközéleti személyiségünk megállapítása, mely szerint a (terep)futás a (felső)középosztály sportja, ahol azért a státusz, mint olyan, igen kiemelt tényező tud lenni). A lényeg persze, mint gyakorlatilag mindig és mindenben (ezzel a létező egyik legordasabb közhelyet elsütve), a megfelelő egyensúly megtalálása. Hiszen nemcsak a versengés van a vérünkben, hanem teljes emberi kialakításunk és kommunikációs képességeink az együttműködésre predesztinálnak minket (ezen a héten valamiért úgy jött ki, elég sok podcastot hallgattam, néhányat belinkelek, hátha az a benyomás alakul ki Önökben, milyen nyitott és érdeklődő srác vagyok én tulajdonképpen), vagy ahogy arra Pataki Gyuri épp a héten hívta fel a figyelmet, a teljes neurobiológiai apparátusunk voltaképpen ez utóbbit szolgálná. És hát az ostorozott közösségi oldalak (akár az említett Strava) számos olyan funkcióval bírhatnak, ami nem csak élettanilag, vagy teljesítmény szempontjából, de élmény és közösségépítés tekintetében is hasznos.

Ha már átkozni szeretnénk a közösségi médiát, először elővennék egy másik podcastot, ami nem feltétlenül erről szólt, hanem a flow-ról, és aminek legfőbb ide kapcsolódó üzenete az, hogy ha van ellensége a koncentrált munkának (és így a teljesítménynek), akkor az a social media, mivel csak kizökkenteni tud (a push notification-öktől kezdve egész az alapvetően érzelmekre ható tartalmak garmadájáig). Mondjuk ez volt az a beszélgetés, amit annak ellenére hallgattam végig, hogy a házigazda és a vendége is irritált. Előbbi azért, mert valahogy mindig tudta, mikor kell nem odavalót kérdezni, különösen amikor az alany kibökött valami tényleg érdekeset, amibe bele lehetett volna mászni, ő rögtön témát váltott. A szakértő meg azért, mert tökéletesen hozta azt a kutatói stílust (ezt egyébként lehet, tanítják arrafelé, vagy egymástól lesik el, mit gondolnak célravezetőnek, mit szeret a pórnép, vagy mitől néz ki tudósnak a tudós), amit én nem igazán kedvelek. Ami azért is érdekes, mert Kotler valójában egy író (és üzletember), semmiféle felkutatható (neurobiológiai) tudományos háttere nincs. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ért hozzá (elvégre például több társadalomtudománnyal kiemelkedően magas szinten foglalkozó, eredetileg mérnökember munkásságával volt már szerencsém találkozni), csak kicsit furi, na. Sok, Olivér által érintett téma feljött abban az eheti cikkben is, amiben kutatókat kérdeztek arról, miért is “addiktív” a közösségi média. A válaszokból leginkább az látszott, mennyire rossz ezzel a függőség-témával azonosítani egy olyan dolgot, ami ennél sokkal, de sokkal összetettebb (többek között egy nagyon vékony szegmense a Strava-betegség is). Valóban, van egy elenyésző hányada az embereknek, akiknél addiktológiai tekintetben beszélhetünk tünetekről. Máskor viszont a már említett társas lény mivoltunkból fakadó igények lépnek fel (mint például megerősítés, reciprocitás, reprezentáció), vagy az újdonság iránti folyamatos vágyakozásunk kerül kielégítésre. Érdekes adalék a mindenki szebb, és szinte mindenki túljátszik vonatkozásához az egyik válaszadó pszichológus újabb kutatása, aki szerint természetesen a társas haszon érdekében néha (?) hajlamosak vagyunk szebbnek láttatni a valóság ránk vonatkozó részét, viszont ez van, akiben rossz érzéseket, akár depressziót is okozhat (azokban vélhetően kevéssé, akik a mutatott kép segítségével valamilyen javak mindenáron történő megszerzésében érdekeltek). Szóval már csak ezért sem érdemes berendezni a kirakatot, nem csak azért, hogy ne idegesítse fel valaki az edzőjét, vagy később az eredmények ne legyenek összhangban a prospektussal. Mivel már így is kicsit (…) hosszúra nyúlt ez a “bevezető”, a téma azon vonatkozására nem térek ki, hogy igen, ezek a platformok úgy vannak megtervezve, minél több időt-energiát-figyelmet-pénzt fordítsunk rájuk, és ez azért működik a cél közismertsége ellenére, mert alapvető szükségleteket szteroidoznak, illetve hajtanak túl. (A blogon már idézett folyóirat következő lapszámában mindenesetre lesz majd egy Facebook-csöndről szóló kutatás, legyenek résen.) Az elmúlt húsz évben lezajlott változásoknál kisebb horderejű kulturális átalakulásokhoz is jóval több idő kellett, igazából érthető a zűrzavar, ami most a média, és ezen belül a közösségi média környékén látható. Nincsenek kialakult, bevált mintázataink vagy normáink az együttélés új szegmenseire, és – ahogy azt Ben Evans szokta írni –  amit sokan használnak, ott felbukkannak az anomáliák. Így tulajdonképpen örülök, hogy a hazai futóközösségben van, aki a tudatosítás hálátlan feladatát magára vállalja.

Miért is éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy megint homlokzatozzak, meg státuszozzak, mintegy 8000 leütés erejéig? Természetesen felmelegíthetném a saját arculatom meghatározó részét alkotó “hogy én mennyire leszarom ezt az egészet”, ami pompásan hangzik, de csak részben igaz. Szoktam néha töprengeni ezen (mert nem feltétlenül jó, hogy sokszor akkor veszem észre egyáltalán a vonatkozó helyzeteket, amikor épp elefántként fordultam meg valaki gondosan berendezett kirakatában, és nem értem, miért kezd el olyan dolgokat hangsúlyozni, amiket nem kellene, vagy teljesen evidens, vagy látszólag nem is oda kapcsolódik), és arra jutottam, elég magas szintű tanult tehetetlenség van bennem ezen a területen, még ha nem is feltétlenül ez a legjobb szó az állapotomra. A lényeg, hogy valószínűleg még egész kiskoromban arra jutottam, eleve vesztes játszmáknak még a részletes szabályait sem érdemes elsajátítanom. Kövér kisgyerekként, az általános suli előtt egy héttel új városba költözve nem tűnt valószínűnek, hogy valaha is növeljem zsetonjaim számát ebben a játékban (és alsóban nem igazán ütőkártya mindezek mellett, ha általában neked vannak a legjobb jegyeid, sőt, pláne pedagógusgyerekként).  Még arra sem igazán tudtam építeni, hogy nekem volt először lemezes meghajtóm a C64-eshez az osztályban :). Azon kívül, hogy ez a háttér egyáltalán nem meglepő módon markánsan tetten érhető Koffein Kapitány karakterében (elvégre a jelmez definíció szerint elfedi a mögötte megbúvó személyt, beleértve annak bármilyen polcra pozicionálását a nagy játszmában) és jó eséllyel ezért sem éreztem soha különösebb indíttatást másokkal (kiváltképp ismeretlenekkel) összevetni a futóteljesítményem (egyébként is értelmetlen összehasonlítani két hobbifutót, az összes többi jellemző ismerete hiányában), most ez mind teljesen érdektelen. Viszont a tüneteim lassú múltával, valamint a súlyom még ennél is cammogósabb (…) rendeződésével mostanában néha elgondolkozom azon, hogyan integráljam vissza a futást majd szép lassan a mindennapokba, közben részben felülvizsgálva azokat a részben megcsontosodott beidegződéseimet, amelyekkel a mozgásforma irányába viseltetek. (Ennek a felülvizsgálatnak a hatékonyságát rontja némileg az enyhe információhiány a térdeim jövőbéli teherbíró-képességéről, de maradjunk kivételesen pozitívak, és vegyük úgy, nem a sík félmaraton lesz a plafon, hanem a terepultra.) Ami részben elindított a morfondírozás útján, az pár bejegyzés, amit itt-ott láttam mostanában, és amelyek témája a következő volt: mennyire nem volt kedvem kimenni erre az edzésre, de kimentem, mert csak így érhetem el a szent céljaim. Ez a céltudatosság és a befektetett munka igazán klassz dolog, én csak abban reménykedem, ez az érzés nem válik senkiben rendszeressé (és most nem a szőlő savanyúsága beszél belőlem, mert nekem lassan fél éve lenne kedvem futni akár egy tornádó közepében is, de nem tudok). Többször írtam arról, nem vagyok barátja a futás túlzott számszerűsítésének. Nem tartom magam sportolónak, még kevésbé versenyzőnek. A sportolók, a versenyzők szakadatlanul fejlődni akarnak, és manapság nagy tömegek számára vált elérhetővé az a módszertani precizitás, amivel patikamérlegen kimérve tervezhető meg egy-egy, vagy akár több év előre. Őszintén szólva engem ez taszít. Tudom, hogy ez a leghatékonyabb módja a célok elérésének, de én nem ezért kezdtem el futni, és sosem ez volt a célom, vagy csak sokadlagos célom volt, mikor éppen elkapott jobban a gépszíj. Ha nem vagyok sérült, amit csinálok, az nem edzés. Elsősorban nem azért, mert béna lennék, vagy nem tudom, mi fán terem a résztávozás, hanem mert ez nekem rekreáció, öröm, menekülés, drogozás. Csak egy ember vagyok, aki imád(ott?) futni, és a futás szabadságát, játékosságát továbbra sem szeretném (félig) automatizált szekvenciákra cserélni. Nyilvánvalóan nem a hülyeséget ünneplem, ami részben hozzásegített a lábam leamortizálásához, de kell legyen egy aranyegyensúly (már megint ez az egyensúly), amikor van persze fejlődés, meg célversenyek, de leginkább azért, hogy adjanak egy kis struktúrát az egésznek, és amit aztán akár könnyű szívvel el is lehet engedni. Talán még az egyensúlynál is nagyobb közhely az “út maga a cél”, amit most csak azért írtam ide, mert talán épp megfejtettem, általában miért neveztem be olyan versenyekre, amik egyértelműen az aktuális teljesítőképességem határán voltak.  Ha rendesen felkészül valaki, és nem történik valami nagyon váratlan a versenyen, akkor ott alapvetően minden egy jobbára izgalommentes mederben fog végigcsordogálni. A cél elérésre kerül, a katarzis így viszont elmaradhat. De egyszerűen kell bele szívás erős. Valószínűleg ezért nevezek általában egy számmal nagyobb versenyre, és ez az igazán vonzó számomra a terepultrázásban, hiszen ott bármennyire is rákészül az ember, valami úgyis történni fog…

A fejlődés egyébként többé-kevésbé elkerülhetetlen, erre az úszás kapcsán kellett rádöbbennem. Nem, egyelőre nem sikerült sok másodpercet lefaragnom az egy hossz leúszásához szükséges időmből, viszont testi elváltozásaim kezdenek lenni a kényszersporttól. Mivel az űrséta és a síugrás mellett az elmúlt negyven évemet viszonylag kevéssé jellemezte még saját magam tükörben nézegetése, eléggé meghökkentett, amikor múlt héten arra lettem figyelmes fogmosás közben, hogy azok az izmaim váll és nyaktájékon, amiket az úszáshoz használok, bizony szemmel láthatóan vastagodtak az elmúlt hónapokban. Ez egyrészt örömteli, másrészt akár hetekkel is késleltethetik a visszatérésem, hiszem most nem a vállam szélesítése a cél, hanem a térdemet érő terhelés csökkentése az optimális súly elérése által. Ebben a küzdelemben a muszklivá transzformált zsír szigorúan véve nem tekinthető egyértelmű sikernek. Igazából mindegy, ha már eddig kihúztam, egy-két hét ide vagy oda már nem számít. Csigalassúsággal tehát, de elérek az első mérföldkövemhez, amikor a nagyon óvatos, nagyon rövid futásokat majd el fogom kezdeni, valamikor március első felében. Mivel eléggé ki vagyok éhezve, és némi pluszmotiváció szintén rám fér, egy ideálisnak gondolt visszatérési ütemhez viszonyítva benevezek mindenféle rövidke versenyre, amik persze tájékoztató jellegűek – ha esetleg mégis fájna valami, akkor hagyom őket a csudába természetesen.  Aztán meglátjuk, mit bír valójában a futómű, de azt hiszem, ha már félmaratonok mennének fájdalommentesen, már tökéletesen elégedett leszek, ha pedig más is, akkor pedig ki fogok ugrani a bőrömből. Úgy tűnik, a hozzáállásomon sem fogok túl sokat változtatni (a bőrömből nehéz lenne kibújni, ha már egyszer kiugrottam belőle…), már ha kevésnek tekintjük a kínos ügyelést a sérülések elkerülésére. És ha mindez eljön, még az is lehet, előfizetek egy edzéstervre, hogy átélhessem, mennem kellene futni, de épp nincs hozzá kedvem.

the mood, the bed and the murky

“I really don’t want to look stupid when I’m sleeping”

Az adásunkat tulajdonképpen már azelőtt megszakítottuk, mielőtt elkezdődött volna. Történt ugyanis, hogy fene nagy unalmamban igazán briliáns ötletem támadt, mely szerint ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél hét eseményeit (amiből – és itt lehetünk már-már brutálisan őszinték – nem volt sok) két párhuzamos, 4-5 bekezdésnyi részben foglalom össze. A kettő dramaturgiailag és terjedelmében tökéletesen megegyezett volna, ám stílusában nem: az első lett volna a “kirakat” verzió, a másik pedig a szerepből-nem-kiesős, ám mégis a nehézségekre és kevésbé a folyamatos csodára fókuszáló.  Aztán menet közben rájöttem, ez a kettős történetvitel  éppen két dolog miatt nem lenne annyira jó (és ezek között nem is szerepelt ezen gyakorlat elcsépeltsége). Egyrészt nagyon ideje lenne már lejönnöm erről a homlokzat/influenszer/státuszkommunikáció témáról (miért is kellene egyfolytában artikulálni egy identitásválságot?), vagy ha nem, akkor csak a magam szórakoztatására írjak ilyen stílusparódiákat. Főleg és másrészt, mert elnézegetve néhány elkészült mondatot (olyan hátborzongató dolgokkal, mint a zúzmarát hideg ezüstté festő holdfény, vagy én, mint lusta, de elégedett fehér bálna delfin, úszás közben), illetve az egész pozitív most- és jövőorientáltságát, a kívántnál jóval hamarabb megtört volna a varázs, már ha egyáltalán. Ha valamiről nem híres a 21097, akkor az éppen ez. Kilógott volna az ó-láb.

Szóval ettől most mindannyian megmenekültünk, főleg Önök. Marad néhány kötelező kör. Elsőként mindjárt azok, amiket már legutóbb említettem, vagyis a heti 3-4, nagyjából órás sétafikálásom. Erről azt gondolom, nem tesz rosszat a rehabilitációmnak, mivel valamennyi, általam mérvadónak gondolt forrás hangsúlyozza, az ágynyugalom ilyenkor nem feltétlenül javallott, így a taktikám szerint a közeljövőben a túlterhelés előtt pár lépéssel megállva inzultálom az ízületet. Közismerten képes vagyok ezt a határt sebészi pontossággal megtalálni… De ha mégsem, ez a heti ritmus legalább azt az illúziót nyújtja, mintha futni járnék, csak ellógnám, mint egykor gimiben a háztömb körüli kört. Amit egyébként nem nagyon lógtam el, csak úgy tűnt, mert egyszerűen rohadt lassú voltam. Találtam egyébként a környéken még egy-két menekülőutat, amit korábban nem nagyon használtam, ha kedvezően alakul a futójövő, akkor idővel akár futópályává is avanzsálhatnak. Ja, és megszületett Nyúl-kör is, utólag az egyik csatangolás (kivételesen D.-vel, akiről megtudtam, elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, mióta legutóbb találkoztunk) a térképen kísértetiesen hasonlított egy füles jószágra. Meglepő módon mostanra mindenen vastagon áll a zúzmara…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hétfőn, közel egy hónap után visszamásztam a medencébe, elvégre ismét kinyitott a választott uszodám. Nem fedné teljesen a valóságot az állítás, miszerint az első pár hossz kifejezetten jól esett volna, az elsőn ráadásul annyira rúgkapáltam, hogy még a térdem is belesajdult, amire mostanában már nagyon-nagyon ritkán van példa. (Lassan lejár a három hónapos kúra a kakastaréj-doppingból, és ha nem is annak köszönhető, de tényleg tünetmentes lettem, már vannak napok, amikor csak a három hónap alatt berögződött “kímélő” szokásaim emlékeztetnek a bajra). Mivel megjelent néhány, cápaszerű tempót produkáló mellúszó sporttárs a szomszéd sávban, az úszás nagy részét a mozgásuk elemzésével töltöttem. Igazából mindent nagyjából úgy csináltak, ahogy tanultam, ennyiből nagyon hasznos volt a mozgás elemekre bontása, és többé-kevésbé összerakása, már valamennyire képes vagyok elemezni, mi történik. Az egyetlen, ám lényegi különbség a kartempó (és így a levegővétel) időzítésében van, a most megfigyelt alanyaim feje jóval később bukkan fel a víz alól, így nagyobbat tudnak “markolni”. Töprengtem, vajon próbálkozzak-e a nem létező technikám továbbfejlesztésével, aztán abban maradtam magammal, először érezzem azt, elértem a lassú, de biztos, világból kiúszós metódusom határait. Ez egyelőre finoman szólva sem mondható el, egy közepesen tág intervallumon belül elég lutri, milyen lesz éppen az adott tempó. Kicsit Tommy Ingebrigtsenként viselkedem, akiről egykoron David Goldstrom, az Eurosport kommentátora azt terjesztette, a beceneve Lottó, mivel sosem lehetett tudni, éppen egy szenzációs, vagy egy katasztrofális ugrással rukkol elő (azért többnyire az előbbi sikeredett, mégiscsak egy világbajnokról beszélünk, de lehet, hogy írtam már róla korábban). A heti második alkalomkor, csütörtökön eddig a legtöbb hosszt (40) mégis sikerült belepréselni a rendelkezésre álló egy órába, ami még mindig szánalmasan kevés, viszont ijesztő módon néha voltak olyan pillanatok, amikor szinte élveztem az úszást.

Váltsunk is rögtön témát, kapcsoljunk át így a végére az irányítóközpontba, ugyanis időközben két dolog kristályosodott ki az idei szezonommal kapcsolatban. Ez gyakorlatilag az összes dolog, ami per pillanat kikristályosodhat, név szerit a visszatérés eleje és a vége. Minden mást egyelőre tökéletes homály fed. Kiderült a Farsangi Gála időpontja, március elseje lesz tehát az, amikor ismét futni fogok, egész pontosan annyit, mint amennyit karácsonykor. Ha a zsírtisztító kúra a tervek szerint halad továbbra is, ez az időpont egyébként egybefog esni azzal a mérföldkővel, amikortól már óvatosan megengedem magamnak a dőzsölést (értsd: 500-1000 méteres futott szakaszok, a 4,6 pedig egy valódi vasárnapi hosszúfutás – és startjel – lesz). Nincsenek még részletes infók, de az eseménynél kitett képből kiindulva nem fog nagyon fájni a szívem, ugyanis idén valószínűleg 21k lesz a leghosszabb táv, amit igazából meg is értek. Tavaly elég fura volt, amikor 20-30 polgárőr, időmérő és szervező várt órákig (a mínusz hat-nyolc fokban) arra a 10-15 futóra, akik a két leghosszabb távon körözgettünk (ennek mondjuk személyes pozitív eredője volt a korcsoportos dobogóért járó oklevél, amit K2 kapott)… Innen indulok tehát március elején, egy különösen sötét és szomorú estén pedig beneveztem a kedvenc versenyemre, mint ellenpontra. A kedvenc versenyem (jó, az egyik) ugye a Loch Ness Marathon, ami idén október negyedikén lesz. Az instant kedélyjavításon túl a gondolatmenetem a következő: ha további kilenc hónap alatt (amiből 5-6 hónapnak már az ideális közeli testtömeggel kell eltelnie) nem hordom ki a sérülést, akkor igazából valóban ott ette meg a fene az egészet. Szóval vagy felépülve futom le a versenyt, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött, vagy térdfájással, előbbi esetben egy új korszak kezdetét fogja ez jelenteni, utóbbi helyzet előállásakor viszont elengedem ezt a futkorászás dolgot, legalábbis ami a hosszabb távokat illeti. Tudom, tudom, ez egy szörnyen teátrális dolog, de ez van, ilyen az én kis pajtaszínházam. Mindig is hajlamos voltam az ilyesmire, csak hát néha csapnivaló a műsor.

 

knees assessment

Confucius say, man who keep feet on ground have trouble putting on pants

IMG_20191222_2157174

Csak futás szempontjából mondható tétlennek a karácsony előtti időszak, a hétvégén még egy megcsúszó melót kellett befejeznem, és a “küldés” gomb vasárnap este hat utáni, örömteli megnyomásával kezdődhettek csak az ünnepi előkészületek. Szinte azonnal neki is láttam elfecsérelni a legutolsó üveg saját meggylekvárom, a fenti eredménnyel. De gasztroblog helyett (a linzer különben is nagyjából annyira bonyolult mint a rántott leves (…)) erősítsük mégis inkább a futósblog-jelleget. Hátha találok valami ünnepelni valót.

Legutóbb karácsonykor már mintha megéreztem volna valamit, elvégre a szenteste előtti bejegyzésem címe ez volt: all i want for christmas… are knees. A baljós árnyak mégsem nőhettek még túl nagyra, hiszen akkor legfőbb inspirációként az a térd alá a talaj által bevitt igen erőteljes ütés szolgált, amit a Budai trailen szedtem össze. Azóta kiderült, ez nem olyan egyszerű, hogy csak kérek egy új térdet, megkapom és belekocogok a hegyoldalban a naplementébe. Nem, ehelyett idén karácsonyra egyetlen dolgot kaptam magamtól, egy hányás-neonkék pilates labdát, amivel hatásosabban tudom csinálni a gyógytornát. Faszom. A fájdalom mindenesetre már a múlté, most jön az a két-három hónap, ami a legnehezebb lesz, nem fáj, de nem futhatok, amíg el nem érem a kitűzött mérföldköveket súlyban. Marad az úszás, meg a torna, illetve az előbb hazudtam ajándék-témában, 24-én délután bűnözni fogok.

Sok éve már mindig futok egy fél órát szenteste előtt, amikor már minden kész van, de még csak épp elkezd lemenni a nap. Ezt most sem fogom kihagyni, bő 10 hét után, és újabb két hónap “pihenő” előtt. Viszont jelenlegi szerencsétlenségem nem szabad, hogy elterelje a figyelmet erről az évről, ami igen-igen intenzív lett. Ami a futást illeti, azt talán kimerítőbben dokumentáltam, mint valaha, idén nem is tervezek évérékelő írást: nagyjából 3000 kilométert futottam (ha a futott túrákat is számoljuk, szinte negyedét versenyen), úgy, hogy három hónap gyakorlatilag kiesett. Annyi rendezvényen indultam, van amelyiket már szinte el is felejtettem – ami nem is csoda, elvégre volt itt minden, leghosszabb terepultrától fasza ötvenen és pocsék maratonokon át a nagyjából PB félmaratonig. Ami a minden mást illeti, azt hiszem, a kimerítő jelző ott is tökéletesen fedi az év történéseit. Fura módon nem azok a dolgok jutnak elsősorban eszembe, amik újak, vagy először történtek, hanem amik véget értek. Pedig az előbbiből is akadt (elvégre például megtanultam úszni, futottam láncban és terepultrát, tag lettem egy terepfutó egyesületben, megjelent az első tankönyv-fejezetem), mégis a folyóirat-szerkesztés befejezése, vagy egy régi barátság végső kimúlása most élénkebb élmény.  És a futás sem lesz már olyan, mint ezelőtt volt, az egészen biztos (tízévértékelőt  ebből a szempontból több értelme lenne írni). Azt egyelőre nem tudom megmondani, mit fog bírni a lábam, de elkezdtem kiválasztani jövő évi versenyeket, szükségem van arra, hogy ilyesmiken agyaljak (Plitvice Maraton és társai), bár valószínűleg egyelőre hasznosabb lenne nekifogni a Cartographia kupának inkább. Mindenesetre álmodni is kell néha. Egy dolog biztos, ha lesz jövőre Békéscsabán farsangi futás, oda K2 el fog menni – és lefutja a tavalyi táv tizenegyed részét…

De addig is nagyon örülök most annak, hogy végre vége ennek az évnek, mert az igazat megvallva rettenetesen elfáradtam. Holnap még megfőzöm a halat, aztán hosszú-hosszú napokra kikapcsolok mindent. Önöknek pedig K2 köszöni a kitüntető figyelmet, és nagyon-nagyon boldog karácsonyt kíván!

 

Ünnepi update avagy sérültkarácsony:

wp-1577266389288.jpg

captain caffeine’s punk run top 20, part 2. (10-1)

Ismét vasárnap, ígéretemhez híven íme a végtelenül szubjektív futós slágerlistám második része, vagyis első fele. Gondolom, mindenki oldalát rettenetesen fúrta már a kíváncsiság, hogy milyen dalok lesznek itt és ki az első. Nem kell tovább lélegzetvisszafojtva várni. A térdem egyébként néha mintha javulna, máskor azt gondolom, mégsem annyira. Az úszást sikerült gamifikálnom, így most már lelkesebben próbálom meg pontosan egy óra alatt vízbe fojtani magam. Helyzetjelentésnek elég is ennyi, csapjunk tehát a húrok közé…

10. Kilmister/Grohl/Gibbons – run rudolph run

Mindjárt itt a Karácsony, amiről a listámon egy igazi rock’n’roll emlékezik meg. Az ötvenes években írt dalt – „mint az közismert” – először Chuck Berry rögzítette (a kislemez borítóján szerzőként is szerepel, bár ez elvileg kevéssé fedi a valóságot, de mit is vártunk volna a később többszörösen börtönviselt Berry apótól?), aztán meg nagyjából a fél világ, beleértve ezt a meglehetősen furcsa szupercsapatot is, bár a ZZ Top gitáros Gibbons nyilván hozza az alapot, az öreg Lemmyvel meg bármit el lehetett adni, Dave Grohl pedig általában mindenben benne van. Például a lista következő helyét is meghackelte. All i want for Christmas is a twisting and turning knee…

9. foo fighters – walk (run)

Talán a legnagyobb kakukktojás a listán, elvégre (ha akár csak a következő előadót nézzük) egy, sokszor kifejezetten szimpatikus (…) stadionrock zenekarnak végképp nem lenne itt a helye, amennyiben mégis, akkor meg miért a sétálás, ha van nekik a közelmúltból egy futós című slágerük is? Most lehetne itt bizonygatni, hogy a Nirvana punkzenekar volt (és tényleg), így mivel Grohl meg Smear (aki egyébként megfordult az Adolescentsben is, nemsokára kiderül, ezt miért említettem meg) itt játszik (ráadásul azon az albumon, amin a Walk szerepel, feltűnik még Novoselic is), elfér a Foo Fighters simán. Az igazság ezzel szemben az, hogy ez az én listám, és azt csinálok, amit akarok, és mivel ezt a dalt (a bugyután kiváló Összeomlás-remake klipje miatt is (ó, az a ‘punk is dead’ falfirka)) sokkal jobban szeretem, ezért most egy kicsit visszaveszünk a tempóból. Úgyis sérült vagyok, és hát nem ártana valahogy talpra állni…

8. the dicks – pigs run wild

Az előző dal kapcsán is látható, sokszor felmerül a kérdés, mi punk és mi nem (lelombozóbb diskurzusokban ki punkabb kinél), meg mi is ez a punk egyáltalán. Ha lenne bármi értelme ezeknek a kérdéseknek (mint ahogy nincs), a Dicksnek akkor sem lenne semmi szüksége bármiféle pöcsméregetésre, vagy identitáskérdések megvitatására. Ha valaki Reagen idejében, egy olyan déli államban, mint Texas, egy nyíltan homoszexuális énekessel az élen marxista szövegekkel operált (már ha éppen nem a klánt vagy a zsarukat osztották fölöttébb durván), néhol bluesos, mégis végtelenül agresszív zenével, az nagyjából az összes keretet feszegette, amit az adott közegben lehetett. Annak idején Zoli (kmb alapító-gitáros) írt róluk az általa gründolt Negatív fanzin második számában, és emlékeim szerint megkért, hogy fordítsam le az egyik dalukat, de arra már nem emlékszem, végül be is került-e a fordítás a cikkhez.

7. the ergs! – running, jumping, standing still

És akkor  most valami egészen más. A The Ergs! a nullás évek egyik legszórakoztatóbb bandája volt, az első, Dorkrockcorkrod című albumuk, amiről ez a dal származik, mindössze pár év késéssel megtalált engem is, az upstars/downstairs viszont csak idén áprilisban ütött be, valamilyen, közelebbről nem ismert okból – többek között markáns nyomot hagyva a Boston Marathonról (UK) szóló beszámolón. Rengeteg vicceskedő, ennél kevesebb, de még mindig sok valóban vicces punkbanda tologatta a kvinteket az elmúlt negyven évben a világon, olyan azonban jóval kevesebb van, akik a játékosságot a zenéjükbe is át tudták ültetni (valahol erre utal a ’xerox your genitals, not the ramones’ című, korai slágerük). Szintén „legendásak” a dalaik szövegével sokszor köszönő viszonyban sem lévő számcímeik (lásd még more vocals in the monitor, most violent rap group és társaik), pedig akkoriban még nem ment ennyire a clickbait. Erre persze mondhatnánk azt, ha tízből kilenc és fél dal úgyis arról szól, hogy a csaj elment/meg sem jött/megjött, de minek/megjött neki, akkor valóban nem árt a címekkel kezdeni valamit.

6. adolescents – runaway

Ha úgy vesszük, bújtatva többször volt már szó korábban az Adolescentstről, hiszen a banda alakulása környékén egyfajta szép hagyomány volt a Social Distortion-ből érkezni és akkoriban a kaliforniai színtéren, vagy legalábbis egy részében kialakult egy olyan mag, akik aztán előbb-utóbb megfordultak egymás zenekaraiban, ha épp úgy hozta a szükség (hopp, egy Pat Smear). Mint valami jó kis futóközösség… Ez persze rémálom lehet az olyan rajongóknak, akik szerint egy zenekar csak az eredeti felállással az igazi, az összes többi már fanyalgás tárgyát képezi, de hát szerencsére a punkok nem ilyen fanyalgósak… Meglepő (illetve elsőrangú kurátori teljesítményemnek köszönhető), de ez az egyetlen dal a listán, ahol a „runaway” szóban tűnik fel a futás, ami ráadásul a zenekar „Balboa Fun Zone” című albumán található, ez a tény – ismerve a Balboa-kör népszerűségét – rögtön instant favorittá is tehetné a hazai terepfutók körében.  Különösen azoknál, akik iránt kiskorúak táplálnak gyöngéd érzelmeket és ennek problémás voltával többé-kevésbé tisztában is annak…

  1. the adicts – steamroller (my baby got run over by a)

Mindig is nagyra becsültem azokat a zenekarokat, akiket rögtön fel lehetett ismerni saját stílusukról, ami lássuk be, leginkább 3-4 akkordra korlátozva mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény. A tulajdonképpen popzenét játszó, és negyven év után a mai napig fergeteges élő koncerteket adó Adicts ilyen. (És itt most elsősorban nem az énekes Joker-maszkjára gondolok, mint különös ismertetőjelre.) Mióta egyszer olvastam, hogy a nagykiadós szerződésük (ami talán két egész kislemezig is kitartott) miatt ADX-re, egy gyerekműsoros szereplésük miatt meg Fun Adictsre változtatták a nevüket a nyolcvanas években, két dolog mindig eszembe jut róluk. Az egyik az Üllői úti, akik az előbbi okból lettek Fuckból Fá:k (gondolom, most a népszerű közösségi oldalon is moderálási okokból szerepelnek ez utóbbi megnevezéssel), a gyerekműsorról meg az, amikor a Zana-Lovasi-Novák trió produkálta magát egy szintén alapvetően gyerekeknek szóló vetélkedőben, az Exploited Alternative-ját játszva, (jellemzően) a Picsa-féle szöveggel. Az az egyhangos szóló minden pénzt megér. A ’Babámon átfutott egy gőzgörgőnek’ elvileg nem szerepel a hivatalos címében a zárójeles rész, de nagyon sok helyen így látni, és azért is került ezzel a kis turpissággal ennyire előre, mert játszottuk annak idején a kmb-vel, előidézve azon ritka, ám gyötrelmes pillanatokat, amikor feltűntem a vokálmikrofonnál. Wah-Wah ooooooohhhh!

4. cloak/dagger – runways

A Cloak/dagger az egyik legjobb zenekar volt az előző évtized második felében, kiadtak két albumot, turnéztak mindenfelé, aztán ahogy azt egy rendes underground punkbanda teszi, pár év után feloszlottak, viszont ez utóbbi valójában nem történt meg, mindössze az aktivitásuk lett sporadikus, egy nyugisabb lemezt 2017-ben még kiadtak. Az említett turnézás során kishazánkba is eljutottak, a mai napig emlékszem a színpadra gipszelt lábbal érkező énekesre, aki vagy valami balhéba keveredett, vagy valami túl durvát figurázott az előző napi bulijukon, így kénytelen volt a hazai egészségügy igazán pompás szolgáltatását igénybe venni. Ez utóbbit a lábára elhelyezett gipszcsizmára mutatva a „prehistoric” jelzővel illette… Meg voltam egyébként győződve, hogy egy sokkal ezelőtti telefonom ezen a koncerten tört össze, egy akkoriban a „pitben” népszerű kicsi-a-rakás közben, de aztán rájöttem, hogy az Social Circkle-ön történhetett (ahonnan másnap hajnalban egyenesen mentem a Balaton Maratonnal összekötött Csirkepogó próbákra – 2009 valóban elég sűrűre sikeredett).

3. the jam – running on the spot

A Jam személyében egy olyan zenekart köszönthetünk a dobogón, akik egyrészt nagyon-nagyon kevesekkel ellentétben képesek voltak a csúcson abbahagyni (nem is beszélt a két másik tag a zenekart feloszlató alapítóval vagy húsz évig utána), másrészt úgy tudnak egy igazán súlyos szerzeményt összehozni, hogy annak refrénje nem áll másból mint fá-fá-fá-fázásból (és ez most nem ilyen inverz Micimackó). A running on the spot egy leginkább szomorú dal arról, hogy nem feltétlenül kell sérültnek lenni ahhoz, hogy az ember ne haladjon előre. Kivételesen élő felvételt teszek ide, mert Paul Weller előadásmódját szívből ajánlom mindenkinek, aki valamennyire hitelesnek akar tűnni a színpadon. Valahogy így kell ezt gyomorból csinálni.

2. sloppy seconds – running from the CIA

A Sloppy Seconds abban a „vákumban” adta ki első, ezt a számot is tartalmazó és szerintem minden idők legjobb punklemezei közé tartozó, Destroyed című albumát, ami az eredeti punkhullám kifulladása és az MTV-punk eljövetele előtt létrejött. (Ilyen egyébként nem nagyon  létezett, de jól hangzik, nem?) A már nevében sem feltétlenül a az országos médiába pályázó Sloppies ebben az időben mestere volt a mókásnak álcázott, de az adott helyen és időben botránygyanús szövegeknek. Több olyan cikket és bejegyzést láttam, amik azt boncolgatják, hogy ezek a fiúk tulajdonképpen csak viccelnek, mikor csúnya és színtér-szinten vállalhatatlan dolgokat üvöltenek az éterbe, épp azért, hogy azt gondolják róluk, hogy csúnyák, pedig nem is (vagyis igen, de nem úgy), hiszen tudták, hogy azt gondolják majd róluk amit, és így egy jó nagyot röhögnek a végén a sok hülyén, elvégre persze, hogy nem… Nos, a Come back Tracihez, meg a Janie is a Nazihoz képest ez egy kevésbé komplikált (…) dal. Amikor legelőször megláttam az alábbi videót, azt hittem, ez is egy rettenetes vicc, valami álvideoklip, de tényleg létezett az indianapolisi kábeltévén ez a fapados Csillag születik, a Hitmaker’s Showcase (zenekarnévnek sem lenne utolsó). Az előadás különlegessége (…), hogy abban csak a zenekar ritmusszekciója szerepel (természetesen a dobos az, akinél basszgitár van, és a basszeros „dobol”), a másik két arc (beleértve a Glenn Danzigként bemutatott, Danzignak még az űrből sem látszó „énekest”) random haverjaik, mert a másik két tag nem ment el bohóckodni.

1. fugazi – long distance runner

Miután ha nem is túl nagy nyilvánosság előtt, de mindenképpen visszakereshető és dokumentálható módon kijelentettem, ez a legtökéletesebb futóhimnusz, ami létezik, senkit nem érhet túl nagy meglepetésként a tény, hogy az első helyre tettem. Igazából olyan ez, mint a Halálnak a mosolygás, nekem sincs más választásom. Már csak azért is, mert ez a dal tényleg tökéletes, nem véletlenül játszogatja kis rekreációs szobapunker gitárduónk, mikor épp ráérünk Törzsolvasónk Karesszel. Kár is lenne itt szaporítanom a karaktereket a Fugaziról, vagy akár a dalról magáról, ami a legsűrűbb esszenciája a futásnak és hát végső soron az életnek.

It all boils down
To not hanging around
to keep moving
In front of the gravity, gravity, gravity, gravity

The answer is there, the answer is there
But there is not a fixed position
It keeps moving along and I keep coming along
That’s why I’m a long distance runner, runner, runner, runner

 

captain caffeine’s punk run top 20, part 1. (20-11)

A nagy tétlenségben, legalábbis ami a futást illeti, valamikor eszembe jutott, összerakok egy listát azokról a dalokról, amiknek szerepel a futás a címében (a ‘fut’/’futás’ vagy a ‘run’ szó, ami persze végtelenre nyitja az angolban a lehetőségek tárházát, mint azt látni is fogjuk). Ha már főleg a punkhoz kötődöm, a szó megléte mellett leginkább ezen a témán belül keresgéltem, és harmadik szabályként azokat előnyben részesítettem, amihez van valamiféle személyes kapcsolatom, legalább annyi, hogy pörgött már az adott sláger vagy előadó futás közben a fülesemben. Később kiderült, ez nem annyira egyszerű, angolszász területen erősen tengermély a merítés (kacérkodtam a némettel is, de elvetettem ezt az irányt, így a hasonló gyöngyszemeknek esélye sem lehetett), míg hazaiból gyakorlatilag nem létezik olyan, hogy merítés. És persze simán lehet, hogy kifelejtettem valamit. Vagy eszembe jutott, csak utálom. A régi időkben a vasárnap volt a slágerlisták napja, megőrzöm ezt a szép hagyományt. Jó ebédhez szól a nóta.

  1. gecizők – becsöngetünk és elfutunk

Kezdjük is rögtön a nagyvaddal, azaz az egyetlen olyan magyar nevezővel, ami minden kritériumnak megfelel (vagyis leginkább tudok róla). A zenekart vezető Pozsonyi Ádám (Bucó) megítélése több mint ellentmondásos, már ebből is látható, hogy magas pontszámot érne el a punksági skálán. Ami engem illet, vannak dolgai, amiket kedveltem (ilyen a pusztai Dead Kennedysként említhető Anyátok vagy a Lenin szobor helyén bombatölcsér tátong című, egy közepesen hosszú vonatút alatt kiolvasható könyve, és elvitathatatlan érdemeket szerzett fanzine-fronton is), de azért ott, ahol üzemszerűen liberálisok pukkasztásáról, meg szándékosan idegesítő zenéről van szó, érzek némi átverés-szagot, de legalábbis egy idő után el lehet veszni a dupla- vagy triplacsavarok világában (pl. mikor valaki a saját blogján jelenti ki, hogy az internet egy szar és be kellene tiltani, egyébként rendeljetek könyvet, itt az e-mail cím). Eszembe jut a századik 100-as klub (lassan húsz éve lehetett, te jó ég), amiket az akkor nálunk (vagy 6-8 másik banda mellett), a körzeti megbízottban is doboló Schleki szervezett, vagyis éppen nem igazán szervezett, mert nekünk kellett beugrani az utolsó pillanatban, egyetlen fellépőként. A koncertünk egy pontján felbukkant a jó Ádám, pár ütemet meghallgatva erős fejrázásba kezdett, majd néhány, láthatóan felháborodott fel-alá kör után távozott a teremből, jelezve, mennyire szarok vagyunk, legalábbis haladó (vagyis izé, konzervatív) punk léptékkel mérve. Azóta sem tudom, hogy akkor ezek szerint egy punkpukkasztót pukkasztottunk-e…

  1. csibor – rohanó világ

Rögtön a lista szinte legelején itt egy, a szabályokat erősítő kivétel. A Csibor saját stílusmeghatározása szerint sem volt punk (hanem ‘iszonyú beat’, khm), ráadásul futás helyett rohanás szerepel a címben, de két ilyet megengedtem magamnak. A punk kötődés mindezek mellett létezik, azonban erősebb a személyes: a felvételen Doki barátom dobol, aki (amellett, hogy együtt erősítettük az imént említett kmb mellett a Csirkepogót, később pedig a Szemérmetlen Ajkakat) az első BSZM-es Balatonkerülésemen felvállalta a biciklis kísérő szerepét. (Az énekes pedig dá, a kedvenc ska zenekaromból, a Boogie Mammából, akivel ugyanarra a szakra jártunk Gödöllőn, de legtöbben mint az Urbanista blog/rovat szerzőjét ismerhetik). Szóval így már érthető, hogy miért is nem a Sajnos Batártól a Rohanás, rohadás vagy a Trabanttól a Kergetnek és én gyorsan szaladok (bocs, Karesz), netalán a Menekülés a Hátsó Szándéktól. Volt olyan elképzelés, hogy én majd egy Csibor zászlót lobogtatva futok a célba és ez benne lesz a dal klipjében, de annyira csúnyán nézhettem az ötlet felvetésekor, hogy ez egynél többször nem került szóba a négy nap folyamán.

18. me first and the gimme gimmes – runaway (del shannon cover)

Joggal merül fel a kérdés, egy feldolgozás-zenekar mi a fenét csinál egy ilyen listán (még ha itt a vége felé is), ráadásul egy olyan 1961-es dallal, ami csak részben nevezhető a tematikába illőnek. Az az igazság, hogy egyik örök favoritom, a The Mutant Members Only Club szintén készített egy verziót a dalból, és rögtön eszembe jutott a lista készítése okán. (Sorsszerű, hogy miközben ezt írom, fedeztem fel az új TMMOC albumot. Fuck yeah!) Valamiért azonban Tom levette a feldolgozásait a zinternetről, így ez most amolyan pótlék.

  1. thursday – running from the rain

Sok mindennel lehet engem teljes joggal megvádolni, az azonban, hogy nagyon élném a post hardcore-t, nem igazán tartozhat a vádpontok közé. Amiért mégis csütörtököt mondok bekerült ez a dal a listára, annak oka, hogy néhány régi barátom nagyon szereti a zenekart, ezen felül pedig ezek a srácok egész ügyesek voltak atmoszféra- és szövegügyben. Hát nem?

  1. the undertones – (she’s a) run-around

Azon gondolkoztam, hogy vajon az undertones tagjai gyűlölik/unják-e mára már annyira azt az egy dalt (az egyébként valóban zseniális Teenage Kickset), amiről valószínűleg a világ nagyobb része ismeri őket, mint amennyire Barangó a Kézigránátot, vagy Lemmy az Ace of Spadest (vagy ahogy a legenda szerint a Spin Doctors a Two Princesst, bár az élő albumukról mégsem ezért maradhatott le) unhatta. Ha igen, most nyugodtan dőlhetnek hátra, mert itt még véletlenül sem ez szerepel. Amúgy ha létezett volna annak idején vetélkedő a leghétköznapibbnak kinéző punkzenekar címért, valószínűleg elvitték volna a fődíj mellé járó kötött pulóvert.

  1. the dopamines – dan teets runs a marathon

Bevallom, nem sokat tudok a zenekarról (ugyan korábban botlottam már beléjük, de hogy létezik ide beilleszthető daluk, erre csak most jöttem rá), pedig egy elég korrekt power pop/pop punk brigád (a ramones-core címkéig azért nem merészkednék), amiből ugyan tizenkettő egy tucat, de ezt most tessék jól érteni (létezik a punkbandáknak egy jelentős halmaza, amiből pár száz sincs egy tucat). Ráadásul nincsenek véletlenek, a második gitárosuk belépése előtt az a Mikey Erg turnézott velük élőben a hangzást vastagítandó, akinek anyazenekara bostoni beszámolóm egyik inspirációja volt, és a lista első felében még fel fog tűnni. A refrén (ami versenyben lehetne a legtökéletesebb áthajlás címért is) szövege pedig valószínűleg telitalálat a mostani állapotomra, minden porckopással küzdő futó lelkesen dúdolhatja magában.

  1. buzzcoks – running free

Következzen két „klasszikus” banda, először egy Angliából. A Buzzcoks – ha már annyira belejöttem az előbb az egyébként teljesen haszontalan címkézésbe – akár a pop punk atyjának is tekinthető, nem mintha az első generációs angol punk (illetve a stílusra átnyergelő) zenekarok  ne lettek volna szinte egytől egyig meglehetősen dallamközpontúak. A sorok írójával megegyező korú running free is egy ilyen dal, és nehezen lehetne vitatkozni azzal, hogy sok minden nehézségre megoldás, ha csak futunk, futunk, szabadon…

  1. social distortion – i won’t run no more

A kaliforniai punk (és most ne annyira a köztudatba „deszkás punk”-ként bevonult tempós popzenére gondoljunk elsősorban) egyik dinoszaurusza remekül ellenpontozza (no, nem a metaforák szürrealizmusát hanem) az iménti szabadon futást, rávilágítva arra, hogy előfordul az, amikor nem kell, nem lehet, vagy még inkább nem szabad (el)futni. Most épp ezt is át tudom érezni.

  1. dead moon – running out of time

Portland mindig kitermelt magából olyan punkzenekarokat, akiket nagyjából öt másodperc hallgatás után fel lehet ismerni, a kis túlzással az egész grunge-hullámra komoly hatással bíró Wiperstől a nálunk is koncertező (bár mintha az rémlene, a bulijuk elmaradt, és a yardok is feltűntek, de elképzelhető, hogy kétszer is jártak felénk), és általam futáshoz sokat hallgatott Clorox Girlsig.  A Dead Moon is ilyesmi, a helyi színtér egykori veteránjai itt most egy örök témához illő klasszikus akkordmenettel jelentkeznek. Az idő bizony nem folyik visszafelé.

  1. burzsoá nyugdíjasok – rohanó világunk

Az első rész zárásaként következzék az utolsó magyar dal a listán (kis csalással, ugyebár). A pécsi képzőművész-tanoncokból alakult idősek napköziotthona az egyik legjobb dolog volt, ami történhetett a magyar punkkal az ezredfordulón (mondanám, hogy a kmb volt a másik, de nem). Az első, Idősebbek is elkezdhetik című kazettájuk gyűjteményem nagyra becsült, a Nyisztor György kollégium A épületnek második szintjén igen népszerű darabja volt, a (talán) 2000-es Szigeten lezajlott performanszuk, aminek az elején az egyik tag teljes klánöltözetben, égő fáklyával a kezében énekelte a What a wonderful worldöt, pedig kitörölhetetlen koncertélmény. Ráadásul Dr. Csordás Aurél ugyanolyan keletnémet Musima-de-Luxe basszusgitáron játszott (többek között az egyik Jancsó-filmben is megcsodálható Lovasi András kezében), mint amilyen nekem az első gitárom volt. Kutyavilág ez, Darlingot mindenkinek!