“I didn’t fuckin’ train. Not once. Just turned up and did it.”
“Do you want some orange juice?” “I want a cigarette and a beer”
Talán többen vannak még jelenleg is a Föld hátán, akik hallottak valaha Joe Strummerről, mint akik nem. És ez nem véletlen. John Graham Mellor, Woody, Joe Strummer. Hiperaktív gyerek, sírásó, art school dropout, takarító, a punk nonpluszultrája avagy önjelölt punk rock warlord, maratoni futó, színész, filmzeneszer… Várjunk csak, várjunk csak. Maratoni? Futó? Bizonyám, és mi más lenne az apropója itt egy róla szóló írásnak, ha nem a maratoni futás, Törzsolvasónk Karesz tippjének nyomába eredve. Természetesen ha egy punk ikon, aki bő tíz év igen jól dokumentált és meglehetősen lelkiismeretes züllést tud felmutatni, nekiveselkedik egy (vagy több) ilyen versenynek, az senki figyelmét nem kerüli el, főleg manapság, a fél napos szenzációk világában. Energia befektetése nélkül is számos cikk és blogbejegyzés található a témában az internet legkülönfélébb bugyrainak mélyén, köztük néhány magyar is. A közös ezekben, hogy legtöbbjük azt a néhány minimálisan elérhető képet és információmorzsát reciklálja, ami hozzáférhető a témában (sokszor ezeket is teljesen random válogatva és olykor pontatlanul párosítva), míg a kisebbség kvázi oknyomozó tevékenységet folytat, magyarán azt boncolgatja, hősünk tényleg lefutotta-e ezeket a maratonokat. Mivel akkoriban nem videózta le rögtön és streamelte mindenki azt, ha egy hírességgel futott ugyanazon a versenyen, túl sok bizonyíték nem áll rendelkezésre, de nekem egyáltalán nincs kedvem zsandárt játszani, alapvetően elhiszem a három maratont (Joe habitusát és hozzáállását valamennyire ismerve), itt mindössze szeretném összegyűjteni a hozzáférhető dolgokat, és ahol esetleg tudok, az átlagosnál egy picit több kontextust rajzolni az események köré. Ami már csak azért sem egyszerű feladat, mert a kevés tényszerű(nek tűnő) forráson túl maximum olyan interjú és/vagy oral history-részletek lehetnek ebben segítségünkre, ahol egyrészt a showbizniszhez hűen mindenki faszagyereknek akar tűnni (ebben a valóságot általában utólag színes ecsettel reprodukáló főszereplőnk sem kivétel, sőt), sokszor akár évtizedes távlatokból, ami kevés esetben tesz jót a memóriának. A belinkelt cikkeken túl legfőbb forrásomul Chris Salewicz remek könyve, a Redemption Song: The Ballad of Joe Strummer szolgált. Lássuk tehát Joe Strummer maratonjait.
Mielőtt azonban a nyolcvanas évek elejére ugornánk, maradjunk még picit tovább az időgépünkben, és utazzunk még távolabbra a múltba, egészen a hatvanas évekbe, amelyeknek döntő többségét az ifjú John Graham Mellor egy bentlakásos iskolában (City of London Freemen’s School) töltötte. A Salewicz-könyv két helyen is foglalkozik ennek a periódusnak a testgyakorlással kapcsolatba hozható történéseivel, melyet egy-egy fél mondat erejéig a maraton-témában mélyre ásni szándékozó források is megemlítenek, nevezetesen a tényt, miszerint Strummer iskolai futóbajnok volt. A vonatkozó részek azonban többet is elárulnak. Az akkor-még-nem-Joe tizenöt éves korában lelkes (?) tagja volt az iskola második számú rögbicsapatának (a kirakatba be nem férők Second XV Teamjének), ahol amolyan jolly-jokerként a tolongásban és szélsőként is feltűnt, vagyis viszonylag sok időt tölthetett el egy olyan sportban, ami kiemelkedő állóképességet igényel. Mindezzel párhuzamosan már ebben az időben az intézmény egyik legjobb mezei futójaként tartották számon. Pár évvel később, immár végzősként a Freemen magazinja, a The Ashteadian többek között diákképviselőként, a drámatársaság elnökeként, és nem utolsó sorban az iskola mezei futó bajnokaként említi John Mellort, miközben kitér a suli sportnapján magasugrásban elért első helyére is. Hogy mindezek jelentenek-e bármit egy bő tíz évvel későbbi maratonhoz? Nem kizárt, azt azonban jól példázzák, hogy a későbbi Joe Strummer már tinédzser korában sem vetette meg a sportot, és nagyjából már akkor annyi energia áramlott benne, mint amit nemsokára a színpadról mindenki más is megtapasztalhatott.
A The Vultures, némi sírásói (ahol egyébként inkább a könnyebb, talicskázós munkákat bízták rá, mert sport ide vagy oda, testalkatra nem volt egy Arnold) és egyéb alkalmi munkák, majd a The 101ers után a nyolcvanas évek eleje a most már tényleg Joe Strummert a London Callinggal a szupersztár státuszba lépő The Clash frontembereként találja. A dolgok a szupersztárság ellenére 1981 kora tavaszán némileg nehezebben mehettek, a London Callingot követő Sandinista! triplaalbum ugyan díjesőben részesült megjelenése után, de fogadta némi értetlenség és hazájukban kereskedelmi sikernek finoman szólva sem lehetett nevezni, miközben elég sok jogdíjukról lemondtak annak érdekében, hogy abban a formában és olyan áron jelenjen meg a lemez, ahogy elképzelték. Ebben az időszakban rendezték meg az első London Marathont (London “eredeti” maratonja egyébként az 1996-ig létező Poly volt, amelynek gyökere egész 1909-ig vezethető vissza), bár nem április közepén, ahogy Salewicz írta, hanem március végén (a Polytechnic Marathont általában nem akkortájt rendezték, a keveredést kizártnak tartom), és vélhetően a nagy csinnadratta (a rendőrség 7 500 nevezőt engedett indulni, miközben összesen 22 000-en regisztráltak) kelthette fel hősünk figyelmét is a versenyre. Amire természetesen Joe nem nevezett be, és Gaby Salter (akkori barátnője és később gyermekei anyja) elmondása szerint nem is edzett, csak fogott egy nadrágot (az egyetlen fennmaradt kép tanúsága szerint – amin stílszerűen két bobbyval a háttérben látható – egy Adidast) és egy ‘Clash Take the Fifth’ pólót, majd “Oké, fussunk egy maratont!” felkiáltással hozzácsapódott a tömeghez. Iskolai futómúltját egyébként soha nem kötötte Gaby orrára sem, de a lányt (aki elvileg féltávig jutott) magával ráncigálta a versenyre. Nagyjából ennyi tudható Joe Strummer első maratonjáról.
A második, az egy évvel későbbi Párizs Maraton jóval közismertebb, nem utolsó sorban azért, mert Joe (és Gaby) legendás, bő egy hónapos eltűnéséhez köthető, amiről igen kimerítő részletességgel cikkeztek akkoriban (egyes források szerint még az eltűnt személyek listájára is felkerült, pletykálták, hogy öngyilkos lett meg hasonlók). Az utólagos fedősztori szerint publicitásbeli okokból kellett eltüntetni a frontembert, mert nem mentek a jegyek a közelgő turnéra, bár – ahogy erre a hetek múlva kirúgott dobos, Topper Headon rávilágít – enyhén sántít a sztori, én legalábbis nem látom túl észszerűnek, ha emberek olyan koncertjegyeket vesznek, ahol a fő attrakció feltűnése több mint kérdéses. Az igazság sosem fog kiderülni, de a tény az, hogy a Clash akkoriban kezdett szétesni, és a Combat Rock megjelenése előtti felfokozott várakozások és munka, valamint egy majd két hónapos turné fáradtsága és feszültsége elől enyhe menekülés jelleggel Joe nem volt jó bőrben és ki akart kapcsolni. A versenyről elvileg egy párizsi újságból értesült, és az egy évvel azelőttihez hasonló rituálé következett: durr bele. A történtekről többet Richard Schroeder, egy párizsi fotós beszámolóiból tudhatunk (ha elfogadjuk őt megbízható forrásnak), akivel Joe a párizsi időszak alatt majdnem minden nap lógott. Ezek alapján Strummer (aki a futam előtt közölte, mivel a fellépés olyan mint a sport, ő tökéletesen felkészült) ismét magával rántotta a csaját (Gaby újfent kiállt, bár Salewicznek már azt mondta, utolsó lett, nyilván az előző évihez képest szeretett volna előrelépést kommunikálni, és hát az első kieső tulajdonképpen az utolsó helyezett, ha úgy vesszük), és igen elgyötört állapotban érkezett a célba, ahol a felkínált narancslé helyett rendes rocksztárhoz méltó módon cigit és sört kért (majd az első sokk után éjfélkor még felcsörgette újdonsült cimboráját, menjenek, igyanak még pár korsóval, hogy másnap aztán lépni ne bírjon). Az ideje Richard elmondása szerint a máig sok helyen fellelhető és hősünk által is kommunikált (valóban némi tamáskodással fogadható) 3:20 helyett valahol bőven négy óra fölött lehetett, de az előbbi már beégett a legendáriumba, amit Strummer egyébként még ’99-ben is bőszen építgetett: ekkorra datálható az az interjú, ahol feljött a párizsi maraton, és ennek kapcsán beszélt edzésmódszereiről, amit azóta is mindenhol idéznek internetszerte:
“Igyál tíz korsó sört a verseny előtti éjjelen, és a verseny előtt legalább négy hétig ne fuss egy lépést se!“
Az alábbi képet Schroeder készítette a célban, ahol meglepően fittnek tűnő főszereplőink pózolnak, Joe nyakában pedig elvileg még a mai szemmel nézve szokatlan befutóérem is ott lóg…
A következő évben emberünk minden tekintetben szakított szokásaival (többek között az imént szintén széles ecsetvonásokkal felvázolt tréningrutinján, ami, mint mindjárt látni fogjuk úgy is volt, meg nem is), életében először és utoljára regisztrált versenyzőként vett részt egy maratonon, újra Londonban. Mivel a dolog hivatalos volt (vélhetően menedzseri noszogatás is állhatott ennek a hátterében), és Joe egy jótékonysági csapat tagjaként futott (fura módon a The Sun támogatásával), számos jel utal arra, a hangzatos interjúk ellenére erre az eseményre a “hagyományos” módon is készült. Legalábbis Gaby tett erre utaló nyilatkozatot (“Ez volt az egyetlen maraton, ahová hivatalosan benevezett. Korábban mindig csak odament és beállt a többiek közé. Ez volt az egyetlen verseny, amire készült, és ami majdnem megölte.“), az igazán árulkodó információkat abban a néhány bekezdésben találhatjuk a The Legend of Joe Strummerben, amelyek arról szólnak, hősünk korábban az 1982-es évét a Test Évének nevezte ki (ami már a Párizsban történteket is árnyalja némileg). Az addig is szakajtószámra szedett vitaminadagjait (ebbe Pault szintén belevitte, legalábbis az akkor visszatérő Terry Chimes dobos szerint) tovább emelte, és a Clash évindító csendes-óceáni turnéján leállt a fűvel, Ausztráliába érve pedig reggelente felkelt hatkor futni, időnként pedig a hotelszobájában a TV-t emelgetve “gyúrt”. Mindezt főképp a színpadi teljesítmény érdekében. Vagy ki tudja. Tehát valószínűleg tényleg nem futott közvetlenül a párizsi maraton előtt négy héttel, és a helyszínen valóban mindössze alapos sörözéssel melegített (Schroeder szerint tök részeg volt), de abban az évben, a Test Évében kifejezetten sokat edzett: Salewicz alapján olyankor, amikor otthon volt Londonban, reggelente eljárt futni a csatornapartra, és a lelkesedés az év során nem lankadt. Sokszor a Clash crew-jának tagjait is elcipelte magával, úgy, ahogy Gabyt a versenyekre. Az akkori turnékon általában a merch-ért felelős Sean Carasov erre így emlékezett vissza: “Eldöntötte, hogy puhos lúzerek vagyunk. Azt mondta, karcsú, kecses harci masinákká kellene válnunk. Szerencsére a suliban benne voltam a futócsapatban… Mindenkit felrakott egy kisbuszra délelőtt 11-kor, majd körbefuttatta az egész dohányos, krákogó-köpködő bandát a Serpentine körül a Hyde Parkban.” A futásokat rendszerint erős folyadékpótlás zárta, valamelyik Notting Hill-i pubban…
Így érkezünk tehát a részben igen jól dokumentált, a Test Évét követő évben rendezett London Marathonhoz. Mint írtam, ennek volt némi hírverése, és így talán az sem véletlen, hogy a rajtnál számos fotó készült Joe-ról, a korszak egyik ismert (rock)fotósa, Steve Rapport által, sőt, egy, vélhetően már a táv második felében készült kép is közmonitoron forog.
Ezen a versenyen egyébként már nagyjából 18 000-en indulhattak el a korábbi hétezerrel szemben, ha Önök közül valaki nálam türelmesebb, akkor a BBC egészen fantasztikus (és néhol fantasztikusan mókás) verseny közbeni interjúkkal tűzdelt (hogy hogyan juthat eszébe bárkinek jelmezben maratont futni, én tényleg el nem tudom képzelni), alig három órás közvetítésében megpróbálhatja kiszúrni emberünket.
Hogy egész pontosan mennyi idő alatt teljesítette J Strummer a London Marathont, nem igazán lehet tudni. A legtöbb forrás tényként kezeli azt a 4 óra 13 percet, ami azután kezdett terjedni, hogy az egy hónappal későbbi Smash Hits magazin szkennelt formában felkerült a netre, benne az alant balról látható cikkel, ami ezt az eredményt közli, valamint azt, Joe túl ki volt készülve ahhoz, hogy interjút lehessen vele készíteni. Ezt vehetjük akár készpénznek is, annak ellenére, hogy a Bravot sem a sporteredmények megbízható bemutatása miatt ismertük és szerettük. A jobb oldali, francia cikk az előzőnek némileg ellentmondva egy beszélgetésszerű dolgot “idéz” (a “doppingról”, valamint a főszponzorra utalva az áramvonalasra borotvált frizuráról), és a kategória 1423. helyét említi, idő nélkül (a fenti közvetítésben egyébként az hangzik el, hogy nagyjából 10 000-en értek be négy órán belül, ebbe persze minden kategóriát beleértve). A nem annyira régen, a hivatalos oldalon közzétett, meglehetősen gagyi eredménykeresőben viszont hiába írjuk be J Strummer, esetleg J Mellor nevét.
Mint mondtam, az eredmény egyáltalán nem számít. Jól látszik viszont, hogy a maratont futó punk legendája mennyire bekerült a köztudatba, már az előtt, hogy időről-időre felbukkanjon a 2010-es években az interneten: Gavin Edwards 2006-os, zenei mítoszok nyomába eredő könyvének, az Is Tiny Dancer Really Elton’s Little John?: Music’s Most Enduring Mysteries, Myths, and Rumors Revealednek már az első fejezetében cáfolnia kellett azt a közkeletű történetet, amely szerint Joe Strummer egy csirkejelmezben futott maratont. Edwards szintén három maratont említ, a második londoni futás eredménye nála 4 óra és 30 perc…
– – –
És itt a vége fuss el véle. Ezután nincs már nyoma annak, hogy Joe Strummer maratonon indult volna, bár a bemutatott hármat előszeretettel emlegette később is. Talán az szintén elmondható, hogy igazán frappánsan szőtték hozzá az érintettek a saját sztorijukat az eseményekhez. A saját “megfejtésem” szerint az első London Marathont látva a futáshoz újra kedvet kapva Joe a rá jellemző módon teljes energiával vetette magát ismét a futásba (miközben más egyéb területen sem lassított), ám a lendület 1983 második felétől, a Clash teljes széthullásának kezdetén, majd gyermeke születésekor aztán elfogyott. Ez a megoldás persze épp annyira lehet valódi, mint a 3:20-as maratoni idő. Számomra viszont nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, ami néha-néha talán engem is jellemzett. Még akkor is, ha most épp a térdem romjait kezelve írtam egy emberről, akit ötven évesen vitt el az a nagy szíve.
21097 