A múlt heti, félálomban írt bejegyzésem remekül példázza, milyen károkat okoz, ha túlgondolom ezt a futás dolgot. Nyilván mikor hirtelen felére csavarjuk vissza a terhelést, akkor az elvonási tünetek és a felszabadult idő együttvéve akár olyan következtetésekre is ragadtathatja az egyszeri amatőrt, amikkel kapcsolatban már a kiindulási pontnak sem lett volna szabad elgondolkodnia a gondolattá váláson. Szeretném ugyan megfejteni, milyen mozgatórugók működnek éppen (és tényleg az artikuláltak működnek-e), amik több (vagy máskor éppen) kevesebb energia befektetésére ösztökélnek, de nem hiszem, hogy ez menni fog. (Az ősidőkben is voltak ilyen próbálkozásaim, talán van olyan, aki emlékszik rá a maréknyi olvasótáborból. (Tényleg, 1fe, most nem néztek le a Balatonra valamelyik nap?) Ezek már akkor sem voltak teljességgel kielégítőek vagy ma tűnnek már kevésbé relevánsnak). Boldog lennék, ha Dave Speed tizedeshez hasonlóan odafuthatnék Silvius autója mellé, és minden megvilágosodna, ezzel szemben csak a baseline az, ami biztos: futni jó. Nem hiába nem hagytam abba az elmúlt tíz évben teljesen sosem. A Silvius által felsoroltak, és sok más pedig egy kibogozhatatlan, ráadásul folyamatosan változó elegyet alkot, amit kár lenne tovább analizálni.
Ennek ellenére még egy kicsit töprengtem a héten, miért jöttem annyira zavarba egyetlen szenvedésmentes és jelenkori önmagamhoz képest meglepően gyors futás után. Végül kénytelen voltam egy olyan hipotézist megfogalmazni, mely szerint nekem igazából (a versenynaptár, meg a sok csacsogás ellenére arról, hová megyek legközelebb) nincsenek valódi céljaim a futásban, már ha ezalatt szigorúan véve versenyek teljesítését, netalán konkrét idő alatt történő teljesítését, vagy akár csak egy durva edzéstervféleség végigcsinálást értjük. Ezek kellenek, de csak keretként, vagy ha úgy tetszik, kiváló ürügyek. Ürügyek arra, hogy az épp adott lehetőségeimhez mérten, és ami szintén fontos, teljesen kockázatmentesen (elvégre a futást nem lehet igazából elbaszni, és a mérce teljesen relatív, hiszen bármilyen eredmény lehet jó) minél közelebb kerüljek a maximális, a szervezetből kisajtolható teljesítményhez. És akkor elmondhatom, megtettem, amit adott helyzetben tudtam, így rend van a világomban.
Valószínűleg ez az, amiért egy nem másik dimenzióban zárt verseny kapcsán több kérdés merül fel bennem, mintha feladtam volna félúton (de ezért eshetnek szörnyen nehezemre a kifejezetten lassú hétköznapi futások is). Nem lehet véletlen, hogy általában csak a faszerdőben kanyargó rekortánon/ösvényeken vezethet számomra a királyok útja (a költői képhez egy szopóálarcos Zorrót még hozzáképzelhet az, aki elég bátor). A jól hangzó maximumra törekvésben ugyanakkor feszül egy komoly ellentmondás is. Talán Osvát Ernő írt valami olyasmit, hogy jó az, aki jobb akar lenni. Nos, én nem mindig akarok a futásban jobb lenni: néha igen (mint mostanában), máskor meg (mint akár a múlt héten épp egy kicsit) nem – csak kihajtani magam, tét nélkül. Osvát Ernő egész biztosan nem, de mások sokszor mondják, a futással ki lehet lépni a komfortzónából, de ez nálam, bármilyen furcsán hangzik is, a belépést jelenti a komfortzónába (vagy átlépést egy másikba).
Sose voltam egy túlzottan kompetitív szellem (nem emiatt sakkozom rémesen, viszont ennek egyik bizonyítékaként még rémesebben csak akkor kezdek el játszani, ha valamilyen véletlen folytán nyerésre állok). A Farsangi futás egy pillanatra felvillantotta azt, hogy másokkal összevethető eredményeket érhetek el. Természetesen sok hónapos, még inkább több éves távlatokról van szó, és noha addig egyhuzamban még sosem tartott a Silvius-hatás, de akkor is, a diszkomfort máris felütötte a fejét. De ha az ember valamibe sokat belerak, még több minden fog kijönni belőle, olykor nem várt mellékhatások is. A hét elején például érdekes beszélgetést folytattam egy falumbélivel ok és okozat témában, amellett próbálva szemmel láthatóan kevés sikerrel érvelni, hogy nem azért lát majdnem minden hajnalban futni, mert fogyni akarok, hanem azért fogytam, mert sokat akarok és tudok most futni. Oda kell tehát figyelnem, hogy benne maradjak az összes komfortzónámban. Csak néha változnak a körülmények és adaptálódni kell, ami nem megy mindig zökkenőmentesen, pedig Darwin szerint ugye ez a hosszú élet titka. Vagy inkább ahogy a költő írta sok száz éve, „próbálva áldás, kipróbáltan átok”? (Amúgy régi vágyam zenekart alapítani ‘komfortzóna’ néven. A gimiben is hamarabb volt mindenki zenekarának neve, mint bármi más. Sok bandának végül csak neve lett.)
Miután nagyjából öt évre előre kielemeztem a lélek hosszú, sötét, életközépi teadélutánját, az előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett mazochizmusom filozófiáját, most rá kellene térnem arra, hogyan is veszem majd kellően lazán a holnapi VTM-et, ami lássuk be, elég éles váltás. Szerencsére valós veszélynek nem nevezhető, hogy egy ezer szintes, közel 40 kilométeres verseny után azon lamentálok majd, miért nem sikerült rendesen rákefélni. Adok egy kicsi esélyt a hévnek az elragadásomra, a héten elég óvatosan bántam magammal megint csak, épp egy maraton távját alibiztem le mindössze, három részletben. Mivel teljesen nem szerettem volna elkényelmesedni, kedden egy kisebb vágtára adtam a fejem (az egyre inkább tájékoztató jellegű edzéstervemben sokszor szerepelt a “versenytempónál 10 százalékkal gyorsabban” kitétel, gondoltam így a végén a móka kedvéért akár ez is lehetne, csak közben rájöttem, nem tudom értelmezni, így inkább csak megnyomtam). A tavasz a 17-es szám jegyében fog telni, ezért a tizenhetedik ezren azt is kipróbáltam, megnyílt-e már a következő pálya, avagy aktiválható-e a negyedik sebességi fokozatom. Egyelőre olyan élmény mint Trabant kombival az autópályán kamiont előzni (Yes Fear), de a válasz egyértelműen igen.
Ennek örömére aztán a továbbiakban jól rápihentem a VTM-re (azért ma csináltam fokhagymás gomolyát, meg metszettem és tényleg elvetettem a borsót, keresztedzés gyanánt), ahol egyébként már voltam két évvel ezelőtt (most látom, az akkori beszámolóban is szerepel a komfortzóna szó, érdekes egybeesés). Sőt, egy annyira inspiráló félmaratoni versenyt futottam, hogy utána eldöntöttem: oda_fogok_baszni. Úgy tűnik, egy kicsit elhúzódik ez az odabaszás dolog, de még mindig lehet belőle valami…
21097 