Több iskola létezik arra, hogyan készüljünk fel egy embert próbáló megmérettetésre futóként. Ezek egyike sem bátorítja túlságosan azt a gyakorlatot, mely szerint a verseny előtti napon keljünk kora hajnalban és utazzunk lehetőleg 12 óránál többet. Hajlamos vagyok ugyan időről-időre kétséges kimenetelű innovatív megoldások kipróbálásra, de azt kivételesen még én sem gondoltam, ez a bolygó hollandi jótékony hatással lesz a teljesítményemre. Tiszta szerencse, hogy minden hétfőn hármat köpök kelet felé egy barna kavicsra, illetve a jelenlegi, túledzett-kipukkadt év végi “formámból” kifolyólag egyébként sem lehettek bármiféle elvárásaim egy maratoni távú terepversennyel kapcsolatban, így a rápihenés egyébként sem növelte volna érdemben az esélyeimet. A cél tehát ezek után nem lehetett más, mint épségben megérkezés a futam színhelyére, közepesen jól tápláltan és kellőképpen hidratáltan. Ez sikerült, kisebb bizonytalankodás után megtaláltam Paul házát is, aki egy népszerű internetes platform hathatós közreműködésével bérbe adta nekem a kisebbik földszinti szobáját két éjszakára, a térség turistaparadicsom jellegéhez mérten emberbarát összegért. (Végül nem készült videó, kárpótlásként szinte válogatás nélkül feltöltök egy csomó képet, csakis az Önök kedvéért.)
Kipakoltam, felbontottam a söröm, meg előkészítgettem ímmel-ámmal a cuccokat másnapra, közte a kötelezőket, de nem nagyon vitt a lélek a pontos lajstromozásra, fáradtan nem szeretem ezt csinálni. Nem azért zötykölődtem ennyit (részben kényszerből, részben költséghatékonysági megfontolásokból), hogy kizárjanak valaminek a hiánya miatt (bár másnap nem találkoztam razziával a verseny közben), vagy kifelejtsek valami nekem fontosat, így a futózsák véglegezését reggelre hagytam. A szervező Endurance Life messziről egy közepesen kisipari vállalkozásnak tűnt, akik jó érzékkel igyekeznek kihasználni azt, hogy egy szigetországnak definíció szerint is viszonylag sok partvidéke kell legyen, ahol lehet (Angliában, meg Walesben ráadásul egész sok helyen kifejezetten érdemes is) terepfutóversenyt rendezni. Versenystratégiát teljesen feleslegesnek tűnt összeállítani, nagyjából az volt a kérdés, hogy 25 és 35 kili között hol fog kiborulni a bili, és utána mennyire lesz lelkivilágom senyvedni. Az elején bármennyire akartam volna, nem nagyon lehetett spórolni sem, a szint és a hullámvasutazás döntő többsége oda lett belegyömöszölve, legalábbis ekkor még ezt gondoltam a szinttérkép alapján. A rajt a semmi közepén volt (ahová szerencsére elvitték busszal a versenyzőt, ha kérte, nyilván kértem, négy fontot a hülyének is), ahonnan el kellett futni délre a vízig, majd nyugatra indulva csináltunk egy nagyjából tíz mérföldes, béna fektetett nyolcas alakú hurkot, hogy aztán a rajthelynél újra felbukkanva a második kezdés után a tengerhez eljutva immár keletre fordulva meg se álljunk a célig, Swanage Beach csodás fövenyéig (az ultratávosok szerencsések voltak, ők az első hurkot, ami a legpazarabb része volt a pályának, kétszer csinálták, persze a járulékos szinttel együtt). Így festett mindez térképen, az ábra alsó része egyáltalán nem metrikus mértékegységekkel operál:
Egy hónapon belül másodjára álltam át a téli időszámításra, így reggel az előző napi megpróbáltatások ellenére viszonylag korán felébredtem, összerendeztem a cuccot, bekevertem az izót, megettem a muffint, belegyömöszöltem mindent a zsákba, majd beöltöztem. Elsőre a rövid-hosszú-rövid, réteges felsőruházat mellett döntöttem, esőt három különböző előrejelzés is leghamarabb délután egy-két órára ígért, ami a fél kilences rajtot szem előtt tartva minimálisan kecsegtetett azzal, hogy megúszom az égi áldást. Ugyanezen előrejelzéseknél egy pillanatra megakadt a szemem a környező napoknál jóval erősebb szélen, de úgy voltam vele, az a 60-70 km/h biztos csak a legerősebb széllökés hipotetikus értéke a legkitettebb szirt tetején.
Reggel hét előtt léptem ki az ajtón és kezdtem közelíteni a parkoló felé, ahonnan a buszok indultak és a rajtszámomat vehettem fel (helyieknek kipostázták a verseny előtt, az overseas runnernek nem járt ez a kiváltság/kockázat). Az utcán kihalt félhomály fogadott, csend csak azért nem, mert a helyi sirályok önkéntes dalárdája már lelkesen megkezdte aznap reggeli előadását. A main beach car parkba érve még épp láttam a fél órával korábban rajtoló ultrások buszait elindulni, hogy aztán gyorsan megtaláljam azt a kis asztalkát egy sövény mellett, ahol a magamfajta renitenseknek kiosztották a participant numbert. Nem volt túl barátságos idő, ezért viszonylag hamar elhelyezkedtem a buszon, és bambán néztem kifelé az ablakon.
A jövés-menésről átterelődtek a gondolataim arra, hogy mi a csudát is keresek én itt egyáltalán. Minimálisan sem keveredtem versenyhangulatba, ugyanakkor ez valahol egyáltalán nem volt baj, mivel az év végi kipukkanásnak hála hiba lett volna bármiféle kompetitív gondolatcsírát társítani a napi teendőhöz. Nem az volt a kérdés, lesz-e vidám taposás a szopórolleren, hanem az, mennyi. Szerencsére ezen a tájon még a félholtan támolygás is nagy élmény. Ünnepi hangulatban sem voltam, ez már némileg jobban aggasztott, elvégre, ha már a szó legszorosabb értelmében versenynek értelmetlen lett volna felfognom a rendezvényt, ajándéknak viszont nagyon is. Három éve az sem volt biztos, hogy futhatok általam értelmesnek tartott távokat valaha, most pedig két kihagyott és egy végigszaladgált év után újra terepmaraton (kellő nagyvonalúsággal tulajdonképpen ultra) rajtja felé tartottam, a világ egyik legszebb és legkülönlegesebb partvidékén. Sok mindent lehetne most írni, és lehetett volna akkor gondolni még, ám ennek a kirándulásnak valahol épp az lett a lényege, hogy mellőzzük a túlgondolást, arra ott van az év további 362 napja.
Mire tele lett a jármű és elindultunk, egyenesbe állítottam magam, nem volt azért nehéz a nagybetűs M.Ó.K.A.-faktorra rávezetnem a pillanatokra eltévelyedett gazdatestet. A busz egyre keskenyebb utakon tekergett a tipikus angol tájban (közben megcsodáltam a Corfe Castle-t, némi büszkeséggel, elvégre 14 évvel ezelőtt adományoztam pár fontot az állagmegóvásra, ami szemmel láthatóan magas minőségben lezajlott), majd elhaladtunk néhány hatalmas vörös lobogó mellett. Ezeket elég egyértelmű vészjelzésként helyezték el. Amikor az előbb azt írtam, a rajt a semmi közepén volt, akkor a semmi az az ország egyik legnagyobb, harci járműveknek fenntartott katonai lőterét jelentette. A track első fele lényegében végig ezen a gyakorlótéren kanyargott, ami csak bizonyos időközönként átjárható a civilek számára. Ez különösebben nem zavarta a benn sok helyen békésen legelésző birkákat és teheneket, de gyanítom, van valamilyen koordinációs mechanizmus arra, hogy lehetőleg ne keveredjenek a tűzvonalba. (Ettől még lelki szemeim előtt többször megjelent a nap folyamán a tehén, akit tüzérségi támadás és aknatelitalálat ért, de ez csak engem minősít.)
A Whiteways Viewpoint nevű hely parkolójánál szálltunk le a buszról, ahol két lépés után azt éreztem, rögtön átváltozom papírsárkánnyá és belerepülök a vakvilágba. Nem a szél ért váratlanul, hanem az az irgalmatlan erő és ellentmondást-nem-tűrés, amivel szinte megállás nélkül tombolt. Mire észbe kaptam, egy tockossal már le is ütötte a sapkát a fejemről, amit csak kisebb kerülőúttal tudtam visszaszerezni egy kerítés túloldaláról. A rajthelyig tartó rövid séta alatt radikálisan átértékeltem a napi divatot, és az indulásig hátralévő bő tíz perc nagy részét a hosszú réteg széldzsekire cserélésével töltöttem. Közben gondosan rá kellett állnom mindenre, amit a földre tettem, nehogy vándorútra induljon.
Nem volt túlcicomázva a rajt, egy teherautó volt csak ott a leadott cuccoknak. Némileg találomra odaálltunk a földútra, és egy pár mondatos eligazítás után neki is iramodtunk, mind a 141-en. Mire széthúzódott a mezőny, és felvettük a ritmust, beértünk Tynehambe, ami élő példa arra, nem csak víztározók kialakításakor ürítenek ki örökre falvakat parancsszóra, ez szintén megesik katonai gyakorlóterek és civilizált monarchiák esetében. A második világháború alatt “kérték” meg a lakosságot a távozásra, aztán a háború után kisajátították a területet és úgy maradt, jobbára romként, a mai napig látogatható mementó gyanánt. Ahogy Paul mondta, „nekik is kell valahol gyakorolni.” Mint házigazdámtól később megtudtam, nagyobb dzsemborik esetén rendesen libegnek náluk az ablakok, de néha előfordul, hogy nincs tévé, vagy telefon sem. A bemelegítő mászás a falu után még elég barátságos volt, és noha vártam, hogy kibukkanjunk a partnál, nem erőltettem túlságosan. Közben kisütött a nap, és ahogy a fény lassan végigvonult a sziklákon, úgy terült el a vigyor az én fejemen, hogy aztán ott is maradjon mintegy három órán keresztül. Megérkeztünk. Isten hozott a Jurassic Coaston!
Nem könnyű szavakat találni arra a látványra, ami itt várja a futót, ráadásul a technikázás (pompás, gazdagon sziklás ösvények) és a mászás kedvelői sem távoznak innen üres kézzel/nem gyötört lábbal. Azt gondolná az ember, ahol 0 és 200 méter között váltakozik a tengerszint feletti magasság (a track egyszer -9 métert említett, picit aggódtam, nehogy valami mélységi barlang-búvárkalandba fulladjon a futás), ott orbitális alpinista-kihívásokra azért nem kell számítani. Nos, a lehetetlentől szintén távol áll ezeket teljesen hanyagolni, sőt, végül a hivatalos .gpx-től eltérően 1000 méter szint helyett 1500 métert számolgatott össze a Garminom a célig. A szél természetesen tovább tombolt, az összébb húzott sapkát megint levitte a fejemről (ha nem akad fenn egy kerítésen, sosem kapom el többé, így inkább elcsomagoltam ezek után), néhol tempósabb haladás közben akár egy métert is arrébb sodort oldalra, egyszer pedig egy nagyobb lökés gyakorlatilag megállított lefelé száguldás közben, a nap folyamán ekkor kerültem legközelebb egy méretes boruláshoz. Arra azonban tényleg nincsenek szavak, amilyen látnivalók gyors egymásutánban következnek ezen a partszakaszon (vagyis szavak vannak, jelzőből lehet hamar kifogyni): Cow Corner, Arish Mell, Mupe Bay, Fossil Forest, Lulworth Cove, pedig ezekből egy-egy önmagában is pazar lenne. Szombat délelőtt lévén a futókon kívül turista kollégák szintén tömött sorokban vonultak ki, ennek köszönhetően egy helyi legendát, a Fridzsideres Embert ismerhettem meg.
Irgalmatlanul élveztem az egyébként elég kemény liftezést, magamhoz képest jól haladtam, bár lefelé sem lehetett ész nélkül csapatni túl sok helyen – volt, ahol semennyire, csak gólyalábazni a hegy oldalába vájt lépcsőkön. Ha bármiféle kritikával szeretnék élni az útvonal felé, az az lehet, hogy az ikonikus Durdle Doorig nem mentünk el, pedig már csak egy bő mérföldre lett volna az első ellenőrzőponttól (egyben fordítótól) West Lulworth-ben. Terepfutó beszámolók elmaradhatatlan része a frissítés, a terülj-terülj asztalkám kínálatának taglalása. Esetünkben volt minden, ami szokott lenni, annak ellenére, hogy a versenykiírás kitért arra, abrakot vigyen mindenki magának, a CP-ken elérhető asztal kiegészítésként szolgál mindössze. Akadt ott mandarin, banán (ebből egy csücsköt elmajszoltam), csoki, valami furcsa energiakocka (ezt nem mertem később sem megkóstolni), pár gél, illetve a későbbiekben valami puszedli-féle, meg chips is. Számomra kuriózum a víz ad libitum adagolhatósága volt, a kitett kannákból egy pedál nyomogatásával lehetett kiszivattyúzni a szükséges mennyiséget. Nem időztem sokat, haladtam tovább, visszafelé jobbára a fektetett nyolcas belső, szárazföldhöz közelebbi oldalán haladtunk, ami nem volt csúnyább, csak néhol csendesebb. A nyolcas hasánál, a közös szakaszon, ahol mindkét irányba elhaladtunk, jött szembe néhány ultrás, akik már a második körüket erőltették, szórakoztató volt az egyik huplin ahogy a szélben ők lefelé próbáltak vitorlázni, mi meg meglovagolni próbáltuk ugyanezeket az áramlatokat (még az ujjam is a kamera elé fújta a rohadék dokumentálás közben):
A rajthely felé közeledve a feltűnésmentes belső oldalt kihasználtam egy rövid pit-stopra a susnyásban (elfelejtettem, hogy az egyetlen szervezett, hivatalos WC Tynehamben hamarosan ismét útba esik, amúgy a pálya nagy részén egy óvatlan villantást tiszta időben még Bretagne-ban is látnak…), és megkönnyebbülve ereszkedtem le a szellemfaluba, a nap folyamán másodjára. Időközben megérkezett néhány turista, az egyik család diszkréten mutogatott a lábam felé, miközben sugdolództak, így miközben elvettem egy sütit, és megtöltöttem a kulacsom, rájöhettem, az a 30 méter szúrós bozót egy órával azelőtt véresre vakarta a bal sípcsontomat… 20 kilihez közeledve értem fel ismét a parthoz, ahol immár balra irányított a crew, hozzátéve, innentől már végig hátszél lesz (persze, persze). Jött két óvatos ezres, illetve meglepően hamar a harmadik CP, amin egy újabb puszedli felkapásával rohantam keresztül, de a pont után még megettem egy szeletet a saját készletből is. Jöhetett a kapaszkodás pálya elvileg legmagasabb pontjához (megközelítőleg 25k-nál), ami után én azt gondoltam, már csak örömfutás fog következni. Mondanom sem kell, ez a szakasz sem volt csúnya, még ha kevesebb is a „nevezetes” szikla.
Miután sokadjára kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé. Lassan három és fél órája rajtoltam el, kezdett csikorogni a gépezet, ami azért nem csoda, közelítettem az idei maximumokhoz, mind szintet, mind távot tekintve. Nem téptem magam, ebben egyebek mellett segített az a rengeteg kapu, amin ezen a részen át kellett magunkat hámozni. Mondjuk ez tulajdonképpen az egész pályára igaz, a kerítés és az azon lévő kapu tipikus angol tájtartozékok, ha 87 darabot nem nyitottam ki és csuktam be magam után, akkor egyet sem, plusz még vagy tucatnyin át kellett mászni. Meglassultam csöppet, így utolért Neil, aki látva a lelkesedésem megcsappanását elkezdett traktálni a nála lévő élénkítővel. Nagyon jól tudjuk, hogy főszabály szerint ilyen esetekben hogyan kell eljárni, de Koffein Kapitányként erre az egyre nem mondhattam nemet:
Cserébe megmérgeztem látványosan görcsölő futótársamat néhány sótablettával. A következő szakasz java részét diskurálással töltöttük, kiderült többek között, hogy a srác az előző hétvégét Pesten töltötte ivócimboráival, a negyvenedik születésnapját megünnepelendő… Valamennyire összekaptam magam, egész peckesen érkeztem be az utolsó előtti CP-hez, feltöltöttem a vízkészletet, ettem egy kis csokit, haladtam tovább. Felfelé. Na, remek, arról volt szó, hogy harminc után nem nagyon mozgunk ebbe az irányba. Azzal nyugtattam magam, ez csak a szükséges rossz a part újabb megközelítéséhez a kicsit laposabb és tengerszegény etap után. Valóban így lett, és odafenn a sziklaperemen (ahol tényleg karnyújtásnyira került ismét a víz, csak 50-60 méterrel a perem alatt) ha már nem is vigyorba hajló ábrázattal, de átváltottam kocogásba. Mintegy öt-hét perc múlva aztán vascső került a küllők közé.
A fenti két fotón látható, szintben annyira nem is vészes, V-alakú lépcsőház a szelet ugyan nem fogta ki a vitorlámból (…), ellenben teljesen leamortizált – a nem kifogott szél széttépte a vásznat. A fellépdelés után még átváltottam kocogásra, de pár száz méter után úgy döntöttem, akkor egyelőre a sietésről ennyit. 33k-ig tartott tehát a lendület, ami végül is nagyságrendileg az előzetes várakozásoknak felelt meg, bár jobb lett volna nem megtapasztalni a tank (…) kiürülését. Már csak azért sem, mert az ég megsejtett valamit, kisvártatva elkezdett csapkodni az eső, és a csepergés a célig már csak erősödött. Emlékeztetni kellett magam arra, hogy miért is vagyok itt, így legalább a pergő perceken egyáltalán nem húztam magam, meg úgy általában elmaradt a dráma, abból a minimál-készletből kellett főzni, ami lábnál volt. Mindenesetre a következő 70-80 perc alatt megtett bő 8 kili kevés olyan élményt hozott, amit automatikusan a plusz jel alá huzigálnék be egy nagyobb szortírozáskor, miközben az ilyen időszakok jellemformáló ereje kétség kívül számottevő. Egyre jobban esett az eső, a szél továbbra sem lankadt, a pálya nem volt ugyan szintes, de az apró fűrészfogaknak köszönhetően szinte nem akadt egyenes része (pár lépcsőzés jutott még, hála Istennek), vagy 25-en előztek meg ezalatt az idő alatt („on your right!”), ráadásul a gyomrom is vacakolt, a puszedli, a koffein-lövedék, a helyi víz, vagy bármi más nem tetszett neki. Egyébként boldog voltam. Néha, jobbára lefelé belefutottam, ami édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartson, ezért fél óra után megálltam visszaaggatni magamra a hosszú ujjú pulóvert. Ezen a részen a dokumentálás is lemaradt, elég fatalista hangulatban bandukoltam, felváltva kémlelve a tengert és a sziklákat a lábam előtt. Az utolsó CP-hez, az Anvil Point világítótoronyhoz közeledve lettem képes ismét valami futásszerűségre váltani. A ponton már nem vettem el semmit, feltett célom volt a vésztartalék gumicukrom felbontása a gyomorhelyzet kedvezőbbre fordulása miatt, de annyira elgémberedtek addigra a kezeim, hogy ez a művelet vagy két percig tartott, miközben a fényképezéssel kísérletezésről is lemondtam átmenetileg motorikus nehézségeim miatt. Viszont az utolsó bő két mérföldön haladtam megint, önfeledten gumicukrot majszolva, immár leginkább aszfalton, keresztül a városon. A Beach-en aztán még kivágtam valami hajráfélét, félhomályban, esőben, néhol bokáig homokban bukdácsolva…
A vége majdnem 44k, bő 1500 szint és 6:29:23 lett, amit nem fogok kitenni az ablakba, bár a középmezőny végére még nagyjából odafértem (102/141). Persze legkevésbé az idő és a helyezés volt most a fontos. A túlcicomázott évzáró méltóképpen betetőzte a visszatérő évet, megmutatta, térdfájás nélkül képes lehetek terepmaratonokra, elvégre napokkal a célba érés után is tünetmentes maradtam. A verseny maga nem csak a táj miatt marad emlékezetes, mindent számba véve enyhén szimbolikusan összekeveredett benne a futással eltöltött elmúlt 15 évemből rengeteg minden. A kezdetek a dupla Tauntonnal, a sérülés előtti általános agyatlanságom, a rutinból túlvállalt távok, kalkulált zombimóddal, a minimalistára hangolt egyhétvégés futókirándulások, de talán már egy másfél szinttel bölcsebb, újabb kori hozzáállás és versenymenedzselés szintén. Nem utolsó sorban három napig többé-kevésbé nyugtom volt a világtól, ami idén eddig ritkán adatott meg. A regenerációmat valószínűleg hetekre visszavetette ez a három nap, de akkor sem történik tragédia, ha idén már nem futok egy métert sem. Azért remélem, az ünnepek táján már fogok. És az sem kizárt, hogy jövőre is…
21097 
GGWP
KedvelésKedvelés
NT try
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: farkaskaland | 21097