Nem tudom, mit utálok jobban, a színpadiasságot, vagy azt, ha kimaradok belőle. Ez utóbbi természetesen nem fenyeget az évadzáró versenyemmel kapcsolatban, aminél gyomorforgatóbban teátrálisat nehezen tudnék jelen pillanatban elképzelni. Kezdjük mindjárt a helyszínnel, a dél-angliai Dorsettel. Túl sokszor írtam már le itt, de attól még igaz: legújabb kori futókarrierem (…) kezdetét részben ennek a térségnek köszönhetem. Mindössze 14 évvel ezelőtt konferencia-turistáskodtam arrafelé (fémvázas aljáról öltönyt elővarázsolni (majd fel is venni!) igazán eredeti bűvészmutatvány), és a hazafelé induláskor a buszból látott Taunton Marathon billentett át bennem végleg valamit. Másodsorban a majd 30 hónap kihagyás után végigfutott idei év, azaz a sokáig csak délibábként üldözött, sikeres újrakezdés valamilyen méltó befejezésért kiáltott. Mondhatni, ha már ezen sorok írásakor van Hálaadás napja, én így adok hálát az idei futótermésért. Harmadrészt, amikor megláttam ezt a terepversenyt, rögtön azt gondoltam, ó, igen, tenger, szint, sziklák (eső, hideg, orkánszerű szél…), Anglia világörökség részét képező kulisszái között, a Jurisich Parton. Mindezek tetejébe végül megkaptam az 500-as rajtszámot.
Eddig a pozitívumok. Ahogy az lenni szokott, a futam dátumának közeledtével elkezdtek gyülekezni a fellegek, ledőlt a díszlet egyik oldala, majd egy beintést követően elhúzta a csíkot a súgó is. Kezdődött azzal, hogy miután már nyáron mindent elintéztem és lefoglaltam, kitört a morális gigászok (magyar kormány vs Ryanair) nagyjából döntetlennel végződő purparléja, amiből végül én kerültem ki vesztesen. A Ryanair megszüntette a Budapest-Bournemouth járatát, ez az eredeti, gyakorlatilag nevetséges útiköltséget máris láthatóvá maszkírozta, és ami legalább ugyanilyen fájdalmas, 8-10 óra zötykölődéssel megrövidítette az egyébként is szűkös hasznos időt. (Furán hangzik, de nagyságrendileg annyi lett volna az eredeti utazás, mint amennyit egy Mecsek Trailért kell az Alföld közepéről bumlizni tömegközlekedéssel.) Nem ezért, de úgy döntöttem, többé nem fogok repülni futóverseny kedvéért. Meghátrálni most viszont nem akartam, túl erős volt a kísértés. Meg hát idén körülbelül ez a három nap a hagyományos értelemben vett összes nyaralásom. Óóóó, (angol) Riviéra! November végén!
Az utóbbi hetek fényében mégis a meghátrálás lett volna a jó megfejtés, elvégre nem számoltam azzal, hogy túledzem magam. Hazudhatnám azt, hogy biztos csendes Covid és az utóhatásai, de ez nem lenne igaz, és a helyzeten sem változtatna. Per pillanat elég távol vagyok attól, hogy üzembiztosan, tempósan és vidáman abszolváljak egy maraton hosszúságú terepversenyt (1000 méter szint nem olyan sok, de észre lehet venni, na). Hiába lassítottam le az utóbbi hetekben, piros betűs ünnepnap, amikor rövid időre a regeneráció hamar tovatűnő mikrojeleit veszem észre magamon. A “túl jól” sikerült visszatérő év átka. A hagyományos versenyzési stílusomat (aka “durr bele”) szem előtt tartva ez az állapot egyenes út valami szemrevaló katasztrófába, így egyelőre különböző önátverő show-szinopszisokkal trenírozom magam. Az egyik elképzelés szerint például először és utoljára videós beszámolót (is) fogok készíteni, hiszen ha végig filmezek, akkor hogyan is erőltethetném túl… (…). Majd kiderül. Addig is stay tuned, és olvasgassanak pompás ismertetőt a környékről:
21097 
Hajrá!
KedvelésKedvelik 1 személy