farkaskaland

Miután úgy döntöttem, vagyok annyira egészséges, illetve a szervezetemben mindenféle összetevők, vitaminok, ionok, akármik elérték azt a szintet, hogy ne csak tojáshéjakon fussak, tulajdonképpen nem tehettem mást, mint az első „alapozó” hét végére be is neveztem rögtön egy futóversenyre. Ennek nyilvánvalóan semmi értelme nincsen, viszont ha a dorseti nyaralást és parti kocogást/sétafikálást nem számítjuk, tavaly szeptemberben versenyeztem utoljára. Október közepe óta csak óvatoskodtam, meg szerencsétlenkedtem, vagy éppen találgattam, már megint mi a fene miatt nem tudok futni. Olyan volt az egész, mintha hosszú időre bezártak volna egy sötét alagsorba, majd egy rövid időre kiengedtek, de amikor már a szemem megszokta a fényt, megint bedobtak a személyes börtönöm mélyére, ráadásul merő jóindulatból a tök sötétben időközben átrendezték a bútorokat odalenn.

Szóval egyszerűen muszáj volt egy, a visszarázódást elősegítő versenyt gutaütésszerűen beiktatni a programba az újabb szabadulás örömére, és ha már a narancssárga lámpa citromsárgás-világoszöldbe váltott át, a Farkasordító pedig szerencsére közel is van, meg Törzsolvasónk Karesz is csupa jót mondott róla (“kurva hideg volt“), ráadásul ugye éppen a következő hétvégére esett. Még a nevezés előtt ráírtam Katira, mondván ha nagyjából 20 percre lakik a versenytől, és 25 év után tavaly Szadán kiderült, hogy középkorunkra a futás lett a hobbink, akár csatlakozhatna is. Így is történt, kivételesen tehát remek társaságban közelítettem a rajthoz, egy idő után nem tömegközlekedéssel (az ezúton is köszönt fuvar a vasárnapi, falusi buszközlekedés közismerten rigolyás természetéhez történő alkalmazkodás szükségességének terhét szintén levette a vállamról). Odafelé először rácsodálkoztunk a hétvégén reggel elég laza közlekedési morálra a “szerpentinen”, majd Úrihoz közel érve arra, hogy tulajdonképpen már a versenypályán kanyargunk. Ami igen dombos. Tősgyökeres alföldiként hajlamos vagyok a Tápió vidékére úgy tekinteni, mint ami még a Nagy Laposhoz tartozik, de valójában ez már néhol legalább annyira Gödöllői-dombság, sőt, inkább az. 2013-ban, amikor a Tápiómenti Maratonon hullámvasutaztam a tájékon, lett volna bő négy és fél órám ezt memorizálni, de mégsem sikerült (vagy már kezdek demens lenni). Pedig akkor konkrétan futottam Úriban, bár civilben (milyen jó, hogy vissza lehet keresni az archívumban…):

(A képen az egyenetlen felszín mellett még látható két, a tempótól elmosódott sporttárs hamarosan utolért, és azután majdnem három órán keresztül mi alkottuk a mezőny végét, a mentővel és egy, a 80-as évek legjobb zenéitől hangos polgárőr terepjáróval egyetemben.)

Itt kezdett derengeni, hogy hiába terveztem én egy közepesen óvatos, fokozó hosszúfutást aznapra, viszonylag kevés az esély ennek a megvalósítására egy olyan pályán, amiben alig akad 200 méter sík szakasz. Ennyit a gondos tervezésről. Elég korán a tetthelyre értünk, ahol temérdek parkolóhely mellett már visszafogott nyüzsgést találtunk. Kész volt a rajt/célkapu, szólt a zene, fel lehetett venni már a rajtszámokat (elég nagyvonalúan és jószívűen, Kati elkérhette magának a 001-est), és a megszokott cipő és gélárusok helyett valódi édességes pakolt ki (nem tudom, végül a vattacukor készítő berendezést beüzemelték-e), a művelődési házban pedig lehetett melegedni csöppet, mert hát még alakult az ideális futóidő. Sikerült kellemesen elütni az időt a rajtig, időközben megtelt a tér, száz fölötti futó gyűlt össze a két távra (jövőre lesz “parkrun” is), nekem meg még át kellett vedlenem hétköznapi szuperhőssé, közel fél év után.

Ímmel-ámmal bemelegítettem, de közben azon tipródtam, milyen stratégiával kellene nekifogni. A kihagyott majd két hónap, meg az azóta eltelt pilinckázás okán megjósolhatatlan volt, mit bírok, de valamennyire végre futni akartam, aggodalom nélkül, leszarva mindent. Ebben a hangulatban iramodtunk neki a pályának, ami nem volt bonyolult, a félmaraton egy T alakot formázott: kifutottunk délre a faluból öt kilit a kereszteződéshez, ahol a 10k mezőny fordult, mi pedig elkanyarodtunk Felsőfarkasd felé. Ott egy buszfordulóban hátraarcot végezve visszajutottunk az első fordítóhoz, onnan továbbmenve előbb még benéztünk Gombára, itt a változatosság kedvéért egy buszfordulóban 180 fokot igazítva magunkon megint csak vissza, utána már tényleg irány újra Úri. Szintben igazából egyáltalán nem volt annyira vészes (250 méter körül), ám valóban folyamatos volt a hullámzás.

Tök olyan, mint a Mátra, csak az intervallum/amplitúdó szerencsére jóval szűkebb 🙂

A taktikámból végül annyi maradt, hogy megpróbálok folyamatosan gyorsulni, amennyire a domborzat persze ezt engedi, inkább csak nagyságrendileg. Felvettem egy, az eredetileg tervezettnél természetesen gyorsabb kezdő utazósebességet, és mire kiértünk a faluból, egy vigyort szintén az arcomra. Sütött a nap, futóversenyen voltam, aminek a pályája noha aszfaltos, van benne kis szint és sok látvány, ráadásul úgy tűnt, a szervezetem sem tiltakozik a történések ellen. Tényleg nem kell több a boldogsághoz. Irtózatosan jól esett, szinte észre se vettem, úgy elhussant az első ötös (azért egyszer egy, a szokásosnál meredekebb részen belém hasított, hogy itt a végén felfelé kell majd jönni), közben azon gondolkoztam, honnan ismerős a lejárat a horgásztóhoz. Az első kitérő nagyjából felénél tartottam, mikor eljött az igazság pillanata, ha már versenyen vagyok, megszámolhattam a szemben érkezőket. Az első két (három) srác kényelmetlenül korán érkezett, mindennek a tetejében messziről látszott, hogy egyikőjük sem magát leamortizálni érkezett ide. Gyors fejszámolás alapján bőven 1:30-on belüli időt saccoltam nekik, és valóban (elég ritka azért felénk, hogy egy 50 főnél kisebb mezőnyben 1:30-on masszívan belül kell lenni a dobogóhoz). Felsőfarkasdon aztán rájöttem, honnan volt ismerős a korábbi lejárat: tavaly futottam ugyanitt, amikor a Mackó túra hosszú távjának bő kétharmadát kocogtam le a rehabom egyik utolsó stációjaként.

Jól haladtam, a vidámság töretlenül kitartott, mint ahogy az izo a termoszomban (végül egy szem aszalt barack kivételével távol maradtam a frissítésektől, ami elérhető volt minden fordítóban). A táv feléhez közeledve óvatosan emeltem a fordulatszámot, így a T első szárán visszafelé előztem párat, ahogy a mezőny kezdett igencsak szétszakadozni. A T másik ágán, Gombára befelé (majd persze kifelé) volt egy nagyon hosszú, másfél kilis, belátható egyenes, egyfajta plató, ami nyújtott egy kis megnyugvást a liftezésben. Visszafelé, úgy 16 kilinél éreztem először némi diszkomfortot, de az egyenes végére, ahol elköszöntem a polgárőröktől és megköszöntem a munkájukat, összekaptam magam. Meggyőztem magam arról, hogy már csak bő 20 perc, amiben ráadásul lesznek frankó lefelék, ahol lehet majd csapatni, kár lenne túlságosan szenvedni. Így fordultam Úri felé, a meglehetősen hosszú “célegyenesbe”, miközben gyakorlatilag légüres térbe kerültem. A mezőny eleje durván lehagyott, a 4-5 perccel előttem nem volt más, mint a női harmadik helyezett, akit a már korábban kinézett, immár felfelén értem be és hazudtam azt neki, hogy ez után már nincs emelkedő (ha az “érdemi” szót hozzátesszük, valójában nem füllentettem). Mögöttem hasonló volt a helyzet, az utolsó ezrek döntő többségében a rajtam lévő rajtszámon kívül nem sok emlékeztetett arra, tömegeseményen vagyok. Úriba beérve még az is átfutott az agyamon, nehogy eltévedjek a vasárnap dél körüli kihaltságban, ez szerencsére nem sikerült. Elfáradtam, de még egy emberesebb hajrá belefért, sajnos másodpercekkel lekéstem a félmaraton eredményhirdetését, így nem tudtam belebombázni a dobogóképekbe…

Felhőtlen boldogság (Forrás: Farkasordító facebook)

Mit mondhatnék összegzésnek? Mintha újjászülettem volna, rettenetesen jól esett az egész verseny (ami hibátlan, mind a pálya, mind a szervezés, az én ízlésemnek mindenképpen), ráadásul nem haltam meg a végére, miközben az előzményekhez képest egész formás idő pottyant ki a nagy örömködésből (1:49:02, 14/46 abszolútban). Zsíroskenyereztünk, teáztunk még egy sort, bevásároltunk gyermekkorunk édességeiből (az igazán bennfentesek kedvéért: volt “űrhajós” nyalóka, bár azt valamiért nem vettünk…), illetve beszéltem pár szót a győztes fiatalemberrel (elmondása szerint középtávon 1:15, hosszú távon 1:10 alá akar bemenni, ez megmagyaráz sok mindent), majd elégedetten hazamentünk. Jövőre ugyanitt.