Légy fegyelmezett!

“Zsíros kezét a hajába törli,
Tudja, hogy repülni nagyon nehéz.”

Ha az eredeti terveim szerint még tegnap este megírom ezt a bejegyzést, egész biztos az lett volna a végkifejlete, hogy most egy darabig nem fogok írni egyáltalán. Ez persze még így is megtörténhet, másrészt viszont tudjuk, ha valamire azt írom, biztos nem, arra mérget lehet venni. Hogy ebből aztán egész pontosan mi következik, azt nem tudom. Ma viszont eltöltöttem egy kellemes délutánt a gyümölcsösben a sarjhajtások irtásával, meg metszéssel, így többé-kevésbé összeszedtem magam. Elég komoly hullámvasút volt ez a hét.

Alapvetően nem sokat változott az életvitelem az elmúlt hetekben, és mivel “rejtőzködő exhibicionistaként” nem feltétlenül igénylem a felfokozott figyelmet, ez egyáltalán nem baj. Mégis, egy kicsit nyomasztó a dolog, kiváltképp mert a szűkebb családom gyakorlatilag kivétel nélkül veszélyeztetett, nem feltétlenül én akarnám megfertőzni őket. A kezem már teljesen tönkrement a sok kézmosástól. Másrészt tényleg lenyűgöz, ahogy mindenki kenyeret süt meg hasonló dolgokkal múlatja az idejét (már az orvosokon, nővéreken, sofőrökön, eladókon és azokon kívül, akiknek be kell járniuk dolgozni), de én még mindig nem értem el arra a pontra, amikor belekezdhetnék egyáltalán olyasmikbe, amiket régóta halogatok (és ez nem panasz, amiket most csinálok, azokat vagy én választottam, vagy nem ugrottam el előlük időben). Dolgozom, szokás szerint, a maradék szabadidőmben meg kinn vagyok a kertben, mert mellékesen itt a tavasz, akad bőven mit csinálni, ha nem akarja az ember, hogy minden a fejére nőjön. Oltári szerencse ilyenkor egy kertes ház, lássuk be.

Ami közrejátszott még a világvége hangulat (…) kulminálásában, az a túlságosan sok olvasás. Lassan ki kell alakítanom egy új tájékozódási protokollt, mert a mostanival túl sok szar érkezik be a lényegi információk mellett. Két hete írtam arról, ezekben az időkben ki fog élesedni a fókusz, egész egyértelműen meg fog mutatkozni az emberek igazi énje, de ami történt, arra még én sem számítottam. Fura látni, ahogy az egyik szuperhatalom elnökének most kell megtanulnia, hogyan is kell ezt az elnökösdit csinálni, amikor tényleg számít, és nem csak azokat a rétegeket pingelni, akik ránk szavaznak. A brazil elnök sem megy a szomszédba egy kis jófejségért, szerinte némi elhullás természetes, haladjunk kérem dolgozni, nincs itt semmi látnivaló. Az ilyesmiről mindig a Kék villám című filmklasszikus jut eszembe, amikor a főhős, Frank Murphy egy hasonló érvelésnél rámutat a gondolatmenetben rejlő ellentmondásra (“One civilian dead for every ten terrorists. That’s an acceptable ratio.” “Unless you’re one of the civilians!”). Szívesen megnézném, amikor azt mondják az Elnök úrnak: az ország egyetlen halottal megúszhatja az egész járvány-mizériát, de az a halott Ön lenne. Valamiért azt gondolom, nem az a hipotetikus válasz, ó, hát rendben, hamvasztást kérek.

Ez sosem volt egy politikai blog, így még csak Európába sem érkezünk meg további, kiragadott példákkal, döntse el mindenki maga, az történik-e, ami szükséges és elégséges. A hétköznapokban látni mindent, és mindennek az ellenkezőjét is, sokszorosra erősítve. Igazi katasztrófamámor uralkodik, görbék, hírek, álhírek, tanácsok, parancsok, megmondások, schadenfreude és (szerencsére) humor. Nem részletezem, hiszen az élmény mindenki számára hasonló. Ami talán érdekesebb (ha már ez az én blogom) az az, mit üzen ez nekem, rólam. Ha mindenki más sokkal inkább önmaga a mostani helyzetben, akkor a szituáció ugyanígy beszédes saját magunkkal kapcsolatban is. Az biztos, de ez nem újdonság a 21097 követőinek (vagyis annak a 6-8 ismerősömnek és barátomnak), hogy kevés áll távol tőlem jobban, mint az, hogy megmondjam másnak, mit csináljon. Futni, frissíteni, nyújtani nem innen fog megtanulni senki, térdet tönkretenni esetleg, de azt meg miért akarná megtanulni bárki… Ezt a jó szokásom valószínűleg sikerült felerősítenem, már csak azért is, mert szerintem a megmondás a megszokottnál kevésbé hatékony felfokozott hangulatban. Érzelmileg vagy akár anyagilag is elbizonytalanodott emberek nem arról híresek, hogy szeretik, ha elmagyarázzák nekik (kioktatják őket). Kíváncsi vagyok például, az a vegan ismerősöm, aki most (némi logikai bukfenccel) naponta többször jelenti ki, hogy senkinek sincs morális alapja húst enni, most hogy a vadállat(evőkről) átterjedt a vírus, hány embert térít meg ezekben a hetekben. Illetve az ilyen, és a hasonló üzenetek mennyire énüzenetek valójában.

Az is egyre nyilvánvalóbb, ahogy öregszem, egyre magamnak valóbb leszek, bár ez nem feltétlenül jó, sőt. Talán ez egy jó alkalom annak felismerésére, mennyire nem. Szóval ülök itthon és leginkább dolgozom, vagy a gép előtt (tulajdonképpen szörnyen szerencsés vagyok, mert továbbra is minden munkám elvégezhető), vagy a kertben, néha megosztok valami vicceset, vagy valamit, ami a helyzet (illetve inkább a jövőbeni következmények) kezeléséről szól, nem invazív és informatívnak gondolom. Nem túl izgi a személyiségem, ha ezt élesítette ki a járvány. Mostly harmless. Ezen kívül még egyvalamit tűztem ki, minden hétköznap próbálok segíteni valakinek, vagy adománnyal, vagy rendeléssel/vásárlással, de ezt a tény rögzítésén túl végképp nem szeretném nagy dobra verni (ha már van folyamatosan munkám, így ezeknél hasznosabb dolgokat nem nagyon tudok (?) felvállalni). Gondolom, vagy inkább remélem, aki teheti, ezt teszi. A helyzet azért nagyon éles és zavarba ejtő, mert az emberiség összességében nincs hozzászokva az olyan választási lehetőségekhez, amikor a nagyon rossz és a nagyon rossz szerepel mindössze opcióként, a jó döntés pedig maximum a kettő legkevésbé fájó kombinációját jelenti.

Elkalandoztam, de még inkább szándékosan kerültem a futással kapcsolatos dolgokat, pedighát. Ez nyilván nem véletlen, hiszen elvileg még lehet futni, és tudok olyan dűlőutakat választani, ahol nem találkozom kutyasétáltató emberekkel. (Ezek az emberek legtöbbször olyan, meglepett ábrázatú kutyákat húznak maguk után, akik jó eséllyel életükben nem sétáltak még ennyit összesen pórázon.) A visszatérés továbbra sem halad zökkenőmentesen, és akkor óvatosan fogalmaztam. Múlt hétvégén kihagytam a harmadik etapot, de az eheti három alkalom is azt az üzenetet küldte a térdeimen keresztül: eszedbe ne jusson bármilyen formában emelni az intenzitáson. Noha ez az intenzitás egyáltalán nem felfokozott, nézzük csak meg az egyik eheti favágást:

Jelenleg ez a jojózás arra jó, hogy a futás illúzióját nyújtsa valamennyire, elvégre vannak részek, amikor mégsem sétálok. Ezek a kellemes részek nagyjából feleannyi ideig tartanak, mint a lassabbak, de értékelni kell az ilyen apró örömöket a nehéz időkben. Mentálhigiéné. Azt mondják. Fura éppen most küzdeni ezzel, amikor annyira jelentéktelennek tűnik az egész. Továbbra is motivált vagyok, az életnek mennie kell tovább, de most épp megint nem látom azt, hogy valamikor lesz, lehet belőlem hosszútávfutó (és nem csak azért, mert az élet nem lesz már olyan mint eddig). Természetesen tippek és trükkök garmadáját lehet még bevetni majd az ügy érdekében. Például rá kellett jöjjek (miután hozzászoktam az újabb paramétereimhez), még mindig döbbenetesen dagadt vagyok, az elvesztegetett kilók ellenére. Igazából el sem tudom képzelni, hogyan bírták eddig az ízületeim, főleg a tavalyi évet (bár végül épp az tette be a kaput(t)). Vannak még csodák. Lehetnek is.

Tanulság? Üzenet? Az nincs. Menni kell tovább. Embernek maradni.