“Lószart kent rá az se használt“
Ha annyiszor húsz forintom lenne, ahányszor a húsvét kapcsán a feltámadás különös aktualitásáról olvastam a jelen helyzetben, nos, akkor lenne vagy száz forintom, ami még mindig nem túl sok, mégis jelzi, hogy rektoroktól kamarai elnökökig mennyire egy rugóra jár mindenki agya (vagy mennyire kézenfekvő ez a párhuzam, netalán mennyi kreativitás szorult mindenkibe a karanténban). Elgondolkoztam, hogyan tudnám belekeverni ezt a főnix-témát a mostanában történtek leírásába, és sikerült is a rám jellemző, enyhe csavarral létrejövő megoldást megtalálni, elvégre ha már a költészet napja van, “Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén“.
A héten arra jutottam, a privát feltámadásomat valószínűleg futás nélkül kell majd megejtenem, kerüljön erre sor bármikor. Ez így elsőre elég keményen hangzik, de a térdeim is meglehetősen markánsan mutatják meg, mi az az egyetlen dolog, amit ki nem állhatnak. Ez pedig a futás. Lehet osztani-sorozni, ötölni-hatolni, de ha valami egy héten kétszer vagy háromszor három kilit nem bír ki fájdalom nélkül, az nem fog varázsütésre alkalmassá válni maratonokra, terepultrákra. Hogy Pilinszky Költeményét (bár nem vagyok rá méltó), parafrazáljam, degeneratív elváltozás a degeneratív elváltozás. Valószínűleg igaza volt a reumatológusnak, amikor azt mondta, lehet majd még ezzel futni (tényleg lehet), de félmaratonokról, meg ilyesmikről ne álmodjak (tényleg nem érdemes).
A felelős magatartás tehát valószínűleg az lesz, ha a social distancing heveny gyakorlásától felbuzdulva távol tartom magam a futástól. Nem lesz egyszerű, elvégre azon kevés dolgok egyike, amit szeretek és igen sok örömet is okozott nekem. De egy pont után felesleges illúziókba ringatni magamat. Őszintén szólva ahhoz, hogy hetente egy-két alkalommal 3-7 kilométert bohóckodjak, esetleg nagy ritkán elmenjek egy maximum 10k-s versenyre, nincs túl sok kedvem. Csak belesajdulna a szívem, elvégre imádok futni, folyamatosan takaréklángon csinálni valamit, amit ennyire szeret az ember, nem annyira jó. Nyilván ennél sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna velem (például nem a futásból élek), és ennyinek is örülhetnék, de mindennek a tetejében az egész “futókarrierem” az ilyen pilinckázás ellenkezőjéről szólt. Mindig valami lehetetlen helyzetbe próbáltam hozni magam (sokszor zajos sikerrel), aminek viszont alapfeltétele a lehetetlen helyzet kontextusának felmerülhetőségéig eljutni. Erre a hozzáállásra egyébként ezen a héten elég erősen emlékeztetett egy irgalmatlanul hosszú versenybeszámoló (nem is olvastam még végig) szerzője, aki majdhogynem szó szerint azt írta le legfőbb motivációként, mint amit nem annyira régen én is megfogalmaztam magamnak itt, némileg retrospektíve. Nem túl komplikált belátni, ez a hozzáállás az üvegtérdeimmel nem fenntartható többé. A “biztonságos”, ritka, apró, óvatos hétköznapi futások, majd kalandmentes rövid versenyek nem az én világom. K2 egész egyszerűen nem erre szegődött. Tavaly, a Vadrózsa 50-en volt az az érzésem, hogy minden túl tervszerűen ment. (A nyolcórás időm nem valami fényes, de a tempó és a helyezés igazából sosem motivált túlságosan, és ha a 25 kiló felesleget leszámoljuk, szerintem még elég versenyképes is lettem volna. Picit azért fáj, hogy az már sosem fog kiderülni, mennyire. Egyetlen ötszáz méteres szakaszon valamennyire a lovak közé dobtam a gyeplőt bő másfél hete, a telóm szerint 4:40 lett az szakasz, pedig csak erős közepes volt az etap, nem mertem valóban “futni”. Vicces.) Most az ilyen tervszerűség beláthatatlan távolságokba került, azt pedig kevéssé vonzó kaland figyelni, 20 vagy 30 perc után kezd el fájni, vagy ha nem, akkor utána ki kell-e hagyni az egész hetet, mire a másnap reggel tapasztaltak enyhülnek, vagy csak pár napot.
Ez van tehát, vagyis a csodák teljes hiánya. Annyira egyértelműen csak a futástól kezdenek szarakodni az ízületeim, hogy felesleges áltatnom magam. Pedig egyébként nem bánok velük kesztyűs kézzel, mivel a távlét ellenére meghökkentően sokat dolgozom és ülök a gép előtt, a változatosság öröméért és a kijárási korlátozás hatásait enyhítendő, a kertben is igyekszem a lehető legtöbb dolgot elvégezni. Nagyapám gyümölcsöse például egész szépen alakul, pedig leginkább egy őserdőhöz hasonlított, mikor egy fűrész és egy ágvágó társaságával belevetettem magam két hete (Straight Outta Dzsumbuj). Említettem, ezek a (leginkább core-)gyakorlatok szolgálnak majd keresztedzésként a mostani időszakban, heti 2-3 alkalommal. Mivel ma már nem fértem az ágaktól, ezért több órás munkával egy helyre hordtam a nyesedéket (sarjhajtások, letört-leszáradt ágak, ilyesmik), és összeálltam egy képpé a kis Tüskeváram előtt (közel két méter magas, legalább ugyanannyi széles és vagy hat méter hosszú most, pedig alig tartok a felén túl a takarításnak…), negyedosztályú horrorfilmekbe illő eszközeimmel. Az jutott eszembe, vajon az Instagramon az amatőr kertészeknek mekkora közössége lehet, és van-e olyan aktív mint a futóké? Vajon vannak-e ott is vannak szponzorok? Utána kellene néznem, elvégre az ágvágó üzletágban az ilyesmi kifejezetten jól mutathat (ami a kupac két végén virágzik, azt is letaroltam, nem (csak) azért, mert egy együgyű barbár vagyok, hanem mert bármennyire is kedvelem a meggyet, azt nem dupla gabonasortávra kell vetni, mint amilyen sűrűn fölöttébb durva és antiszociális beavatkozásom előtt lopták egymástól a fényt):
Az előbb azt írtam, kicsit fáj, amiért nem derül ki sosem, normális testalkattal vajon (nagyjából) mennyire lettem volna (futó)versenyképes. Van még egy ilyen becsípődésem, ami értelemszerűen már szintén nem fog megtörténni (nem mintha valaha lett volna rá esélyem, elnézve azt a tudatos brandépítést, amit az elmúlt bő tíz évben végrehajtottam), bár talán jobb is, mert nem a legszebb oldalamat mutatja, már ha feltételezzük, hogy volt olyan egyáltalán valaha. A lelkem mélyén mindig vártam, egyszer valaki megkeres engem (K2-t), mint futót, a támogatás/szponzoráció szándékával. Nem az ajándék termékek, vagy bármilyen haszon reményében, nem, nem. Tiszta szívből szerettem volna kikacagni és elhajtani ezt a bátor jelentkezőt. Ennek a vidám pillanatnak az esélye az egy a 987 654-hezről gyakorlatilag nullára csökkent. Micsoda változás. (Egyszer egyébként egy cégtulaj barátom tartott nekem fejtágítót a marketingről, de ott abbamaradt a társalgás, mikor mondtam neki, a palástomon nettó hat és fél millió a hirdetés négyzetmétere.)
Nem mondom, hogy ez az elhatározás egyben a blog azonnali végét jelenti, biztosan elagonizálok még egy darabig, és jó eséllyel lesz még olyan mániás (vagy épp depressziós) szakasza is az életemnek, amikor bebeszélem magamnak, időközben visszanőtt a porc a térdembe. Ekkor neki fogok buzdulni ismét, hogy Önök ugyanolyan jót nevethessenek a borítékolható kudarcon, mint én kacagtam volna gyanútlan szponzorjelöltömön. Nem tudom, mit hoz az idei év még versenyek tekintetében, van júliusra még két nevezésem, remélhetőleg sor kerül mindkettőre, mert addigra rendeződik valamelyest a helyzet, még ha nem is feltétlenül ebbe az irányba mutatnak most a dolgok. Egy tízest búcsúzóul csak kibírok, a Tönkölős Challenge pedig PNDTT-s rendezvény, bár azt nem gondoltam, hogy mire lesz csapatmezem, addigra maximum kabalaállat lehetek egy terepfutó egyesületben… (a Loch Ness esélytelen, sétálgatni biztos nem megyek, még ha lesz is verseny).
Zárásként fogadjanak el egy kis olvasnivalót Koffein Kapitány Karantén Könyvtárából:
21097 
Szomorúság.
KedvelésKedvelés
Kinda.
KedvelésKedvelés