Egy hete ott hagytuk abba legújabb kori szenvedéstörténetem fonalának gombolyítását, hogy druszámhoz, az Utas és Holdvilág hőséhez hasonlóan élni fogok, hiszen “akkor még mindíg történhetik valami”. Az elhatározás komolyságát mindenképpen jelzi a csütörtöki úszás ténye, főleg mert aznapra már igen hűvös lett. Még most sem nagyon hiszem el, hogy felkelek negyed négykor, mert így már nyitásra az uszodában (egyelőre a Kispesti Uszoda nyert, mert útba esik) vagyok. Egy hónapja ez a forgatókönyv teljességgel szürreális lett volna, de változnak az idők (csak tudnám, miért erre, bár Vonneguttal szólva kérdezhetnénk, miért pont másfelé).
Másodjára már tudtam, mire számítsak, nem is voltam annyira elveszve mint először (mondjuk ha annál elveszettebb vagyok, akkor már búvárfelszerelés kellett volna), a hétszáz métert felkerekítettem ezerre, és próbáltam lendületesebben haladni. Mivel már egyáltalán nem sajgott a térdem, megmaradtam mégis a mellúszásnál, azzal a kikötéssel, a végén mindig technikázom egy kicsit, és próbálom összerakni a gyorsot, aztán ha már majd elfogadható lesz, akkor azt használom, legalább felerészben. Az elmúlt hét egyébként két nagy tanulsággal is szolgált: 1. Sokkal többen szenvednek a térdükkel, mint azt elsőre gondolnám, legalábbis nagyon sokan azok közül, akiknek említettem a gondjaim, elég erősen megkontráztak. 2. A gyorsúszás olyan dolog, ami a (kényszerű) hobbiúszók jelentős részének sem megy annyira, legalábbis ismerőseim uszodába járó része, valamint az uszoda előcsarnokában elkapott néhány mondatfoszlány erről tudósított. Ettől még nem jó egyik csoportba sem tartozni, és nem nagyon vigasztal a tudat, hogy másnak is fogyóeszköz az ominózus ízület, sem az, más szintén fuldoklik egy bizonyos úszásnem közben (bár azt mondják, a nyomor szereti a társaságot). Remélhetőleg előbb-utóbb kikecmergek legalább az egyikből, de inkább mindkettőből.
Múlt szerda magasságában történt egyébként az első, ám remélhetőleg nem utolsó pozitív fejlemény a sérülést illetően: sokszor órákra elfelejtettem a térdem, ami a gyakorlatban a fájdalom eltűnését jelentette a hétköznapi terhelés közben, bár a térdgumi miatt azért sűrűbben belém hasított a léte a szükségesnél. Úgy tűnt, a tíznapos gyulladáscsökkentő kúra végére valóban elmúlik a gyulladás, az említett második úszás után este magabiztosan vonultam el a dokihoz, a korábban általa utolsónak prognosztizált kezelésre. Miután az úszás és a térdgumi mellett elújságoltam neki a fájdalom gyakorlatilag teljes hiányát, kivételesen elmaradtak az apokaliptikus monológok, aminek azért tudtam örülni. Aztán a lézeres simogatás végén elkezdte kérdezgetni, mikor jövök akkor a következőre. Kicsit zavartan (emlékezve a legutóbbi “még egyre” fordulatára) megkérdeztem, mennyire lenne még szükség, aztán a “még egyre biztosan” válaszra aztán mondtam neki, hogy ne haragudjon, de mivel semmi fájdalmat nem érzek, amit csinál, az pedig alapvetően fájdalom- és gyulladáscsökkentés, maradjunk annyiban, hogy ha visszajön a fájdalom, akkor majd felhívom és jövök. Nem vagyok orvos, de a hozzáadott értékről vannak fogalmaim, és nem tűnt úgy, keletkezik majd ilyen, ha még több lézeres kezelést meg gyulladáscsökkentő injekciót kapok. Ebben maradtunk.
Egyelőre nem gondolom hibának az állásfoglalásom, most épp ötödik napja nem kapok a hialuronsavon kívül (amiből még 2,5 hónap van a kúra szerint, de valószínűleg utána is szedem majd folyamatosan) semmit, és nem jött vissza a fájdalom, pedig a hétvégén tartottam ettől egy kicsit. Néha vannak fura érzéseim, ezek azonban nem kifejezetten fájdalmak, illetve nagyritkán, bizonyos gyakorlatok közben (például ülésből felállás) finom ropogás hallatszik a térdemből, mintha csak megfontoltan mogyorót majszolnánk, ezeken túl viszont semmi. Igazából örülök annak, ha egyelőre nem múlik el teljesen nyomtalanul a baj, mert vigyázni kellene a végtagra, és így legalább minimális emlékeztetőt kapok erről. A tegnapi, immár harmadik úszás alatt is volt 1-2 százaléknyi fura érzés, viszont utána gyakorlatilag egész nap tünetmentes voltam. Egy sávval beljebb húzódtam az uszodában, a már említett nyugdíjas pályán néha már útban éreztem magam, eggyel odébb most az én tempómnak nagyjából ekvivalens sebességgel haladnak az emberek, úszásnemtől függetlenül. Nagyon hálás egyébként elkezdeni (újra) valamit, amiben rohadt béna az ember, mert a jól ismert szekvencia szerint ilyenkor nagyon nagy léptekkel lehet fejlődni (kellően alacsony bázisról sokszázalékos növekedés érhető el ugyebár…), a még most is bőven vállalhatatlan kilométeres időmön vagy tíz percet javítottam elsőre. Aztán eszembe jut, hogy ez nem is olyan régen lábon négy és fél perc alatt összejött. Brrr…
Jön tehát az az időszak, amikor nézem, ahogy csöndben épül befelé a Hyla-Joint a térdembe, miközben ezzel ellentétes irányú folyamatot próbálok elérni zsírtartalékaim tekintetében. Ez utóbbi egyelőre döcögősen, de elindult. Szeretnék legalább az elejére rágyorsítani, amolyan gyorssegélyként a térdemnek, ezért elkezdtem egy régi külső vinyón, korábbi laptopjaim mappáiban egy meglehetősen hatékony kéthetes kúra összetételét keresgélni. Azt nem találtam, viszont két dolgot igen, és itt pofátlan módon átmegyek nosztalgiába, az egyetlen mentségem az erős vagy laza kapcsolat a futáshoz. Az egyik egy visszaigazoló levél (wordben elmentve!), amit a BSI-től kaptam a Délibáb Futófesztiválról:
Ez volt az első olyan futóversenyem (12 km), amire önként és dalolva neveztem. A másik találat (ugyanabból az évből) egy igazi kordokumentum, az egykori 9moredays.freeblog.hu vélhetően teljes (és majdnem végleges) tartalma, szintén doksiként. Igazi csemege (…), és nem azért, mert freeblog sincs már vagy hét éve legalább, hanem mert a pikareszk-blog (a formát egy évvel korábban, életem első szigetországi utazása során próbáltam először, 16days címmel) itt korábban többször említett, sorsfordító eseményeket rögzít autentikus formában: a Bournemouth-i minigolfpálya (visszamentem, csak bő tíz évig tartott) felbukkanása mellett leginkább az oly sokszor emlegetett Taunton Marathon “meglátni és megszeretni” élményének eredeti ábrázolásmódja található meg az utolsó bejegyzés vége felé. Ha a következő hetekben nem írnék elég lelkesen a rehabilitációról, akkor esetleg a fent linkelt dokumentum felhasználható unaloműzőként, határozottan én írtam – amikor még nem voltam egy cinikus, vén fasz. A képeket sajnos a Photobucket nevű oldalra töltöttem, ami már nem igazán működik rendeltetésszerűen (leginkább sehogy). Ezen persze ne lepődjünk meg: 2008 márciusát írtuk (akkortájt jelent meg az első iPhone…), ifjú PhD-hallgatóként egy ‘Rural Futures’ című konferenciára mentem Plymouthba, amit fapados jelleggel néhány nappal sikerült megtoldani, így egy fémvázas hátizsákkal, mindenféle előzetes terv és ismeret nélkül bolyongtam Dél-Angliában, életre szóló benyomásokat szerezve. A konferenciacsomagban kapott kávésbögre egyébként (a szervező egyetemi szervezeti egységgel ellentétben) a mai napig megvan, kérdés, mi lesz benne újabb 11 év elteltével, hiszen a műkaja-mánia már elérte a kávét is…
21097 