megzavart nyugalom

“Tudom, hogy a férgek megesznek”

A napi intenzív percek száma kettőre ugrott. Ezt a Garmin Connect mutatóhömpölyéből az egyik kevésbé frekventált mérőszám által detektált, valóban lenyűgöző teljesítményt azzal értem el múlt kedd reggel, hogy megfőztem a kávémat. Mivel az év első 8-9 hónapjában néha negyed óra iparkodósabb gyaloglás el tudott hussanni Timing Tihamér és a mögötte szorgoskodó algoritmusok intenzitást vizslató radarja alatt, egyre erősödött bennem a gyanú, a túledzettség-teória óriási vakvágánynak bizonyulhat. Ennyi erővel arra is foghatnám a futásteljesítményem és az általános erőnlétem visszaesését, hogy a Föld lapos. Persze, jól tudjuk, a Föld szerencsére hegyes, nekem pedig ha közel három hét szinte ágynyugalom után (értsd: nulla méter futás) nemhogy lefelé, de még mindig felfelé mászik az éjjeli átlag, meg a nyugalmi pulzusom, akkor felmerül a téves öndiagnózis valószínűsége. Ami egyrészt valahol felszabadító érzés (tehát máshogy voltam ostoba, mint elsőre képzeltem), másrészt viszont osztódással szaporítja a kérdőjeleket. Ha nem túlerőltetés, akkor mi a fene?

Különösebben nem éreztem betegnek, vagy betegebbnek (…) magam, mint általában. A szokásosnál némileg fáradékonyabb voltam ugyan az utóbbi időben, de ez még passzolt is a “leamortizáltam a szervezetem”-elmélethez. Ez utóbbival párhuzamosan többet ettem a szokásosnál mostanában, bár az övem alapján (regeneráció alatt mérlegre állni tilos!) ez nem járt jelentős súlygyarapodással. Tanácstalanságom leplezendő, és mivel a dokim úgyis a laborba küldene legelőször, hirtelen felindulásból bejelentkeztem másnapra egy post-covid tesztekkel bővített vérvizsgálatra. Ez nem volt igazán olcsó, de mivel nyár végén egy TB által fedezett nagylaborra nagyjából három hetet kellett várnom, úgy döntöttem, inkább nem halasztom ezt 2023-ra… Szerdán a vámpír néni levette a vért a konténerben, csütörtökön reggel megjött a lelet. A kapitalizmus napos oldala. Khm. Az a luxusállapot állt fenn tehát hirtelen, hogy lett két vérképem négy hónap eltéréssel, akár elmozdulásokat is lehetett vizslatni. Ahogy edző, úgy egészségügyi szakember sem vagyok, de természetesen a dokilátogatás előtt elemeztem a számsorokat. Az első, amire rájöttem, hogy az eltérő laborok eltérő referencia/normálértékekkel dolgozhatnak adott esetben, tehát ugyanaz a mért érték lehet az egyik leleten megcsillagozva pirossal anomáliaként, míg a másikon nem. Szerencsés esetben megbízható weboldalak harmadik tartományt adnak meg.

Elkezdtem bogarászni az intervallumokat, de elsőre semmi rémisztően meghökkentő nem akadt a számokban, volt, ami még javult is az elmúlt hónapokban, illetve amik évtizedek óta általában az alsó határ környékén vannak a véremben, azok most sem ütötték ki a plafont. Az esetleges csendes covid hipotézis sem tűnt járhatónak, a gyulladást indikáló mutatók szerint nincs semmi különösebb látnivaló odabenn ebből a szempontból, bár a fehérvérsejtjeim arányai eltolódtak egy csöppet, noha azok sem vészesen. Az abszolút számok bőven határértéken belül voltak, de a fehérvérsejtek közül a limfociták és a monociták mellett kevésbé reflektorfényben lévő eozinofil granulocitáim aránya elég magas lett. Ezek “elsősorban a paraziták (főleg féregparaziták) elleni védekezésért felelnek”, mint az közismert (…), de jó szolgálatot tesznek a vírusfertőzések, az allergia és az asztma semlegesítése során. Hát, ezzel egyelőre nem lettem sokkal okosabb.

Menjünk tovább, ha van hova tovább. Ááá, mértek D-vitamin szintet is, azt szeptemberben nem nézték, ráadásul pirossal van. 11. Mennyinek kellene ennek lenni? Harmincnak. Nagazmeg. Húsz alatt hiány, tíz alatt súlyos hiány. Pazar. Szerencsére csak a csontok, az izmok, az idegrendszer és az immunrendszer fenntartásához és megfelelő működéséhez alapvető. Biztos semmi köze nincs az elgyengülésemhez, de mi a csuda okozhatja? Napfényhiány kilőve, egész évben napon futottam. Nem szedek semmi gyógyszert, ami rásegítene. Ép vese- és májműködés. Szerintem megvan. A bélműködés olyan zavarai, amik a tápanyagok, vitaminok felszívódását akadályozzák…

Columbo doktor valószínűleg ennyiből már sarokba szorította volna a tettest, de nekem ennél egyértelműbb makrojelekre volt szükségem a diagnózis kialakításához. Az univerzum a jelet a hétvégén küldte, amikor a porcelántrónból Nematóda Némó kis farkincájával pajkosan kiintegetett, mielőtt rögtönzött tengeralattjáróján újabb kalandokra indult volna az emésztőrendszerem hátsó traktusai után immár Szajol csatornáiban. Még úgy is megrázó élmény gazdatestté válni, ha tulajdonképpen lassan 15 éve tekintek magamra Koffein Kapitány gazdatesteként. További parazitákra viszont nem teljesen voltam felkészülve. Hétfőn a háziorvosom a leleteim, a tüneteim és az észlelésem alapján végül helybenhagyta a diagnózist, így most mebendazol hatóanyag segítségével épp halálra éheztetem a kis geciket, illetve elkezdtem a D-vitamin visszapótlását, napi 4000E ágyúzásával. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen könnyen megúszom, és csak ennyi a gond, de még ez is elképzelhető. A kutyákok mindenesetre szintén kaptak féreghajtót karira, látok rá némi esélyt, hogy valamelyik blökinktől jött a vendég.

Igazából rettenetesen elegem lett abból, hogy mindig jön valami gebasz (a mostanit mondjuk nehéz sérülésnek nevezni), így jövőre egyelőre egyáltalán semmit nem tervezek futófronton. Persze, ha a D-vitamin szintem helyreáll, az idegrendszerem szebb és perspektivikusabb világot fog látni, ráadásul belső napsugárként a D-vitamin szintézist fokozandó, valószínűleg készül még egy, az idei évet értékelő blogposzt ide. Addig is:

Nagyon Kellemes, Bélférgektől Mentes, Áldott Karácsonyt, és Futóélményekben Gazdag Új Évet Önöknek!

Les beaux jours d’Aranjuez

Rápillantottam az imént a blog statisztikáira, és azt kell mondjam, Önök kedvelhetik a drámát. Más magyarázatot nem találok arra, hogy szeptember-október óta ezen a héten volt itt a legtöbb olvasó, mikor épp elgyászoltam a futást (remélhetőleg azért némileg elhamarkodottan). Na, jó, az is benne lehet, hogy Hédi valamilyen, számomra rejtélyes okból továbbra is szemlézi néha a nyavalygásaim. Most a móka, és a már-már megszokott bipoláris ritmus okán egy csomó pozitívumot kellene írnom, de ehelyett mindössze egy rövid képes beszámolót hoztam a spanyol villámlátogatásomról. Mivel melós dolgokról itt sosem írok másfél sornál többet, legyen elég annyi, kaputól-kapuig 60 órát nem voltam itthon, ebből mintegy 23 volt az utazás, ami után még a hétvégén is próbáltam utolérni magam és ledolgozni a kiesett időben felgyűlt egyéb tennivalókat, egy jó kis koronavírus megfázással súlyosbítva. Szóval tényleg semmi, de semmi nincs, amit meg tudnék osztani (nem)futás-témában (azon kívül, hogy hétfőn voltam úszni, és a térdem egyáltalán nem fáj, még a repülést is jól bírta). Fogadják tehát szeretettel a szerda reggel nyolctól tizenegyig tartó szabadfoglalkozásom (nagyjából 8-9 kili séta) dokumentációját (néhány kiegészítéssel):

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

mourning glory

Nem tudom, jelen blog bejegyzéseit olvasgatóknak volt-e valaha más benyomásuk, de nem vagyok jó ember. Az utóbbi napokban legalábbis nehezen tagadhattam volna le alapvetően romlott mivoltomat. Noha valamennyire törekszem szabályozni a futással kapcsolatos hírekre és közösségi médiára fordított időmet, meg úgy egyáltalán a szembesülést a sok szorgalmas, téli alapozást végző, boldog futóember megnyilvánulásaival, valahogy a szokásosnál nagyobb dózist kaptam, így a hónap végére. Alapvetően  tényleg örülök neki, hogy végtelen sok ember szeret futni, és fut is sokat, ráadásul ezt kimerítően dokumentálja (elvégre én szintén így tennék), de most gyengébb pillanataimban irigykedtem, vagy ne adj isten haragudtam mindenkire, aki egészséges és nagykanállal falja a kilométereket a hidegben (igen, Önre is, Nyájas Olvasó, ha érintett a futásban és az arról szóló tartalom világgá kürtölésében). Aztán némileg megengedőbb lettem magammal, mert rájöttem, tulajdonképpen az ultrafutást gyászolom (még inkább fölöttébb durva szakításomat az ultrafutással, elvégre ez utóbbi köszöni szépen, pompásan érzi magát), és még ha léptem is előre a dolog hiányának elfogadásában, a gyászmunka finoman szólva sem halad zökkenőmentesen.

Mert az valójában továbbra sem kérdés, hogy még ha folytatom is pár hónapig a mostani, óvatos ütemű súlycsökkentést (jelenleg nyolc mínusznál tartok), és elérem az ideálisnak tekinthető értékeket, a korábbihoz hasonló terhelésre alkalmatlan leszek, és ez eléggé elszomorít. (Bár valójában ami még jobban elszomorít az az, hogy most sem tudok futni. Nekem a futás kell. Alkatilag (…) rá vagyok szorulva. Hiszek hitetlenül a futásban. Ehh, nem fokozom. Valahogy a január egyébként is olyan lett, amikor rengeteg másvalaki problémája landolt nálam, és ilyenkor szemmel láthatóan eléggé hiányában vagyok a világ egyensúlyát helyrebillentő eszközöknek.)

Végignézve az elmúlt időszak posztjain, és a hangulati hullámvasúton (vagy a futó szellem vasútján?), amire felültem néha-néha, egy igazi multitasking gyászfolyamat zajlik, amiben a közismert fázisok szinte minden eleméből produkálok valamit, hogy éppen melyiket, azt nagyjából a belső szerencsekeréken kipörgött mező határozza meg, elszabadult hajóágyúként.

A probléma megléte ellenére hajlamos vagyok tagadni annak súlyosságát, bagatellizálom a mértékét, ha már teljesen elsunnyogni nem is lehet azt, a fájdalom emléke és az MRI-leletem okán sem. Ilyenkor jövőbeli versenyeket nézegetek, minősített esetben be is nevezek egyre-kettőre. Amikor épp nem sikerül elsumákolni az egészet, akkor a düh, a harag dugja elő vicsorgó ábrázatát. Ez az ábrázat természetesen leginkább saját magam arcába bámul számonkérő módon, hiszen viszonylag körülményes lenne mást hibáztatni azért, amiért mindössze (…) negyven év alatt tönkretettem a térdem? Mint ahogy azt a világ mai állapota jól példázza, másra haragudni azért mindig faszább (főleg magunk helyett), így néha tehát becsúsznak a fentebb említett, egészséges futókra vonatkozó korholásaim, de mint mondtam, nem vagyok jó ember. És általában hamar elmúlik.(Hogyne.)

Amikor sem az önámítás, sem a jó öreg gyűlölet nem válik be, akkor kezdődik az alkudozás. Vagyis a hamis reménnyel kecsegtetés, miszerint a térd körüli izmaim, vagy a törzs megerősítése, a súlyom normalizálása, vagy éppen az úszás meg a bogyók majd segíteni fognak. Ez nyilvánvalóan nem így van, de ezek még mindig sokkal jobb és hasznosabb gondolatok és foglalatosságok, mint az előző kettő szokott lenni. És hát végül is van nagyjából egy-a-millióhoz esély arra, hogy működjenek…  A héten egyébként érdekes változás állt be a térdem állapotában, ami kevésbé a funkciójával van most kapcsolatban. Nevezetesen elkezdet recsegni. Ez legalább olyan fura, mint az, hogy eddig gyakorlatilag egyáltalán nem csinált ilyet (a néha a megerőltetésből származó, alig hallható, már-már bársonyos ropogást leszámítva), főleg a tényt is figyelembe véve, miszerint ez fájdalommal egyáltalán nem jár (sőt, megkockáztatom az elmúlt 10-12 hónapot nézve most lehet legjobb állapotban az ízület). Egyelőre nem tudom, az intenzív rádióforgalmazást jó vagy rossz előjelként értékeljem, az biztos, hogy mióta szedem a kakastaréjt, a legtöbb forgórészem hangosabb, mint azelőtt, lehet, a térdem csak most zárkózott fel hozzájuk (és ez tulajdonképpen jót jelent, bruhaha…). Vagy az úszás az oka. Jó lesz már majd a sportorvoshoz elmenni, ha elérem a második tömeg-mérföldkövet, valamikor márciusban.

Azon ritka alkalmakkor, amikor egyik felvázolt megoldás sem pörög ki a mentális szerencsekeréken, akkor adom át magam a végtelen depressziónak. Ehhez általában azért egyéb külső behatások is szükségesek, elvégre az emberi hülyeség, korlátoltság és az ego másokra erőltetése (…) néha kifogyhatatlannak tűnik, de legalábbis ahogy öregszem, a saját hülyeségem, korlátoltságom és egoerőltetési tendenciáim miatt ezt egyre nehezebben tolerálom. Ráadásul valamiért úgy tűnik, a közhangulat a könnyű egyetemes igazságok mantrázása felé mozdul, vagy én futottam (…) bele mostanában túl sok tulajdonképpen banális közhely megváltó erejének túlhangsúlyozásába. Ezek közül még üdítő kivétel volt a múlt héten elhunyt Clayton Christensen írása, melyben egykor hallgatói számára foglalta össze menedzsment-filozófiájából levezethető életvezetési tanácsait. Arról sajnos kevéssé szól a fáma, hogy mit is lehet csinálni olyankor, amikor mondjuk a családi kultúra építhetetlen, vagy amikor hiába a világos célkitűzés és az egyértelmű elköteleződés, ha azok olyan akadályokkal és korlátokkal kerülnek szembe, amikről bölcs ember esetében azt szokták mondani, el tudja fogadni azokat, nem pedig megváltoztatni akarja azt, amit nem lehet.

the mood, the bed and the murky

“I really don’t want to look stupid when I’m sleeping”

Az adásunkat tulajdonképpen már azelőtt megszakítottuk, mielőtt elkezdődött volna. Történt ugyanis, hogy fene nagy unalmamban igazán briliáns ötletem támadt, mely szerint ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél hét eseményeit (amiből – és itt lehetünk már-már brutálisan őszinték – nem volt sok) két párhuzamos, 4-5 bekezdésnyi részben foglalom össze. A kettő dramaturgiailag és terjedelmében tökéletesen megegyezett volna, ám stílusában nem: az első lett volna a “kirakat” verzió, a másik pedig a szerepből-nem-kiesős, ám mégis a nehézségekre és kevésbé a folyamatos csodára fókuszáló.  Aztán menet közben rájöttem, ez a kettős történetvitel  éppen két dolog miatt nem lenne annyira jó (és ezek között nem is szerepelt ezen gyakorlat elcsépeltsége). Egyrészt nagyon ideje lenne már lejönnöm erről a homlokzat/influenszer/státuszkommunikáció témáról (miért is kellene egyfolytában artikulálni egy identitásválságot?), vagy ha nem, akkor csak a magam szórakoztatására írjak ilyen stílusparódiákat. Főleg és másrészt, mert elnézegetve néhány elkészült mondatot (olyan hátborzongató dolgokkal, mint a zúzmarát hideg ezüstté festő holdfény, vagy én, mint lusta, de elégedett fehér bálna delfin, úszás közben), illetve az egész pozitív most- és jövőorientáltságát, a kívántnál jóval hamarabb megtört volna a varázs, már ha egyáltalán. Ha valamiről nem híres a 21097, akkor az éppen ez. Kilógott volna az ó-láb.

Szóval ettől most mindannyian megmenekültünk, főleg Önök. Marad néhány kötelező kör. Elsőként mindjárt azok, amiket már legutóbb említettem, vagyis a heti 3-4, nagyjából órás sétafikálásom. Erről azt gondolom, nem tesz rosszat a rehabilitációmnak, mivel valamennyi, általam mérvadónak gondolt forrás hangsúlyozza, az ágynyugalom ilyenkor nem feltétlenül javallott, így a taktikám szerint a közeljövőben a túlterhelés előtt pár lépéssel megállva inzultálom az ízületet. Közismerten képes vagyok ezt a határt sebészi pontossággal megtalálni… De ha mégsem, ez a heti ritmus legalább azt az illúziót nyújtja, mintha futni járnék, csak ellógnám, mint egykor gimiben a háztömb körüli kört. Amit egyébként nem nagyon lógtam el, csak úgy tűnt, mert egyszerűen rohadt lassú voltam. Találtam egyébként a környéken még egy-két menekülőutat, amit korábban nem nagyon használtam, ha kedvezően alakul a futójövő, akkor idővel akár futópályává is avanzsálhatnak. Ja, és megszületett Nyúl-kör is, utólag az egyik csatangolás (kivételesen D.-vel, akiről megtudtam, elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, mióta legutóbb találkoztunk) a térképen kísértetiesen hasonlított egy füles jószágra. Meglepő módon mostanra mindenen vastagon áll a zúzmara…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hétfőn, közel egy hónap után visszamásztam a medencébe, elvégre ismét kinyitott a választott uszodám. Nem fedné teljesen a valóságot az állítás, miszerint az első pár hossz kifejezetten jól esett volna, az elsőn ráadásul annyira rúgkapáltam, hogy még a térdem is belesajdult, amire mostanában már nagyon-nagyon ritkán van példa. (Lassan lejár a három hónapos kúra a kakastaréj-doppingból, és ha nem is annak köszönhető, de tényleg tünetmentes lettem, már vannak napok, amikor csak a három hónap alatt berögződött “kímélő” szokásaim emlékeztetnek a bajra). Mivel megjelent néhány, cápaszerű tempót produkáló mellúszó sporttárs a szomszéd sávban, az úszás nagy részét a mozgásuk elemzésével töltöttem. Igazából mindent nagyjából úgy csináltak, ahogy tanultam, ennyiből nagyon hasznos volt a mozgás elemekre bontása, és többé-kevésbé összerakása, már valamennyire képes vagyok elemezni, mi történik. Az egyetlen, ám lényegi különbség a kartempó (és így a levegővétel) időzítésében van, a most megfigyelt alanyaim feje jóval később bukkan fel a víz alól, így nagyobbat tudnak “markolni”. Töprengtem, vajon próbálkozzak-e a nem létező technikám továbbfejlesztésével, aztán abban maradtam magammal, először érezzem azt, elértem a lassú, de biztos, világból kiúszós metódusom határait. Ez egyelőre finoman szólva sem mondható el, egy közepesen tág intervallumon belül elég lutri, milyen lesz éppen az adott tempó. Kicsit Tommy Ingebrigtsenként viselkedem, akiről egykoron David Goldstrom, az Eurosport kommentátora azt terjesztette, a beceneve Lottó, mivel sosem lehetett tudni, éppen egy szenzációs, vagy egy katasztrofális ugrással rukkol elő (azért többnyire az előbbi sikeredett, mégiscsak egy világbajnokról beszélünk, de lehet, hogy írtam már róla korábban). A heti második alkalomkor, csütörtökön eddig a legtöbb hosszt (40) mégis sikerült belepréselni a rendelkezésre álló egy órába, ami még mindig szánalmasan kevés, viszont ijesztő módon néha voltak olyan pillanatok, amikor szinte élveztem az úszást.

Váltsunk is rögtön témát, kapcsoljunk át így a végére az irányítóközpontba, ugyanis időközben két dolog kristályosodott ki az idei szezonommal kapcsolatban. Ez gyakorlatilag az összes dolog, ami per pillanat kikristályosodhat, név szerit a visszatérés eleje és a vége. Minden mást egyelőre tökéletes homály fed. Kiderült a Farsangi Gála időpontja, március elseje lesz tehát az, amikor ismét futni fogok, egész pontosan annyit, mint amennyit karácsonykor. Ha a zsírtisztító kúra a tervek szerint halad továbbra is, ez az időpont egyébként egybefog esni azzal a mérföldkővel, amikortól már óvatosan megengedem magamnak a dőzsölést (értsd: 500-1000 méteres futott szakaszok, a 4,6 pedig egy valódi vasárnapi hosszúfutás – és startjel – lesz). Nincsenek még részletes infók, de az eseménynél kitett képből kiindulva nem fog nagyon fájni a szívem, ugyanis idén valószínűleg 21k lesz a leghosszabb táv, amit igazából meg is értek. Tavaly elég fura volt, amikor 20-30 polgárőr, időmérő és szervező várt órákig (a mínusz hat-nyolc fokban) arra a 10-15 futóra, akik a két leghosszabb távon körözgettünk (ennek mondjuk személyes pozitív eredője volt a korcsoportos dobogóért járó oklevél, amit K2 kapott)… Innen indulok tehát március elején, egy különösen sötét és szomorú estén pedig beneveztem a kedvenc versenyemre, mint ellenpontra. A kedvenc versenyem (jó, az egyik) ugye a Loch Ness Marathon, ami idén október negyedikén lesz. Az instant kedélyjavításon túl a gondolatmenetem a következő: ha további kilenc hónap alatt (amiből 5-6 hónapnak már az ideális közeli testtömeggel kell eltelnie) nem hordom ki a sérülést, akkor igazából valóban ott ette meg a fene az egészet. Szóval vagy felépülve futom le a versenyt, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött, vagy térdfájással, előbbi esetben egy új korszak kezdetét fogja ez jelenteni, utóbbi helyzet előállásakor viszont elengedem ezt a futkorászás dolgot, legalábbis ami a hosszabb távokat illeti. Tudom, tudom, ez egy szörnyen teátrális dolog, de ez van, ilyen az én kis pajtaszínházam. Mindig is hajlamos voltam az ilyesmire, csak hát néha csapnivaló a műsor.

 

no pain, no brain(er)

Egy hete ott hagytuk abba legújabb kori szenvedéstörténetem fonalának gombolyítását, hogy druszámhoz, az Utas és Holdvilág hőséhez hasonlóan élni fogok, hiszen “akkor még mindíg történhetik valami”. Az elhatározás komolyságát mindenképpen jelzi a csütörtöki úszás ténye, főleg mert aznapra már igen hűvös lett. Még most sem nagyon hiszem el, hogy felkelek negyed négykor, mert így már nyitásra az uszodában (egyelőre a Kispesti Uszoda nyert, mert útba esik) vagyok. Egy hónapja ez a forgatókönyv teljességgel szürreális lett volna, de változnak az idők (csak tudnám, miért erre, bár Vonneguttal szólva kérdezhetnénk, miért pont másfelé).

Másodjára már tudtam, mire számítsak, nem is voltam annyira elveszve mint először (mondjuk ha annál elveszettebb vagyok, akkor már búvárfelszerelés kellett volna), a hétszáz métert felkerekítettem ezerre, és próbáltam lendületesebben haladni. Mivel már egyáltalán nem sajgott a térdem, megmaradtam mégis a mellúszásnál, azzal a kikötéssel, a végén mindig technikázom egy kicsit, és próbálom összerakni a gyorsot, aztán ha már majd elfogadható lesz, akkor azt használom, legalább felerészben. Az elmúlt hét egyébként két nagy tanulsággal is szolgált: 1. Sokkal többen szenvednek a térdükkel, mint azt elsőre gondolnám, legalábbis nagyon sokan azok közül, akiknek említettem a gondjaim, elég erősen megkontráztak. 2. A gyorsúszás olyan dolog, ami a (kényszerű) hobbiúszók jelentős részének sem megy annyira, legalábbis ismerőseim uszodába járó része, valamint az uszoda előcsarnokában elkapott néhány mondatfoszlány erről tudósított. Ettől még nem jó egyik csoportba sem tartozni, és nem nagyon vigasztal a tudat, hogy másnak is fogyóeszköz az ominózus ízület, sem az, más szintén fuldoklik egy bizonyos úszásnem közben (bár azt mondják, a nyomor szereti a társaságot). Remélhetőleg előbb-utóbb kikecmergek legalább az egyikből, de inkább mindkettőből.

Múlt szerda magasságában történt egyébként az első, ám remélhetőleg nem utolsó pozitív fejlemény a sérülést illetően: sokszor órákra elfelejtettem a térdem, ami a gyakorlatban a fájdalom eltűnését jelentette a hétköznapi terhelés közben, bár a térdgumi miatt azért sűrűbben belém hasított a léte a szükségesnél. Úgy tűnt, a tíznapos gyulladáscsökkentő kúra végére valóban elmúlik a gyulladás, az említett második úszás után este magabiztosan vonultam el a dokihoz, a korábban általa utolsónak prognosztizált kezelésre. Miután az úszás és a térdgumi mellett elújságoltam neki a fájdalom gyakorlatilag teljes hiányát, kivételesen elmaradtak az apokaliptikus monológok, aminek azért tudtam örülni. Aztán a lézeres simogatás végén elkezdte kérdezgetni, mikor jövök akkor a következőre. Kicsit zavartan (emlékezve a legutóbbi “még egyre” fordulatára) megkérdeztem, mennyire lenne még szükség, aztán a “még egyre biztosan” válaszra aztán mondtam neki, hogy ne haragudjon, de mivel semmi fájdalmat nem érzek, amit csinál, az pedig alapvetően fájdalom- és gyulladáscsökkentés, maradjunk annyiban, hogy ha visszajön a fájdalom, akkor majd felhívom és jövök. Nem vagyok orvos, de a hozzáadott értékről vannak fogalmaim, és nem tűnt úgy, keletkezik majd ilyen, ha még több lézeres kezelést meg gyulladáscsökkentő injekciót kapok. Ebben maradtunk.

Egyelőre nem gondolom hibának az állásfoglalásom, most épp ötödik napja nem kapok a hialuronsavon kívül (amiből még 2,5 hónap van a kúra szerint, de valószínűleg utána is szedem majd folyamatosan) semmit, és nem jött vissza a fájdalom, pedig a hétvégén tartottam ettől egy kicsit. Néha vannak fura érzéseim, ezek azonban nem kifejezetten fájdalmak, illetve nagyritkán, bizonyos gyakorlatok közben (például ülésből felállás) finom ropogás hallatszik a térdemből, mintha csak megfontoltan mogyorót majszolnánk, ezeken túl viszont semmi. Igazából örülök annak, ha egyelőre nem múlik el teljesen nyomtalanul a baj, mert vigyázni kellene a végtagra, és így legalább minimális emlékeztetőt kapok erről.  A tegnapi, immár harmadik úszás alatt is volt 1-2 százaléknyi fura érzés, viszont utána gyakorlatilag egész nap tünetmentes voltam. Egy sávval beljebb húzódtam az uszodában, a már említett nyugdíjas pályán néha már útban éreztem magam, eggyel odébb most az én tempómnak nagyjából ekvivalens sebességgel haladnak az emberek, úszásnemtől függetlenül. Nagyon hálás egyébként elkezdeni (újra) valamit, amiben rohadt béna az ember, mert a jól ismert szekvencia szerint ilyenkor nagyon nagy léptekkel lehet fejlődni (kellően alacsony bázisról sokszázalékos növekedés érhető el ugyebár…), a még most is bőven vállalhatatlan kilométeres időmön vagy tíz percet javítottam elsőre. Aztán eszembe jut, hogy ez nem is olyan régen lábon négy és fél perc alatt összejött. Brrr…

Jön tehát az az időszak, amikor nézem, ahogy csöndben épül befelé a Hyla-Joint a térdembe, miközben ezzel ellentétes irányú folyamatot próbálok elérni zsírtartalékaim tekintetében. Ez utóbbi egyelőre döcögősen, de elindult. Szeretnék legalább az elejére rágyorsítani, amolyan gyorssegélyként a térdemnek, ezért elkezdtem egy régi külső vinyón, korábbi laptopjaim mappáiban egy meglehetősen hatékony kéthetes kúra összetételét keresgélni. Azt nem találtam, viszont két dolgot igen, és itt pofátlan módon átmegyek nosztalgiába, az egyetlen mentségem az erős vagy laza kapcsolat a futáshoz. Az egyik egy visszaigazoló levél (wordben elmentve!), amit a BSI-től kaptam a Délibáb Futófesztiválról:

Ez volt az első olyan futóversenyem (12 km), amire önként és dalolva neveztem. A másik találat (ugyanabból az évből) egy igazi kordokumentum, az egykori 9moredays.freeblog.hu vélhetően teljes (és majdnem végleges) tartalma, szintén doksiként. Igazi csemege (…), és nem azért, mert freeblog sincs már vagy hét éve legalább, hanem mert a pikareszk-blog (a formát egy évvel korábban, életem első szigetországi utazása során próbáltam először, 16days címmel)  itt korábban többször említett, sorsfordító eseményeket rögzít autentikus formában: a Bournemouth-i minigolfpálya (visszamentem, csak bő tíz évig tartott) felbukkanása mellett leginkább az oly sokszor emlegetett Taunton Marathon “meglátni és megszeretni” élményének eredeti ábrázolásmódja található meg az utolsó bejegyzés vége felé. Ha a következő hetekben nem írnék elég lelkesen a rehabilitációról, akkor esetleg a fent linkelt dokumentum felhasználható unaloműzőként, határozottan én írtam – amikor még nem voltam egy cinikus, vén fasz. A képeket sajnos a Photobucket nevű oldalra töltöttem, ami már nem igazán működik rendeltetésszerűen (leginkább sehogy). Ezen persze ne lepődjünk meg: 2008 márciusát írtuk (akkortájt jelent meg az első iPhone…), ifjú PhD-hallgatóként egy ‘Rural Futures’ című konferenciára mentem Plymouthba, amit fapados jelleggel néhány nappal sikerült megtoldani, így egy fémvázas hátizsákkal, mindenféle előzetes terv és ismeret nélkül bolyongtam Dél-Angliában, életre szóló benyomásokat szerezve. A konferenciacsomagban kapott kávésbögre egyébként (a szervező egyetemi szervezeti egységgel ellentétben) a mai napig megvan, kérdés, mi lesz benne újabb 11 év elteltével, hiszen a műkaja-mánia már elérte a kávét is…

 

low expectations

Többször utaltam már arra, hogy az írás segít összeszedni a gondolataimat, és erre most igencsak nagy szükségem van. Ez a bejegyzés tehát (bár igazából az összes, de ez most jobban) leginkább magamnak szól, és valószínűleg elég sokáig az utolsó lesz ezen a blogon.

—

Hétfőn voltam a reumatológusnál, akit a radiológus ajánlott. Előrebocsátom, hogy ő nem sportorvos, viszont a térdhez tényleg ért. A múlt héten volt időm barátkozni a porckopás gondolatával és nem igazán sikerült egyelőre (bár a vasárnapi, depressziós szösszenet inkább a kedvenc/cél versenyek kihagyásának, mintsem a sérülésnek szólt). Van, amikor úgy gondolom, hogy semmiség, lemegy a gyulladás, aztán működik még ez 10-20 évet, esetleg egy kicsit hajlandó leszek jobban vigyázni rá (hogyne). Másrészt az ízületet ismerő vagy minimális erőfeszítést a guglizásba fektető érdeklődő is tudja, hogy a porc degeneratív elváltozásával nem nagyon van mit csinálni. Sokan egyértelműen a futókarrier végeként tekintenek rá, de legalábbis a legkevésbé kívánatos sérülések toplistájának erős dobogósaként. Ha valami törik, szakad, netalán kilyukad, még mindig össze lehet varrni, szegecselni, forrasztani, aztán jó eséllyel hasonló lesz a funkcionalitása mint korábban, még ha akár sok hónapot is kell várni erre. (Ez persze nem mindig van így, pont a múlt héten találkoztam egy volt gimis osztálytársammal, akinek még a fősuli alatt, az egyetemi foci VB-n szakadt szét úgy a térde, hogy többé nem sikerült rendesen összerakni. Minden relatív.) A porc egyáltalán nem ilyen. Lehet neki több esélyt adni, de olyan nem lesz, mint újkorában. Arról persze megoszlanak a vélemények (és a kutatások), hogy a futás alapvetően tovább rontja-e a helyzetet vagy sem, de azok a távok, amikben én gondolkodtam, egészen biztosan.

A nyár közepén írtam róla, hogy kénytelen leszek lefogyni, ha érdemben szeretnék javulni mint futó. Valószínűleg a szöget a fején találtam, csak nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Ahová el akartam jutni, azt ezzel a súllyal – bármennyire is az evolúció egyik titkos csodája a térdízület – nincs szervezet, ami kibírná. Talán nem véletlen, hogy akkor mentem végleg tönkre, amikor elkezdtem értelmes tempókat futni, ez rátehetett még egy utolsó, kritikus lapáttal az egyébként is régóta a tűréshatáron mozgó terhelésre. Minden futás beépül – a porc meg közben leépül…

Elég komor hangulatban villamosoztam tehát az orvoshoz, miután már jó előre elküldtem neki a leleteimet. A doki aztán nem sokat teketóriázott, miután vizsgálati pózba helyeződtem, megcsavargatta a térdem, meg kifaggatott, mi a nyűgöm. Sokat nyilván a lelethez nem tudott hozzátenni, bár a kopás megközelítőleg pontos mértékére azért kíváncsi lettem volna. Elkezdte mondani, hogy a futást most rohadtul felejtsem el, ezért nem figyeltem, mi volt az a gép, amit odahúzott és bekapcsolt a lábam felett (gondolom, az unalom és gondűzés mellett arra is hasznos ez a gép, hogy indokoltabbá tegye a rosszabb időkben a napidíjaimmal megegyező kezelési költséget). Amikor elhangzott az, hogy lehet majd futni ezzel, de félmaratonokról meg ilyesmikről ne álmodjak, akkor kifejezetten zavartan kezdtem el fészkelődni. Meg majd el lehet kezdeni, nagyon óvatosan, 500 méter futás, ugyanannyi séta. Még zavartabb fészkelődés. Valószínűleg az is lehetett a baj, hogy aki idáig eljut, azok döntő többségének az alapvető célja a többé-kevésbé fájdalommentes hétköznapi létezés visszanyerése, nem egy száz mérföldes terepultra. Szerintem komplett hülyének nézett az orvos, mert nagyjából a mikor futhatok megint témakör volt az összes, ami érdekelt, miközben épp arra próbált rámutatni, ez mennyire nem jó ötlet. Ha már mozogni akar címszóval elkezdte ecsetelni, hogy úszni viszont kell. Pompás, kár, hogy utálom mint a szart. Hetente legalább kétszer. Sokat. Hála a jó égnek Szolnokon ráadásul most semmi nincs, ahová úszni lehetne menni, hacsak nem vagy igazolt vízilabdázó. Közben azért még megkérdezte, mennyi volt a legtöbb, amit futottam idén, 50 kilométert vallottam be, a terepről pedig szemérmesen hallgattam, így is majdnem leesett a székről.

Az úszás és a pihenés mellett a másik téma, amit természetesen elő kellett venni, az a súlyom volt. Nincs ezzel semmi rendkívüli, elvégre a porckopás legnagyobb kockázati tényezője a különböző szalagsérülések és hasonlók mellett. Én meg ugye, dagadt vagyok. Talán az alkatom miatt lehet, de mindig meglep, hogy a legtöbben, még orvosok is öt, de inkább tíz kilóval képes alulbecsülni a tömegem – abban viszont egyetértettünk, hogy száz alá mindenképpen be kellene nézni. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, én igazából 89-91-et tartok végcélnak már egy ideje, csak jobb lett volna futás közben odáig érni, nem azért, hogy hátha akkor még képes leszek érdemben a futásra. Közben a fura gép egy pittyenéssel leállt, ezután kaptam még egy gyulladáscsökkentő injekciót, ha már lúd, legyen kövér (…). Gondolom, a comb erősítését is szokták ajánlani az ilyen problémáknál, mert miközben beragasztotta a szúrás helyét, megjegyezte, hogy nagyon erősek a combizmaim, ez jó. Na, ja, valaminek fel kellett vinnie a hatalmas seggem meg azt a pár vödör zsírt a hegyre…

Miután összeszedelődzködtem, még egyszer végigvettük tehát a dolgokat. 1. A térdem tényleg szar, ez nem gyakorlat vagy valami vicc. 2. Most a heti két úszáson kívül felejtsek el minden sportot, de főleg a futást legalább két hónapig (érdekes módon az egyébként a porckopáskor ajánlgatott bringázást is mélyen elítélte, nem mintha azt sokkal jobban szeretném az úszásnál).  3. Írt fel gyulladáscsökkentőt (ami teljesen standard ilyenkor), illetve az mondta, a Hyla-Joint jobb, mint az átlag, bárhol polcról levehető porcerősítő cucc (nem néztem, lehet, ezt is le lehet venni bárhol a polcról). Mivel adott valami kedvezménykártyát, ezt gondolom a tények mellett azért is mondja, mert valami százalékot kap. Mindegy, valamit szedni kell, a hialuronsavtól legalább szép lesz a bőröm. Ez fontos. 4. A kúra hatására remélhetőleg lemegy a gyulladás, és utána el lehet kezdeni nagyon óvatosan mocorogni. Ha nem megy le, akkor el kell gondolkodni az injekciós megoldáson, ami 6-8 hónapra megoldás, és mintegy 80 000 forint mindösszesen alkalmanként…

Amit én ebből magamnak lefordítottam az elmúlt egy napban: mivel a gyulladásnak mindenképpen le kell mennie, karácsonyig a futás egész biztosan ugrott. Szentestére talán majd meglepem magam 1-2 kilivel… Addig nem kezdek érdemben újra futni, míg 95 kiló alatt nem leszek. Egyszer egy szerelem miatt ez már összejött, meglátjuk, egy másik miatt is sikerül-e. December első felében a biztonság kedvéért elmegyek sportorvoshoz is, kell, hogy olyan is lásson, aki érdemben tud arról tanácsot adni, hogyan lehetne mégis nagyobb terhelést adni a térdemnek, illetve hogyan lehetne mindeközben a további leépülést minél jobban megakadályozni, vagy legalább késleltetni. (Meg aki nem szalad ki a világból a futás hallatán.) Aztán januárban-februárban az addig történtek fényében belekezdek valamibe, amiről egyelőre fogalmam sincs, hogy a most befejezett folytatása lesz, vagy már csak valami szánalmas pótcselekvés.

—

Azt hiszem, a nem annyira jó hírek ellenére valahogy így kellett véget érnie az Életközép Futófesztiválnak. Ha másnak nem, szimbolikusnak nevezhetjük, noha én inkább erős újrakezdésnek képzeltem, nem lezárásnak. De az élet második fele rendszerint nem a mókáról és a kacagásról szól, a szervezet szokott már ilyenkor szólni, hogy izé. Csinálhattam volna okosabban? Én tehetek erről? Mi az, hogy, nagyon is! Bár azon kívül, hogy kézenfekvő módon szedhettem volna porcerősítőt, nem sok alternatív okosság jut eszembe. A visszafogom magam soha nem volt érvényes opció. Most egy kicsit(?) megiszom a levét annak, hogy csak a durr bele létezik a világomban. Mindezek ellenére az elmúlt közel másfél év igazából nagyon-nagyon fasza volt, már csak ezért megérte. Amióta a botrányos Edinburgh Marathon megint átbillentett valamit bennem és még a reggeli futásra is átálltam, futottam vagy 4000 kilométert. És amióta egy kulcsinger hatására blogolni is elkezdtem ismét rendesen (talán „rendesebben” mint valaha), gyakorlatilag megírtam egy könyvet 15 hónap alatt (a word szerint – igen, abban írom, mint anno a 16 days-t bő tíz éve – vagy 12 ív, basszameg). Minden métert és karaktert élveztem ebből (hát persze). Örüljünk most inkább ennek, és reméljük, hogy lesz még ilyen, talán nem is a túl távoli jövőben. És kösz a halakat!

“Szép vagyok, mosolygok rám”

Pózolj bobpályával

to keep moving, in front of the gravity

A jó és rossz örök küzdelme az ember fülei között, avagy a “Miért pont én” ördöge hajlamos szerda korán reggel kételyhullámokat sugározni az ébredező elme felé, amikor el kellene indulni 18k-t futni, a -4 fokban, miután egész előző nap délután szakadt a hó (meg persze 15k is arra settenkedett a kora reggeli ködben). És éjjel a biztonság kedvéért lepotyogott még vagy három centi.  A “Miért pont más”-angyal persze szinte azonnal képes az instant belső örömforrás ígéretének agyvédelmi nehézfegyverzetével porrá zúzni az ilyen harmatos (…) próbálkozásokat. Szinte azonnal. Elvégre a bő két óra élvezet garantált volt, az ízületeket kímélő, hófehér rekortánon, miután a járdasöprés pompás bemelegítést is biztosít mindehhez.

Úgy tűnik, néhány, alapvetően érthető gyenge gondolat kivételével (nem hiszem, hogy létezik ember, akiben a kétely legapróbb szikrája sem merül fel soha egy téli hajnalon olyan briliáns ötlettel kapcsolatban mint két óra futás) az újévi távbeli szintlépés még inkább erősítette az elkötelezettségemet az idénre kitűzött, grandiózus célok elérése felé. Ami fontosabb, két hét után úgy tűnik, a futást kiszolgáló szervrendszereim is készen álltak erre az ugrásra, egyelőre meglepően jól bírom a régen látott megpróbáltatásokat, pedig mindössze némi magnézium (belsőleg, mert ugye ez nem súlyemelés) és néha Richtofit Sport a társaim a mókában. Meg a nyújtás.

Időről-időre írok arról, hogy ismét elkezdtem nyújtani. Ezek után az írások után nem sokkal mindig kötelességtudó módon abba is hagyom ezt a mozgásformát (ezért tudok újra meg újra hírt adni arról, megint elkezdtem), ennek pedig kézenfekvő oka van (már elnézést a klaccsi beszédért, de): kibaszottul utálom. Megőrjít. Így aztán talán érthető, mekkora dolog, ha megint nekikezdtem múlt vasárnap, X+1. alkalommal. Sajnos észrevehetően hasznos, bár inkább a hiánya káros szemmel láthatóan, és ez utóbbi a nyomósabb érv. Mondjuk a gombóccá húzódott izmok felfedezéséhez nem kell Sherlocknak lenni, és ha ezek mellékhatása jobban megőrjít, mint a nyújtás, akkor hamar eldől a dolog. Ahogy egyre haladok egyfajta felvilágosult futóminimalizmus felé, jó eséllyel soha nem fogok többé kütyüket, vagy a cipőn és az alapvető technikai cuccokon kívül bármi futósat beszerezni (vagy valaha rendesen bemelegíteni…), de a nyújtás még megléphető dolog, sőt, elvégre nem vagyok (teljesen) a magam ellensége. Továbbra is négyszer meggondolom, az egyre népszerűbb futóvallás kiapadhatatlan rituálé és kelléktárából mit sajátítok ki, elvégre szerencsére a futás oltárán áldozáshoz nem kell sok, az áhítat növeléséhez ellenben végtelen, akár személyre szabott eszköz bevethető. Ez is csodálatos ebben az egészben.

Szerdán este, ha már ilyen ügyesen indítottam a napot (vagyis tényleg kimentem a 18-ra), félig motivációs, félig elemző jelleggel összeírtam az eddigi maratoni, vagy annál hosszabb versenyeim időpontját, illetve a végeredményeimet. Elég szemléletes. A nem várt tanulság az, hogy amit az internet korában meg akar tartani az ember, azt mentse el magának, mert 5-10 év múlva a végtelen szerverfarmok ellenére sem fog rálelni. Négy vagy öt eredményt kellett összekukáznom teljesen váratlan helyekről, mert már megszűnt vagy új az esemény oldala, már nem az szervezi, más a sponzor és így tovább. A várt tanulság többek között annak belátása: a 2 perc/túlsúlykilogramm formulában sok igazság lehet (ennek fényében kifejezetten biztató az újévben eddig tapasztalt 3 kiló mínusz). Érdekes volt látni, ahogy felgyorsultam (az elején tényleg minden nap futónap volt), majd szépen lelassultam, és a lassuláson érdemeben nem változtatott amikor a Balatonra felkészültem “rendesen”. Azért az elég döbbenetes, hogy amennyire malájban nyomtam, néha a mezőny középső harmadába is befértem. Emlékszem is néhány olyan pillanatra, amikor a dagadt, maskarás köcsögöt már nem mindenki látta szívesen a mezőny ezen régiójában, mert a néhány lapos tekintettel méregető sporttárs rá volt görcsölve valami eredményre (gyaníthatóan a négy órára, ami nekem sose lett meg persze, de még K2-nek sem), és ha (szinte) lenyom egy kövérkés, vigyorgó csávó szaténpalástban, az nem biztos, hogy jól esik. Aber so das Leben, nekem sem mindig esett jól, amikor nagymamák, esetleg a földön fekvő, az ajkukkal magukat előre húzó, lábatlan gólemek előztek meg egy szarabb versenyen, vagy mikor leköröztek Kassán a kenyaiak. Várom már Bostont nagyon, pedig még bő három hónap…

Ha már mínusz, a múlt héten ott hagytam abba, találtam egy ismerős versenyt az eheti hosszúra. Csütörtökön aztán kiderült, az előnevezés dacára mégis ki fogom hagyni, és úgy is tettem. Mivel közismert egyedülfutó vagyok, aminek tetejébe impulzusneveztem, nem nagyon láttam megoldhatónak a dolgot, miután kiderült, a szervezők nem visznek át pakkot a rajtból a célba. Ez azért egy kicsit rosszul esett, mert egy autó csomagtartójában egész biztosan bőven elfért volna az összes olyan futó (30 körül neveztünk előre, plusz a helyszíni nevezők) cucca (már aki nem szegedi), aki ezt igényli, azért télen hadd ne kelljen már autóval-kísérővel menni egy futásnak is hirdetett valamire, ha nem akarom lóbálni futás közben a váltócuccom (nyáron István bá’ az éjszakai Sóút túrán simán biztosította ezt az opciót, pedig az emlékeim szerint egyáltalán nem volt futásnak hirdetve). Ez valószínűleg csak engem tartott vissza, engem is csak azért, mert öregszem konkrétan nulla percet szerettem volna logisztikával foglalkozni. Szóval nem dőlt össze a világ, de ha szervezek majd valaha itthon túrát/futóversenyt, ez egy újabb tanulság (kicsit mindent ilyen szemmel nézek, mióta eszembe jutott a sablonos munkacímű  Tiszavirág Futófesztivál ötlete).

Egyébként azért volt ez egy ismerős verseny, mert a Lumbágó SE, a kéktúrázó tandemünk tevékenységének gyökerei ennek a túrának az elődjéig vezethetők vissza, az előző évtized második felébe. Akkor még (egész pár évvel ezelőttig) “A híd túl messze van” néven futott, és dupla, illetve tripla táv is volt,  mi pedig bármiféle előképzettség nélkül beneveztünk a hatvanasra, mert biztos jó móka lesz. Az lett, jómagam azóta is rejtélyes okokból nagyjából a túra felétől kezdve küzdöttem a hasmenéssel és az összes gátőrház  (amik az ellenőrzőpontok voltak) budijával megismerkedtem, Kisebb Isten pedig a felelősségteljes cipőválasztás következtében az utolsó 10k-t ökölbe szorult lábfejjel próbálta végigsántikálni. Nagyjából  ekkorra datálható az a szép hagyomány, hogy tiszta szívből, mindenféle irigység nélkül tudunk örülni a másik bajának. Cimborám azóta-már-felesége-és-gyermekei-anyja eljött értünk kocsival Makóra, de olyan keserves autóútra azóta sem emlékszem…

Így aztán ment minden a “rendes” kerékvágásban a héten, pénteken meg szombaton a 22-es csapdájában (12+10) vergődtem.

A vasárnapi hosszú a megszokott nagykörön ért, aminek egy módosított, hosszabb változatát kellett elővenni a 35k biztosítása érdekében. Azon gondolkoztam közben, hogy “fénykoromban” (haha) sem futottam soha ennél hosszabbat “csak úgy”. Szandaszőlősön ismét rá kellett csodálkozzak az egészséges életmód térnyerésére: a hosszú évekig biztos pontnak tűnő Kis Bagoly söröző bezárt, és a napokban kikerült felirat alapján konditerem nyílik majd a helyén hamarosan. Brrr. Amin még hosszasan töprengtem (miközben meglepően sok nyúl meg őz szaladgált most körülöttem, akár egész közel), az a sakkboksz. Teljesen véletlenül bukkantam rá egy hírlevélben, és még mindig nem győződtem meg száz százalékban arról, nem egy médiahack az egész (annak idején az első munkahelyem tizedik szülinapjára csináltunk mi is egyet, és bár nem futott túl nagyot a Millényi-módszer (‘A tudás megvehető!’), az Urbanlegendsen – mint azt most látom – befért az ötödik helyre 2008-ban). Mindenesetre ez szélesre tárja a kombinációs sportok tárházának ajtaját, szerintem téli és nyári sportokat kellene egybegyúrni. Vagy a szörföt és az agyaggalamb lövészetet. Esetleg a bobozást az ultival.

Nos, ezek vannak, jövő héten regenerálódóhét lesz.