surviving in the devil’s armpit

“I once heard the definition of hell: On your last day on earth, the person you became will meet the person you could have become.”

Futótársam, kollégám és jelen blog fakultatív olvasója, Gergő nyújtott némi visszacsatolást a legutóbbi bejegyzésről, miszerint szokatlannak és némileg indokolatlannak találta az abból sűrűn szivárgó (mit szivárgó, sugárban ömlő) világvége-hangulatot, és utólag be kell lássam, valamennyi igaza is van. Teszem ezt annak ellenére, hogy miután mondtam neki, ne basszon föl, mert hajnalban épp úszni voltam (amit utálok és mint kiderült, még annyira sem tudok, amennyire emlékeztem rá), fél percig kétrét görnyedve röhögött, mert megjelentem lelki szemei előtt úszósapkában. Szóval Gergő, itt a büntetés:

Ha van még itt valaki, annak folytatom. Tehát részben igazat adtam, és annak ellenére, hogy szentül megfogadtam, nem kezdünk metamorfózisba fogyokúrabloggá, vagy (még jobban) nyafogásbloggá, meg sérültvagyokbloggá, azért írok még az állapotomról, ne legyen olyan végtelenül sötét a tónus, illetve árnyalnám picit a hangulatom. Elvégre nagyon kevés az a futó, aki a pénisznek csak és kizárólag a kellemesebb oldalán van, sérültnek lenni néha (úgymond) kötelesség ebben az iparágban. Az egyetlen birodalmi csillagromboló, ami féltéglaként felhőként úszik be a felépülés napos egére (…) az a sérülés jellege. Lutri, de valószínűleg tényleg soha többé nem terhelhetem úgy a lábam, mint szeretném. Igaz ez akkor is, ha nem nevezhető normálisnak, vagy hétköznapinak az, amit idén csináltam, és folytatni szerettem volna. Ez nem tölt el boldogsággal, még ha netalán sikerül kikísérletezni valamilyen egyensúlyt, amibe akármennyi futás belefér. Nem véletlenül írtam múlt héten, hogy még egy kicsit kibírhatta volna a porc, mert akkor megcsináltam volna azokat a versenyeket, amik motiváltak, és utána vidámabban visszasüppedhettem volna egy közepesen kényelmes, kicsit megerőltető hobbifutó-létbe (nyilván egy terep százas után soha többé nem akar újabbat futni az ember, de ez most mellékes, most tökre el tudom képzelni azt, hogy nem).

Még csak homályosan sem utaltam rá korábban, de a valódi célom (a közben faszán érezzem azért magam mellett) az (volt?), hogy megnézzem, ideális körülmények között, amikor céltudatosan készülök, és egyáltalán nem lógok ki az átlagos futók közül, akkor mire vagyok képes. Ezért is mértem magam általában a mezőny közepéhez. Mennyivel vagyok lentebb az átlagnál? Az első harmad ahhoz képest hol van? Érdekes módon szerintem az ilyen üzenetek mutatják meg, hol tartok valójában. Nem lehet tudni, egyenként ki mennyire “tehetséges”, mennyi munkát tesz be, milyen nyűggel bajlódik éppen. De a nagy számok nem tévednek. És borzasztóan kíváncsi lettem volna, mire vagyok elég. Ennek kiderítésére csökkent drasztikusan az esély a diagnózissal, mert ha futhatok is, ebből folyamatos, az eddigihez hasonló nagyságrendű, teljes erőbedobással végzett, futás jellegű testgyakorlás csak hatalmas mázlival lehet. Most inkább így állok hozzá, mert ha esetleg mégis, az már tényleg ajándék.

Ami jelenleg kihívást jelent, az az, hogy ilyen kilátások mellett a következő 2-4 hónapban mindent megtegyek az esetleges ajándékért. 1. 20+ kiló fogyás abban a bolondokházában, amiben egyébként a mindennapjaimat élem, nem lesz annyira könnyű, ha az lenne, már megtettem volna. Persze, volt már rá példa többször korábban. Épp ez a probléma, a többször. Néha egyébként gondolkozom, fel kellene ajánlanom az emésztő szervrendszerem tudományos célokra, annyira bámulatosan hatékonyan hasznosítja a szervezetem a kalóriákat. Jó kifogás ez arra, hogy ”még a seggem árnyéka is túlsúlyos”. 2. El fogok járni úszni. Hetente kétszer. (Súlyos szavak ezek, még leírni is nehezemre esik). Elsőre hétszáz méterig jutottam, és pont olyan szar volt mint képzeltem. A nyugdíjas sávban próbáltam emlékeztetni a szervezetem a fura sport azon kevés technikai finomságára, amit valaha nagy nehezen elsajátítottam. A tapasztalatok alapján semmi értelme nem volt például ötödikes-hatodikos korom táján beiratkoznom a pestszentimrei tanuszodába, csak idő- és pénzpocsékolásként értékelhető így utólag. Sajnos az egyetlen úszásnem, amit valamennyire tudok (mell), az ellenjavalt ezzel a térddel, így partra vetett bálnaként (…) próbáltam rájönni, gyorsúszás közben melyik oldalon tudnék egyáltalán levegőt venni. A válasz egyelőre várat magára. 3. Ha lehet az úszáson túl olyan lábizmokat erősíteni, amik a térdet tehermentesítik, akkor azt is meg fogom tenni, bár ezzel kapcsolatban van bennem némi kétely, mert az eddigi dagifutásnak a tropára ment térd mellett legszembetűnőbb eredménye két olyan comb és vádli, ami elegendő lenne egy kannibál törzs kétnapos ünnepét megülni. 4. Beszedem azokat a dolgokat, amik ha nem is építik vissza a porcot, de segítenek a térdem állagának javításában és a “kenésben”, hátha már nem hasad tovább (igazából puhul). És lehet, mindez kevés lesz. Viszont akkor legalább annyira „értelmetlen”, mint a futás. Végig kell menni.

Nem viselem egyébként jól a heti 8-10 óra futásról igen rövid átmenettel történt satufékezést. A PNDTT-s srácok-lányok most tervezgetik a jövő évet, rossz arra gondolni, hogy oltári mázlival a legrövidebb távokat talán bevállalhatom, mondjuk májusban, ott, ahol mások ötvenet vagy száz fölött terveznek. A népszerű közösségi oldalon „kikövettem” (mennyire rossz ez a szó, te jó ég, soha többé nem fogom leírni) a legtöbb (nem kevés) versenyt, amit figyelemmel kísértem, mert folyamatosan volt valami, ami arra emlékeztetett, hol nem fogok elindulni. De ugye nem is a mostani tétlenség ebben az igazán rossz, hanem a távlatok esetleges hiánya. A P85-öt azért figyelem, fájjon csak :).

Egy hét után voltam ismét a reumatológusnál, ami még jobban elkeserített, pedig a gyulladáscsökkentőtől sokat javult a lábam. Másodjára is jött lézer, meg az injekció, és ma már tényleg csak nagyon ritkán volt fájdalom, mire letelik a tíz nap a gyógyszerrel, és megkapom a harmadik kezelést, amit még a doki szükségesnek (és kifizethetőnek) állapított meg, valószínűleg tényleg elmúlik a gyulladás. A bajom az, hogy nem igazán válaszolt a „mégis mennyire van elkopva” kérdésemre, hanem feltette a múlt héten már hallott lemezeket fogyásról, úszásról, sőt, rátett egy lapáttal, most már ott tartottunk, hogy túrázni sem nagyon lenne szabad 15 kilinél többet meg “egy barátom kosarazott, harminc éves korára már háromszor műtötték a térdét”. Most vagy be akar szaratni (még a hűtőből a drága injekciókat is meglóbálta amolyan kedvcsinálóként), vagy tényleg egy hajszálnyira van a porc a lábamban attól, hogy kilyukadjon és darabokra essen. Nem mindegy. Az biztos, hogy a gyulladáscsökkentésben, az akut problémák kezelésében jól teljesít, de arról mást fogok megkérdezni a kívánt állapot elérését követően, hogyan és mit lehet terhelés terén elkövetni (az mindenesetre biztos, hogy ha száz reumatológussal asszociációs játékot játszanánk „mi a térdben kialakult porckopás legnagyobb ellensége”-témában, nagy százalékban a „TEREPFUTÁÁÁÁS!!!” lenne az elsőként rávágott válasz). Ennek viszont tényleg csak akkor lesz értelme, ha a kockázati tényezőket az általam elérhető minimumra csökkentem. És/vagy átmegyek Lőw Andrásba, aki a nem-edzéssel-ultrafutás legendáját építgeti már hosszú évek óta. Kár, hogy szeretek „edzeni”…

Szóval ezek vannak, nyilván nincs itt a világvége, de a helyzet azért rózsásnak sem nevezhető. Azt még nem tudom, mi legyen a bloggal, arról nem nem nagyon fogok írni, hogyan tanultam meg annyira gyorsúszni, amivel már le tudom hagyni az idősebb sporttársakat a szélső sávban. Nem lenne hülyeség az energiáimat innen az évek óta elhanyagolt publikációs tevékenységem felé fordítani, de ez elég esélytelen. Megfordult a fejemben egy futós hírcsárda gondolata, de azt Mark sokkal jobban csinálja, mint én valaha csinálnám. Van még egy ötletem, amit egy olyan, gyerekkoromban hozzám keveredett novelláskötet inspirál, amiben egy tematikus (horgászat!) pályázatra érkezett művek voltak.  Valami lesz, ha más nem, néha-néha nyüszögök pár sort, a miheztartás végett. Különösen akkor, ha tényleg lemegy a gyulladás, és valóban tünetmentes lesz a térdem. Igencsak kacifántos időszak következhet, elég komplikált lesz nem terhelni. Mert legyünk őszinték, a futás drog, és rohadt nehéz lejönni róla…