low expectations

Többször utaltam már arra, hogy az írás segít összeszedni a gondolataimat, és erre most igencsak nagy szükségem van. Ez a bejegyzés tehát (bár igazából az összes, de ez most jobban) leginkább magamnak szól, és valószínűleg elég sokáig az utolsó lesz ezen a blogon.

—

Hétfőn voltam a reumatológusnál, akit a radiológus ajánlott. Előrebocsátom, hogy ő nem sportorvos, viszont a térdhez tényleg ért. A múlt héten volt időm barátkozni a porckopás gondolatával és nem igazán sikerült egyelőre (bár a vasárnapi, depressziós szösszenet inkább a kedvenc/cél versenyek kihagyásának, mintsem a sérülésnek szólt). Van, amikor úgy gondolom, hogy semmiség, lemegy a gyulladás, aztán működik még ez 10-20 évet, esetleg egy kicsit hajlandó leszek jobban vigyázni rá (hogyne). Másrészt az ízületet ismerő vagy minimális erőfeszítést a guglizásba fektető érdeklődő is tudja, hogy a porc degeneratív elváltozásával nem nagyon van mit csinálni. Sokan egyértelműen a futókarrier végeként tekintenek rá, de legalábbis a legkevésbé kívánatos sérülések toplistájának erős dobogósaként. Ha valami törik, szakad, netalán kilyukad, még mindig össze lehet varrni, szegecselni, forrasztani, aztán jó eséllyel hasonló lesz a funkcionalitása mint korábban, még ha akár sok hónapot is kell várni erre. (Ez persze nem mindig van így, pont a múlt héten találkoztam egy volt gimis osztálytársammal, akinek még a fősuli alatt, az egyetemi foci VB-n szakadt szét úgy a térde, hogy többé nem sikerült rendesen összerakni. Minden relatív.) A porc egyáltalán nem ilyen. Lehet neki több esélyt adni, de olyan nem lesz, mint újkorában. Arról persze megoszlanak a vélemények (és a kutatások), hogy a futás alapvetően tovább rontja-e a helyzetet vagy sem, de azok a távok, amikben én gondolkodtam, egészen biztosan.

A nyár közepén írtam róla, hogy kénytelen leszek lefogyni, ha érdemben szeretnék javulni mint futó. Valószínűleg a szöget a fején találtam, csak nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Ahová el akartam jutni, azt ezzel a súllyal – bármennyire is az evolúció egyik titkos csodája a térdízület – nincs szervezet, ami kibírná. Talán nem véletlen, hogy akkor mentem végleg tönkre, amikor elkezdtem értelmes tempókat futni, ez rátehetett még egy utolsó, kritikus lapáttal az egyébként is régóta a tűréshatáron mozgó terhelésre. Minden futás beépül – a porc meg közben leépül…

Elég komor hangulatban villamosoztam tehát az orvoshoz, miután már jó előre elküldtem neki a leleteimet. A doki aztán nem sokat teketóriázott, miután vizsgálati pózba helyeződtem, megcsavargatta a térdem, meg kifaggatott, mi a nyűgöm. Sokat nyilván a lelethez nem tudott hozzátenni, bár a kopás megközelítőleg pontos mértékére azért kíváncsi lettem volna. Elkezdte mondani, hogy a futást most rohadtul felejtsem el, ezért nem figyeltem, mi volt az a gép, amit odahúzott és bekapcsolt a lábam felett (gondolom, az unalom és gondűzés mellett arra is hasznos ez a gép, hogy indokoltabbá tegye a rosszabb időkben a napidíjaimmal megegyező kezelési költséget). Amikor elhangzott az, hogy lehet majd futni ezzel, de félmaratonokról meg ilyesmikről ne álmodjak, akkor kifejezetten zavartan kezdtem el fészkelődni. Meg majd el lehet kezdeni, nagyon óvatosan, 500 méter futás, ugyanannyi séta. Még zavartabb fészkelődés. Valószínűleg az is lehetett a baj, hogy aki idáig eljut, azok döntő többségének az alapvető célja a többé-kevésbé fájdalommentes hétköznapi létezés visszanyerése, nem egy száz mérföldes terepultra. Szerintem komplett hülyének nézett az orvos, mert nagyjából a mikor futhatok megint témakör volt az összes, ami érdekelt, miközben épp arra próbált rámutatni, ez mennyire nem jó ötlet. Ha már mozogni akar címszóval elkezdte ecsetelni, hogy úszni viszont kell. Pompás, kár, hogy utálom mint a szart. Hetente legalább kétszer. Sokat. Hála a jó égnek Szolnokon ráadásul most semmi nincs, ahová úszni lehetne menni, hacsak nem vagy igazolt vízilabdázó. Közben azért még megkérdezte, mennyi volt a legtöbb, amit futottam idén, 50 kilométert vallottam be, a terepről pedig szemérmesen hallgattam, így is majdnem leesett a székről.

Az úszás és a pihenés mellett a másik téma, amit természetesen elő kellett venni, az a súlyom volt. Nincs ezzel semmi rendkívüli, elvégre a porckopás legnagyobb kockázati tényezője a különböző szalagsérülések és hasonlók mellett. Én meg ugye, dagadt vagyok. Talán az alkatom miatt lehet, de mindig meglep, hogy a legtöbben, még orvosok is öt, de inkább tíz kilóval képes alulbecsülni a tömegem – abban viszont egyetértettünk, hogy száz alá mindenképpen be kellene nézni. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, én igazából 89-91-et tartok végcélnak már egy ideje, csak jobb lett volna futás közben odáig érni, nem azért, hogy hátha akkor még képes leszek érdemben a futásra. Közben a fura gép egy pittyenéssel leállt, ezután kaptam még egy gyulladáscsökkentő injekciót, ha már lúd, legyen kövér (…). Gondolom, a comb erősítését is szokták ajánlani az ilyen problémáknál, mert miközben beragasztotta a szúrás helyét, megjegyezte, hogy nagyon erősek a combizmaim, ez jó. Na, ja, valaminek fel kellett vinnie a hatalmas seggem meg azt a pár vödör zsírt a hegyre…

Miután összeszedelődzködtem, még egyszer végigvettük tehát a dolgokat. 1. A térdem tényleg szar, ez nem gyakorlat vagy valami vicc. 2. Most a heti két úszáson kívül felejtsek el minden sportot, de főleg a futást legalább két hónapig (érdekes módon az egyébként a porckopáskor ajánlgatott bringázást is mélyen elítélte, nem mintha azt sokkal jobban szeretném az úszásnál).  3. Írt fel gyulladáscsökkentőt (ami teljesen standard ilyenkor), illetve az mondta, a Hyla-Joint jobb, mint az átlag, bárhol polcról levehető porcerősítő cucc (nem néztem, lehet, ezt is le lehet venni bárhol a polcról). Mivel adott valami kedvezménykártyát, ezt gondolom a tények mellett azért is mondja, mert valami százalékot kap. Mindegy, valamit szedni kell, a hialuronsavtól legalább szép lesz a bőröm. Ez fontos. 4. A kúra hatására remélhetőleg lemegy a gyulladás, és utána el lehet kezdeni nagyon óvatosan mocorogni. Ha nem megy le, akkor el kell gondolkodni az injekciós megoldáson, ami 6-8 hónapra megoldás, és mintegy 80 000 forint mindösszesen alkalmanként…

Amit én ebből magamnak lefordítottam az elmúlt egy napban: mivel a gyulladásnak mindenképpen le kell mennie, karácsonyig a futás egész biztosan ugrott. Szentestére talán majd meglepem magam 1-2 kilivel… Addig nem kezdek érdemben újra futni, míg 95 kiló alatt nem leszek. Egyszer egy szerelem miatt ez már összejött, meglátjuk, egy másik miatt is sikerül-e. December első felében a biztonság kedvéért elmegyek sportorvoshoz is, kell, hogy olyan is lásson, aki érdemben tud arról tanácsot adni, hogyan lehetne mégis nagyobb terhelést adni a térdemnek, illetve hogyan lehetne mindeközben a további leépülést minél jobban megakadályozni, vagy legalább késleltetni. (Meg aki nem szalad ki a világból a futás hallatán.) Aztán januárban-februárban az addig történtek fényében belekezdek valamibe, amiről egyelőre fogalmam sincs, hogy a most befejezett folytatása lesz, vagy már csak valami szánalmas pótcselekvés.

—

Azt hiszem, a nem annyira jó hírek ellenére valahogy így kellett véget érnie az Életközép Futófesztiválnak. Ha másnak nem, szimbolikusnak nevezhetjük, noha én inkább erős újrakezdésnek képzeltem, nem lezárásnak. De az élet második fele rendszerint nem a mókáról és a kacagásról szól, a szervezet szokott már ilyenkor szólni, hogy izé. Csinálhattam volna okosabban? Én tehetek erről? Mi az, hogy, nagyon is! Bár azon kívül, hogy kézenfekvő módon szedhettem volna porcerősítőt, nem sok alternatív okosság jut eszembe. A visszafogom magam soha nem volt érvényes opció. Most egy kicsit(?) megiszom a levét annak, hogy csak a durr bele létezik a világomban. Mindezek ellenére az elmúlt közel másfél év igazából nagyon-nagyon fasza volt, már csak ezért megérte. Amióta a botrányos Edinburgh Marathon megint átbillentett valamit bennem és még a reggeli futásra is átálltam, futottam vagy 4000 kilométert. És amióta egy kulcsinger hatására blogolni is elkezdtem ismét rendesen (talán „rendesebben” mint valaha), gyakorlatilag megírtam egy könyvet 15 hónap alatt (a word szerint – igen, abban írom, mint anno a 16 days-t bő tíz éve – vagy 12 ív, basszameg). Minden métert és karaktert élveztem ebből (hát persze). Örüljünk most inkább ennek, és reméljük, hogy lesz még ilyen, talán nem is a túl távoli jövőben. És kösz a halakat!

“Szép vagyok, mosolygok rám”

Pózolj bobpályával