my coach said…

„Integess Zorro bácsinak!”

Azt mondta az edzőm, ideje lenne valamit síkon domborítani, már csak a változatosság okán, elvégre április eleje óta mindig csak a terep, a terep meg a terep, semmi más. A választás végül egy új, és az állandó lakcímemhez közeli versenyre esett, Szarvast egyébként is meg szerettem volna már nézni magamnak egy ideje, ha már alig több mint 50 km-re lakom mindössze. Egy rosszabb napon akár át is futhatnék… A félmaraton, vagy ahogy a régi marketingszöveg mondja, a legyőzhető távolság éppen kapóra jött a regenerálódó hetem végére, bár igaz, ami igaz, semmi kedvem nem volt vasárnap emberek közé menni (vagy akár felkelni az ágyamból), egy, a külvilág nem éppen legszebb arcát bemutató hét után. Próbáltam megmagyarázni az edzőmnek, miért nem kellene mennem (az ingyenes nevezés átka, hogy nagyobb teret hagy a mérlegelésre), de ő szigorúan csak annyit mondott, leszarja a nyavalygásom, ha az segít, akkor öltözzek valami kamu szuperhősnek, vagy bánja is ő, de el kell indulni.

Így tettem hát, és rövid zötykölődés után megérkeztem a város szélére, ahonnan besétáltam a főtérre, a versenyközpontba. Tudtommal először volt ilyen (Körös-körül a Körös körül) futófesztivál, és nagyon bírom ezekben a (kis)városi rendezvényekben, hogy megmozdítanak mindenkit, aki él és mozog, a vállalkozó támogatóktól kezdve az önkéntesekig, diákoktól polgárőrökig. Mivel ez volt az első alkalom, néha (ahogy a klasszikus mondja) már talán nagyon picit több is volt a haj mint a riff (az én pórias ízlésemnek legalábbis), de végtelenül szimpatikus volt az egész forgatag. Ami konkrétan levett a lábamról, az egy kisebb sátor, amin egy A4-es lapra nyomtatva a következő felirat díszelgett: PROBLÉMA MEGOLDÁS. Hát történhet baj ezek után? Gondoltam, a verseny helyett az életem egyenesbe tételének céljával odaülhetnék pár órára, de nem azért jöttem, és a szolgáltatást kisajátítani sem állt szándékomban.

Részben a kicsit sem titkolt városnézés szándékával elég korán érkeztem, ennek másik oka a rajtszám felvételének időzítése volt, a következő vonattal már egyszerűen nem értem volna oda kényelmesen, esetleg sehogy sem. Bár a versenykiírásban a 7-től 9-ig tartó intervallum szerepelt, egész biztos voltam abban, a tízes rajthoz ez nem fog működni (mint ahogy a délután háromra meghirdetett nagy közös mezőnyfotózásra sem láttam semmi esélyt). Mikor negyed tíz körül, másfél óra sétálgatás, meg Holt-Körös parton ücsörgés után visszatértem, még valóban kígyózó sor állt a rajtszámos asztaloknál – ami nem is volt meglepő, összesen 600 nevezés fogadtak be a három távra (7-14-21 km, nem nehéz kitalálni, mekkora kört kellett egyszer, kétszer vagy háromszor legyűrni).

Elmentem átöltözni, meg átvedleni szuperhőssé, ha már az edzőm ezt tanácsolta. Elég komótosan készülődtem, majd K2 eljövetele előtt még szóba elegyedtem szegedi sporttársakkal, akiknek még szerepük lesz a beszámoló vége felé. Hétköznapi szuperhősként robbantam ki tehát az általános iskola ajtaján, és egyenesen a csomagmegőrzőig tartott a lendületem, leadtam a pakkom, majd beálltam a rajthoz, ahol a látszat kedvéért tekergettem a bokám, meg csináltam pár olyan figurát, amit ilyenkor szoktak az emberek. Mivel a verseny előtt általában mindenki magával van elfoglalva, feltűnőbb jelenségként is háborítatlanul rá tudtam hangolódni a versenyre. Erre azért is volt szükség, mert az edzőm a legutóbbi futásaimat látva meg volt győződve arról, hogy lenne esélyem megdönteni a félmaratoni egyéni csúcsomat (ami csak részben hangzik jól, az elmúlt nyolc évben talán egyszer indultam egyáltalán ezen a távon, és az a szolnoki futam pár éve talán nem is volt hivatalosan ennyi). Én ezt enyhe ellenkezéssel fogadtam, elvégre ha PB-re megyünk, akkor hajtani kell, örömfutás helyett. Végül arra jutottam, az első körben beállok a jónak tűnő tempóra, de ha nagyon nehezemre esik, akkor marad a béke, a szeretet és a vidámság, az sem kevés.

(Kép: Körös-menti Turisztikai Egyesület facebook)

Volt még egy kisebb konfliktus edzőbával, mert mióta van olyan telefonom, ami befér egy futós telefontokba, azóta ellenjavallott nem használnom, a pontos analitika végett, bár menet közben nagyon ritkán nézegetem, versenyen pedig kifejezetten utálom. A kompromisszum megszületett: nálam lesz a telefon, rögzítem a futást, de nem nézem meg közben. Már csak azért is, mert szeretném visszakapni azt az élményt, ami “futókarrierem” elején volt csak meg: viszonylag pontosan be tudtam lőni mindenféle segítség nélkül, mi az a maximális tempó, amivel az adott versenyt végigbírom. Itt a három kör miatt kínálkozott némi visszacsatolási lehetőség a célnál lévő (futó)óra miatt, ami azért mindenképpen hasznos, gyors fejszámolás alapján 38:30-as körök tűntek célravezetőnek.

A pályát az előzetes vizsgálat szellemes kompromisszumnak láttatta, az „alapjában véve ne zavarjuk a várost, de mégis a főtérről indulva érintsünk minél több jó helyet”-iskolát képviselve volt egy kis utcákon kanyargás a Vízi színházig, majd az Erzsébet-hídon át egy kevés holtág-part, majd a Pepi sétányon ki az arborétumba/Pepi-kertbe, ahol egy nagyjából kilométeres kör után ugyanezen az úton vissza, a híd előtt egy kis kitérővel. De tekintsék meg Önök is.

A rajt előtt közvetlenül nem igazán működött a hangtechnika, de sikerült az egyébként a városban született ceremóniamesternek, Lipcsei Bettának visszaszámlálást vezényelni, aminek a végén végre nekilódulhattunk (a 7 és 14 km tíz perccel később indult). Már megint azt kell írjam, ideális futóidő volt, a reggeli csípősség még nem tűnt el teljesen, de már sütött a nap és enyhe szél lengedezett, erre sem lehetett fogni semmit. Az első kétezer egy kicsit zsúfolt volt, de aztán a hosszú és szélesebb Pepi sétányon már szépen mindenki kezdett a helyére rázódni és eltalálni a tempóját. Sikerült ekkora nekem is a szerintem kívánatos fordulatszámra beállni, és mire az arborétum bejáratánál lévő frissítőnél megállás nélkül továbbfutottam, nagyjából tényleg bemelegedtem. Az arborétum nagyon impozáns, kicsit kanyargós volt ott az út, de egyrészt tele volt önkéntes diákokkal, nem lehetett elrontani, másrészt meglehetősen tetszetős részek követték egymást. A bejárathoz visszaérve vettem észre, hogy ráadásul két srác gitározik a frissítőponton, kifejezetten ügyesen. Ekkor kezdtek el szembe jönni a rövidebb távokon indulók, volt sok kölcsönös mosoly meg hajrá-hajrá a palást láttán. Alapvetően nem a kedvenceim a többkörös versenyek, de ebből a szempontból nagyon jópofák, lehet cimborálni, három körön például van, akivel akár 5-6-szor is összefut (…) az ember.

Ötezernél azon kezdtem el gondolkozni, ha van a rövidebb távok mezőnyében valaki, aki komolyabb atléta és nem lazsálja el, az majd le fog körözni, akár még a híd előtt. Alig egy perc múlva egy Garmin-pólós srác észbontó sebességgel (amivel nagyjából sprintelni sem tudnék, esetleg mondjuk úgy 200 métert maximum) süvített el mellettem, én meg csak néztem, ponttá zsugorodott arccal. Arra tippeltem, már teljes gázzal hajrázik a 7 kili céljába menet. Aztán hamar felvidultam, a másik frissítőpont a híd előtt elég nagy formátumú volt, (harmonika)zenekarral, kórussal. (Óóó, az a 2008-as Hjo-i harmonika-fesztivál a kempingben…) Egy kis vizet vettem csak el, majd mentem tovább, a Vízi színháznál szintén dzsembori volt, szólt a zene, illetve (talán) XIX. századi jelmezekbe öltözve néhány színész (vagy statiszta?) szintén reprezentált. Nem nagyon lehetett lankadni. Alig haladtam el előttük, jött szembe a Garmin-pólós srác, 14 kilis rajtszámmal a mellkasán… Huhh. Megnéztem, a távot Badar Gergő nyerte. Gondolom, a névazonosság nem véletlen. Respekt.

A fordítónál a célban 38 perc akármennyit mutatott az óra, virtuálisan megveregettem a saját vállam, mennyire fasza vagyok, majd haladtam tovább, semmi nehézség nem akadt egyelőre, imitáltam is egy kis twistet a színházi csapatnak, másodjára kifelé a városból. A második kört gondoltam vízválasztónak, ezért próbáltam figyelni, illetve arra jöttem rá, lassan nem ártana valami energiát bevinni. Attól, hogy ez „csak” egy félmaraton, szar frissítéssel itt is kitolhat magával az ember, főleg ha többé-kevésbé nyélen megy. Az arborétum bejáratánál vettem tehát el izót, finom, tutti-fruttival kevert Gabi fogkrém íze volt (talán egyetlen kritika lehet a szervezés irányába, hogy később, ha akartam sem tudtam volna ebből a csodából inni, mert kifogyott). A második körben a sétányon vissza már ismerősként üdvözöltem a rövidebb távok éppen szenvedni kezdő középmezőnyének végét, elég hamar eltelt szerencsére a hosszú egyenes a sok interakcióval. Az edzőm is mondta, hogy többet kellene közösségi életet élnem, szerintem ezek jó lépések ebbe az irányba. Egy idő után már szinte kötelességnek éreztem az egyre elcsigázottabb sporttársak továbblendítését. Ami már csak azért is hasznos volt, mert elterelte a figyelmemet arról, már nekem sem esett annyira jól a sietés. Kicsit elszoktam attól a furcsa állapottól, ha egy futóversenyen futni kell. Persze, ez túlzás, de egy 30-50 km-es trailen, vagy a BSZM-en nem nagyon van olyan, hogy akkor most tempót megyünk másfél órát egyhuzamban. Dehát ezért jár ezekre a versenyekre az ember – ahogy Jani (PNDTT) mondta -, mert ott lehet alibizni :).  Szóval kezdtem azt érezni, ez mégsem lesz annyira séta a parkban, ráadásul visszafelé a színészeink is eltűntek már…

Csikorgás ide vagy oda, 1:17 elejével fordultam rá az utolsó körre, vagyis gyakorlatilag másodpercre pontosan a kitűzött tempóval abszolváltam addig a távot, az edzőm szerint is jól csináltam ezeket a szakaszokat. Ennek örömére rögtön eldobtam vagy fél percet, mert az asztalok mellett elhaladva jutott eszembe, valami tápanyag csak kellene az utolsó bő fél órára, így visszakanyarodtam, felmartam két nápolyit, amitől aztán majdnem megfulladtam, mire legyömöszöltem őket a városból utoljára kifelé menet. Megritkult ekkora már a mezőny és a nézők is, az Ezredéves Emléknél szinte már csak egy horgász pakolt kifelé. A sétány harmadjára meglehetősen nyögvenyelősre sikerült, de az arborétum megint feldobott, itt gondosan elköszöntem az összes önkéntestől, csak végigszobrozták a vasárnap délelőttjük nagy részét… A fák rejtekében aztán megszegtem a fogadalmamat, és ránéztem a telefonomra 18k-nál. Gyors fejszámolás alapján egy hajszállal meglassultam, ezért úgy döntöttem, a nagyhalált nem feltétlenül éri meg a PB, visszagyorsulni nem próbálok, viszont tartom azt, amit még éppen menedzselhetőnek gondolok. Az emlékműhöz visszaérve az imént még kifelé pakolászó horgász éppen egy jó kétkilós forma pontyot próbált megszákolni, nem vesztegette az idejét. Nem sokkal később az utolsó frissítéshez közeledve az első dalfoszlány, ami megütötte a fülemet a kórustól, az a „Városbéli puhányok, nyavalyások…”-sor volt, amin ezek után több okból is hangosan felröhögtem.

A ponton ráöntöttem a fejemre egy fél pohár vizet, majd az utolsó rohamra indultam, a hídra felfelé már kicsit sem esett jól, aztán próbáltam az előttem lévőkkel húzatni magam. Az egyik kollégát utol is értem, de érezhetően nem akart már elengedni, így dumáltunk kicsit, de mivel a végén még találtam valamennyi kraftot, felajánlottam neki a közös hajrát, majd nemleges válasza után még belehúztam (közben fél füllel hallottam, ahogy  a járdán egy nagymama az unokája figyelmét felhívja Zorro bácsira), K2 ne mondja, hogy nem kapott meg mindent. Meg az edzőm se. Végül 1:56:45-tel értem be, ez nagyjából egy perccel elmarad a 2009-ben összehozott legjobbamtól, de igazából ez nem fontos. A lényeg az, hogy tíz év után, 15 kilóval nehezebben visszakerültem nagyjából ugyanarra a szintre. És a tempóérzékelésem is kezd visszatérni. Mindezeket nagyon nagy részt az edzőmnek köszönhetem.

A célterületen még összetalálkoztam ismét a szegedi futótársakkal, trécseltünk, meg csináltunk pár képet. Mint utóbb kiderült, mindeközben egy szerencsétlen mozdulattal a telefonom az egymás mellett lévő befutócsomagok közül nem az enyémbe dobtam… Mivel további társasági életet is éltem, tíz perc múlva jött a kellemetlen felismerés, hogy nincs meg a Blackberry, és noha kicsöng (egy kölcsöntelefonnal (amit ezúton is köszönök) próbáltam kapcsolatba lépni magammal), nem veszi fel senki. Bassza meg. A rendezők szuperjófejek voltak, bemondták a hangosba gyorsan sokszor, de csak nem akart előkerülni. Elszontyolodva megfürödtem, majd tettem még egy kísérletet egy telefonfülkéből (!!!) (ahonnan valószínűleg 5-8 éve nem telefonált senki). Megkönnyebbülésemre egyszer csak beleszólt egy hang: „…elhoztuk a telefonod, ugye?” Kevés szó van rá, mennyire megkönnyebbültem, arra pedig még kevesebb, hogy mennyire hálás vagyok a már rég hazaindult sporttársaknak, amiért bevállalták a plusz egy órás kerülőt és visszahozták az eszközt. Cserébe annyit tudtam ígérni, decemberben elmegyek Szegedre a jótékonysági félmaratonra, és a vendégeim néhány sörre, vagy amire szeretnék. Azt hiszem, tényleg minden jó, ha a vége jó.

Azt említettem már, hogy én vagyok az edzőm?