The half-hearted rehab chronicles: minden a kibaszott erő…

…vagy talán mégsem. Lassan tíz éve már annak, hogy viszonylagos rendszerességgel snookereztem. A címben szereplő megállapítás akkortájt szikárodott egyfajta szállóigévé maroknyi dákóbűvölő közösségünkben, utalva arra az alapvető természettudományi törvényszerűségre, mely szerint kezdő/hobbista játékosok esetében adott lökésre vonatkoztatva a precizitás és az erő hányadosa leginkább állandó. Mielőtt túl mélyre húzódnának a ráncok a Nyájas Olvasó homlokán, elkezdünk máris a futás (legalábbis annak biomechanikája) felé gravitálni, és rávilágítani a párhuzam relevanciájára (vagy éppen mondvacsinált voltára), magyarán mi a francért jutott a rehab mostani stációjáról épp ez az eszembe?

Az ősszel, szervezett keretek között végzett rehabilitációs tevékenységemről eddig jobbára két érdemleges dolgot jegyeztem fel a sok sallang mellett: kifejezetten dagályosan értekeztem arról, észrevehetően és mérhetően fejlesztette azokat az izmaimat, amelyeknek szokás a térdízülethez jelentősebb szintű kapcsolódást tulajdonítani. Ehhez képest jóval szerényebb terjedelemben, de említettem, hogy az általam csak manézsnak csúfolt teremben bemutatott funkcionális terápiás cirkuszi mutatványok közül legszánalmasabban az instabil berendezéseken bemutatandó figurák gyakorlatilag száz százalékában teljesítettem. Ez pedig baj. Hogy miért, azzal kapcsolatban egy szót mondok: heavy metal dinamikus stabilitás.

Ahogyan a különböző testépítő vetélkedők zsűrijét egyáltalán nem érdekli, vajon a színpadon pózoló impozáns szervezetek tulajdonosai a jóval kevésbé barnítókrémes, vízhajtós és fürdőnadrágos hétköznapokban vajon fel tudják-e emelni a zongorát, amíg a nagymamájuk kisöprögeti alóla a port, vagy megtartják-e a defektet kapott versenyautót a rally gyorsaságiján, amíg az emelőt a szervízparkban feledő pilóta és navigátora kicseréli a gumit, netalán tudnak-e tíznél többet fordulni két vödör vízzel a kék kút és az alvégi, közművekkel szegényen ellátott utca között, ha éppen arra van szükség, úgy a meniszkusz sem mutat különösebb érdeklődést az iránt, egy gépen milyen értékeket vesz fel a környező izmok erőkifejtésének mértéke. Ha ezek a csodálatosan kidolgozott kötegek nem segítenek stabilan tartani a térdet, akkor ugyanis szart sem ér az egész (lásd még “5 forint az ütés a kalapáccsal, 95 forint az, hogy tudom, hova kell ütni”).

Elkezdhetnék itt vagdalkozni olyan kifejezésekkel mint propriocepció, neuromuszkuláris, vagy perszeveratív, de ezeket nem csak a Word magyar nyelvű helyesírás-ellenőrzője nem ismeri, hanem igazából én is csak nagy vonalakban – amikor legutóbb behatóbban foglalkoztam ilyesmivel, annak apropóját valószínűleg egy állatélettan beszámoló adta vagy húsz évvel ezelőtt, egy mű-lócsontváz meghitt társaságában. Aztán inkább elmentem mű-bölcsésznek. Szóval nem kezdek itt hosszas fejtegetésekbe olyasmiről, amiről bár mostanában sokat olvastam, még így sincs sokkal többem a halvány fingnál. Így csak néhány sarokpontra szorítkozom, ami szubjektív szűrőmön eddig fennakadt lecsupaszított lényegként: a térdsérülésnél, porcproblémáknál javasolt izomerősítés ortopéd szakvizsga nélkül is beláthatóan elsősorban nem annak szól, hogy utána elégedetten nézegesse a páciens a saját lábait a tükörben, hanem hogy megtartsa az ízületet olyan pozícióban, ami a statikus stabilitást adó berendezéseket támogatja.

A csavar ott kerül a történetbe, hogy ez a támogatás nem varázsütésre jelenik meg: a szervezetnek a saját jól felfogott érdekében vannak a mozgáskoordinációval (illetve sok más esetben szintén, az “újabb” agykutatási eredmények nagyon érdekesek az érzékelésről, illetve ahogy az agy optimalizálja a működését) kapcsolatos automatizmusai, ami az esetek 99,9 százalékában kifejezetten hasznos, mert rutinszerű paneleket biztosít általunk nem annak érzékelt, de valójában bonyolult szituációk megoldásra (vagyis például terepfutáskor nem kell minden egyes lépésnél újra és újra próba-szerencse alapon kitalálni vagy kiszámolni (…), hogyan maradunk egyensúlyban a változatosan egyenetlen felületeken, ami azért elég sokat elvenne az élményből). Rehabilitáció esetén viszont (vagyis amikor már megjött a gebasz, és vagy eleve a rossz beidegződések is közrejátszottak a sérülésben, vagy a sérült részeknek az új helyzetben (ez természetesen lehet például akár a szalagokkal kapcsolatos probléma) már igencsak elkél a plusztámogatás) újra kell huzalozni valamelyest a rendszert. Szemléltetésképpen esetemben például rá kell ébreszteni, hogy a dagadt puhány, akinek eddig esélye sem volt izomból stabilan tartani a rettenetes súlyát, ezért mindenre az volt a megoldás, ha bedől a térd és a porc majd megoldja, nos, az most egyrészt könnyebb és erősebb valamivel, másrészt a porc nagyjából eddig jött, most már azt szeretné, ha más dolgozna és oldaná meg helyette. Csak ez a ráébresztés egy relatíve hosszú és meglehetősen macerás folyamat, ami a jó ízlésnél jóval több instabil felületet tartalmaz. Mondtam már, hogy türelem, a kurva anyád? Ó, igen, bár sajnos nem az automatikus korrekciós mechanizmusokról szóló bejegyzésben… Mellesleg egy elég komoly üzletág foglalkozik az ilyen típusú rehabilitációt támogató kínzóeszközök gyártásával, hátborzongatóan ötletes eszközök vannak, olyan vadhajtásokkal mint az egyensúlydeszka tetejére ráépített jumper. (Erről az a régi Orson csík jut eszembe, amiben az állatok nézegetnek egy mezőgazdasági prospektust: „Nahát, miket ki nem találnak, elektromos ösztöke!” „Tényleg, miket ki nem találnak…”)

Természetesen nem magamtól lettem hirtelen ilyen megvilágosult. Miután legutóbb kihüppögtem magam, elkezdtem a már említett csoportos terápiát (ez heti egy, a már itt korábban leírthoz hasonló foglalkozást takar, 2-4 hasonló térddel cipőben járó kollégával együtt). Az első alkalomkor a levezető sráccal átbeszéltük a vagyok ki, akarok mit kérdéskörét, majd a már ismerős gépi program lepörgetése után gyanúm szerint amolyan szintfelmérő „áldozata” lettem. Ha eddig cirkusz volt, akkor megérkezett a nagycirkusz, de most nem artista vagy zsonglőr voltam, hanem a bohóc, 35 percig dőltem-borultam. Nagyokat nevettünk. Vagyis nem, de az kiderült, finoman szólva is van kiaknázatlan potenciál még ebben a stabilizálás dologban. (És annyira nem meglepő, ha még tiltakozik a meggyötört meniszkusz a bal térdemben.) Ezt csak kétszer aláhúzta az egy héttel későbbi alkalom, amikor már jobbára megcsinálható, szinte csak és kizárólag egyensúlyozós feladataim voltak. Ezeknek ráadásul egyik velejárója, hogy nem árt közben nézni a tükröt, mert szépen és könyörtelenül mutatja a hibát (vagyis amikor éppen nem esek le rögtön valahonnan, máris láthatom, egy gőzölgő tál fos, amit csinálok). A két alkalom alatt többet bámultam magam tükörben mint az előző tíz évben összesen. Ha ez enyhe túlzás is, az mindenképpen igaz, hogy eddig sosem tűnt fel a befelé rogyadozó térdem, most meg tucatszám studiálhatom meniszkuszaim merénylőit. Dolgozom az ügyön.

Egyébként köszönöm, fizikailag jól vagyok, most épp javul a bal térd, lassan ismét esedékes lesz a fél óra egyben, pompás lenne ezúttal eltekinteni a következményektől. Továbbra is hektikus és hosszú visszatérési folyamat prognosztizálható, amiben már-már túl sok a változó: elképzelhető, legutóbb sem a futás tette be a kaput, hanem épp 1-2 olyan inaktívabb nap, amikor többet ültem a szokásosnál, behajlított térddel, mert hamargyorsan meg kellett csinálni egy munkát. Vagy éppen ellenkezőleg, a futással együtt már túl sok volt a virágok lehordása a pincébe télire. Ki tudja. De ez ilyen, a térdelhasználás komplex szórakozás. Talán túl sokat foglalkozom ezzel az egésszel és a rehabilitációval itt, főleg ahhoz képest, amennyire deklaráltan sosem szándékoztam bárkinek bármiféle iránymutatást adni a futással kapcsolatban ezen a blogon (bár vélhetően egész vaskos és igen szemléletes kötetet lehetne összeállítani az eddigi posztokból, mit hogyan nem szabad vagy érdemes csinálni…). Ez a hozzáállásom lényegében nem változott, de ugye más témám nem nagyon lehet jelen pillanatban, ha írhatnékom támad (annyira meg még nem javult az állapotom, hogy ilyenkor beüljek egy sarokba megvárni, míg elmúlik), ráadásul sokszor szembesültem azzal, mennyi minden és annak az ellenkezője olvasható/nézhető a térd-témában mindenfelé, ezért nem tűnik mindenképpen haszontalannak a saját tapasztalataimról írni. A térd egy szuper képződmény, van pár dolog, amit nem lehet vele kapcsolatban elégszer hangsúlyozni. Nem kell már olyan sokat kibírni ebből…

Ui.: Ugye, milyen fasza szó az, hogy perszeveratív, még ha semmi köze nincs is a térdhez?