The half-hearted rehab chronicles: severe setback sunday (the terror of moving)

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy rehab sok egyéb más mellett leginkább mégiscsak a hullámvasútra hasonlít. Nem is nagyon hasonlíthat másra, elvégre az egész központi eleme egy olyan, sok esetben meglehetősen keskeny sáv megtalálása, ami már nem túl kevés és még nem túl sok. Ebből következően lesznek és kellenek bele olyan mozzanatok, amikor picit túllövünk a célon, csak hogy kiderüljön, hol tartunk valójában. Ez tulajdonképpen rendben lenne, számítottam rá, nem lehet minden héten olyan diadalmenetről számot adni mint legutóbb. Amire nem számítottam, az az, hogy egy nagyon óvatosan felépített, kilenc hét rákészüléssel, közepesen tempósan megfutott 5k után napokig csillagokat fogok látni, és nem az izomláz, hanem a sokszor problémamentesnek gondolt bal térdem miatt. A rehab-hullámvasutam pályáján rögtön az első nagyobb hupli lejtőjére elfelejtettek síneket építeni, és a tető után nyílegyenesen zuhant a földre az egész eddig nagy dérrel-dúrral zakatoló szerelvény. Körülményesen másztam ki a héten a roncsok közül, majd elkezdtem kotorászni a zsebemben, lapulnak-e még ott további zsetonok néhány újabb körre. Annak ellenére, hogy pár kopott érmét még találtam, egyáltalán nem érzem a határtalan késztetést a felhasználásukra. Lehet, valami másik játékot kellene kipróbálni a játszótéren. Például az alacsony lovat.

Az első komolyabb fekvőrendőr felbukkanása a visszatérés egyébként is kacskaringós útján elég kétségbeejtő. Nem azért, mert jött ilyen, hanem azért, mert úgy jött, mint az első két gól a szovjetek ellen Irapuatóban. Túl hamar. Nyilvánvalóan lehet azt mondani, túl korán markoltam túl sokat, de gyakorlatilag több hete nem futottam többet, csak a szünetekből csipegettem. Meg hát az 5:23-as tempó sem az, amibe bele kellene rokkanni. Nem esett jól ezzel szembesülni, főleg miután több szakértő véleménye, illetve mérések és leletek alapján ennél többnek kellene még lennie az üvegtérdekben. (Kicsavart logikával azt is írhatnám, ízületi sajátosságaim miatt a futóteljesítmény üvegplafonját nem tudom átütni… jó, jó, tudom). Mindenesetre, ha ez a koromnak megfelelő terhelés, akkor ideje lesz végrendelkeznem, mert észre sem vettem, de nagyon elrepült az idő. Nem nagyon van mit szépíteni rajta, szignifikáns mértékben kiborultam a dolgok ilyetén alakulásán. A türelmem ugyan legendás (…), de mégsem végtelen (mondhatni, az szintén legendás, amikor váratlanul elfogy), bár megkockáztatom, senkinek nincs annyi türelme, hogy két lépés előre, kettő hátra ritmusban kivárja, amíg eljut a sehova.

Természetesen a tehetetlenség egyelőre vitt tovább, hiszen mivé lenne a világ, ha az ember az univerzum mindössze negyvenhetedik igen egyértelmű jelzésére máris elgondolkozna azon, nem biztos, hogy valamit feltétlenül szükséges egy ponton túl erőltetni. Úgy gondoltam, a teljes leállás nem lenne célravezető, ezért lelkesen (…) elkezdtem kísérletezgetni, hogyan reagál a sajgó forgórész a különböző, rafináltnál rafináltabbnak ugyan bajosan nevezhető, mégis valamennyire könnyített és legfőképp az eddig megszokotthoz képest változatosabb terhelésre. A mesterterv hátterében az a felismerés állt, miszerint a heti 80-90 perc futás már többször lezajlott mostanában különösebb probléma nélkül, vagyis egyelőre az intenzitás lehet a “rejtély” kulcsa. Nos, az újabb hullámvasút kör előtt ezzel a metódussal beültem dodzsemezni egy kicsit, volt itt minden tehát, mint a búcsúban. Összességében sokkal okosabb nem lettem, de legalább jól szórakoztam az ütközések közben. Nem igazán tudok egyelőre felfedezni bármiféle összefüggést a térdfájdalom és az aktivitás között, de sebaj. Például ma reggelre mintegy varázsütésre épp nem éreztem semmi gondot – így a temető-turnék elindulása előtt, a téli időszámítás beköszöntének nyereségóráját hasznosítandó visszatettem a lécet a 30 egyben futópercre. Lassú 30 percre. Rettentő kíváncsian várom, hétfőn-kedden milyen visszacsatolás érkezik minderre. Egyelőre máshogy fáj, ez is fejlemény.

Zsonglőrködöm tehát tovább, egyelőre két labdával nem megy rosszul, három láncfűrésszel viszont jól sem. Olyan ez az egész, mint egy hidegháború (ha leszámoljuk a bemelegítéseket), amiben egyoldalú fegyverkezési versenyt folytatok az atombombával (fájdalom) felszerelkezett térdízületeimmel szemben. Néhány igen nagy kaliberű jószágot már bevetettem, de nem sikerült térdre kényszeríteni (…) az ellenfelet. Van még egy s más a tarsolyomban, de egyre kevesebb az olyan, amit egy díszszemlén a kiemelt helyen lehetne mutogatni. A végső összecsapás pedig egyre közeledik… Na, jó, ez már tényleg hülyeség, hiszen a térdeim is én vagyok, nem harcolni kellene ellenük, hanem minimum kollagénben-hialuronsavban füröszteni őket. Hm, mire fel a feltételes mód?

The half-hearted rehab chronicles: severe setback sunday (the terror of moving)” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s