older and faster

Most úgy tűnik, jól tettem, hogy tegnap nem kezdtem bele az önsajnálatba. Nem annyira a vélhetően vállalhatatlan cím miatt (saturday night knee band), hanem azért, mert a pihentetés hatására úgy tűnik, van esély a javulásra, így remélhetőleg kicsit elhamarkodott lett volna a világvége hangulat. Igen, a krónikus térdfájásom a hét végére odáig erősödött, hogy tegnap és ma is ki kellett hagynom a betervezett távokat. Mit ne mondjak, eléggé kétségbeestem. Különösképpen a félmaratonon történtek után. Hazudnék, ha azt mondanám, nem dobott fel a hosszú évek óta nem tapasztalt teljesítmény, jól jött már egy ilyen visszacsatolás. Alapvetően nem igénylem a világtól a vállveregetést, különösképpen valami olyan kapcsán, amit élvezek, de most, amikor lassan számolatlanul öntöm magamba a kilométereket, nem árt néha látni, ez nem hussan el semmibe, vagy legalábbis közelebb visz a grandiózus fantazmagóriáimhoz.

A térdem persze sokszor vacakol valamennyire, bár sosem túlságosan, ezért van némi rutinom a helyzet kezelésében. Mármint hogy ne vegyek tudomást róla. Ez különösen azért ment könnyen, mert gyakorlatilag a futás volt az egyetlen mozgásforma a hét elején, amikor nem fájt. Egy könnyed 11k-val regenerálódtam a versenyzős regenerálódóhétből, majd másnap már 17-re állítottam a potmétert a szemerkélő esőben. Nagyon jól esett ez a futás, egyébként is szeretek esőben futni, meg mentek a lábaim, de a végére már picit szarakodott a jobb térdem.

Igazából lehet, nem a futás, hanem a túl sok ücsörgés az, ami megadja a kegyelemdöfést az ízületnek. (Egész biztosan…) Csütörtök-pénteken ugyanis nemzetközi kollégákkal kickoffmeetingeltünk, napestig. Természetesen vittem futócuccot, és miután bő tizenhét év után újra a gödöllői egyetemi kollégiumban aludtam, reggel a környék meghódítására indultam. Sok minden változott, sok minden pedig nem, jól esett azért szembesülni az öregséggel, meg azzal is, hogy sokkal jobb futó vagyok, mint akkor, amikor életvitelszerűen tartózkodtam a koliban. Mondjuk azt hittem, a 130 méternél több szint volt ebben az egy órában. Ahhoz képest, hogy néha itthon is összejön 50-60, többet mutattak a lankák…

A futás utáni újabb ücsörgés után aztán hazasántikáltam. És eléggé elszontyolodtam másnap reggelre, amikor nem igazán lett jobb, sőt. Este lebeszéltem magam az átmozgatásról, majd utána kora hajnalban pedig (mivel jött a kőműves, csak a 4 és 7 óra közötti időszak jött szóba egyáltalán futásra) a hosszúra rápróbálásáról is, helyette keresztedzésként elkezdtem a felújítás romjait eltüntetni a kertből – egy pompás térdgumival a lábamon. A jó hír az, hogy ma már legalább nem láttam csillagokat, határozottan sokat javult. Reméljük, fennmarad ez a trend. Szóval lehet, gyorsabb vagyok, mint valaha, de (az élet már csak ilyen) öregebb is, ennek minden nyűgjével. Nem tudom, a következő héten tudok-e haladni tovább úgy, mintha semmi sem történt volna. Nem lenne rossz, a következő három hétben nagyjából 250 kilit kellene lefutnom. És közben nem katapultálni a térdem az örök vadászmezőkre…