Hej, hej, hej, hát mi van itt, kérem, két bejegyzés egy héten? Ebből kiégés lesz… Mindenesetre addig is beszámolnék röviden a hét második felében történtekről, illetve a mai igazán kiváló versenyről, amitől per pillanat is sajog mindenem.
Szóval a kedd óta eltelt időben igyekeztem a tudatosság látszatát kelteni, ami még nekem sem árt, nem is annyira a látszat miatt, hanem azért, hogy adjak magamnak mégis valami esélyt arra, hogy ne sűrű káromkodások közepette teljen el a táv második fele. Így csütörtökön azért egy szinte 10k-t még beiktattam ugyan, de pénteken (amikor is időm sem igazán lett volna erre) kihagytam a testmozgás intenzívebb formáit. Ez némileg köszönhető annak az időszaknak, back in die schöne alte Zeiten, amikor még Saci néni edzésterveiből is készülgettem (kivéve ugye a „hegyre fel, hegyre le” részeket), ő ugyanis nem kis gondot fordított arra, hogy több felkiáltójellel jelezze ezekben a tervekben, hogy „A VERSENY ELŐTT KÉT NAPPAL NINCS FUTÁS!!!!” (bár lehet, hogy a felkiáltójeleket csak az azóta eltelt évek szépítik ennyire számosra). Szombaton pedig egy átmozgató 3k várt rám estefelé, csigamódra.
Így érkeztünk el a mai naphoz, ami közel kilencéves „futókarrierem” során elhozta azt a versenyt, ami legközelebb volt az otthonomhoz. Ez már-már zavarba ejtő, ugyanis ha a verseny napján a saját ágyamban aludtam, az eddig tízből kilencszer-tízszer azt jelentette, hogy a négyórás vonattal kellett bárhová mennem, negyed négyes keléssel. Most szép lassan feltápászkodtam 6:45-kor, megkávéztam (…), átmentem a boltba, majd kiballagtam a nyolcas buszhoz, és 8:45-kor már a Széchenyi Ökoturisztikai Parkerdő játszóterének esőbeállójában vettem át a rajtszámomat, azzal az információval, hogy a férfiak milyen pontosak, a félmaratonra még csak pasik regisztráltak be ilyen korai órán (a félreértések elkerülése végett, ezt nők állapították meg).
Volt még idő a 9:45-re kiírt rajtig, így leültem egy padra, elkezdtem majszolni a kapott müzliszeletet, és végre körülnéztem, hogy mi a csuda is ez az egész, mert szégyen, nem szégyen, gőzöm sem volt arról, hogy van ilyen objektum Szolnokon. A fák vastagsága alapján valamikor nagyjából 10-15 éve támadhatott az ötlete valakinek, hogy a lakótelep mögötti területtel lehetne valami értelmeset csinálni, aztán lett ott egy 125 (vagy 200, erről többféle adatot találtam) hektáros erdő, ami kiér a Zagyva-gátig. Nyilván telepített, viszont az utóbbi években sok mindent fejlesztettek rajta, van benne biciklis út, lovaspálya meg tanösvény – és ugye a közepén egy nagy rét mindenféle fabútorral meg játékkal. Nagyon pöpec kis valami, full credit a NEFAGnak, meg bárkinek, akinek ez köszönhető.
Egyébként a szervezők már egy ideje (egész pontosan 2013 óta) szerveznek ide futóversenyeket, de eddig nem volt még ilyen hosszú táv, ellenben évente 6-7 rendezvényt összedobnak, amit pontoznak, és a végén van egy összetett győztes is. A mai volt a 25. ilyen esemény, ennek örömére lett félmaraton is, ami a dombok teljes hiánya ellenére valóban terepversenynek nevezhető, legnagyobb megrökönyödésemre (és így jó döntésnek bizonyult K2 részéről, hogy otthon maradt). A weblapon is látszik, hogy a profizmust, meg az itthon szervezett versenyek tetejét nem érte el a szervezés, viszont mindenből pont annyi van, amennyi igazából kell, ez a fajta rutinnal átitatott bájos amatörizmus nekem mindig is tetszett (és tudom, miért szokott egy-két, magát tudjafaszomkinek képzelő wannabe futóbajnok hőbörögni végig, ha valamiért rosszsorsa egy ilyen versenyre veti). Miközben öltözködtem, és teszteltem az igen esztétikus pottyantóst, szépen gyűltek a népek is, látszott, hogy Szolnokon bejáratott esemény, és vicces volt, hogy nagy biztonsággal meg lehetett mondani, a megyéből, meg a szomszéd megyékből kik azok a „menőbb” futók, akiket a hosszabb táv csábított ide, most először.
Majdnem tíz perces késéssel, és a verseny főszervezőjének érdekes performansza (a rajtnál egy olyan zsebmegafonba beszélt, aminek a hangját a szélben már a második sor sem hallotta) után aztán el is indultunk, szerintem kb. majdnem százan (az előnevezettek nyolcvanan lehettek, és még a váltók), a kanyargós erdei ösvényeken. Összesen egy 7k-s kört sikerült kialakítani ekkora helyen, és az sem kör volt, hanem össze-vissza tekergőzés mindenfelé (ld. lentebb, a képek között). Egyébként elég tűrhetően ki volt szalagozva a pálya, meg ki lett rendelve egy osztálynyi középiskolás, akiket a stratégiai helyekre juttattak fényképezni, meg útba igazítani a népet. Ez utóbbi kicsit túlreagálásnak tűnik, de mivel tényleg kreatíva lehetett egy ekkora kört kigazdálkodni, sokszor tényleg nem volt egyértelmű a merre, legalábbis az első körben. Egyébként ideális futóidő volt, bár a szél picit erős.
Jó szokásomhoz híven igen óvatosan kezdtem, szinte a mezőny legvégén “szaporáztam”, idén még 21k-t nem futottam, nem igazán tudtam mit várhatok, és egyvalamiben biztos voltam, nem akarok magammal kibaszni a szükségesnél sokkal jobban. Azt gondoltam, hogy a 6:15-ös ezrek a reálisak, így az első 3-4 kili ennél némileg óvatosabbra sikerült, de egyáltalán nem bántam. Maga a pálya ráadásul még változatos is volt, a “bemelegítésnél” nézelődtem bőszen: rét, kanyargó ösvény, Zagyva-gát, csatorna melletti út, dűlő kilátással a lakótelepre, szakasz a magasfeszültségű vezeték nyomvonala alatt… Igazából teljesen jó volt a pálya (sokkal szebbet Szajol környékén sem tudnék összerakni, sőt), néhol kicsit süppedős, de egyáltalán nem vendégmarasztaló módon saras.
Az első kör vége előtt aztán beütött az endorfin, és kicsit elkezdtem gyorsulni, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy el ne fussam, el ne fussam. Ami azért is nehéz volt, mert közben az előttem lévő 10-20 futó ugye szokás szerint elkezdett lassulni, és bármennyire érdektelen a helyezés, a verseny hevében azért szoktam használni motivációnak az olyan mondatokat, hogy a „piros kabátosat a kör végére utolérem”. Ebben az igazi művészet, hogy ne előzzön az ember gyorsabban, mint annak a rendes ritmusa lenne, illetve ha valaki mégis megtáltosodik, azt meg hagyni kell, hadd menjen. De aztán hamar normalizálódott a helyzet, átverekedtem magam azokon, akik túl ambiciózusan kezdtek, és hamar szinte légüres térbe kerültem, ahol a tervezett 6:15-nél egy kicsit gyorsabban haladtam, miközben azon töprengtem, hogy ha ezt ilyen remekül bírom, akkor mikor jöjjön el az a dramaturgiai pont, amikor kockázatmentesen rá lehetne esetleg gyorsítani, hogy azért el is fáradjak rendesen, nehogy szégyenszemre maradjon bennem kraft a végére.
Miközben ezen morfondíroztam az utolsó kör elején (miután épphogy megelőztem a piroskabátost), egyszer csak visszaelőzött egy lány, akit az előző kör elején előztem meg egy kisebb csoport tagjaként. Ettől egy kicsit kizökkentem, mert kezdtem azt érezni, hogy a gyorsítás az nem igazán lesz majd opció, viszont meg is ijedtem gyorsan, hogy elkezdtem durván lassulni, de kiderült, hogy a rózsaszín sapka tulajdonosa gyújtotta be a rakétákat az utolsó kör elején. Nem estem kétségbe, de elkezdtem a nézelődés helyett komolyabban arra koncentrálni, hogy tartsam a tempót, ami nagyjából sikerült is, de egyre nagyobb nehézségek árán. Viszont nagyjából hárommal a vége előtt arra lettem figyelmes, hogy a rózsaszín sapka ismét lassul, így találtam némi motivációt azokra az utolsó percekre, amikor már nem éreztem annyira jól magam, annak ellenére, hogy a tempó finoman szólva sem volt öldöklő addig sem.
Egy elég hajrátlan hajrá után aztán beértem, és még érmet is kaptunk, meg (lilahagymás-csalamádés) zsíros kenyeret, ami a legszürreálisabb verseny utáni kaja volt, amit valaha a kezembe nyomtak. Mivel zuhanyzó azért nincs a játszótéren, gyorsan átöltöztem és meglehetősen büdösen indultam haza. Az órám 2:14-et mutatott a végén, és ez még akkor is szánalmas, ha ebben van rajt előtti és célbaérés utáni idő is vagy két perc, plusz ugye a terep (összesen vagy 20 méter szinttel, haha). Az igazán aggasztó nem is az idő, hanem az, hogy a végére tényleg elfáradtam. De lesz majd ez még jobb is.
21097 
Visszajelzés: impulzusduatlon | 21097