impulzusduatlon

Az eddigi futóévemet gyakorlatilag tervszerűségben pácoltam, így itt volt az ideje egy kisebb, már-már improvizatív csavart vinni a történetbe, mielőtt jövő szombaton lezárnám a tavaszi szezont, és végeérhetetlen lamentálásba fognék a hogyan tovább problémakörét illetően. A héten eszembe jutott újfent csekkolni a helyi futószíntér egyik jeles eseményének, az Auriga Erdei Futóverseny Sorozat kiírását, és mivel a tél kivételével szabálytalan, de ciklikus időközönként kerékpáros kirándulásokat szoktam tenni Szolnokra ügyes-bajos dolgaimat intézendő, örömmel fedeztem fel egy ritka, lehetséges együttállást, amikor a két bolygó akár fedésbe is kerülhet a hétvégén (szép az a parkerdő, de csak azért, hogy ott fussak 5 vagy 10 kilit, nem indulnék el itthonról, errefelé szintén akad hasonló terep bőséggel, ráadásul a rövid versenyek finoman szólva sem az én világom). Ennek szellemében beneveztem gyorsan (és ingyen!) a 11k-ra, mi bajom történhet, ha a szombat délelőtti piacon lődörgést még kiegészítem egy szűk óra futással? A hirtelen jött, rendhagyó addendummal együtt most április végén, május elején-közepén öt hétvégéből négyen versenyzek, hányásig töltekezhetek tehát két év szünet után a sűrített tejként csordogáló futamokkal, ezzel támogatva a jövőről történő gondolkodás megfontoltságát – a versenyéhség ezek után egész biztosan nem viszi majd félre a(z újra)tervezési folyamatot.

Az Auriga kapcsán a nevezés közben elkezdett valami halványan derengeni egy félmaratoni versenyről, ami ugyan a múlt ködébe vész, de nem a régmúlt ködébe… Szóval legutóbb, Fehérvár előtt annyira belemelegedtem az egynél megállt (…) félmaraton-számolásba, hogy az update-ként később közölt korrekció sem fedi tökéletesen a valóságot. A helyes válasz legalább három, de már nem mondok inkább semmit, ki tudja, milyen félmaraton-csontvázakat rejt még az elmúlt évtized kiapadhatatlan futószekrénye. Lehetne az amnéziát arra fogni, hogy ha az ember terepezik, meg ultrázik, akkor a félmaratonok egy idő után nem hagynak évek múltán is kitapintható hegeket az emlékezet sebgyűjteményében, ám ez csak mellébeszélés lenne, az öregkori elbutulás szemmel láthatóan egyre nagyobb árnyékot vet rám. Szerencsére a futáshoz nem sokat kell gondolkodni.

Nem is terveztem sokat gondolkodni, szűk 11k nem az, amit érdemes lenne túlagyalni, ennek köszönhetően a versenystratégia megkomponálása a töredékét töltötte ki annak a félórás bringázásnak, amivel megközelítettem a helyszínt. Azt ötlöttem ki sebtében, hogy jó lenne ötös átlag alá begyömöszölni a nagy fehér bőrbálnát, ennek megfelelően megcélzok valami 4:50-4:55-ös átlagos tempót a négyből az első három körben, az utolsó karika meg már csak nem olyan hosszú (ha ez a tempó valamilyen nem várt okból erős lenne), hogy ne lehessen prímán végigszenvedni, ha pedig érdemben sikerül hajrázni, akkor minden adott a zajos ünnepléshez. Kezdem azt érezni, túlreagálom ezeket a versenyterveket, még akkor is, ha néha akár öt egész percet áldozok a megalkotásukra. Sportszakmai belemagyarázás gyanánt még az elmondható lenne, hogy ez a szűk óra kvázi nyélen futás tulajdonképpen beillik egy suta laktátküszöb-tesztnek, de nem kívánom azt a látszatot kelteni, tisztában lennék a szókapcsolat bármelyik összetevőjének jelentésével.

A tetthelyen a rajt előtt fél órával kellemes nyüzsgés fogadott, továbbra is azt gondolom, remek ötlet volt ezt az egész parkerdő-dolgot ide installálni egykoron, a dolgok nem sokat változtak tavaly óta, amikor legutóbb errefelé jártam (az egyik bejáratott TT-m “kötelező” ellenőrzőpontja is a tájék). Felvettem a 235-ös rajtszámot, a csuklószíjas chipet (öt éve még emlékeim szerint nem volt ilyen, akkor többen diktálták a célidőket az írnokoknak – ami egy újabb adalék a verseny családiasságáról), majd ráhangolódtam a számomra szokatlan sprintre. Imádtam közben nézegetni a mezőnyt, ami ha nem is volt borzasztóan népes (hála a jó égnek), hibátlanul leképezte a futótársadalmat, a fiatal-mégmindigfiatal, rutinos-nemsokárarutinos, gyors-edzésnekjöttemaversenyre tengelyek háromdimenziós terében.

Szép lassan mindenki a rajtvonalhoz szivárgott tíz óra tájban (annyira kicsi a futóvilág, még én is összeakadtam ismerőssel), elsőnek elrajtolt az ovis futás, majd következett egy szomorú epizód, rövid megemlékezés Gál Szabolcsról (a verseny társszervezője az Ejtőernyősök Szolnoki Szervezete). Kisvártatva elindult a gyerekfutam, majd egy perccel később a teljes társaság nekirugaszkodott az egy, két vagy négy körének. Igyekeztem már a keskeny erdei utakra beszaladás előtt ránézésre valami olyasmi pozíciót elfoglalni, ami mentesít az előzgetés alól, ez többé-kevésbé sikerült. Maga a bő két és fél kilis kör nagy része benn tekereg a telepített erdőben futó ösvényeken, két, nagyjából 3-400 méteres szakasz kivételével, ami nyílt mező. Szintemelkedés megközelítőleg egy méter. A tisztásos részek nem voltak annyira kellemesek az elején, már délelőtt tízkor jól befűtöttek, de az időközben szétterülő bárányfelhők később igen jó szolgálatot tettek.

Az első körben barátkoztam a pályával, illetve a saját magamnak választott tempóval, közben a második mezőn elismeréssel néztem a bográcsot éppen beizzító párt, a későbbiekben a piruló hagyma, illetve a zsírját eregető szalonna különböző stációit volt lehetőségem megorrontani az elhaladásokkor… Úgy tűnt, minden rendben, a bemelegítő karika lement különösebb gond nélkül, a beállított tempóval. A második kör viszont maga volt a kínszenvedés, nagyon minimálisan visszalassultam és érthetetlen módon nem is éreztem valami csudálatosan magam. Bő tíz perc után kezdtem el újra magamhoz térni, a rajt/célegyenesbe másodjára fordulva épp bűvöltem az órám, amikor egy, hozzám kísértetiesen hasonló tempóval köröző, ám egy rövid, vizelős pit-stopra a susnyásba vonulásakor általam megelőzött kolléga visszavette a helyét, miközben azt kérdezte: az ötösön jössz? Mondom igen, nagyjából. Kisebb csönd után tisztáztuk, ő az öt kilis távra gondolt, nem a tempóra…

Utólag kiderült, azért érdekelte, melyik távon vagyok, mert potenciális ellenfelet látott bennem, a hasonló ritmus okán. Én akkor még egyáltalán nem tartottam ott, hogy ez mellesleg egy futóverseny, a célom az volt, a negyedik kör előtt újra összekapjam magam. A kompetitív gondolatok csíráját az utolsó tíz percre tartogattam, már ha egyáltalán. Így én (szégyen, nem szégyen) nem elsősorban ellenfelet, hanem nyulat láttam a sporttársban. Arra gondoltam, ha nem maradok le róla túlságosan, akkor ismét a tervezett sebesség környékén tempózhatok.

Közepesen új erőre kapva sikerült az első kört a harmadikban reprodukálni, miközben az utolsó rohamra indulva az is feltűnt, a fordítóknál a kolléga mindig igen lelkiismeretesen megtekinti, vajon lemaradtam-e már. 2500 méterrel a vége előtt már nem fenyegetett a szörnyű nagy fejreállás veszélye (illetve a kinéző 10k “körülbelül” PB-t sem ártott még megkalapálgatni csöppet), ezért úgy döntöttem, hát, na jó, kihívás elfogadva, hozzásegítem a sporttársat egy bő perccel jobb eredményhez. Begyújtottam a rakétákat. Ezt nagyságrendileg úgy kell elképzelni, mint amikor a születésnapi tortákba szúrható apró tűzijátékrúd fellángol. Nyilvánvalóan nem nagyon van nekem hova rakétázni negyven perc 4:50-es tempózás után, próbálkozni természetesen azért lehet. És valamennyire működött. Gyorsultunk a közben lassan kiürülő pályán (ahogy a rövidebb távokon indulók célba értek), a különbség harmonikázott köztünk, de nagyjából mindig megmaradt úgy 15-20 méter. Egy idő után egyértelművé vált, a sporttárs jóval erősebb nálam, de az is, hogy annyira már neki sem esik jól az, ami történik. Ráadásul az utolsó kör felén túl már egyébként sem előztem volna meg, aki két kört húz maga után, az nem érdemli meg, hogy a végén ledurrantsam (kiváltképp mivel valahol a roppant értékes ötödik-hatodik pozíció táján öltük egymást). Persze a ledurrantásra esély sem volt, pedig a célegyenesben már négy perc körüli tempóval kergettem az ellent. Így viszont a kolléga tényleg jobbat futott legalább egy perccel, mint amennyit akarhatott eredetileg :). Annyiból mindenképpen jó volt ez a kis miniverseny, hogy nem jutott eszembe közben szarul lenni.

Blokkoltunk a célbungalóban, ahol már ott ücsörögtek a táv dobogósai, majd pacsi a nemes ellenféllel. Az eredményhirdetésig aztán kellemesen eldiskuráltunk a sporttárssal, kiderült, nagyjából tíz évvel idősebb ugyan, viszont aktív triatlonista, jó pár ironmannel a háta mögött. A hazakerekezés előtt picit rendeztem a soraimat (ivás, nyújtás, stb.), nyugtáztam az időmet (51:39, a 10k Tihamér szerint 48:29) és megállapítottam, egészen pompás ötlet volt ez a kis szombat délelőtti kitérő. Reméljük, holnap is ezt fogom gondolni… Végezetül álljon itt egy fotóalbum arról, mennyire remek kis verseny(sorozat) ez.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s