“Mint egy döglött légy a húslevesben
alsógatyában a körmenetben
patkánytetem a szilvalekvárban
nem kerestem, mégis megtaláltam…”
Tényleg nem kellett volna válogatás nélkül minden, akár kétes értékű (…) könyvet elolvasni általános iskolás koromban. Annak idején rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a családi gyűjteményből találomra (néha tényleg szinte csak a borító színe miatt) kiemelt köteteket olvasgattam, utólag visszatekintve fájdalmasan keveset törődve azzal, hogy van-e egyáltalán értelme elveszni az ominózus borítót követő lapok között. Tanítónő anya és kamionsofőr apa gyermekeként (távolról még akár a gátőr nagyapát is idekeverhetem) egy igen széles palettáról mazsolázgattam össze olvasmányélményeimet, amibe a vászonkötésű „A világirodalom remekei” obskúrusabb darabjai éppúgy beletartoztak mint a másod- és harmadvonalú krimik. Ezek közé keveredtek a Verne Gyulák, vagy egy-két Delfin könyv, a hagyományosnak tekinthető ifjúsági irodalom reprezentánsaiként, nem is beszélve a szatyorszámban mérhető képregényről.
Nyilván tölthettem volna hasznosabban, vagy legalábbis jóval célirányosabban az olvasásban gazdag időszakot, bár vélhetően(?) legalább a többé-kevésbé szabatos fogalmazás képességével megajándékozott ez az eklektikus gyakorlat. Különösen zavarba ejtő néhány olyan kötet ebből a történelem előtti korból, aminek az összes jó tulajdonsága abban domborodott ki, hogy novellákból, vagy legalábbis rövid szakaszokból álltak, így hónapokat zötykölődtek az aktuális autónkban, hátizsákomban, vagy bárhol, és ezeket bújtam ott, ahol nem volt sok idő vagy lehetőség jobban elmélyedni, sokszor bizonyos részeket négyszer-ötször is elolvasva. Ilyen volt például egy horgászat tematikájú novellapályázat jobb írásait összegyűjtő kötet, a már-már Biblia-számba menő F-1 Autómodell História, A magyar futball anekdotakincse (ez végül nagyjából öt darabban végezte, a lapozgatásnak köszönhetően), a 111 mini-krimi (komolyan), illetve ami miatt ezt az egész hosszadalmas eszmefuttatást Önöknek végig kellett olvasniuk, Fekete Kálmán bizonyos körökben egész biztosan legendás interjú-füzére, A száguldás mámora (természetesen az 1987-es, első kiadásról beszélünk).
A folytonos ide-oda olvasgatásnak köszönhetően ezekből a könyvekből még ma is (legalábbis arányaiban többször, mint másból) be-bevillan pár bekezdés, mondat, vagy gondolat, legyen az egy elszakadó damilnak köszönhetően a fenekezőólommal a csónakban hátba dobott horgásztárs, vagy éppen olyan megkérdőjelezhetetlen életmegfejtés, mely szerint, ha a magasabbik tolvaj áll a jóval alacsonyabb nyakába, akkor az előbbi hosszabb keze miatt összességében magasabbra jutnak. A száguldás mámorában van egy interjú egy navigátorral, amiben zömmel a balesetükről (elég csúnyán felcsavarták a Ladájukat egy fára), illetve annak következményeiről (többek között kis híján amputálni kellett az egyik lábát) beszélgetnek. Egyebek mellett szóba kerül az is, mire gondolt közvetlenül a becsapódás előtt, ez pedig nem volt más, mint a Zabriskie Point című film zárójelenete:
Annak idején egy közel húsz éves, közepesen művészfilmet nem volt annyira egyszerű “on demand” megnézni (ritkán terjedtek agyonmásolt VHS-en), így sokáig fogalmam sem volt arról, hogyan nézhet ki ez a házmegsemmisülés. Talán egyszer adta a királyi tévé a kilencvenes évek elején, és feltett szándékom volt virrasztani emiatt a jelenetsor miatt, ami 11-12 évesen a film ismeretében talán nem annyira meglepő módon nem sikerült. Ezt a mulasztást a napokban pótoltam, amikor a saját aktuális futóteljesítményemről eszembe jutott ez az interjú, illetve ennek a csattanás előtti, asszociatív része. Azt kell mondjam, a párhuzam mindkét esetben egy kicsit erőltetett, de nem teljesen légből kapott. (A film maga egyébként valamiért azt a diszkomfortot idézte fel bennem, amit a Három óriásplakát Ebbing határában megtekintésekor éreztem, vagyis hogy a rendező egy kicsit mindenkit meg akart szívatni).
A lényegre térve, tíz hónap szinte példaértékű és tankönyvbe illő edzésmunka (…), rehabilitáció, keresztedzés-erősítés, valamint túlkoncentrált versenyzés után az elmúlt hetekben totálisan széthullt a futókám. Úgy is fogalmazhatnék, igencsak zaklatott kényszerleszállást hajtottam végre egy krumpliföldön azzal a duplafedeles mezőgazdasági repülőgéppel, ami idén mindezidáig modellezőgépeket megszégyenítő módon szelte az eget, korábban sosem látott orsókat, hurkokat és Immelmann-csavarokat bemutatva. Nagyjából mostanra elült a zaj és a porfelhő, és egyelőre fogalmam sincs, egész pontosan mennyire sérült meg a repülő, képes lesz-e hamar újra felszállni, netalán a szivárgó maradék üzemanyag éppen most készül lángra lobbantani az egész kócerájt.
Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt, „mindössze” túledzettem magam, aminek hatására látványosan visszaesett a feladatos edzéseim hatékonysága (vagyis megugrott ezek energiaigénye és önszopatás-együtthatója), miközben a nyugalmi pulzusom, meg az éjszakai átlagpulzusom értékei a Gulyakör óta szép lassan felkúsztak 10-15 százalékkal (Timing Tihamér és a Garmin Connect alapján 45-47-ről 51-54 körülre, illetve 50 körülről 55 fölé), és ezzel párhuzamosan úgy általában egyre nehezebben mentek a dolgok. Jártam már itt, csináltam már ezt, de régen nem foglalkoztam vele, elvégre akkoriban úgy gondoltam, a túledzettség csak másvalakivel történhet meg (plusz a pulzust akkoriban nem igazán figyeltem). Most ellenben már azt is tudom, hogy a szakértők még eltérő neveket is aggatnak a fentebb leírt jelenségre, szabad fordításban hívhatjuk például mi-a-mennykőtől-mozgok-úgy-mint-egy-lajhárnak (Unexplained Underperformance Syndrome, UPS) vagy gondatlan-takarón-túl-nyújtózkodásnak (nonfunctional overreaching), az igazán ínyencek pedig különböző fokozatait szintén elkülönítik.
Önök teljes joggal vonhatják fel a szemöldöküket, no, de kapitány, oh, kapitányom, egész évben azzal döngetted koffeinmintával ékesített melled, hogy milyen tervszerűen és óvatosan emeled az edzésmennyiséget, és aztán ez a végeredmény? Készségesen elismerem, hogy bőven akad jogalap az ilyen és hasonló kérdések torkomnak szegezésére, és igazából minden csak magyarázkodásnak hangzik ezzel kapcsolatban. Magyarázkodom hát egy kicsit. Nem mellékesen azért, hátha legközelebb nem feltétlenül szaladok bele ebbe a zsákutcába ekkora lendülettel.

Gyors önvizsgálatom eredményeképpen alapvetően két, egymással laza kapcsolatban lévő hibát követhettem el az elmúlt bő egy hónap lefolyása alatt. Kezdem azzal, amit hajlamos a hobbifutó könnyebben figyelmen kívül hagyni, ez pedig a futáson kívüli Minden Más regenerációgátló hatása. Noha általában sem élek túl egyszerű és lassított felvételként előre hömpölygő életet, októberben a munka és az ezzel járó stressz egy szinttel magasabb volt a megszokottnál. Nem kell különösebb képzelőerő annak belátásához, hogy ha az ember közepes idegbajban kisebb szünetekkel a gép előtt görnyed reggel öttől este kilenc-tízig olykor napokig, annak lehetnek alkalmasint a fizikai teljesítményt befolyásoló hatásai. Ráadásul mivel általában hiszek a fizikai munka léleknemesítő mellékhatásában, ezért a kenyérkereső tevékenységen túl nagy nehezen a semmiből előugró üres (…) óráimat sokszor kisebb-nagyobb felújítási munkákkal, festéssel-gletteléssel-csiszolással és hasonlókkal töltöttem, ha már ilyen enyhe az ősz. Még az is lehet, hogy ilyen szintű hiperaktivitást futás szempontjából át lehet vészelni büntetlenül, csak nem egy edzési ciklus gyakorlatilag csúcsán. Az első baki tehát az volt, hogy nem tekertem lentebb az edzés lángját, amikor arra az Élet futószalagon szállította a jobbnál jobb indokokat.
Az előzőekkel összefüggésben, ám a latban talán annál még többet nyomó gebasz az volt, hogy egy eleve enyhén elmért és túl hosszúra megkomponált edzésciklust nem módosítottam a versenynaptáram kényszerű átalakulásának függvényében. Ugyan rettenetesen elnyúlóra terveztem az őszt (vagy korán kezdtem, a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy), nagyon sokáig abban a mederben folytak a dolgok, amelyikben az előzetes ideák szerint folyniuk kellett, a “főversenynek” tervezett, október 22-ei terepmaratonig épp elég lett volna a becélzott 17 hét. Ebben az esetben gyaníthatóan a novemberre tervezett két “ajándékversenyt” (amiből az egyik szintén elmarad) valóban fel tudtam volna fogni ajándéknak. Viszont az eredeti “célverseny” elmaradásával annak eredeti időpontját megelőző két hétben egyáltalán nem vettem vissza (eredetileg sem fantáziáltam ezekre a hetekre gigantikus rápihenést sajnos, de valamennyit igen, és talán annyi pont elég lett volna…), a tévképzetem szerint 2-3 plusz hétnek maximum terhelésen nem kellett volna megkottyannia. Vagyis az évzáró angol funrunra hirtelen mégiscsak végcélként tekintettem valamennyire, és nekiálltam “óvatosan” kitolni a felkészülési időszakot. Mindezek tetejében azonban az elmaradó verseny tudatában elkezdtem figurázni, ha már kimarad a főfutam, legyenek kihívások, ahol fitogtathatom a (csúcs)formám. Ebbe az időszakba belecsúszott egy 10k teszt (44:48), egy meglehetősen optimista Yasso (szinte 3:20-ra, 8x), meg két 30 fölötti hosszú (ebből a rövidebbnél 26 és 30k között beletettem egy 23:30-as ötöst). Magától értetődő módon ezeket a számokat most semmi értelme megosztani, de büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha abszolút értékben még mindig elég megmosolyogtatóak, miközben még az egy évvel ezelőtti állapotomhoz képest is egy mámoros fantáziavilág. A testem végül (mint már annyiszor) megelégelte a kizsigereltetését, és úgy döntött, ezúttal a megszokottnál némileg finomabban, de jelzi ellenvetéseit és általános rosszallását. A történtek ismeretében nehéz lenne vitatkozni az igazával, de “Hindsight is 20/20, my friend”. Az edzőm meg egy dilettáns pöcs.
Ez tehát az aktuális helyzet, természetesen a felmerülő kérdés ilyenkor az, hogy mit is lehet tenni a kilábalás érdekében. Szerencsére a válasz erre a problémára nem annyira komplex, mintha meg kellene egyszerre fejtenem 111 minikrimit. Pihenni kell, ennyi az egész. Amit persze könnyebb leírni mint megvalósítani, de elkezdtem a folyamatot. Jobb lenne teljesen leállni, de nem engedtem el a visszatérő év végi ajándékomat (csak sulykolásképpen: CTS Dorset), ami egész biztosan nem esne jól négy hét teljes kihagyás után. Ezért a fokozatosság mellett döntöttem, harmadával-negyedével csökkentem hétről hétre az adagot, és ha már így alakult, próbálom kihasználni az alkalmat a kísérletezésre, mire hogyan reagál a szervezet ilyenkor, mondjuk ha sikerül két napot viszonylagos nyugiban tölteni, mi változik, hogyan alakul egy könnyű futás ezek után, vagy ha beteszek egy kis óvatos erőlködést, ilyesmik. Az eddigi mikrojelek alapján pár hét pihenés elég lehet majd a regenerációra. December első két hetét már valamikor júniusban kijelöltem futásmentes övezetnek, erre a szünetre az akkor gondoltnál valószínűleg jóval nagyobb szükségem lesz, sőt, lehet meg fogom toldani a vakációt, ez majd még alakul.
És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Már megint nem sikerült egy teljes évet lehozni mindössze apróbb ostobaságokkal, csak majdnem. Túl sokszor kerül elő ez a majdnem. Ha elvonatkoztatok a (remélhetőleg) pár hét kellemetlenségtől, akkor viszont szinte csak a pozitívumok sorakoznak (vegyük fel egy pillanatra a rózsaszín szemüveget, annyi minden miatt lehet mostanában bosszankodni, ne szaporítsuk a sort öncélúan). Megtanultam például, hogy az edzőm segghülye, ha improvizálnia kell olyankor, amikor hirtelen sok lesz a bizonytalansági tényező, és különösen a magas terheléses időszakokban nem feltétlenül képes még jó döntéseket hozni ilyenkor. Az azonban mindenképpen jó jel, hogy ha nincs ekkora kalamajka, akkor elég üzembiztos a működés. Szintén örömteli, hogy a kifáradás nem jár, vagy járt ízületi bántalmakkal, azaz az idei fő cél nem került veszélybe, és egyelőre úgy tűnik, nem lesz szükség több hónapos pihengetésre a téli alapozgatás megkezdése előtt. Mindezeknek köszönhetően legalább az évzáró versenyen sem fog még véletlenül sem megfordulni a fejemben, hogy a mókázás helyett meg kellene nyomni. Általánosságban pedig csak a végtelen sokszor elismételt közhelyet visszhangozhatom: Ön ne legyen olyan hülye, mint én és az edzőm, nem érdemes még a jó dolgokat sem túlzásba vinni.
Mielőbbi jobbulást kívánok!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi szépen! Reményeim szerint azért nem vészes a helyzet (főleg ha jó a diagnózis, és nem valami csendes Covid, vagy mittudoménmi a gond).
KedvelésKedvelik 1 személy
Ja, amúgy én Straván semmit nem csinálok, csak lopom mások útvonalait.
KedvelésKedvelés
Hát, tőlem aztán igazán szexi középalföldi útvonalakat lehet raklapszám lopni 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
😀
KedvelésKedvelés