Hát itt vagyunk, megin’ itt vagyunk, de nem a pályaudvaron, ahogy annak idején Czuttor művész megénekelte, hanem a fátyolos szemű múltba révedés újabb epizódjainál. Az előző héten a nagy hajtásban végül kimaradt a második rész megosztása, így most úgy döntöttem, hogy egy vetítéssel nézhetővé teszem múltam filmjének ezen snittjét. Azt hiszem, a képzavarok halmozása rosszabb, mint egy maraton beszámolót kezdő és hatásvadász futóbloggerként félbevágni… Szóval jöjjön, aminek nem kell jönnie, de jönni fog. Sok-sok év távlatából néhány megjegyzés elöljáróban: a telefonok azóta már automatikusan időzónát váltanak. Valószínűleg az Oroszlán és a Bádogember harmadik, furcsa ruhába öltözött társa a Madárijesztő akart lenni, de Isten a tanúm rá, hogy ez a képzettársítás a jelmezről még véletlenül sem jutott eszembe, pedig elég egyértelmű lett volna. Bár lehet, bennem van a hiba, mert más kép élt bennem. Átkozott Top Secret (lásd 1:53-tól)…
Dores lakossága amúgy egész pontosan 109 fő.
–
Kedvenc fordulatommal élve leírhatnám, hogy felvirradt a nagy nap, de történetesen még tök sötét volt, mikor a telefonom jelezte, hét óra (igen, sosem állítom vissza, ha Angliába megyek), ideje felkelni. Nem aludtam valami jól, így elég nehezen tápászkodtam fel, ha nem kapok 15 perc múlva, egyébként teljesen meglepő időpontban egy biztató sms-t otthonról, lehet el is aludtam volna. Pedig a nagy barna borítékban volt egy cetli, ami közölte, hogy 7:40-re ott kell lenni a buszkonvojnál a versenyközpontban, különben ugrik a verseny, mert egyénileg nem lehet eljutni a rajthoz.
Kibotorkáltam a fürdőszobába, próbáltam valamennyire életet lehelni magamba, bár elsőre annyit sikerült megtennem, hogy az előző esti két sör dehidratáló hatásának köszönhetően megváltam az elmúlt két napban szervezetembe juttatott víztartalék egy nem elhanyagolható részétől. Némi mosakodás után visszamentem és próbáltam a sötétben úgy összepakolni, hogy nem ébresztek fel senkit, viszont nem is hagyok ott semmit, amire nekem szükségem lehet a nap folyamán. Ez többé-kevésbé sikerült is, még egy rövid kerülőt tettem, amelynek során az mp3-lejátszómra ráhúztam három olyan albumot, ami az all-time-top5 részét képezik nálam (a kék Weezer s/t, a Descendents-től a Milo goes to college és a Mellon Collie… dupla a Smashing Pumpkinstól), és kineveztem maraton-playlistnek. Gyorsan bezártam a felesleges dolgokat a szekrényrekeszembe, majd negyed nyolc felé kiléptem a hostel ajtaján.
Ott egy kétségbeesett lányba botlottam, aki épp próbált valahogy bejutni, mivel elvileg a szintén a versenyre jövő barátai benn vannak, és nem veszik fel a telefont, pedig már mennyi az idő. Úgy látszik, nem csak nekem esett nehezemre felkelni. Beengedtem hát a hölgyet, aztán eltrappoltam ismét a Queen’s Park Stadium felé, idő hiányában a rövidebb úton, a folyó mentén (egyébként Inverness így néz ki, a hostel a kastély – az a piros izé középtájt – mellett van). Ez persze lehetetlenné tette, hogy az előző nap a kerülő úton látott éjjel-nappaliba betérjek bármit is venni reggeli gyanánt. Beértem a parkoló buszokhoz, gyorsan még körbementem, hátha találok valami érdekeset a versenyközpont környékén, de ez nem igazán történt meg, egyedül a levegőből elcsípett magyar beszédfoszlány volt meglepő, de sajna nem tudtam beazonosítani, kihez tartozott.
Nem volt kedvem magyarul ordibálni pár perccel az indulás előtt, így inkább felszálltam az egyik buszra (persze sikerült olyanra, amiben 3+2 ülés volt egy sorban, szóval lehetett gyűrődni), leültem az ablakhoz és szomorúan néztem, ahogy elkezd esni az eső. Persze tíz perc után elállt, de azért kellett ez, a hangulat miatt. Mint utóbb kiderült, így legalább az első 25 km-t nedves aszfalton futhattuk le. Egyébként annyira nem rémültem meg az esőtől, az elindulás előtti nap (pont azért, mert eléggé fura dolgokat mutatott egész héten a weather forecast, bár péntekre előbújt a napocska az addigi showers és light rain helyett) befektetem egy esőkabát-széldzsekibe, nehogy azon múljon a siker. A két évvel ezelőtti Loch Ness Marathonról olvastam, hogy a reggeli szép idő után a versenyt meglepte egy több órás eső, a napsütéshez öltözött futók egy részét meg kihűlés miatt vitte el a mentő. Szóval beszereztem egy ilyen high-tech cuccot, sicher ist sicher. De egyébként az eső teljesen rendben van.
Közben megteltek a buszok (el lehet képzelni a konvojt, közel 1500-an neveztek a maratoni távra, szóval ennyi embert kellett kivinni a rajthoz, volt is mindenféle táraságtól bérelt busz a Citylinktől a Megáig, vagy harminc darab), és néhány perc késéssel elindultunk. Néztem kifelé az ablakon és elkezdtem mérlegelni, hogy vajon mennyi esélyem van nekem arra, hogy két lábon visszatérek ide a célba. Az elmúlt három napban annyit aludtam nagyjából, mint közvetlen a rajt előtt kellett volna, vagy másfél hétig beteg voltam, átutaztam a negyed világon, nem reggeliztem és a felkészülésem egy félmaratonra volt csak nagyjából lelkiismeretesnek mondható. Többek között ezek kerültek a negatív serpenyőbe, miközben a túloldalon csak nem akartak gyűlni az érvek, kivéve azt, hogy egy látens szuperhős bujkál bennem valahol, kitörésre vágyva. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, főleg mert lekanyarodtunk a nem annyira szépségéről ismert A9-es autópályáról és egy szűk úton elkezdtünk kanyarogni a rajt felé. Az a pár szembejövő autós, akinek le kellett húzódnia, biztos furákat gondolt, hogy az egyébként csendes alsóbb rendű úton vasárnap kora reggel szembejött hirtelen egy nagycsomó busz.
Egyébként ennek a célból elvisznek rajthoz és utána oda kell visszafutni dolognak van értelme, főleg ha a verseny sajátosságait belekalkuláljuk, csak mikor már egy órája távolodunk, akkor kezd ez az egész demoralizáló lenni kicsit. Végül kibukkantunk a verseny útvonalán, valahol a két mérföldet jelző tábla környékén, ahol teljesen megnyugodtam. No way back. Hamar meg is érkeztünk a rajt helyszínre, ami gyakorlatilag a puszta (ez itt nem a megfelelő szó, ezért) közepén volt kialakítva, néhány mobil vécé két helyen, rajtkapu és egy kis frissítő-osztó pult. Szerencsére itt már hétágra sütött a nap. Leszálltunk a buszról, majd sokadmagammal elvonultunk a susnyásba, hogy menetkész állapotba hozzuk magunkat. Elővettem a kipróbált cuccaimat, cipőt, zoknit, nadrágot, pólót, majd komolyan gondolkodóba estem, hogy vajon a dzsekire szükségem van-e ebben az időben. Mivel a hőmérséklet azért tíz foknál nem lehetett több, kompromisszumos megoldás mellett döntöttem, gyorsan lecipzáraztam a kabát ujjait, így egy fölöttébb elegáns mellényben gyömöszöltem be a felesleges cuccokat a táskámba, majd kötöztem rá a szintén a barna borítékból előkerült cetlit a rajtszámommal. Ennek segítségével kapom vissza ugyanis majd a batyut célban. A zsebembe még gyorsan eltettem a két energia-gélt, egy csomag zsebkendőt, meg az mp3-lejátszót. Rajtszám fel, és gyerünk.
Viszonylag gyorsan visszacaplattam az események epicentrumába, a táskákat visszavinni hivatott teherautóra rövid úton felhajították a cuccom, én pedig bemelegítést színlelve elindultam a frissítő pult felé, mivel ásványvíz mellett csalhatatlan jeleit láttam annak, hogy kávét és teát is mérnek arrafelé. Nem is kellett csalatkoznom, fittyet hányva arra, hogy az említett két ital nem feltétlen javallott 20 perccel a maraton előtt, nagyüzemben oszották őket, ez mégis csak Skócia. Szóval Koffein Kapitány megkapta a napi adagját, a nomád körülménykehez képest egész finom kávé formájában. Elvettem még egy Highland Spring vizet is, a biztonság kedvéért, amit a rajtig szépen megiszogattam. Próbáltam ismét úgy tenni, amint aki melegít, de mivel tudtam, hogy a tervezett versenytempómban nem fenyeget a sérülés veszélye, illetve igazából nem érhet kritika, ha bemelegítésnek mondjuk a táv első töredékét használom fel, ez az átmozgatás csak félszívvel sikerült. Nyújtottam egy kört azért, illetve kocogtam egy kicsit, de leginkább azért, hogy ne fázzak. Szóval végül mégis melegítettem…
Itt is volt közös bemelegítés, meg szpíker, az előbbiben nagyjából két ember vett részt, kicsit sajnáltam is a kirendelt szakembert, az utóbbi egész vicces volt, bár az ilyen versenyeken a mikrofonos embernek elég behatároltak a lehetőségei. Néztem még, ahogy mindenki különböző technikával készül, többek közt az eddig csak fórumokban olvasott „a szemeteszsák melegen tart és másodpercekkel a rajt előtt gond nélkül eldobható”-módszer is előkerült többeknél.
A rajt előtt még elvonult egy dudás zenekar a futók közt, ők valamelyik helyi általános iskolából jöttek, de azért jól nyomták. Elhelyezkedtem a mezőny végén, a 4:30- és az afölötti idővel célba érni tervezők között, majd nekiindultunk, ennek:
A tervem az volt, hogy hét perc körüli, vagy kicsit jobb ezreket futok, megpróbálom nem elrohanni az elejét, illetve összerakok két, időben tökéletesen egyforma félmaratont. Elvileg ez a legcélravezetőbb módszer, Vajda Attila olimpiát is nyert vele (ő C-1000-en négy tökegyforma 250-et evezett), bár nekem az egyszerű túlélés volt a célom. Áthaladtam a rajtvonalon, majd gondoltam elindítom a muzsikát. A lassan három éve hibátlanul működő lejátszom ezt a dramaturgiailag kétségkívül hatásos pillanatot választotta arra, hogy kontakthibás legyen. Nem tudom, hogy a hideg, a pára, vagy az öntudat tette vele, de hiába kapcsoltam be, 5-25 másodpercen belül kikapcsolt. Öt percet küzdöttem vele, majd beletörődtem abban, hogy zene nélkül és a tempómat tekintve csak a megérzéseimre hagyatkozva (mert ugye rövid etapok mérésére is használom néha az eszközt) fogom eltölteni a következő közel öt órát. Szóval zsebre vágtam cserbenhagyómat, és szemem a derűs jövőbe vetve haladtam tovább.
Annak ellenére, hogy hátulról indultam, az első hosszú egyenesben elég sokan megelőztek, de aztán megnyugodtak a kedélyek, én pedig hozzácsapódtam egy vidám bandához. Ők egyébként a Macmillan Cancer Suppport charity-futói voltak (a jótékonysági futás mikéntjéről most nem értekezem, futótársam említette régebben, akit érdekel itt olvashat róla bővebben), az egyik lila öltönyben és fekete disco-parókában, napszemüvegben volt, társai között pedig többek közt nem mások tűntek fel, mint a Bádogember és az Oroszlán. Kedves srácok voltak, akik minden mérföldnél elénekelték ugyanazt a dalt, ami igen egyszerű, bár szövege picit mindig változott, a hátralévő táv függvényében. Az első mérföldnél így hangzott:
„25 miles, but i don’t care,
25 miles, but i don’t care
25 miles, put your hands in the air
25 miles, but i don’t care”
Eldiskuráltunk mindenféléről, mi a fenét keresek én itt, meg ők mi a fenét keresnek itt (közben az Oroszlán a fejdíszétől azért megvált), satöbbi, satöbbi. Lassan el is értünk két mérföldhöz, itt megállapítottuk, hogy ez már az a táv, ami „separating the men from the boys”, közben megtanultam a másik dalt, ami a visszaszámlálós után általában mindig elhangzott:
„Can you run the Great North Run? Ye-es, Ye-es!
Can you run the Great North Run? Ye-es, Ye-es!
The Great North Run is pretty gay,
I can run it twice a day, booooooo”
A harmadik mérföldön beütött a krach, az Oroszlán anyukája eltűnt, vagyis a látótávolságon túl lemaradt. A mai napig maximális tiszteletet érzek a hölgy iránt, hogy hagyta magát belevinni a fia és annak barátai által egy ekkora baromságba. Nem tudom, végül beért-e, de szerintem igen. Három mérföld után jött az első frissítő pont, magamhoz is vettem az ásványvizet. Elég szigorú rendet dolgoztam ki ezzel kapcsolatban, azaz mindig iszom, ha adnak (…), ráadásul kis kortyokban és ritkán, mert elvileg az a leghasznosabb. Így valószínűleg én töltöttem a futók közül a legtöbb időt itallal a kezemben, de ezt bánja a fene. Sokkal jobban sajnáltam szerencsétlen Bádogembert, elvégre olajjal egyik állomáson sem készültek, tudomásom szerint. Aki emlékszik még a domborzati viszonyokra, amiket belinkeltem anno, az tudja, hogy az első nyolc-kilenc mérföld az elvileg egy jó 220 méteres eséssel megy lefelé a Loch Ness partjáig. No, figyelmesebb szemlélő – és nekem nem volt más választásom, mint közelebbről szemügyre venni a terepviszonyokat – láthatja, hogy 3,5 mérföld után a terep 8,5 mérföldig inkább hullámvasút, mint kellemes lefelé ereszkedés, sőt egy-két igen brutális, bár rövid emelkedő is akadt. Itt jöttem rá, hogy lefelé jobban utálok futni, mint felfelé. Mivel kevesebb hülyeséget lehet csinálni, mint ahogy esik módon lerohanni a lejtőkön, gyakorlatilag komoly energia-befektetést igényel visszafogni a lendületet, közben olyan izmokat erőltetve, amik egyébként nem igen szoktak ehhez hozzá. Az Alföldön készülő futó esetében legalábbis nem nagyon. Mondjuk vezérelvem a „dombra fel, dombra le ugyanabban a tempóban, mint egyébként is”-volt, ehhez tartottam magam.
Közben utolértünk egy banánjelmezes lányt, elég érdekes volt, mikor a Bádogember kérdezte a Banánt, hogy milyen érzés banánként futni. Szerencsétlen banán amúgy is kapott egy-két „jópofa” poént, kezdve attól, hogy ideje, hogy valaki kiáll a banánok jogaiért, bezárva azzal, hogy végre hálót kell adni a banánoknak Afrikában, és nem halat. Közben elértük az első izoitalos/Lucozade-es állomást, igen örültem az energiának. Lassan kezdett szétszakadni a mezőny, én legalábbis tartottam a megfelelőnek gondolt tempómat, így szép lassan kicsit új ismerőseim elé kerültem, bár hosszú-hosszú mérföldeken át hallottam még a dalokat felcsendülni mérföldenként a hátam mögül. Nyolc mérföld körül végre megérkeztünk a Loch Ness mellett vezető útra, ez a szintkülönbségek végét is jelentette egy időre, hála a jó égnek.
Viszont ennyi elég volt, hogy elkezdjem érezni a combjaim és a vádlim. 13-14 km-nél ez nem volt valami biztató, ráadásul az is egyre biztosabbá vált, hogy ennem kellett volna valamit. Miközben ezen tanakodtam elhaladtam a harmadik kialakított vécé mellett a négyből, ennek később még szerepe lesz. Mivel el kellett volna kanyarodni, nem vettem igénybe, mert nem hajtott a tatár. Azt meglepődve tapasztaltam, hogy a mezőny hátsó felében már itt elkezdtek hódolni néhányan annak a taktikának, ami abból állt, hogy az én tempónál jóval gyorsabban futottak párszáz métert, aztán gyalogoltak ugyanannyit. Szerintem ennél durvábban energiapazarló módszer nincs, de lelkük rajta. Sokáig előzgettük egymást oda-vissza pár ilyen versenyzővel, de aztán érdekes módon mindig elmaradoztak. De vissza ahhoz, hogy kezdtem kikerülni a komfortzónámból. Elsőre ez elég ijesztő volt, mert a táv harmadánál tartottam mindössze. Végül aztán némi tanakodás után lenyomtam az egyik energia-gélt, ez jól esett nagyon, és nem tudom, hogy pusztán pszichológiai segítséget nyújtott-e, vagy energiát is adott, de a következő két-három mérföld egész jól ment.
Ismerve magam örültem, hogy közeledik a féltáv, mert általában azon túllendülve mindig sokkal egyszerűbbnek tűnik számomra az élet. Valamiért eszembe jutott Terry Pratchett, aki az emberek azon tulajdonságát emelte ki, hogy hajlamosak hangsúlyozni az első lépés fontosságát egy hosszú úton, de aztán a másodikról, a harmadikról már könnyen elfelejtkeznek, pedig hát azon is végig kell menni. Lehet, le tudnék futni 100 kmt is, csak az első ötvenet kéne túlélnem… 12 mérföldnél („14 miles, put your hands in the air!”) volt a második Lucozade-es állomás, ahol aljas módon két flakonnal is elvettem a szubsztanciából, bár alig bírtam kibontani őket (olyan 330 ml-es alucsomagolásban voltak, mint régen a Sió-gyümölcslevek, csak ezekre csavaros tető is jutott). Amíg szöszmötöltem velük, nézegettem a tó túloldalon az Urquhart Castle-t, amit volt szerencsém meglátogatni tavaly decemberben. Sok minden történt azóta, bár leginkább most az járt a fejemben, hogy akkor igencsak hosszúnak tűnt a buszút vissza Invernessbe…
Párszáz yarddal odébb volt egy ásványvizes frissítő is, mentőautóval, itt láttam az első embert, aki feladta a versenyt, egy nagy adag hőszigetelő-fóliába csomagolva. A vizet adagoló cserkész-fiúcska mondjuk nem érzett rá a drámájára, mert az addig a közelébe érkezőknek mondott, automatikus „well done!”-t az épp kiesőnek is elmondta, aki meg mondta, hogy köszi, de annyira talán mégsem…
És lassan elértem a féltávhoz, ami átmenetileg elterelte a figyelmemet az egyre jobban sajgó izmokról a lábamban, bár nyilván az is segített, hogy gyakorlatilag már vagy négy mérföld óta nem volt érdemi szintkülönbség. A 13 mérföldes tábla után nem sokkal az aszfaltra fel volt festve a félmaratont jelző x. Kerestem egy kollégát, akin láttam, hogy van órája, és megérdeklődtem, mi is a helyzet ebből a szempontból. Két óra huszonöt percnél jártunk a rajtpisztolyhoz képest, ami ha leszámítjuk azt a kb. másfél percet, amíg átértem a rajtvonalon, tökéletesen annak az időnek felelt meg, amit terveztem. Ezen felbátorodva indultam neki a táv második felének. Mert bár a combjaim szép lassan elérték a beton keménységét, időben voltam, nem esett az eső és volt másfél flakon frissítőm. Mi baj történhetne?
—
Haladtam tehát előre, egyenletes, többé-kevésbé egyenes vonalú mozgással, és közben azt sajnáltam, hogy a tó keleti partján futunk. Így ugyanis remekül lehetett látni a „szikrázó napsütésben fürdő” túlpartot, miközben nekem meg társaimnak továbbra is a fák mögül csak néha kikandikáló pár sugár jutott osztályrészül a továbbra is nyirkos aszfalton, ami a tíz fokban csak nem akart felszáradni. Természetesen nem volt ezzel sem semmi baj, bár a harmadik óra felé érve egyre kevésbé esett jól a hűvös, mivel a mellényem kezdett itt-ott átnedvesedni, néha bizony kicsit fáztam.
Időközben Ezekiel Chrerub barátom rugalmas léptekkel beérkezett a célba és megnyerte a versenyt (2:28:03-mal, nagyjából ennyivel szoktak diadalmaskodni az ilyen kaliberű maratonokon), nyomában nem sokkal a mindössze alig fél perccel elvert David Kirklanddel (Alnwick Harriers), akinek véleményem szerint borzasztóan elege lehet a fekete fijúból (a Loch Ness Marathon ebből is látszik, hogy egy roppant PC verseny, általában hagyják nyerni az afrikai srácokat). 42 km-en szar lehet ennyivel kikapni, főleg ha eredményorientált az ember.
Noha hűvös volt és árnyékban futottunk, azért volt néhány szívet melengető pillanat, főleg a helyi drukkerek jóvoltából. A Loch Ness keleti partján elszórva gyakorlatilag végig vannak házak, ahol kicsit sűrűbben, azokat a részeket némileg nagyzolva névvel látják el és településként kezelik. A lakók jelentős része meg, jobb dolguk nem lévén (meg az útlezárás miatt nem is mehettek volna sehova…), szurkolt a futóknak. Kedves volt az ablakból hatalmas lendülettel integető néni, de a pálmát az a házaspár vitte el, akik az egyik egyenes végén lévő kapujukra hangszórót erősítettek, majd azokon lelkesítő skót népdalokat játszottak le az elcsigázott emberek arcába, közben fennhangon biztatva mindenkit.
Érdekes volt, hogy a tóparti részen három iskola mellett is elfutottam, ami azért elgondolkodtatott. Ez a rész nem volt hosszabb nagyjából 20 km-nél, és Inverness sincs messze, mégis szemmel láthatóan működő iskolák voltak ott, miközben épp az imént említettem, hogy azt nem lehet mondani, rengetegen élnének azon a részen. De ez nyilván csak magyar szemnek furcsa, nálunk divat bezárni a kis sulikat. Biztos mind a három erdei iskola volt…
Mivel tartottam a saját tempóm, szép lassan kezdtem leelőzgetni azokat, akik az optimista kezdés és a folyamatos belassulás taktikáját folytatták (ez a mezőny második felében roppant népszerűségnek örvend, már csak állóképességi okokból is…), bár itt nem tömegeket kell elképzelni, mérföldenként 5-6 ember mellett száguldottam el. Képletesen persze. Egyszer egy középkorú hölgy elkezdett viccelni, mondta beáll a szélárnyékomba, ha már ennyire haladok. Mondtam neki, hogy csak tessék, de azt tudnia kell, hogy ismereteim szerint slipstreaming esetén a két „jármű” kisebb sebességre képes együtt, mint külön-külön, vagyis a konvoj némileg lelassul, ami a tempónkat figyelembe véve valószínűleg azt eredményezné, hogy előbb-utóbb gyökeret eresztünk…
Igazából persze szaporáztam volna egy kicsit jobban, mivel a lelkiismeretesen elfogyasztott frissítők hatására szép lassan az az érzésem támadt, hogy a húgyhólyagom egy hidroglóbuszhoz válik hasonlatossá. Említettem az előző bejegyzésben, hogy a harmadik kétbetűs kitérőt még kihagytam, mert nem kellett annyira, nos, az első maraton tanulsága, hogy erre sem árt odafigyelni, főleg ha az ember nem akar a gyakorlatilag megközelíthetetlen bozótosba, vagy a tóba könnyíteni (városi maratonokon valószínűleg ez még nehezebb, de itt sem lett volna egyszerű, másrészt vércikinek is tartottam az erre vetemedő futótársak hasonló manővereit). A tájékoztatóból halványan emlékeztem, a következő, egyben utolsó lehetőség 16,5 mérföldnél, az utolsó Loch Ness parti apró településen, Dores-nál van.
Dores volt talán a legnagyobb településnek hívott lakóházkomplexum az útvonal során (Invernessen kívül természetesen), aminek apraja-nagyja (azaz nagyjából 35-40 fő) kivonult az út mellé a látványosság kedvéért. A látványosságot ez esetben az jelentette, hogy a mezőny két harmada lelkesen befutott a település kocsmájának oldalában lévő WC-be, majd kisimult arccal indult tovább. Így tettem én is, kifelé jövet még üdvözöltem a Bádogembert és az Oroszlánt, akiket ezek szerint addigra egy komótos kisdolognyi idővel hagytam le. Mondjuk nekik, és ebben egészen biztos vagyok, jóval tovább tartott a szünet… (ebből a szempontból sem éri meg pl. a láthatatlan embernek öltözni egy maratonra).
Nem mondom, hogy nem volt némileg kellemes egy pillanatra megállni 26 km után, de azért nem volt gond az újraindulással, ismét felvettem az utazósebességet és az izomfájdalmat, majd kíváncsian vártam, vajon mit hoznak a 17 mérföldtől jövő emelkedők. Igen, az előzetes információim és a már sokszor citált domborzati térkép alapján a következő három mérföld keménynek tűnt, egy hosszabb és egy meredekebb emelkedővel. Meglepő módon az egész verseny legkellemesebb ezrei következetek számomra. Nem tudom, honnan került elő még energia, de a lankák okozta pluszmotivációkkal párosulva (mert ugye felfelé futni jó) annak ellenére vitt előre, hogy minden táblánál („8 miles, but i don’t care!”) konstatáltam, hogy hiába gondolom azt, jobban már nem fájhatnak a combjaim, mindig lehet rosszabb. Itt már voltak mikrojelek arra, hogy a bal térdemmel meggyűlik még a bajom, de erről majd később.
Szóval miközben szép lassan elkanyarodtunk a tótól, haladtunk felfelé társaimmal, jómagam továbbra is tartva az egyébként kitűzött tempót, miközben meglepően jól éreztem magam a körülményekhez képest. Ezt egyébként egyre kevesebb emberről lehetett elmondani a mezőny hátsó felében, az emelkedők eléggé megszenvedtetik az itt kocogó, illetve felfelé sokszor bele-belegyalogló embereket. Gond nélkül átküzdöttem magam a nagyobb lankán, majd nekiveselkedtem 20,5 mérföldnél a kisebb, de meredekebb emelkedőnek. Hogy felfrissüljek és még jobban menjen a dolog hirtelen, szinte a semmiből előbukkant egy kisebb felhő és elkezdett becsületesen esni az eső. Rezzenéstelen arccal fejemre igazítottam a kapucnimat és mentem is tovább, főleg, hogy mindössze öt percig tartott az égi áldás. Ezalatt pont felértem a domb tetejére, közben igyekeztem biztatni azokat, akik fájdalmas arccal gyalogoltak felfelé.
21 mérföldet elhagyva némileg felbátorodtam (illetve elfogyasztottam a másik energia-gélt). Eszembe jutott ugyanis, hogy otthon a nagykör az általában egy bő tízes, szóval vegyük úgy, hogy most léptem ki a kapun és már csak a megszokott penzumom van hátra… Közben utolért egy lány, akit az emelkedőn felfelé még biztattam, hogy már csak öt mérföld van hátra, ’kámón. Ő is a megállok-nekilendülök stílusban nyomta itt a vége felé, de némileg ésszerűbben, így jött velem nagyjából egy egész mérföldet. Persze, joggal tolt le, hogy fél mérfölddel átvertem, de ez lényegtelen, motiválni sokkal könnyebb jól hangzó dolgokkal. Közben kiderült, hogy neki is ez az első maratonja, meg hogy bristoli. Ezen jót mulattam, mondtam neki, hogy épp a hozzájuk igen közeli Taunton Marathon játszik komoly szerepet abban, hogy én most itt futok. Beszéd közben elhaladtunk egy tapsoló emberke mellett, akinek a nyakában a célbaérkezést igazoló érem volt, mondtam neki, hogy szép tőle a support, de azért valahol demoralizáló is…
22 mérföld környékén aztán elköszöntem Racheltől, később a verseny képeit nézegetve rájöttem, hogy a taktikája erősen épített az emberekkel történő interakcióra, mivel ahány képen viszontláttam, mindenhol társalgott valakivel. Ez is egy módszer. Továbbra is tartott a lendületem, így talán a kelleténél egy fokozattal feljebb kapcsolva haladtam előre, bár egyre inkább éreztem nyilallásokat a már említett bal térdemben, ami nem a hagyományos fáradásos, hanem elég éles fájdalom formájában jelentkezett. Nem tudom, hogy azért-e, mert emiatt változtatnom kellett a mozgásomon, vagy más, de miközben beértünk Invernessbe, elmúltak a jó érzéseim, sőt egyik pillanatról a másikra átkerültem a ló túloldalára. Lehet, ebben szerepet játszott, hogy az utolsó, 22,4-nél lévő Lucozade-es frissítő állomásnál nem vettem el cuccot, mert egyrészt szomjas egyáltalán nem voltam, másrészt már hánynom kellett az ízének a gondolatától is. Az energia viszont valószínűleg nagyon hiányzott a végén…
Szóval már-már sántikálva értem be a városba, ahol a drukkerek már kezdtek el-eltünedezni, de azért még egész sokan voltak a pálya körül. Három mérfölddel a vége előtt, miközben valami olyasmin agyaltam éppen, hogy ha törik, ha szakad, innen már négykézláb is beérek, reccsent egy kellemeset a térdem. Elsőre megijedtem, de érdekes módon valamennyire megkönnyebbült az ízület, így a megszokott mozgásrendemet visszanyerve kezdtem bele életem legnehezebbnek tűnő ötezer méterébe. Legalább annyira szenvedtem, mint amennyire jól éreztem magam mindössze két mérfölddel azelőtt.
Sokat rontott a helyzeten, hogy egy szép belvárosi kerülővel vezetett az út a stadionba, többek közt a hostelemtől 10 méterre is elfutottam, abban a pillanatban komolyan kételkedtem abban, hogy aznap képes leszek odáig visszamenni. Ebben az igazán kellemetlen az, hogy fut a futó egy irányba, közben a folyó túlpartján látja az embereket az ellenkező irányba menni. Egyre többet lógattam a fejem, az egyik ilyen alkalomkor meghökkenve vettem észre, hogy a rajtszámom csupa vér. A mai napig rejtély számomra, hogyan sikerült összevérezni, mivel utólag magamat többször is ellenőriztem, sem az orromból-számból, sem a ruházatom alól, egy esetleges kidörgölt részről nem kerülhetett oda semmi, de nem is ölelgettem senkit, aki vérzett volna. Sebaj, a Loch Ness amúgy is titokzatos, nekem is meglett a saját kis misztikus eseményem a versenyről.
Áthaladtam a Ness Bridge-en és utolsó rohamra indultam, de itt már nagyjából önkívületi állapotban lehettem, borzasztóan fájt mindenem, és az energiaháztartásom is komoly deficitekkel küzdött. Vonszoltam magam előre, közben próbáltam mosolyogni, meg integetni a drukkereknek, meg a szembe jövő, már célba ért versenytársaknak, de nem ment valami jól, nem lehettem valami szép látvány. Mármint a szokásoshoz képest se. Elvettem az utolsó frissítéstől még egy vizet, de annak java részét nagyjából a fejem mellé sikerült önteni. Az utolsó lelki megpróbáltatás az volt, hogy egy szép nagy kerülővel vezettek be minket a stadionba. Mivel hajrázni muszáj, ha beledöglik is az ember, úgy négyszázzal a vége előtt sebességet váltottam és elkezdtem „rohanni”. Ez elsőre jó ötletnek tűnik, mivel az izmoknak felüdülés egy más jellegű és intenzitású mozgás és eltelik egy kis idő, amíg rájönnek, hogy ez még annál is nagyobb baromság, mint amit eddig csináltak, és különben sincs semmi már a szervezetben, ami fedezné ennek az intenzív mozgásnak a számláját. Szerencsére mire ezek a kérdések felmerülnek, már kétszáz métert halad az ember, a célegyenesbe fordulva pedig már semmi pénzért nem lehet lassítani. Közben szereztem úgy 5-6 ellenséget is, nyilván senki sem szereti, ha a maraton végén egy túlsúlyos, sánta ember lehajrázza őket. Bár ez a mezőny ezen régiójában nem számít senkinek.
Miután a szpíker meglepődve közölte a magyar versenyző felbukkanását, igyekeztem magamra nem szégyent hozva beérni, a szokásos szuperhős pózban. Ez sikerült, bár azt hiszem, a mosoly nem sikerült valami szélesre, sőt, semmilyenre, pedig azt mondják, ilyenkor mosolyogni kell. Nyilván felmerül Önökben a kérdés, hogy mire is gondol az ember, mikor beér a célba, vagy hogy tehetségtelen sportriportereket idézzek, mégis, milyen érzés? Őszintén szólva nem tudom. Elég sok minden futott át (…) az agyamon, de ezek egy részét nem tudom, más részét pedig nem akarom leírni. Lefutottam, mert le kellett futnom. Ott és akkor. Valahogy nem volt más választásom. Örül az ember, és büszke is természetesen valahol, de nagyon kettős érzés. Egyben keserű dolog is, ha csak a legegyszerűbb okot vesszük, azért, mert vége. A célvonal másik oldalára lépve múlt idővé változik az, ami azelőtt történt. És korántsem biztos az, hogy még egyszer valaha képes lesz rá az ember. Fura dolog ott támolyogni, és tudni, hogy kihoztam magamból azt, ami bennem van, legyen az megmosolyogtató vagy éppen elismerésre méltó. Talán ez a legszebb a futásban. Nem lehet veszíteni, ha kiteszi az ember a lelkét. Csak akkor, ha becsapja magát.
Megkaptam az érmet a nyakamba, az ajándék pólót, meg a befutócsomagot, amin jót mulattam. Volt benne egy shortbread, amit azonnal felfaltam, ezen kívül viszont a főszponzor cég négyféle konzervjét tartalmazta (két doboz leves, meg egy-egy üveg cékla, meg savanyított hagyma, ez utóbbi kettő szerintem azóta is a hostel közös javak feliratú polcát ékesíti), illetve egy hatalmas skót zászlót, meg egy apró deot. Ehhez jött még néhány meglehetősen zöld banán, amiket egy mosolygó, matróna típusú asszonyság dobált a szatyorba. Érdekes összetétel. A hölgynek, aki az időmérő chipeket vágta le a cipőkről, mondtam, hogy nyugodtan levághatja a lábamat is, mivel akkor csak az egyik fog fájni…
Miközben próbáltam megállni a lábamon egyáltalán, és kitalálni, hogy mi is legyen, odalépett hozzám egy lány a PDA-jával, és valami turisztikai felmérés végett elkezdett faggatni. Igazán jó dolog volt, mivel alig éltem, nemhogy figyeljek arra, amit kérdez, pláne válaszoljak. De mivel alapvetően Skóciát kellett dicsérni, megoldottam. Ennél a résznél már sejtettem, hogy az elkövetkezendő napokban a mozgással komoly gondjaim lesznek, mivel a földre dobott zacskóból is csak nagy nehézségek árán tudtam bármit is kihalászni, a lábhajlítás, illetve bármilyen izommunka, főleg combból olyan dolognak tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Ez az érzésem csak fokozódott, mikor elvonultam zuhanyozni. Elkezdtem tervezgetni, hogy kihúzom az önéletrajzomból azt a részt, hogy tudok járni, mert arra, amit ezen a címen műveltem, nem lehettem büszke. Mondjuk némileg mérsékelte a bal lábra történő sántítást az, hogy egyébként sem tudtam semmi olyan mozgást elvégezni, ami a combizmaim erőkifejtésével járt volna. A lassú előrehaladásom leginkább egy számos találatot kapott birodalmi lépegető utolsó métereire hasonlított.
Elbotorkáltam a kajás sátorba, ahol beváltottam a kajajegyem, megkaptam egy pohár, az előző napihoz hasonló levest, illetve egy érdekesen fűszerezett kistálételt, meg egy sütit, mondanom sem kell, ez nem tűnt elegendőnek. Mikor megpróbáltam leülni, hogy elfogyasszam, rájöttem, hogy erre csak úgy vagyok képes, ha a kezeimmel letámaszkodom és leengedem magam a fenekemre. Mintha nem is léteztek volna lábaim. Elbeszélgettem még az asztalnál ülőkkel, aztán mikor végeztem, megláttam a sátorba benéző Bádogembert, szóval mielőtt visszaindultam volna a szállásra, még megkerestem új ismerőseim, gratuláltam nekik, megbeszéltük még, hogy kinek hogy ment, majd elköszöntem. Még mielőtt eljöttem volna a stadionból, megkértem egy arra járót, hogy fényképezzen le az érmemmel az addigra régen magára hagyott a dobogón. Ez abból a szempontból nem volt jó ötlet, hogy felmenni és lejönni a három fokra eltartott vagy fél percig. Újabb érv amellett, hogy nem szabad pózerkedni.
A veteránkórház-effektus csak folytatódott, borzalmas volt visszasántikálni a hostelbe, tartott vagy kétszer annyi ideig az út, mint reggel, de az is lehet, hogy tovább. Mikor visszaértem, elfogyasztottam az egyik konzervlevest meg egy banánt, de éreztem, hogy ez közel sem lesz elegendő pótlás, és ha nem akarok éjjel farkaséhesen felébredni, akkor más is kell. Tettem tehát egy órás kirándulást a városba, egy, egyébként mintegy nyolcszáz méterre lévő kajáldába. Visszafelé pedig kiültem a szállásom szomszédságában lévő Castle Tavern nyitott előterébe, ahonnan remek kilátás nyílt a kivilágított kastélyra, a város egy részére, illetve a sarokban lévő kivetítő segítségével a skót bajnokság aznap zajlott mérkőzéseire (az Inverness CT sajnos kikapott). Mivel a helyen ale-fesztivál volt, beszereztem egy pint Dark Island típusút, lehuppantam (természetesen a már ismert technikával) a padra, hátradőltem és nagyjából-egészéből örültem annak, hogy élek.
Mikor visszamentem, lecsekkoltam a közben elérhetővé tett időmet. Végül 4:50:47 lett az eredményem, ami van éppolyan jó, mint bármilyen másik eredmény, főleg, hogy a chipem valószínűleg a rajtnál nem jelzett, így a bruttó és a nettó időm a lista szerint ugyanannyi, pedig a mezőny végéről indultam. Sebaj. Később még kaptam új szobatársaimtól, a tó körül biciklitúrázó két öregebb fószertől némi Black Bottle márkájú whiskey-t, elismerésképpen. Megmutatták, szerintük mennyi vízzel kell felönteni, és milyen mozdulatokkal kell elkeverni, hogy igazán jó legyen. Nekem már tulajdonképpen nem nagyon hiányzott, de annyira belelendültek (persze, én is beszédes lennék fél üveg pia után), hogy vagy három órát dumáltunk a digitális tévézésről, a magyar közállapotokról, a csöves gitárerősítőkről, illetve a török eredetű szavakról a magyar nyelvben. Az estét némi nyelvoktatással zártam, majd elaludtam, mint akit lelkiismeretesen agyonvertek, többször egymás után.
Nagyjából ennyi. Másnap délben a helyi reptérről East Midlands-en át jöttem haza. Érdekes módon a repülőn ülés jót tett a térdemnek, bár az izomláz még megvolt egész péntekig. Köszönöm mindenkinek, akit érdekelt ez az egész és/vagy bármilyen módon segített nekem, külön hála Spaki barátomnak, aki átjött értem Pozsonyba. A blogból a téli/örök álom előtt még egy, réges-régen beígért bejegyzés van vissza.
Ps: innen letölthető egy rövid videó (16 mega) a versenyről és a befutómról.
21097 
