athlete number 3404 – ten years of pointless pleasure

Lassan a helyükre kerülnek a dolgok, és azt hiszem, ennek ideje is volt, mivel az előző dózis a múltidézésből már-már egy (vagy több) pörölycsapással is felért. Olyannyira, hogy egy törzsolvasó számára az sem derült ki az elmúlt hetek közleményeiből: a verseny ezen a hétvégén van, én meg már itt meresztem a meresztenivalót a Skót-felföldön. Ez persze szimpla figyelmetlenség is lehet, de mivel a visszacsatolás feltétlen híve vagyok, a jövőben törekszem a világos beszédre…

Azt mondják a tapering akkor jó, ha egy idő után az ember érzi, menni kellene, odacsapni, besózva nem igazán találja a helyét. Ez valamikor a múlt hét végére be is következett, mert drasztikusan lentebb csavartam a futásintenzitás potméterét, ahogy írtam is, 5+9,5 volt az összes vállalásom vasárnapig, és akkor is egy könnyed 15 kával emlékeztettem magam a hosszúfutásokra. Hétfőn már nagyjából szét tudtam volna rúgni valamit, vagy ami még megdöbbentőbb, szerintem simán rá lehetett volna beszélni arra, hogy elinduljak valami manapság egyre divatosabb brutálfutás jellegű rendezvényen (amit továbbra is akadályversenynek és messziről kerülendőnek ítélek meg olyankor, mikor többé-kevésbé tiszta fejjel vagyok képes gondolkodni). Kedden (5,5) és szerdán (7) reggel még próbáltam tenni az ügy érdekében, így azt reméltem, a hétvégéig már fejen állva is kibírom.

Természetesen azt nem gondoltam, hogy a világ közben a feje tetejére áll, így jóformán valóban fejen állva kellett nemcsak kibírnom, hanem visszafordítanom a helyére. Gyorsan és meglehetősen sokat kellett dolgoznom, ami aztán elterelte a figyelmemet az egész futás dologról, de ami rosszabb, kicsit a kedvem is elvette az egész triptől, így csütörtök este, mikor elkezdtem pakolászni, nem éreztem magamban azt a szétfeszítő energiát, amit addig. Tegnap még a vonaton meg a tranzitban is elintéztem egy-két dolgot, amit már nem lehetett, vagy nem akartam áttolni a jövő hétre, viszont így a fél órával később induló BUD-EDI Ryanair járatra már úgy ültem fel, hogy a világ erre a hétvégére akkor le van ejtve.

A héten még előkészítettem mindent ahhoz, hogy igazságot szolgáltathassak Koffein Kapitánynak is, akit legutóbb mintegy két éve lehetett érdemben észlelni, és anno (amikor még a teljes menetfelszerelése egyébként sem volt meg, de már debütált azon az ominózus hőségriadós rendezvényen) nem engedtem az első maratonon kiteljesedni. Azon töprengtem, hogy mivel ez az óvatoskodás a későbbiekben is fennmaradt, az értelmezhetőbb maratoni időim mind-mind valójában K2-höz fűződnek, nem is hozzám. Épp ideje, hogy neki is legyen egy 4:35 fölötti maratonja…

Nem mondom, hogy nem volt furcsa mindössze három hónap után megint Edinburgh-ban felbukkanni, de azt sem mondom, rossz élmény volt, még ha most ez bő másfél órára korlátozódott is, amibe egy kis séta és némi burgerfogyasztás fért bele (illetve annak konstatálása, hogy az András teret már nem újítják fel, mint tíz éve). A dolog neheze azonban még csak ezután jött, már a repülőt is nehezen bírtam, mert sem aludni, sem olvasni nem tudtam (Hilty helyett most Lemet hoztam pedig, minőségi ugrás, még ha nem is könnyű olvasnivaló a Summa Technologiae), ezután még egy nem annyira zsúfolt buszon ülni bő négy órát sem nevezhető kéjutazásnak. Bár az első két óra az nagyjából mégis majdnem az volt, mert észbontóan gyönyörű ez a vidék, és eddig egyik idefelé buszozásomkor sem volt nappal vagy jó idő.

Későn értem ide, szerencsére tudtam, hova kell jönni, így aztán hamar nyugalomba tudtam helyezni magam. Mivel a tíz évvel ezelőttihez képest ez a 12 órás út és egy hat órás, szinte pihentető alvás már-már pofátlanul egyszerűnek tűnt, a mai napot szinte teljesen a városban való lődörgéssel és saját magam kifárasztásával töltöttem, amibe természetesen bele kellett szőni a rajtszám felvételének hagyományos rituáléját is. Reggel a piacon (Victorian Market) belapátoltam egy hagyományos itteni reggelit, még ha szerintem abban az igen változatos összetétel ellenére nagyítóval kell keresni azokat a részeket, amiket kifejezetten ajánlanak a maraton előtti napon. Körbejártam még az Old Townt, megnéztem az ismerős helyeket, aztán nem sokkal a nyitás után bevettem magam a múzeumba két órára, legyen már egy kicsivel több fogalmam a skótok történelméről. Valamennyi lett, de leginkább az derült ki, hogy 1, az itteniek kevésből is egész szórakoztató dolgot tudnak csinálni, 2, az élet a felföldön az elmúlt mintegy 7-8000 évben nem volt egyszerűnek nevezhető (a cunami, ami párezer évvel ezelőtt letarolta a környéket, kifejezetten meglepett). Amúgy a Lem könyv hatására picit más szemmel is nézni az ember a különböző „technológiákat”.

Azt nem tudom, hogy itt ez mennyire általános (az eső az gyakori, viszont az eloszlása), de ma megközelítőleg 10-12, egyenként 5-10 perces „shower”-hez volt szerencsém, többek között akkor is elkapott egy, amikor kifelé baktattam a versenyközpontba. Ami már nem a Queens Park Stadiumban van, mint régen, hanem a szállásomhoz közelebb, a Bught Park átellenes végén, közvetlenül a Ness partján. Sokkal nagyobb lett a felhajtás, több a büfé-sátor-gyerekjáték-miegymás, mint tíz éve volt, de egy kicsit olyan érzése van az embernek, hogy azért is hozták el a stadionból, mert ott van a város sportközpontja (jégpálya, élményfürdő, rögbipálya stb.), ahol csak láb alatt lenne a rengeteg ember. Meg olyan érzése is van, hogy olyan az egész, mint egy vidéki búcsú :). Mert a forgatag inkább a rövidebb távnak, a fesztiválnak meg a drukkereknek van, sok minden ki sem nyitott mára, a nagy, “fő” sátorban volt a regisztráció (sorbanállás nélkül, egy perc alatt megkaptam a borítékot, szerencsére semmi felesleg nem jött most), aztán a futóexpó, amit megnéztem 10 perc alatt és egy nagy kajálós rész van még benn. Egyébként közel háromszor annyi maratonista van, mint „az én időmben”, láttam magyarokat (vagy magyarnak tűnő, néha ékezetes neveket) is a rajtlistán vagy tízet. Igyekeztek nagy feneket keríteni a kajálós, meg a közösségi résznek, Runners’ Cafénak hirdették, meg egész napos programnak, de ez akkor is csak a szükséges rossz, ahogy néztem, a városban feltűnő futóhordák (remek runnerspottingot lehet játszani ilyenkor egyébként) tagjai sem töltöttek el ott túl sok időt. Lehetett venni három-négyféle kaját (kivételesen választottam valami olyat, amiben van tészta), de épp a kávés pult nem üzemelt odabenn, ami érthető okokból így kevésbé volt Café. Volt néha kis pódiumbeszélgetés, amikor az expertek és a sponzorok elpuffogtatták azt, amit ilyenkor el kell, illetve volt egy ügyesebb singer-songwriter srác, aki eljátszott 4-5 számot óránként, az egyik ilyen sessionjét megnéztem, egy sörrel épp kellemes volt (helyi sört mértek, a Cromarty Brewery csapjából). Nem a srác tehet róla, de a hangosító által a szünetekbe kevert Pearl Jam azért nagyobb bólogatásra ösztökélt.

Elmentem még megnézni, hogy honnan indulnak holnap a buszok, biztos, ami biztos, ami viszont a sportos rész szinte epicentruma volt, vetettem hát egy pillantást a stadionra, ahol legutóbb a cél volt, meg egy utánpótlás rögbimeccsre (elképesztő darálás ment, én mindig csodálkozom, hogy marad elég ember egy szezonban a csapatokban), illetve bekukkantottam a botanikus kertbe egy szűk félórára, ha már épp ott volt az is. Most pedig ezeket a sorokat írom, mire végre nagy nehezen visszabotorkáltam a szállásomra. Fáradt vagyok :). Jobb is, hogy K2 fog futni holnap. Bár van rá némi esély, hogy én is kipróbálhatom, milyen egy vízzel teljesen átitatott szaténpalást.

Nem tudom, mit is lehet ebből az egészből kihozni, de már most biztos, hogy nem bántam meg, hogy visszajöttem. Egy jót kellene futni, és itt szerintem nem lehet rosszat. Ugye?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s