Ma reggel, utolsó hármassal kezdődő születésnapom megünneplésének mellékzöngéjeként futottam egy nagyjából félmaratonnak megfelelő távolságot. Ezzel remélhetőleg lezárom ezt a két hetet, és a kóválygás helyett effektíve valami felkészülésre emlékeztető intenzitású gyakorlatsorokat fogok tudni bemutatni. Már a múlt heti bejegyzés tájékán is sejteni lehetett, hogy a regeneráció nem megy annyira flottul, mint zsenge ifjú koromban. De ez egyre rosszabb, pedig még csak most öregedtem bele az ideális ultrás-korba. Az persze nyilván nem segít, hogy ha korban rendben is vagyok a hosszútávfutáshoz, súlyban finoman szólva sem. Így nagyjából azt a mantrát fújhatom, amit a középszerű, kiöregedő labdarúgók, akik fátyolos szemmel szokták elmondani, hogy amikor még nem értették elég magas szinten a játékot, akkor meg tudták volna csinálni, amit kell, de nem azt csinálták, most meg, mikor tudnák, már képtelenek rá. Én annyiban különbözöm ettől, hogy most sem értek jobban a futáshoz, mint tíz évvel ezelőtt… (némileg a saját védelmemben – már ha rászorulnék ilyesmire – jegyzem meg, hogy ezt valahogy sosem az ösztönös zsenik, vagy a nagy sztárok szokták mondogatni, akik meglepően öreg korukig tudják kompenzálni fokozatosan elkopó fizikai valójukat).
Szóval a múlt hét az 5-5-5-18, a mostani hét pedig 6+21 lett, az egyetlen közös ezekben a futásokban az lett, hogy csigalassúsággal haladtam. A múlt hét kedden nem is mentem volna, de egy helyi kedves ismerősöm, akivel régóta terveztünk egy közös futást, rábeszélt. Akkor azt gondoltam, hogy a Börzsöny miatt még masszívan sajgó tagjaimnak jót fog tenni az átmozgatás. Nem kizárt, hogy egy kicsit jót tett, de maga a mozdulatsor, amit futás címén műveltem, az burleszkbe illett volna, ebben egész biztos vagyok. Szerencsére nem kellett végignéznem, csak pár nyúl kaphatott röhögőgörcsöt a környéken. Mondjuk erre a két hétre a hegyi energiavámpíron túl az is rányomta a bélyegét, hogy az egyik munkám határideje valamilyen megmagyarázhatatlan okból pár hetet előrébb csúszott, és a valószínűleg sehová sem vezető hőbörgés helyett megpróbáltam ezen a lehetőségekhez képest gyorsan túllenni. Így a múlt vasárnapi „hosszút” sem tudtam ideálisan időzíteni, egy hajnalban kezdődő munka-session után ebéd előtti kedvcsinálóként került rá a sor, persze majdnem hőgutát kaptam, miután ügyesen elfutottam az elejét, mondván fog ez menni kicsit gyorsabban is, csak egy szűk húszas lesz. Hogyne ment volna.
Ezen a héten aztán tényleg alászálltam a melóalvilágba, egyedül kedd este próbáltam nekiindulni, de abból is inkább egy futókirándulásba oltott fejkiszellőztetés lett, némi szomorúsággal, mert a kukoricaföldünk felé mentem, és úgy tűnik, a mostani esők már későn jöttek ahhoz, hogy bármi értelmes kisülhessen (…) belőle. Péntek este még nagyon jó lett volna a „send” gomb megnyomása után nekiindulni este, közben nézegetni a holdfogyatkozás kezdetét, ehelyett a szakadó eső dobolt csak a tetőn, nagyjából fél kilenctől éjfélig… Mivel valami kompetitív jelleget lassan bele kellene csempészni a hétköznapjaimba (hogy utána teljesen lerobbanjak persze), last minute beneveztem a Kígyósi Kastély Félmaraton és Maraton feles távjára, ami jövő vasárnap lesz. Alapvetően nem vonzanak azok a versenyek, ahol sok (esetemben 12) kört kell megtenni, de itt a turisztikai jelleg, és a szokott ritmusból történő kimozdulás a rendezvény könnyű elérhetőségével együtt erősebbnek bizonyult a körhinta-jellegnél.
Mivel öregszem, akár filozofikus hangulatba is kerülhettem volna, de most egy másik blogot olvasgatva kevésbé filozofikus hangulatba keveredve arra gondoltam, hogy mennyire unalmas lehetett az elmúlt öt évben, hogy majdnem mindig az volt itt a téma, hogy most megint elmaradt, megint elkezdem, jajj, jajj. Többet ilyen nem lesz. Magamnak csináltam a szart, most visszakeresgéltem az első év bejegyzéseit, és nem igazán világos, hogyan alakult ki bennem az a kép, hogy régen milyen sokat írtam, meg mennyire jót. Van benne igazság, főleg a sok részében, de ez is inkább a rendszerességre igaz ez. Szóval ezt egy kicsit könnyedebben fogom venni ezentúl, hátha mindenkinek jobb lesz. Időközben ugyan átbillentem azon a koron (több, tudományos igénnyel megírt mű szerint ez a harmincas évek eleje), ami után elvileg hanyatlani kezd a kreativitás és az ember egyre kevésbé lesz nyitott az új dolgokra, de legyen az ember magával szemben annyira megengedő, hogy adjon még magának pár évet, mielőtt teljesen magába fordulva emlegeti a régi szép időket, amiket egyébként már el is felejtett.
Jövőre a negyedik X-be fordulásomra máris kidolgoztam ennek jegyében a mestertervet, ami a Jahorina Ultra Trail adott esetben leginkább teljesíthető távjának teljesítését jelenti. A verseny maga Szarajevo környékén zajlik, több, az 1984-es olimpia színhelyét érinti, a lerobbant bobpálya egy része konkrétan benne van az útvonalban. Legyenek tehát terveink, ha már elkényelmeskedtem az olcsó repjegyeket szeptemberre Skóciába.
21097 