Nos, elérkezett ez is, vagyis nem kizárt, hogy üzemszerű működésre kapcsolok, még egyszer ebben az életben. Mondhatnám azt is, hogy taktikusan kivártam, valóban kellő motivációval látott-e el az Edinburgh maraton, elvégre mekkora szomorúság lett volna minden érintett részéről, ha két bejegyzés után megint elfogy a kraft. Eddig úgy tűnik, hogy nem fogy el, sőt. Azt persze körülményes lenne tagadni, hogy még több kraft nem férne el, de egész biztatóan mozgok (csak hát lassan, na). Ami igazán hihetetlen az elmúlt bő öt hétben az az, hogy gyakorlatilag átálltam a reggeli futásra. Ettől az állítástól még a saját szemöldököm is felszalad, de ez a hihetetlen igazság: most megszámoltam, június óta 21 futás tart nyilván a regiszterem, ebből 14 rendes, hétköznapi futás, amit reggel nyolcra már régen befejeztem, kettő szervezett “verseny” (amiből az egyik este tíztől éjjel kettőig tartott, kis jóindulattal az is koránkelős buli volt, de erről pár mondatban később), három pedig vasárnapi hosszú, nem hajnalban, de délelőtt. A korábban elég részletesen dokumentált és eredménytelen reggeli szenvedéstörténetem fényében ez meghökkentő, de ez van. Azt hiszem, tényleg öregszem, bár ennek a mellékhatásnak egyelőre inkább örülök.
Az előbb említettem két versenyt, ami igazából csak egy volt, mert a másik a Szentivánéji Sóút nevű teljesítménytúra volt, nagyjából egy hónapja. Mivel az Alföld közepe valamilyen rejtelmes okból nem dúskál a TT-kben, örömmel és némi meglepetéssel fedeztem fel a túranaptárban egy rendezvényt, ami a szolnoki vasútállomásról (!!!) indult, este kilenckor. Mivel egyébként is akkor éppen az idei, mérsékelt nyár legmelegebb apjait éljük, eldöntöttem, hogy a vasárnapi hosszúfutást becserélem a túra rövidebb távjára (33k Tápiószeléig), és gyorsan beszereztem egy fejlámpát (amit aztán a telihold miatt szinte nem is használtam). Annyiból volt felelőtlen döntés, amennyire szombaton megjött a hidegfront, így éjjel volt néhány hidegebb pont a mezőn, ahol bőven látszott, amit kifújtam. Viszont ez a 30+k még ha tetű tempóban is sikerült, az ellenőrzőpontokon sok beszélgetéssel, meg kényelmeskedéssel, mégis afféle fordulópont volt, mert egyébként sikerült végigkocorászni, ami azt az illúziót adat, hogy pár hét rendszeres és jóleső futkorászás után máris kezdek valamit visszakapni a formámból. Az éjszaka legvidámabb pillanat az volt, amikor beérve Tápiószelére a régi malom aljában kialakított mediterrán pékség/sütödéből fény és bömbölő eurotrash diszkóslágerek hangja szűrődött ki, odabenn meg ütemesen gyúrta a tésztát egy megtermett, kevésbé mediterránnak tűnő pék. A célban aztán (ami egy helyi kocsma volt) az első vonatig békében elsörözgettem, miközben végignéztem/hallgattam, ahogy a főszervező, István bá’ fogadja szinte a teljes mezőnyt.
A sikeres 30+ annyira felbátorított, hogy egy héttel később az emberemlékezet óta meg nem futott nagykörre is el mertem menni, és a legrövidebb verzióját (31,5k) szintén igazából probléma nélkül abszolváltam. Ami még mindezeken túl valójában számít, az az, hogy jól esik a futás. Lehetne jobb is, de az majd jön az idővel, sajnos néha beugrik egy-két olyan év, amikor ez a dolog finoman szólva is jobban ment, de hé, megint heti 4-5-öt futok, és fasza érzés. Ezen természetesen annyira belelkesedtem, hogy valóban be mertem nevezni (furcsa ezt leírni, tíz éve általában perceket sem gondolkoztam azon, hogy benevezzek valami egzotikus és hosszú versenyre) a jubileumi Loch Ness maratonomra, ha már tíz éve sikerült csapágyasra járatnom magam és először teljesíteni az élet értelmét futva. Szeptemberben tehát felkerekedek, abban nem vagyok biztos, hogy ugyanazt az odautat szeretném végigvenni, mint egykor (Liverpool, este nyolckor, Manchester, majd busszal Edinburgh reggel hétre, majd délre Inverness, délután meg rajtcsomagfelvétel), remélem sikerül. Sajnos – noha most is turnéznak – nem lesz Stiff Little Fingers a verseny előtti este a közelben úgy, mint anno, de majd csak elütöm valahogy az időt. Ez azonban még sokára fog megtörténni.
A legutóbbi, visszatérő bejegyzésben említettem, hogy be fogok nevezni a Börzsöny trailre, ami azért is érdekes, mert a blog utolsó érdemi bejegyzésében a tavalyi kiadásról írtam, túl hosszan ecsetelve azt, hogyan sikerült egyrészt szenzációs módon belül maradnom a szintidőn, másrészt pedig mindeközben hogyan okoztam magamnak szinte visszafordíthatatlan fizikai és mentális károsodást, katarzissal keverve (vagy rázva?). Idén annyiból voltam jobb helyzetben, hogy tisztában voltam azzal, mit jelent 1500+ szintemelkedés, ismertem a pályát, illetve a tavalyival ellentétben most nem majdnem egy bő hét konferencia-turizmus után, és érdemi hosszúfutások nélkül mentem neki az L-távnak. Most sem lehetett érdemben más célom, mint a szintidő. Magamban szépen felosztottam elég egyszerűen a távot: a két frissítővel felszabdalt három etapra egyenként 2 órát számoltam, és az elejétől kínosan ügyeltem arra, hogy ne vigyen el a HÉV, mert még így is nagyon rossz volt a közepén az 5k durva emelkedő. Haladtam szépen, a túlélésre játszó többi 10-15 kollégával együtt, az első frissítőtől 1:58 perc után jöttem el, és noha azt hittem, a Nagy-Hideg hegyre egy örökkévalóság volt felmenni, végülis a középső szakasz pont két órásra sikerült, így maradt két órám 10k-ra a végén, aminek nagy része lefelé volt (csak ugye az az átkozott Csóványos még). A lényeg, hogy 5:52 körüli idővel beértem, ami igazából nem sokkal jobb, mint a tavalyi, de valahogy az élmény most valahogy jobb volt, egész pontosan nem csak a beérés volt élmény.
Egyelőre visszarázódásként ennyi azt hiszem, elég is lesz.
21097 