Egy hete azzal zártam soraimat, hogy remekül eltotojáztam a még éppen elfogadható (értsd: 100 olyró körüli) árú repjegyet Edinburgh-ba, a tavasszal már sikeresen letesztelt és ideális időzítésű járatokra. Nem adtam fel azért, és folyamatosan monitoroztam a lehetőségeket, így a sok 1-2 napos akció között jött végre egy olyan, ami BUD-EDI viszonylatban is érvényes volt, le is csaptam rá, ennél csak drágább lesz. Mondjuk mostanában mindenki kedvenc ír légitársasága sokat szerepel a hírekben, és balgaságnak tűnik a kezükbe adni a sorsomat, de hátha addig normalizálódik a helyzet. Ráadásul eddig velem sose basztak ki (Invernessből például anno egy szűk átszállással is hazaértem, két olyan jeggyel, ami összesen került egy eurocentbe meg egy illetékbe, persze pár hónap múlva össze is omlott a világ gazdasága, bár nem feltétlenül csak ezért), kis szerencsével nem most kezdik el. A kocka tehát el van vetve, most már „kénytelen” leszek egy időhurokba bújva megünnepelni első maratonom tizedik születésnapját. Ez természetesen a réges-régen felállított, „soha ne fuss egy maratonon többször”-szabály semmibe vétele, de néha a saját szabályainkat sem árt tesztelni. Mikor legutóbb (és egyetlen alkalommal) ezt a szabályt feszegettem, abból az egyetlen feladott 42k-m lett. Próbáltam most gyorsan összeszámolni, akkor ez most a 15. vagy a 16. maraton lenne, de nem sikerült. Az biztos, hogy 13-on nagyon sokáig időztem, és úgy rémlett, a Kis-Duna volt az, ami átlendített ezen a magas, de szerencsétlen számon, és azóta volt még a sikeres idei önsorsrontás is, viszont sehogysem találtam az emlékeim között 14 versenynél többet. Igazából ez talán lényegtelen is, remélhetőleg egy darabig azt még nem felejtem el, hogyan tegyem egyik lábam a másik elé.
Úgy éreztem szerdára, hogy nagy nehezen sikerült tagjaimnak két hét alatt regenerálódni a Börzsöny okozta mély sokkból, ezért szerda-csütörtök-péntek reggel össze is raktam annyi távot, mint előző hetek adagjai. Az istrángot azért finoman szólva sem rángattam rongyosra, valamelyik futás közben eszembe is jutott, hogy mivel a slow mozgalom egyre nagyobb teret hódít, igazán ideje lenne a slow running meghonosításának is. (Ugye ez az egész a slow fooddal indult az olaszoknál, amire a populáris kultúrától megvezetve mondhatnám, hogy vezeklés a vomitórium miatt, de nagyobbat nem is tévedhetnék. De itt van már a slow computing is, hogy kicsit szakmázzak, bár régebbről említhetnénk a magyar közmondások kiapadhatatlan tárházát is tovább érsz témakörben.) Hiszen rohanó világunkban miért kellene pont a futás túlpörgetni, elrontani a felesleges teljesítmény-hajhászással? Sokkal inkább a teljes megélés lehet a valódi cél, sutba tehát a kizsigerelő edzéstervekkel, pulzusórákkal, egyéni csúcsokkal! Fussunk lassan, átadva magunkat a futás élményének, a boldogság kék endorfinfelhőjében! Persze a slow runnig mozgalom igazi diszruptív innováció, valószínűleg a jelenlegi futóbiznisz nagyságai sosem hagynák, hogy megerősödjön. Pedig remek lenne, de hát még én, a nem létező mozgalom egyik potenciális alapköve is elcsábulok néha sajnos. Lásd következő bekezdések…
Tartottam magam az eredeti tervhez, és ma reggel hatkor vonatra pattantam, hogy a szabadkígyósi Wenckheim-kastély impozáns kertjében körözzek egy jó félmaratonnyit. Szerencsére a körültekintő versenykiválasztásnak hála nem kellett a legelső vonattal elindulnom (mindig az jut eszembe, hogy ha lenne Jeanette-en műszaki, akkor se mennék futóversenyre kocsival), kellemes kora reggeli utam volt, végre láttam a teljesen elkészült békéscsabai vasútállomást, amit volt már szerencsém teljesen szétbombázva és majdnem készen is látni. Külön köszönet az egy hónapja nyitva lévő büfé eladónőjének, aki a kávé mellé a jeles hóforduló alkalmából ajándék sütit adott. Odaértem kellő időben, és fel is vettem a rajtcsomagot/rajtszámot. A kastély maga elég impresszív, csak eléggé lelakott. Kollégiumot (meg talán szakmunkásképzőt) csináltak belőle, ránézésre valamikor a hetvenes években, és bizonyos dolgok nagyjából azóta sem változtak, pedig nagyon mutatós a hely. Láttam befelé menet egy táblát, ami szerint uniós pénzből felújítás zajlik, csak remélni tudom, hogy még nem költötték el az ott jelölt pénz egészét, mert 1,5 milliárd még visszaosztás és felülárazás mellett is elégnek tűnik egy valódi ékszerdoboz kialakítására.
Maga a rendezés elfogadható volt, a színhelynek ebből a szempontból voltak azért határai, és szerintem egy kis rutinnal még lehetne emelni a színvonalat, de igazából minden rendben volt, csak pár apróságot jegyeztem meg, amit majd ha egyszer megszervezem itthon a Tiszavirág és Koffein (kreatív munkacím…) Futófesztivált, másként csinálok majd. Maga a nagyjából 1,8k „hosszú” pálya az udvarban kanyargott, és nyolcas alakú volt (bár hamis nyolcas, mert nem kellett keresztezni egymás útját, csak centikre futni a szembejövőktől), mint a suzukai autóversenypálya (ami viszont tényleg nyolcas). A maraton és a félmaraton kilenckor indult, az 5 és 10k tízkor, bő fél órát tehát nagyjából az összes futó a pályán volt, ami már-már tömegrendezvény hatását keltette, főleg mert egyszerre futott a 3,30 órás maratonista, meg az, aki az 5k három köréből két és felet sétált. Néha tumultuózus jelenetek zajlottak, de azért nem volt vészes, kicsit zavart azért, hogy nekem ebben a szakaszban folyamatosan hátra is meg előre is kellett figyelni. Szerencsére nagyon remek fák vannak szinte mindenhol a kertben, így a meleg az árnyékban elviselhető volt javarészt, az útvonal 15-20 százaléka volt csak a tűző napon.
A saját futásomról viszont nem nagyon tudok mit írni, azon kívül, hogy meglepően jól ment, mert idén eddig azért vagy a táv, vagy a tempó jött össze (ez utóbbi jóval kevesebbszer), a kettő együtt nagyon nem. Túlzás lenne azt mondani, hogy most igen, de az, hogy ilyen körülmények között beálltam egy 6:30 körüli, illetve picit jobb tempóra, ami gyakorlatilag igazi probléma nélkül ment 17-18 kiliig, az első, és igazából egyetlen érdemi frissítésem vitt el szűk egy percet belőle (addig minden körnél elvettem egy pohár vizet, egy decit megittam, a másik felét meg a fejemre öntöttem), ebben a robotmódban (amit túlzás ennek hívni, mert igazából csak élveztem a futást egy fasza helyen) ment le szinte az egész futam. A végén azért kezdtem meg-megdöccenni, főleg mert az eddig általában jól működő futóappom szerint a 12 körrel nem jött össze az ígért 21,08 (a szervezők közlése szerint sokszor és pontosan lemérték a pályát, én ezt elhiszem, tehát nálam volt a hiba, bár ha ez így van (20,4-et mértem), akkor a tempóm egy kicsit még erősebb volt. Kicsit megkavarodtam így a végén, hogy most menjek-e el még egy körre, mert a körszámlálóm kilenc táján kikapcsolt. Aztán mondták az időmérő asztalnál, hogy szerintük is valószínűleg beértem). Ez azt hiszem, sosem fog kiderülni, de valószínűleg a közeli távoknál néha fura dolgokat produkáló GPS-em vágott le néhány kanyart rendszeresen, túl vastagok lettek ezek a vonalak…
Mivel vagy teleizzadtam az RFID-chipet (plusz amikor rajtoltak a rövid távok, akkor az időkapun kívül futottam el), vagy valami más gikszer történt, egyébként sem fog kiderülni a pontos időm (2:13-14 körül valahol), mert nem minden köröm lett regisztrálva, köztük valószínűleg a célbaérés sem. Tökmindegy. Take it slow.
Szóval ennyi történt mostanában, ez a mai ismét egy inkább jobb élmény volt, még a végén tényleg lábra kapok az év végére. Amúgy a mai rajtszámom (2153) majdnem megegyezik az egykori Loch Ness Marathon rajtszámommal (2143), sokasodnak a jelek…
21097 