Előkerestem, mert kíváncsi voltam rá, így megtudtam, hogy közel két hónapja, július 13-án és előtte egy héttel, hatodikán futottam 20-20 kilit, és a balatoni kiesés óta ez volt a két leghosszabb táv, viszont a második után egyáltalán nem futottam egész eddig a hétig. Jó régen volt. Mivel a héten már rendes üzletmenetet sikerült lebonyolítani, a mai nap délelőtt nekimentem egy húszasnak ismét, leginkább a miheztartás végett.
Most mondhatnám, hogy olyan a hosszútávfutás, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, de nem lenne ennek a kijelentésnek száz százalék az igazságtartalma. Az állóképességet el lehet “felejteni”, még ha nem is annyira, mintha az ember nem tölt pár évet néhány százezer méter lefutásával, másrészt meg ezt igazából megtanulni sem lehet, maximum fejleszteni. Másrészt az ember alapértelmezetten képes a futásra, már legalábbis onnantól, hogy nem négykézláb halad előre egészen zsenge ifjúkorában. Jobban belegondolva, az első lépések is igen sokaknál néhány tétova futólépésben realizálódnak (meg egy huppanásban a végén).
No, de az álelmésségek ingoványos vidékéről a rögvalóság felé haladva: meglepően jól ment ez a 20k. Nyilván ideális futóidő volt, de én viszont még messze vagyok az ideális futóéntől. Ennek ellenére sikerült két, gyakorlatilag tökéletesen egyforma, egyórás 10k ledarálni egymás után, ami igen-igen biztató, ráadásul nem haláloztam el vészesen a végére. Ez némiképp zavarba ejtő is, rosszabbra számítottam. Majd a jövő héten jönnek az ólomléptű percek, nyilván jönniük kell azoknak is.
Ami viszont igazán biztató: már a téli felkészülés alatt is komoly motivációs problémákkal is küzdöttem, tavasszal pedig sokszor azért nem mentem el futni, mert a sok szaron járt az agyam, még jobban mint egyébként, magyarán pont az ellenkező hatást váltotta ki az egész, mint amit szerettem volna elérni. Most viszont ismét harapok. Van miért visszavágni.
Meg ideje elmozdulni a 13 maratonról. Most, hogy összeszámoltam, kiderült, hogy ez egy nem túl szerencsés szám.
21097 