Talán a kevésbé figyelmes Olvasóknak is feltűnt, hogy nem sikerült teljesen tartani magam ahhoz a tervhez, miszerint hamarosan írok egy beszámolót az egyébként teljesített Kis-Duna Maratonról. Őszintén szólva ahhoz sem kell egy idősödő indián nyomolvasási képességeit felvonultatni, hogy az iménti, teljes egészében hipotetikus bejegyzést követő posztok teljes hiányára ráleljen valaki. Utólag azért annyit érdemes elárulni e sorok írójának mentségeként, hogy a jó szándék megvolt, és legalább a maratoni bejegyzés címe (’Just a perfect race’) kitalálásra került. Az imént töröltem ki az üres, piszkozatnak szánt doksit. Egyébként is, már a címből sejteni lehetett, hogy csupa pozitív dolgot írtam volna, az meg még a végén aláássa az egyébként sem túlságosan erős renomémat. És ez a pont dramaturgiailag is remek lenne arra, hogy sokadjára megint elkezdhessem a siránkozást, hogy mennyi minden bajom van, ami miatt futni se nagyon tudok, nemhogy írni arról, hogy futok, viszont ezen már párszor túl lettünk, így maradjunk annyiban, hogy az utóbbi 2-3 hónapban nem igazán tudtam egyik kedvenc regényhősöm, Széltoló legkedvesebb foglalatosságának, az unatkozásnak hódolni. Ez mondjuk már azért sem panasz, mivel alapvetően fontos és/vagy jó (vagy legalább pénzt hozó fájdalmas) dolgok töltötték ki a hétköznapjaim, úgymint doktori szigorlat és az értekezésem nyilvános vitája, egy folyóirat-szerkesztőségi rendszer magyarítása vagy egy koreai konferencia – hogy csak azokat említsem, amiről tévesen azt gondolom, hogy akár menők is lehetnének. Ennek ellenére az első kettőben remélem, soha többet nem lesz részem, és a konferenciát is ki tudnám hagyni, ha még ebben az életben eljutok Koreába.
A túlságosan hosszúra nyúlt át-, vagy visszavezető után érdemes megemlékezni arról is, hogy futás-ügyben mi a hétszentséget is sikerült csinálnom április óta. A rettenetes igazság sajnos az, hogy nem sokat, így továbbra is 11 van hátra az idénre kitűzött 12 maratonból. Ez nem is lenne baj, ha nem estem volna ki vagy másfél hónapra szinte teljesen a futkorászásból, így június közepe óta próbálok visszakapaszkodni, közepes sikerrel. A visszakapaszkodás első lépcsőjét az immár hagyományos, BSI-s maraton-váltó jelentette, ahol kivételesen az egyéni félmaratont is hozzá tudtam csapni a szokásos egy vagy két körhöz. Ahhoz képest, hogy előtte hétvégén nem bírtam lefutni a 12k-s hosszúmat (ez sokat elmond, mármint a táv is, meg a tény is), a 2:05 még egész jó is lett. Aztán a konferenciaturizmus miatt megint kimaradt vagy másfél hét, de mielőtt leléptem volna, egy utolsó pár helyes facebook-figyelmeztetés hatására beneveztem a Gerecse Trail L-távjára. Mint az Alföld közepére száműzött futó, ez semmiképpen sem nevezhető végtelenül jó ötletnek, főleg nem a hosszabb táv (a kiírás szerint 29,4 km, +1050 méter szint), de pár héttel a verseny előtt ez mindig sokkal egyértelműbbnek tűnik, mint amilyen. Egyszer voltam már terepfutas.hu-s versenyen, a Pilisben, az igen fasza volt, bár ott sem voltam kirobbanó formában, de azért jól esett, kár, hogy azóta megint híztam, a most vasárnapi verseny előtt épp azon morfondíroztam, hogy be kellene próbálkozni a szervezőknél egy +100 kg-os kategória létrehozásával, akkor akár TOP10 esélyes is lehetnék. Mondjuk ez kevés örömöt jelentene ahhoz képest, hogy kb. egy nagy vödör zsírt kell futókirándulásra vinni a Gerecsébe – ami egyébként az egyik kedvenc hegységem, ezért is tudtam rábeszélni magam mintegy két perc alatt a nevezésre.
Mondjuk Tardost Szolnokról elérni vasárnap tömegközlekedéssel – meg sem próbáltam fuvart keríteni – elég hajmeresztő kísérlet, de egy meglehetősen kalandos, három vonat-két busz kombóval fél kilenckor már a tetthelyen is voltam, mintegy 4,5 óra utazás után (amibe még a süttői Rákóczi-hárs megtekintése is belefért). Volt időm ráhangolódni lélekben legalább, vagyis lett volna, ha nem szunyókálok szinte végig. Az L-táv tízkor indult, a kilenckor nyitott a versenyközpont, szóval még egy kávét is volt idő magamba erőltetni abban a fogadóban-vendéglőben, ahol aludtunk, mikor erre jártunk kéktúra közben Lumbágó SE-s sporttársammal. Apropó, koffein. Annyit az imént elfelejtettem megjegyezni, hogy az említett félmaratonon Koffein Kapitány hosszú szünet után visszatért a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez, de talán felesleges is mondanom, hogy terepre ő nem merészkedik, és a később történtek csak egy újabb, meglehetősen nyomós érvként szolgálnak majd a jövőben arra, hogy ez így is maradjon.
No, de ott szakítottam félbe magam, hogy lépdelek az igencsak nyüzsgő (a terepfutás szemmel láthatóan egyre népszerűbb), versenyközpontként funkcionáló általános iskola felé, miközben 8-10 árus pakolta ki portékáit a fő tér sarkában, azóta sem tudom, milyen apropóból – lehet, hogy itt máskor van augusztus 20. Vagy Magdolna nap.
Az általános iskolában már javában zajlott az élet, gyorsan fel is vettem a rajtcsomagot, ami a rajtszámból és az időmérő „dugókából” állt. Ez utóbbiért le kellett csengetni 5k kauciót, szerencsére még a kávézás közben a verseny egyik kedves, szintén kávézó önkéntese becserélte a kisebb papírjaimat (ha vasárnap akar az ember ötezrest szerezni, akkor még a bankautomatában sincs, nemhogy máshol) egy darab fizetőeszközre, így ki tudtam váltani az időmérőt eszközt (az ezzel kapcsolatos szabály pirossal szerepel a versenykiírásban) ezt ezúton is köszönöm. A terepfutók egyébként érdekes népség, már amennyire így az alföldről meg a népszerű közösségi oldalról meg tudom ítélni, jelen verseny fétisének a koviubi számított a frissítőhelyen, meg az eső, ami sajnos egy nappal korábban érkezett, pedig a kommentelők nagy része vágyott rá (így csak 96% páratartalom jött össze, kisebb trópusi hangulat uralkodott, főleg az erdőben). Én ezeket tiszta szívvel tudom támogatni, szóval akár asszimilálódhatnék is, bár azért nem olyan könnyű, mert se futóhátizsákom, se kompressziós zoknim, ezek hiányában egy igen szűk kisebbséghez tartoztam. Terepcipőm ugyan van, ami viszont elég lutri, mert a bejáratás után is volt már, hogy vérhólyagot dörzsölt 5k alatt a sarkamra, máskor meg 30-at futottam benne gond nélkül. Vacilláltam, hogy – mivel nem szakadt az eső – az aszfaltos Adidasban vágok neki a távnak, amiben elközlekedtem odáig, de végül a bimbik után sicher ist sicher, leragasztottam a sarkam, és mégis a terepcipőt húztam fel, ami remek ötlet volt.
Miközben készülődtem, egy szintén elsőbálozó kolléga faggatta a többieket az öltözőben, hogy mégis milyen a terep. A válasz nem igazán nyugtatott meg, és nem azért, mert az első 4 kilire nagyon durva emelkedőt prognosztizált, utána meg egy mellig érő susnyást, ami gyakorlatilag csak csalánból és tüskéből áll. Ezzel igazából nincs gond, főleg mert a kör (amiből az L-távosok kettőt mentek) második része elvileg jól futható és szép lefeléből áll. Ami igazán nyugtalanított, az a mélységes alföldi hozzáállásom, hogy mindezidáig meg sem fordult a fejemben, hogy itt bizony előfordulhatnak kellemetlenebb emelkedők, és meg sem néztem a szinttérképet, csak konstatáltam, hogy hát, ha 1050 szint, akkor annyi, majd elfogy. Mondjuk ennyi szint otthon kb. egy év alatt jön össze…
Na, de azért nem kedvetlenedtem el, leadtam a hátizsákot, majd szigorúan ügyelve arra, hogy még véletlenül se melegítsek be, elkezdtem a rajt körül ténferegni. Ez nem tartott túl sokáig, percre pontosan elindultunk, és nem meglepetésre máris ráfordultunk egy kellemes kaptatóra ki a faluból. Mondjuk a legtöbb terepverseny egy falu általános iskolájának környékéről indul, a falu pedig a völgyben van (és ha a helyiek nem nagyon furcsák, az iskolát sem építették a szomszédos hegycsúcsra), így nem akkora meglepetés, hogy a rajt után máris felfelé kell haladni, főleg mert ezek az emelkedők azért nem halálosak, így vígan kocogtam felfelé, elfoglalva az engem megillető helyet a mezőny hátsó negyedében. Itt még tűzött a nap, lehetett sejteni, hogy kellemes futóidő lesz. Mínusz a pára. Aztán egy ezres után beértünk az erdőbe, majd elértük a kék sávot, kis kanyarral mentünk is tovább, mosolyogva köszönve a kereszteződésben álldogáló önkéntesnek – aki, mint mintegy 150 méter után kiderült, véletlenül szinte a teljes hosszú távú mezőnyt elküldte a rossz irányba. Szerencsére ez engem, mint a sereghajtó csoport tagját, nem érintett nagyon, de volt, aki bő kétezret ráhúzott. Ez volt az a pont, amikor felnevettem.
2011-ben a Bükki Hegyi Maratonon (és az előbb hazudtam, mert ez a harmadik terepversenyem volt, nem a második, bár tény, hogy a második terepfutas.hu-s) tökéletesen ugyanez történt, ott egy bácsika küldte el ugyanígy a maratoni meg az 50k-s mezőnyt, köztük engem is a rövid táv pályájára. Annyi volt a különbség, hogy ott picit később derült ki, és az élmezőny 5k után a rajtba visszaérve döbbenhetett rá, hogy valami nem gömbölyű, mert sokkal kisebb lett a kör. Szóval nem biztos, hogy szerencsét hozok a terepverseny-önkénteseknek… De az nem téved, aki nem dolgozik.
Miután a helyes irányba igazgattuk magunkat, valóban jött a durva emelkedő, amiről nem sejtettem, hogy gyakorlatilag egy siratófalat jelent, és kb. 300 méter szint van 1500 méteren belül. Mivel fel volt ázva, ezért már itt élvezhettem a helyes cipőválasztás előnyeit. Libasorban caplattunk felfelé, nyilván itt még a legelhivatottabbak sem szoktak/tudnak „futni”. Nagy nehezen azért felértünk, és kezdődött a még enyhén emelkedő, derékig érő csalánosban vezető szakasz. Itt kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a mezőny nálam jobban elkavarodott fele egyrészt tényleg gyorsabb mint én, másrészt már ők is rájöttek tévedésükre, és ismét a jó irányba jönnek. Közvetlenül mögöttem. Szóval a következő fél óra nagyjából úgy telt el, mintha folyamatosan kék zászlót integettek volna nekem, ez szerintem nekik is szar volt, meg nekem is, bár időközben felértünk a csúcsra, és a TV-torony után jött az ígért lefelé, itt már szerencsére volt hely minden lefelé száguldani akaró versenyzőnek, én meg vigyáztam a térdemre, meg a bokámra, ahogy a lefeléken szoktam. Ez azért is volt indokolt, mert csupa kő volt ez a szerpentin-szerű út (igen szép helyen és remek kilátással egyébként), szóval a terepcipő ismét csak jó döntésnek bizonyult.
Az egyetlen, 8,6k-nál lévő frissítőpontig tartó szakasz leginkább nézelődésből állt ezután, 6-6,30-as tempóval csorogtam lefelé, és vagy a tájat néztem, vagy a köveket, hogy hova lépjek, a bokatörést elkerülendő. Mikor már nagyon untam ezt a két dolgot, akkor hátra néztem, jön-e még esetleg valaki gyorsabb, de szép lassan azért elhaladt mindenki, aki jobban megszívta az eltévedést, mint én. Nem akartam nagyon tolni, mert noha jól ment és jól is esett a futás, sejtettem, hogy ez nem fog így maradni túlságosan sokáig. Elértem nyugiban az etetőig, ahol a már említett kovászos uborkától kezdve a csoki-nápolyin keresztül a sajtig volt minden, ami csak egy megfáradt futónak kellhet. Csak kis csokit tettem magamba, illetve feltöltöttem az üvegem némi iso-löttyel, aztán ráfordultam a kettes számú, kevésbé félelmetes emelkedőre. Ez a felfelé sok helyen még futható is volt, ha érezte magában az erőt az ember, és én itt még éreztem, szóval egész jó tempóban le is tudtam, majd elindultunk lefelé, immár vissza, Tardos középpontja felé. Itt kezdett kialakulni az, hogy elkezdtük előzgetni egymást azzal a pár emberrel, akikkel nagyjából hasonló erőállapotban voltunk, az egyik kollégával vagy ötször oda-vissza váltottuk egymást, mivel ő itt már a séta-futás-séta-futás ritmusban nyomta, bár a faluba befelé közölte egy hátbaveregetés kíséretében, hogy most már nem hagy meglógni. Én a faluba lefelé is óvatosan mentem, közben már előzgettek a közepes táv gyorsabbjai lefelé, akiknek „csak” egy kört kellett teljesíteni, és fél órával utánunk indultak. És közben caplattak felfelé a már-nem-annyira-lelkes sorstársak, akik éppen nekiveselkedtek a második körnek.
A fordulónál is egy ugyanolyan frissítőpont várt minket, ahol most még kevesebbet töltöttem, pótoltam az italt, ettem kis csokit, aztán elkezdtem felfelé kocogni megint az emelkedőn. Utólag azt hiszem, némi (sok…) kalóriát még gallér mögé lehetett volna önteni. Ezt már akkor éreztem, mikor kiderült, hogy nem tart ki az erő az erdőig, így a települést már sétálva hagytam el. Mivel az a kevés, amit tudok a terepfutásról, az az, hogy felfelé a lehető legritkább esetben kell erőltetni (akkor sem feltétlenül, ha menne), ez azért nem szomorított el, inkább kicsit baljós volt a siratófal #2 előtt. És valóban, a szinte létraszerű feltotyogás irgalmatlanul szarul esett, és egyáltalán nem ment jól, bár ezzel gyakorlatilag a környékemen lévő sporttársak mind így voltak, még kedves, szép és műveltnek tűnő lányok száját is vaskos kifejezések hagyták el a kaptató felétől, már amikor jutott levegő megformálni azokat. Egy kicsit tetézte a dolgot, hogy a rövid távon indulók nagy része időközben befejezte a versenyét, és mivel az nem kör volt,hanem felfutás, elkezdtek visszaszivárogni a versenyközpontba a finisherek, persze sokan szembe a mi útvonalunkon. Az azért annyira nem esett jól, mikor szinte az ájulás környékén még egy családot kell kerülgetni felfelé, de hát ez benne van.
A baj igazán azzal volt, hogy gyakorlatilag a teljes maradék energiakészletem ott maradt a mászásnál. A dzsindzsásba visszaérve többször rápróbáltam a futásra, de teljesen esélytelen volt, így úgy döntöttem, hogy a TV-toronyig túrázásba csapok és erőt gyűjtök, kár, hogy nem volt miből. Az isot is szinte mind magamba döntöttem, de csak a csalódott szájíz maradt utána, miszerint nem volt benne elég CUKOR meg ENERGIA. Volt még hátra bő tíz kili, kezdtem kicsit lelombozódni, amit csak fokozott az, hogy elkövettem azt a hibát, hogy teszteletlen Leukoplasttal ragasztottam le a bimbit, amit hiába vettem ugyanott, forintra ugyanannyiért, mint az előző gurigát, ami hibátlanul teljesített (három óra futás után is úgy kellett letépni, Tarzan-üvöltések közepette), ez a mostani adag alkalmatlan arra, amire használnám. Így persze szépen elkezdett megjelenni a mellkasomon a két, roppant szexi rózsaszín folt. Miközben ezt szemrevételeztem, elértem a TV-toronyig, ahonnan kezdődött a komolyabb lejtő, ahol már muszáj volt nekiindulni, elvégre ez mégiscsak futóverseny lett volna, vagy mi a szösz. A kényelem miatt sutba dobtam a versenykiírást (remélem, ezt nem olvassák a szervezők, még a végén kapok utólag öt perc büntetést) és a pólót áthúztam a nyakamon a hátamra (így a rajtszámom nem egészen látszott…), és ha már kövér, legyen kövér jelszóval kezdtem kocogni lefelé, strandolósabb stílusban. A lendület közel 3k-t kitartott, majdnem a frissítőpontig jutottam, majd egy kis ön-noszogatás után elvonszoltam magam az asztalokig, ahol átváltottam kólára az isoról, és felzabáltam mindent, ami a kezem ügyébe akadt, bár ekkor igazából már teljesen mindegy volt.
Ha erősebbnek nem is éreztem magam, egy kicsit komfortosabban kezdtem neki az utolsó kaptatónak, ahol aztán megint elhagyott még néhány sporttárs, mert igencsak a végét jártam már, de legalább szép volt az ösvény. Ennyire esett jól (a képet köszi a terpefutas.hu-nak):
Valahogy felbotorkáltam, aztán jött az igazi kihívás, rávenni magam arra, hogy fussak lefelé (ez lássuk be, elég szánalmas), ami ráadásul azért is nyűgös volt, mert hullámzott az út, felfelé meg már egy tapodtat sem tudtam volna menni, még lendületből se, így amíg közel nem értem a faluhoz, ahol már tényleg lefelé volt a lefelé, minduntalan megdöccent az előrehaladásom, ami egyébként sem volt egy blitzkrieg (se sturm und drang).
Közben azon mulattam magamban, hogy kötelező telefont vinni, meg van segélyszám, ha bármi történik az emberrel, csak hát a Gerecsében sokszor kilométereken keresztül nincs térerő, vagy ha szerencséd van, akkor a szlovák hálózatot el lehet csípni. Nem mintha felmerült volna, hogy levitetem maga sőt, ha már célszagot érzek, össze tudom magam kapni valamennyire (legalábbis belülről ezt képzelem, szerencsére nem szoktam ezt kívülről látni, valami olyasmire hasonlíthat, mikor a veteránkórházban sportnapot szerveznek, de előtte kiosztanak egy kis morfiumot). Ez most annyira jól sikerült, hogy az erdőből kiérve utolértem egy kollégát. Mivel nem volt kedvem a célegyenesben (még ha 1000 méternél hosszabb is) előzni, így inkább trécseléssel töltöttük az utolsó 5-6 percet, szépen becsorogtunk a célba a már unalomig ismert (most éppen) lejtőn.
Kaptam medált, de a zuhany jobban esett. Végül még ettem a célbaérőknek járó gulyásból, ami igen fasza volt, majd sikerült legalább Pestig fuvart szereznem, így két legyet is ütöttem egy csapásra: kevesebbet kellett szívni hazafelé, ami mindig jól jön, ha ülni is alig tud az ember a fáradtságtól, másrészt mint kiderült, útitársam az őszi WadkanZ trail főszervezője (ami Biatorbágyon és környékén lesz), és mivel ez igen jól hangzik, máris van programom szeptember 17-re.
Ja, igen, 4:23 lett az időm végül, ami 30 kilire gyakorlatilag értlemezhetetlen, de most ennyit tudok, főleg terepen, és még utolsó sem lettem…
Arról meg, hogy mi lesz a közeljövőben, inkább nem írok egy kurva szót sem.
21097 
