A népszerű közösségi oldal múltidéző szolgáltatása szerint egész pontosan két éve kürtöltem világgá, hogy sokadjára újból nekifutok ennek a futósblogírás dolognak. Végülis szülinapja van a blognak, de legalábbis ennek a felületnek. Ennek örömére lám, itt is egy bejegyzés, legalább most, ha már annyira nem kényeztettem el a WordPresst és azt a maréknyi olvasót sem ilyesmivel, még ha valahol ez is lenne a célja az egésznek.
“…we have normality, I repeat we have normality.”
Legutóbbi, egyes olvasatokban heroikus, más aspektusból nézve pedig végletekig szánalmas futam után egy hétig próbáltam regenerálódni, ami elég nehezen ment, szinte érthetetlen módon. Augusztustól aztán igyekeztem beállni egy heti négy(-öt) futás, vasárnapi hosszú ritmusra, ami az igazat megvallva kikúrt-fosszarul ment. Még mindig szeretek futni, de valamiért (pedig azért idén annyit futottam, hogy ne érezzem azt, öt éve maximum a busz után rohantam 15 métert) évek óta nem esett ennyire nehezemre, mint ebből az első két hét.
Most azt gondolom, hogy talán fejben eshettem szét, mert fizikailag legalábbis indokolatlan az, hogy a 6:30-as kilik egy pallos letaglózó erejével hatnak az emberre.Mondjuk ha jól számolom, nagyjából 6-8 év óta először voltak olyan heteim, amikor nem volt olyan dolgom, ami _égetően_ fontos lett volna, vagy _döbbenetesen_ le lettem volna vele maradva, illetve semmi olyan családi gond, amit úgy kell _azonnal_ megoldani, hogy érdemben tudok is tenni valamit. Kellett egy kis idő, hogy megtaláljam azokat a tennivalókat, amik ugyan nem tartoznak ebbe a körbe, de az elmúlt években elhanyagoltam, így lassan azért helyreállt a világ rendje, és a lábaim is elkezdtek működni.
Mindenesetre a lét elviselhetetlen könnyűsége ellenére kitartottam, némi véletlen folytán három hétig 47 kilit raktam össze minden héten, aztán csak egy 20k hosszút, de azon a héten a Lumbágó SE kéktúrázott, és ehhez jött még egy erős negyvenes séta másfél nap alatt. Aztán még két hét a szokásos, már vázolt ütemben, és a múlt héten már 50 fölé emeltem az adagot. A most vasárnapi hosszúba egyrészt nem haltam bele, másrészt a tempója is már-már meghaladta egy reumás csigáét. Hallé ujja. A heti 55-60k nagyjából azért is egy fontosabb mérföldkő/szint, mert tapasztalataim szerint abból már bármit le lehet futni (nyilván kb. a maratonig bezárólag).
Szóval most az jön, hogy mi is az a bármi _konkrétan_. Az egyre kevésbé valószínű, hogy október közepétől minden héten futok egy maratont, szóval jó eséllyel ismét bukom az idei, többször módosított célt is, de ez már nem akkora újdonság. Egyelőre ott tartok, hogy inkább a hegyekben szopatnám magam szívesebben, így a már említett biatorbágyi 25k-ra neveztem be (bár ott igazából dombok vannak), ami a jövő hét végén lesz (még ma éjfélig nevezhet Ön is), ma pedig – mivel legutóbb megígértem magamnak, hogy nem leszek balfasz és nem nevezek a terepfutas.hu L-távú versenyeire – a Mátra Trail L-távjára regisztráltam be.
A Mátra azért is érdekes választás, mert noha a Börzsönyt szokás általában leginkább kellemetlennek említeni a terepviszonyok szempontjából, legutóbb, mikor a Lumbágó SE a Mátrában járt, estefelé már csak folyamatos káromkodást lehetett hallani, és azóta emlegetjük, hogy fasza ez a hegység, csak menni ne kelljen rajta, mert valahogy a tér-idő nem úgy működik, ahogy kellene.
De majd minden kiderül.
“Anything you still can’t cope with is therefore your own problem.”
21097 